Romániai Magyar Szó, 1990. április (2. évfolyam, 84-107. szám)
1990-04-01 / 84. szám
Romániai Magyar Szó • 3 • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • TUDÓSÍTÁSOK • BELFÖLDI HÍREK r mm ! „BÉRÜLÉKENYSÉGET MINDEN VITÁS KÉRDÉSBEN!" Beszélgetés ORBAN-BRANDUJAN IOAN alezredes úrral, a Nemzeti Szövetség Szatmár Megyei Ideiglenes Tanács elnökével . A március közepén lezajlott események után szenvedélyektől fűtött helyzetben került az NSZIMT elnöki tisztébe, azt követően, hogy Nicolae Popdan a konfliktusok nyomasztó hatására lemondott. Ön szerint, milyen most a lakosság hangulata Szatmár megyében? — Megválasztásom óta szinte állandó jelleggel posztomon vagyok, hogy lehetőleg könnyen elérhető legyek mindenki számára, ugye, erre a beszélgetésre is a hivatali időn túl kerül sor. Azt tapasztalom, valamivel nyugodtabb a helyzet, s mintha csillapodtak volna a kedélyek, hogy a Vatra Romaneasca Szövetség és az RMDSZ megyei szervezetének vezetői hosszas és kitartó tárgyalást folytattak. Mindnyájunk számára jó lett volna, ha ez a vitákkal teli párbeszéd korábban létrejön és a demokrácia szellemében korrektül tájékoztatják egymást törekvéseikről, betartják a törvényes előírásokat. A szatmári magyarságot valósággal sokkolta, hogy Formanek Ferencet, az RMDSZ megyei szervezetének elnökét a Vatra Romaneasca nyomására erőszakosan lemondatták az NSZIT megyei alelnöki tisztségéből, s hasonlóan jártak el Pécsi Ferenc megyei alpolgármesterrel is. Mindkettőjük ellen ügyészségi vizsgálatot rendeltek el, hogy úgymond ellenséges propagandát fejtettek volna ki. A vizsgálat elég hamar lezárult, s mint a sajtóban is közzétett nyilatkozatból kiderül, a felhozott vádak alaptalanok. Ennek ellenére Formanek és Pécsi urak, akik továbbra is élvezik a magyar lakosság bizalmát, nem kerültek vissza az alelnöki, illetve az alpolgármesteri tisztségbe. Mi erről az alezredes úr véleménye? — Először is pontosítsák: mindkettőjüket az a tömeg mondatta le, amely március 15-én délután és este itt, a megyei közigazgatási palota előtt tüntetett. Tele volt a tér emberekkel, maga is láthatta. Az NSZIMT rendkívüli tanácskozása azonban nem fogadta el lemondásukat és semmisnek nyilvánította azt, éppen a lemondás körülményeire való tekintettel. Hogy aztán miért nem kerültek vissza helyükre? Ez már egy másik döntés eredménye. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Megyei Tanácsába be kellett vonni azokat a pártokat és szervezeteket is, amelyek később jöttek létre, így a Vatra Romaneasca Szövetséget, a cigányok képviseletét, a Független Magyar Pártot és másokat. Az ily módon kibővített tanács nem szavazott bizalmat Formanek úrnak, illetve nem erősítette meg Pécsi urat az alpolgármesteri tisztségben. — Az RMDSZ viszont fenntartja magának a jogot, hogy maga döntse el, ki képviseli a magyarságot a Nemzeti Szövetség Megyei Tanácsában! — Itt inkább a jelölés jogáról kell beszélnünk, mert a törvényes rendelkezések értelmében a Nemzeti Szövetség megyei tanácsának joga van elfogadni vagy el nem fogadni a jelöltet. Ebben a két esetben a tanács — hangsúlyoznám, hogy az említett módon kibővített tanács — nem fogadta el a jelölteket. Ám a hely üres maradt, az RMDSZ tegyen újabb javaslatokat ! — Alezredes úr, minden bizonnyal tudomása van róla, hogy a magyarság nem fogadta szimpátiával önnek azt a beszédét, amelyet a Vatra Romaneasca Szövetség bemutatkozó nagygyűlésén mondott, itt, a szatmári új főtéren. Igaz, akkor még nem volt az NSZIMT elnöke. Most, elnökként viszont, az egyetértést, a békülést, az együttműködést kell szolgálnia, s ezen belül nem hagyhatja figyelmen kívül a magyarság és általában a kisebbség érdekeit! — Fontos feladatomnak tartom, hogy az itt élő román és magyar lakosság és más kisebbségek közti megértést szolgáljam. Szorgalmazom egy olyan kerekasztal-megbeszélés mielőbbi létrejöttét, ahol a Vatra Romaneasca, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Fiatalok Demokrata Fóruma és a MADISZ képviselőivel együtt minden olyan kérdést megtárgyalunk, a lehető legőszintébb és legtárgyilagosabb hangnemben, amelyek ilyen vagy olyan módon feszültségekhez, illletve konfliktusokhoz vezethetnek vagy már eddig is ezt okozták. Az előzetes megbeszélések nyomán olyan egyezségre jutottunk, hogy az érintett felek tartózkodnak az ellenségeskedéstől, mindenféle szélsőséges megnyilvánulástól, s békülékenységet tanúsítanak minden vitás kérdésben, igyekeznek korrektül tájékoztatni egymást dolgaikról. Olyan közös álláspontra kell jutni, melynek értelmében minden érintett fél, minden állampolgár szigorúan betartja Románia törvényeit, az ország függetlenségét és területi épségét messzemenően tiszteli, a többségi lakossággal közösen óhajt minden kérdést megoldani. Az itt élő magyar lakosság e hazán belül, az ország törvényeinek betartásával, a többségi románokkal együtt, velük és semmiképpen se ellenük kívánja orvosolni a diktatúra éveiben felhalmozott gondjait-bajait. Mint az NSZIMT elnöke, támogatja ebbeli törekvéseiben a megye magyar lakosságát? — Igen. Amennyiben ezek a törekvések törvényesek! Amennyiben nincsenek ellentétben a Nemzeti Megmentési Front nemzetiségi jogokkal kapcsolatos kiáltványával, amellyel én az első pillanattól egyetértettem. Amennyiben ezek a jogok nem lesznek ellentétben Románia új Alkotmányával, amelyet nyilvánvalóan a demokratikus úton megválasztott parlament fogad majd el. S végül, amennyiben nem térnek el egy kiadandó nemzetiségi törvény előírásaitól. Legyenek pontosan meghatározva ezek a jogok, akkor sok vitát és feszültséget el lehet kerülni. — Erre valóban nagy szükség lenne! Alezredes úr, a napokban interjút adott a Gazeta de Nord—Vest című megyei újságnak, melyben egy kijelentése némi nyugtalanságot váltott ki nem csak a magyar, de értesüléseink szerint a román olvasók körében is. A volt szekusokról szólva, azt mondja, mármint egy rétegről: „be kell látni, hogy különösen itt és most szükség van tapasztalatukra és szakmai kompetenciájukra“. Kifejtené, mire gondolt: csak tán nem a lehallgatások és a figyelések visszaállítására? — Szó sincs ilyesmiről! Kizárólag szabad és független hazánk érdekeinek védelmére gondoltam. Még pontosabban az úgynevezett kontrainformációs szolgálatra, amire minden jogállamnak szüksége van, függetlenül politikai vagy társadalmi berendezkedésüktől. Végül kanyarodjunk vissza két szó erejéig a március közepi eseményekhez, melynek egyik sajnálatos forrópontja éppen Szatmáron volt. A szenvedélyeket nem kis mértékben az a sajtóhír korbácsolta fel, mely szerint a római katolikus székesegyházra a magyar nemzeti lobogót tűzték ki. A mi lapunk is megkapta ezzel kapcsolatban a püspökség, a székesegyház három papjának nyilatkozatát. íme: nevezett napon, semmiféle zászlót, így a magyar zászlót se tűzték ki a székesegyházra! Mit szól ehhez az alezredes úr? — Én úgy tudom, hogy kitűzési kísérletről volt szó. Igen, kísérletről. — Köszönjük a beszélgetést, s reméljük alezredes úr, legközelebb kellemesebb dolgokról, mindnyájunk számára kellemesebb dolgokról is kérdezhetjük. SIKE LAJOS HÁROMSZÉK! ALAPOZÁS // • • ISKOLÁK JÖVENDO ÜNNEPEI Az anyanyelvi oktatás és saját életútjának gyötrelmes esztendei után a „kelő nappal", derűsen folytathatjuk beszélgetésünket Tuliiné Bede Ilonával, Kovászna megyei tanfelügyelőjével. — Mindenekelőtt, hogyan kerültél vissza a tanfelügyelőségre? — 1989. december 28-án a megyei Nemzeti Megmentési Front oktatásért felelő képviselőjének javaslatára Voinescu úr még főtanfelügyelői státusban — azóta Szász Árpád tölti be a tisztséget —, megkérdezett, elvállalnám-e újból a magyar szakos tanfelügyelői állást, mely egy ideje betöltetlen volt. Emlékeztettem arra, hogy miért vonultam vissza két és fél évvel korábban és biztosítékot kértem arra, hogy a továbbiakban ezt a munkakört a megnevezésének megfelelő tartalommal látjuk el. Ő ezt természetesnek találta és én bekapcsolódtam annak a 4 tagú csoportnak a munkájába, amely hozzákezdett a romániai oktatás átszervezését javasoló tervezet elkészítéséhez. Naprakész dokumentációval dolgozhattunk, hiszen minden esztendőben memóriumot intéztünk, az Oktatásügyi Minisztériumhoz. Például 1984-ben tájékoztatót írtunk arról, hogy a meghirdetett 6 magyar katedrára küldtek 6 románt, a megyébe érkező 107 friss végzettből 3 volt magyar, 1985-ben pedig 200-ból egy sem. A tanulmányban feltüntettük, hogy hány magyar szakos tanárra, tanítóra van szükség. Kértük ezt minden évben, sőt felméréseket végeztünk, hogy a közeljövőben hány tanítóra lesz szükség és annak megfelelően jeleztük igényeinket. — Mit lehetett tenni már a második évharmadtól az anyanyelvű oktatás jogainak helyreállításáért? .— Minden magyar gyermeknek lehetőséget biztosítottunk, hogy átiratkozhassék a magyar tagozatra. Ezt nehezen tudtuk kivitelezni, míg meg nem történt az új igazgatók megválasztása. A megye 13 líceumában mindössze 2 magyar igazgató volt, a román igazgatók fölöslegesnek tartották a tagozatok átszervezését. Valamennyi líceumban a magyar szakos tanárok foglalkoztak a tanulók és szülők felvilágosításával, megmagyarázták, hogy ha kérik, élhetnek az anyanyelvi tanulás jogával. Az új iskolai vezetőségek segítettek megoldani minden kérést és a 2. évharmad első hetében átszervezték az osztályokat oly módon, hogy évfolyam szinten egy osztályba csoportosították a 4—5 osztályban kettesével-ötösével szétszórt román tanulókat. A többi osztályok magyar nyelven tanulhatnak. A pedagógusok helyzetét is igyekeztünk a kéréseknek megfelelően humánusan megoldani. Azon fiatal román szakembereknek, akiket az erőszakos kihelyezés politikája sodort ide, jóváhagytuk, hogy elhagyhassák a megyét és visszatérjenek szülőmegyéjükbe. Ugyanakkor befogadtuk a megyébe mindazon szakembereket, akiknek lehetőségük volt a hazatérésre. Tanügyi álláshoz juttattuk azokat a kollégákat is, akik az elmúlt években kénytelenek voltak más munkakörben elhelyezkedni. Nyugdíjas kollégákat fölkértünk, térjenek vissza, segítsenek ki — legalább ideiglenesen. Persze, mindennek ellenére szakemberhiánnyal küzdünk, pillanatnyilag is 200 körül van a szakképesítetlen pedagógusok száma ... — Tervek, másfajta változások? — A szervezési kérdéseknél maradván: az új évharmadkezdéskor úgy tűnt, tanév közben nem szükséges szétválasztani nyelv szerint az iskolákat. Mellesleg ez volt a Nemzeti Megmentési Front határozott állásfoglalása a megyében. A tagozatok szétválasztása és az új vezető tanács beiktatása után sok iskolánkban ellenséges légkört alakítottak ki fellebbezésekkel, jelentgetésekkel, vádaskodásokkal, ami akadályozta a normális oktatási tevékenységet. Ezek után úgy látjuk, hogy szükségszerű az oktatás minden fokán létrehozni a külön román tannyelvű intézményeket. Ezzel — elvben — egyetért a tanfelügyelőség vezetősége és munkához látott egy bizottság, melynek feladata az iskolák szétválasztásának lehetőségét megvizsgálni és konkrét tervet készíteni, hogy az újtanévtől külön román és külön magyar tannyelvű iskolákkal indulhassunk. Ezt a tervet természetesen a nevelőtestület és a szülői bizottság elé tárjuk, észrevételeikkel a javaslatot kiegészítjük, esetleg módosítjuk. — A magyar szakos tanfelügyelő számára melyek az első lépések. Folytatja ott, ahol két és fél évvel ezelőtt abbahagyta? — Nem. Teljesen más jellegű lesz a módszertani irányítás: a szaktanárok részéről sokkal nagyobb önállóságot várunk, mi pedig lehetőséget teremtünk a kezdeményezések megvalósulásához. A módszertani munka két funkciója tekintetében is szerkezetváltásra törekszünk: az irányítás és ellenőrzés közül az előbbire helyezzük a hangsúlyt, támogatjuk a helyi sajátosságok beépítését a tanuló személyiségformálását célzó munkában. Két évfordulós ünnepségre készülünk épp az előbbi gondolatkör jegyében. A Mikes évforduló egész Háromszék nagy ünnepe lesz, iskolai szinten május 12-én kerül rá sor, június 9-én részt veszünk a baráti Baráti Szabó Dávid Líceum névavató ünnepségén. Folytatjuk immár lélekben-szellemben szabadon az anyanyelvi vetélkedőket, szavalóversenyeket, Bálványoson a tudományos dolgozatok seregszemléjét tanárok-diákok számára egyaránt. Készülünk az olimpiára, szakmai vetélkedőkre. Országos rendezvényekre is minden bizonnyal sor kerül, egyelőre a minisztérium konkrétumokkal nem jelentkezett... BÉRES KATALIN Az újságsorok ismét átalakultak élelmiszerüzleti türelemjátékké — legalábbis Gyergyószentmiklóson. SZÉKELY SÁNDOR felvétele A HANG Úgy vagyok a marosvásárhelyi rádióval, mint a román televízió négyes stúdiójával. A négyes stúdió platina izzású pontja az időnek és a hírközlésnek, és történjen bármi, ezentúl nem veszít ragyogásából. Még a tömegtájékoztatás iszap meg törmelék viharaiban sem. Visszonylag hosszú, ámde szakadozott a marosvásárhelyi rádió életvonala. Ha jól emlékszem, öt vagy hat esztendővel ezelőtt úgy csukta be az egyszemélyi állampolitika, mint egy utcasarki boltot a finánc, s aztán az egyszemélyű finánc végóráját ez a megláncolt rádió is szerte kiabálta, mint a többi, északon és délen, napkeleten és nyugaton. Jó volt, hogynem a sovány, akácokkal megtűzdelt, de már forrósodó terepen éltették a jogegyenlőséget. A sorsközösség, a történelmi -földrajzi együvétarozás mindig hálás, főleg hogy mindig időszerű témája a rádiópublicistának. Aztán a rádió átment a tűzön, létének első és ezidáig egyetlen tűzkeresztségén. Az események rendjét pontosan tudjuk, az ország és a nagyvilág írott és beszélt sajtójából. A tisztességes sajtóból, mert az igazat elhallgató, a félreharangozó, a mumus- és boszorkányhistóriákkal országnyi népet terrorizáló újsággal ezútúl is csak azt művelem, amit eddig: lomot takarok vele, ha már ablakpucolásra sem jó. S azért nem, mert a nagy tisztogatásban még összemocskolná az ablaküveget... Azokban a márciusi napokban — vagy e félmúltban? — nálunk minden házban a vásárhelyi hullámsávon szólt a rádió, tehát percnyi pontossággal tudtuk mi történik a városban. A valóság olykor nem az igazsággal méretkezik, ezt a poétikából tudjuk. Ezek után, és mindenekután azért szeretem a vásárhelyi stúdiót, mert bátorsággal és magas professzionalizmussal egyeztette igazságunk a valósággal, és ha a szóval játszom e komoly időkben, valóságunk az igazsággal. Tűnődtem egy pillanatig: minden gramatikán túl nem partikularizálja a birtokos személyrag a két fogalmat? Itt igazságunk nem csupán a miénk, amint a valóság sem külön bejáratú. Vásárhely esetében és szinterén éppen az egyetemes érvényű emberi igazság jegyében tüntettek — iskoláért, az anyanyelv szabadságáért. A tűzkeresztség, nos az sem képletes, a garázdák a stúdióhoz indultak, útközben prédázzák föl az RMDSZ székházát, amikor Sütő Andrásra is kezet emeltek. Más hírből tudom, hogy csak a román stúdióban dolgozó kollégák közbelépése mentette meg a magyar szerkesztőséget a megvadultaktól. Igen, a román kollégák. A pogrom első napján könnyűzenéstek, és a műsor egy akármi hétköznap eseménytelensége szerint alakult. Második nap folytatódott ez a nap nem történt-semmi-kokteil, de közben kifelé is figyeltek, a tér szörnyű morajlására. A délutáni adásban már szimfonikus muzsika szólt, rekviem. Attól a pillanattól kezdve a stúdió két szerkesztősége egymást segítette; erre a közös frontra, egy kétnyelvű szövetségre is szívesen gondolok. Most pedig a keresőt pörgetem a középhullámon. Ki szólal meg: Vári Marianne, aki nagyszerűen és szellemesen rögtönöz az adásban, vagy a csupa szív Jászberényi Emese? Kelemen Feri, aki mindig éppen a forró helyszínről érkezett a friss riporttal, tulajdonképpen ő volt a fronttudósító, a munka minden látványát és veszélyét vállalta. Vagy a komoly, korrekt Nagy Miklós, a szolgálatos, netán Csifó Jancsi, aki szivárványos időkben még adomázik is mikrofonközelben? Ha rajtam áll, tíz napra főadónak tettem volna meg a marosvásárhelyi rádióstúdiót, a magyar és román szerkesztőséget. A tájékoztatás, a hírközlés és kommentár országos fórumának. S ha lehetett volna, biztos, hogy nem hallom a marosvásárhelyi hullámhosszon, miért fuldokolik a közember dühében és tehetetlenségében: nem azt mondja az bukaresti rádió, a tévé, ami itt történik ... Akkor hát mondják ők, a vásárhelyiek, ha már eddig is mondták becsülettel Amit nem lehet és nem szabad elhallgatni. OLÁH ISTVÁN EZERÉVES GYŰLÖLET EZERÉVES BÉKE (Folytatás az 1. oldalról) sok békességre és megnyugvásra találni, csak állandó háborúzás és nyugtalanság árán. A béke háborúját a békéért, amelyben az egyezmények, megállapodások és szerződések helyett a KÉZNYÚJTÁS legyen a döntő. A bizalom, a jóhiszeműség, a barátság, az érdekközösség. A tisztelet, amit lealjasítottunk egymás szemében. Az elvakult hagyomány, amely váljon nyílt tekintetű jövőnkké. Az Igazság, amely gyökerestől kitépje a rejtett hazugságot. Egy keresztes hadjárat, amelyet románok és magyarok indítsanak románok és magyarok ellen. Amelyben a magyarországi Szent István keresztje a moldvai Nagy és Szent István keresztjévé is váljon, mindkettő letörvén a bosszú, a leszámolás, a visszafizetés minden csíráját. Hogy lelkeink megkeresztelkedhessenek. Hogy jobbá váljunk egymással szemben, miután ezer évig rosszul bántunk egymással. Hogy ne láthasson napvilágot, román vagy magyar méh gyümölcseképpen, semmilyen szélsőségesség, túlkapás, semmilyen emberi arc azon az egy EMBERI ORCÁN kívül, akit mindannyian magasztalunk lelkeinkben, templomainkban, vallásainkban. El tudnak képzelni egy fehér háborút? Egy olyan háború, amelyben a magyar és román trikolór együtt lengene a Tegnap legyilkolása és a Holnap születése jegyében? A Sötétség megvilágítása jegyében, amely sötétség hol egyikünket, hol másikunkat többször is megvakított? Lehetséges ennél szentebb gondolat? Amelyet ne csak a Nemzeti Liberális Párt és a Romániai , Magyar Demokrata Szövetség valljon magáénak. Hanem az egész román nép. Az egész magyar nép. Mindazok, akik számára a Ma a Holnap kezdetét jelenti. Meghajtom magam előttetek trikolórok. Homlokom lehajtom rátok, a redők alá temetve mostani világunk nyugtalanságát egy most születő tavasz békéjéért. Ez lenne az első tavasz, amikor a vérben fogant hóvirágok a lehető legfehérebb színben tündökölnének. » Egy új tavasz, egyaránt román és magyar, amelyben minden szív ugyanazon évszak ritmusában,dobog, az egyetlen, amely képes elfeledtetni minden egykori zúzmarás őszt és telet. ■. KUTYATEJ VENDÉGVÁRÁS Tavasz jöttével az idén — reméljük — nemcsak a fecskék érkeznek meg, hanem a turisták is. Közismert, hogy hazánk páratlanul szép ország, nekünk tengerparttól a havasokig, a Duna-deltából a borvizes forrásokig, a „büdösbarlang“-októl a hévíz-fürdőkig sok mindenünk van. Sőt, még szállodánk, gyógykórházunk, szanatóriumunk, úszómedencénk is elegendő, hiszen a tengerpartot éppúgy kiépítettük, mint Kovásznát vagy Herkules-fürdőt. Mégsem jöttek hozzánk a vendégek hoszszú évek óta. A diktatúra ezen a téren is önmagával került ellentétbe, amit egyfelől tett a turisztikai építéssel, lerombolta a külföldiek mozgását gátló intézkedéseivel, az örökös zaklatásokkal, a rossz áruellátással, áramszünetekkel, gyatra fűtéssel. Vajon mi lesz ezután? A sok verejtékkel megépített Duna—Fekete-tenger-csatornán például ezen a nyáron is csak ritkán fog majd végigevickélni egy-egy sétahajó? S felüti-e fejét Dobrudzsában a sok mocsok miatt ismét a kolera? És az éhes-szomjas vándort, ha megérkezik majd a havasi menedékházba, azzal fogadják-e, hogy se kaja, se pia, mindent félre kellett tenni egy külföldről érkező turistacsoport számára? Persze, jól tudjuk, évtizedek felgyűlt baját (és ostobaságát) nem lehet máról holnapra megszüntetni. Kevés például az élelmünk, de többet és jobbat csak az új terméstől várhatunk, mire azonban valamit is betakarítunk, nagyjából véget ér a nyár, az idegenforgalom főidénye, márpedig a turista nem koplalni jön hozzánk. Rossz a közlekedésünk is. Olyan keskeny és annyira kátyús utakat, annyira zsúfolt vonatokat sehol sem látni Európában. A városi közszállításról, a repülőterekről vagy az autószervizekről ne is szóljunk. Nem tudjuk még, hogy a választások után az új kormány milyen gazdaságpolitikát folytat majd, annyi azonban biztos, hogy az idegenforgalomnak nagy szerepet kell kapnia, különben gazdag lehetőségeinket, változatos természeti adottságainkat továbbra is kiaknázatlanul hagyjuk. HERÉDI GUSZTÁV LIBAPER Hosszú beadvánnyal fordult szerkesztőségünkhöz egy falusi asszony. Évek óta keresi igazát a pappal szemben, aki megrágalmazta, egy egész lakodalmas nép előtt tolvajnak titulálta. A viszály oka néhány liba. Egy nyári estén a panaszos portája előtt boldogtalankodtak a szárnyasok, és ő beengedte őket az udvarára, nehogy elkóboroljanak. Szomszédjának szólt, ha valaki eltévedt libákat keres, tudassa az illetővel, hogy nála megtalálja. Nemsokára betoppant a pap és nagyon felmérgelődött, amikor megtudta, hogy libái a panaszos udvarán vannak. Ott is hagyta másnapig és még aznap este elhangzott a rágalmazó kijelentés a lakodalomban. Megjárták a békéltető bizottságot, a bíróságot, a panaszos azonban nem kapta meg igazát. A 80-as években? Hm. Akkor, amikor a hatóságok árgus szemekkel lesték a papok minden lépését? Itt valami nincs rendjén. De azért tovább rágjuk a szóhegyet, túljutunk a követeléseken, az igényelt kártérítéseken és a befejező soroktól megdöbbenünk. A panaszos beadványa így fejeződik be: „A pap azért gyűlöl és azért rágalmazott engem, mert nagyobbik fiam román lányt vett el feleségül." Ennek a libapernek az okirata annak idején megjárta az ügyészséget, ezt az övön aluli ütést olvasták román jogászok is. És nem kapták be a nacionalista érzelem-csalival ellátott horgot. Pedig a diktatúra biztosan megjutalmazta volna azt az ügyészt, aki felfújja a libagágogást. Libaperekben nem tudunk igazságot osztogatni. De azt végtelenül sajnálnánk, ha most a felkavart indulatok a tárgyalóterembe is bevinnék a dorongokat. NITS ÁRPÁD MESE A SZÉLKAKASRÓL A szélkakas büszkén, peckesen feszít a helyén. Ő aztán tudja, merről fúj a szél. Amikor a pártbizottságok felől fújt, ismert minden funkcionáriust. Családnevükön emlegette őket, tudta a feleségek kedvenc hajszínét, a menyekvők munkahelyét, az anyós nyugdíját, a soros fodrásznőt és szabószalont, az utóbbi hónap súlygyarapodását, a gépkocsik rendszámáról nem is beszélve. Fordult a széljárás? Sebaj! Most már demokratikusok lettünk, emlegessük hát a vezetőket személy-, esetleg becenevükön, kutassuk a családfáját (ki ne felejtve az apatársat!), tanuljunk nyelveket, járjunk hangversenyre, nehogy az új szél kifújja alólunk a lábunk! MOLNÁR JUDIT LEVÉL A MISZSZ-KONGRESSZUSHOZ FIGYELŐÁLLÁSBAN A FÉLREMAGYARÁZOTT SZÓ (Folytatás az 1. oldalról) kisebbség egyenjogúsági törekvéseinek hátterében is ilyen szándékok állnak. A diktátornak pedig élő fattyai vannak: változatlanul terjesztik rólunk ezt a vádat, e gyermekded hazugságot. Sajnálatos, hogy sokakat tudnak vele mégis félrevezetni, ellenünk hangolni. Tudnunk kell azonban, hogy minél határozottabb az az állásfoglalásunk, miszerint a romániai magyarság Európa népeivel együtt tiszteletben tartja a második világháború után létrejött országhatárokat, annál pozitívebbek a felénk áramló gyanakvás eloszlatásának esélyei, önmagunk ügye iránti kötelességünk, barátaim, úgy munkálkodni, cselekedni, hogy ne adjunk tápot, valós, vagy vélt indokot semmilyen gyanakvásnak. Ne feledjétek, hogy ilyen gyanakvást még legjobb barátainkban is elültethet a némelykori, ifjonti hevület, meggondolatlanság, sőt felelőtlenség is. Ne mondjátok, hogy nincs semmi okunk önvizsgálatra! Ne mondjátok, hogy nem kell ezután is oly módon ellenőrizni önmagunk minden cselekedetét, ahogy arra egy Ady mutatott példát! Higyyétek meg barátaim: a mi mindenkori erkölcsi önvizsgálatunk dialektikus kapcsolatban áll a román nép önvizsgálatkészségével is. Végül: a sárkány ötödik maradék feje azt a lángot fújja, mit úgy is nevezhetnénk: túlzás, kisebbségi előjog, különleges bánásmód — mások, román honpolgárok rovására. Kell-e mondanunk vajon, hogy hetven esztendős kisebbségi létünkben ilyen hegemón hajlamok nem alakulhattak ki bennünk? Kell-e mondanunk, hogy a demokratikus egyenlőségben soha sem akartunk egyenlőbbek lenni; hogy természetes emberi jogainkat úgy fogjuk föl, mint minden élőlény jogát a vízhez, levegőhözs az európai népek, nemzetiségek régóta kialakított jogrendszere szerint. Jogaink fanatikus ellenzői, de még becsületes vitapartnereink is úgy vélik némelykor, hogy létezik európai demokrácia, s ezen belül sajátos román demokrácia. Hát, ha valaminek, akkor épp a demokráciának nincs nemzetisége. Az emberi egyenjogúságnak nincs sajátos nemzeti változata! Az egy és oszthatatlan a Földgolyón! Ehhez tartjuk magunkat a múlt s a jelen legjobb emberi elméinek szellemi örököseiként, a humanizmus híveiként. Ennek az oszthatatlan demokráciának a megteremtését óhajtjuk elősegíteni e mai tanácskozással is. Jó munkát, sikert kívánok. A -kodik, -kedik, -ködik igeképző, mely — ha névszóhoz járul — kifejezi, hogy valaki valami(lyen)ként működik, tesz, viselkedik. Például magyarkodik, aminek az Értelmező Szótár szerint pejoratív értelme van, olyasmit jelöl, hogy az illető magyar voltát fitogtatja. Tehát, ha én magyar voltam vállalom, teljes emberi-erkölcsi magatartásommal igazolom, fenntartom, büszke vagyok rá, bár nem fitogtatom, akkor nem magyarkodom. Hanem mit teszek? Származásomnál, neveltetésemnél, meggyőződésemnél, nevemnél, anyanyelvemnél, végső soron lényem teljességénél fogva állást foglalok nemzeti hovatartozásom mellett. Ha nem döngetem a mellem, ha nem kiáltom ki az utcasarkon, ki vagyok, ha nem hivalkodom ezzel, ha nem állítom szembe hovatartozásom a másokéval, ha nem írok hőskölteményt „régi dicsőségünkről“, ha nem fonok mítoszt magam köré, hanem csak érvelek, vitázok a származásomat illető megpecsételtetések különböző fajtái ellen, vagy a magamagamhoz tartozók természetes emberi jogainak érvényesüléséért küzdök — és ebben is betartom a józanság mértékét, szabályait —, akkor ugyebár nem magyarkodom. Ellenben hogyan nevezzem azokat, akik e szó pejoratív bélyegét rámsütik, mint a fegyvert, aminek hatására elvárnák, hogy a megbánás vagy a jobb belátás szégyenfoltja üssön ki arcomon? No, nem, ezt nem éritek meg legkevésbé sem kedves „minek nevezzelek?“ társaim, akiknek találó megszólítására az Értelmező Szótár végiglapozása ellenére sem leltem meg a legjobb kifejezést, pedig elég sok -kodik, -kedik, -ködik, végződésű szónál megálltam gondolkodni. Tény, hogy életem, életünk megszólalásait, cselekedeteit gyakorta illették és illetik ma is a magyarkodás vádjával. No, hogyne, ha egyszer a nyelvünk remekbe szabott kész szót adott ehhez. Olyat, ami az utóbbi időben minden helyzetben és időzítésben pattan, csíp, meghőkölésre kényszerít, mint az ostor szíja. Sokan és sokszor visszaéltek e szó értelmével. Nemcsak mások, hanem néha azok is, akik jól tudják szavaink, köztük e szó valódi értelmét. Egy különben jóravaló egykori tanfelügyelő, aki egyszer meglátogatott a középiskolai magyar órán, s a feleltetéskor megtudta, hogy Vörösmarty lírai költészetének áttekintésekor a Szózatot is tanítottam, csengetés után így szólt: „Vigyázz, ne magyarítod!“. Megjegyzését nem annak szánta, aminek mások: első figyelmeztetésnek. Ellenben nem sokkal később az a „városi főistenség“, akivel egy próbakész iskolai színjáték bemutatásának nem engedélyezése miatt szembekerültem, már fenyegető éllel kérdezte tőlem: „Magyarkodik, magyarkodik?“, összekászálódott a fejemben minden, nem értettem a tényállás és a szó összefüggését. Csak miután másoktól is megerősítéseket kaptam, döbbentem rá, hogy akkor olyan volt a politikai körülmény, hogy ezzel a figyelmeztetéssel bármikor élni lehetett azokkal szemben, akik szólni, tenni mertek anyanyelvükért, kultúrájukért. Így mondtam: akkor ilyen volt a helyzet... Ma viszont annyira nem más, hogy jelenleg szinte többször vetik szemünkre, hogy magyarkodunk. És ez feltétlen összefüggésben van azzal, hogy lélekölő némaságunk, mozdulatlanságunk után végre ismét szólni, cselekedni merünk. Szervezkedünk, önálló iskolákért, intézményekért harcolunk, demokratikus jogokat követelünk, ami együttvéve egyesek szótárában — eredetiben vagy megközelítő fordításban — így jut kifejezésre: „Ezek ismét magyarkodnak!“. Ha család- és személyneveink bejegyzésének helyesbítését kérjük, ha néhány hagyományos utcanév helyreállításáért kardoskodunk, ha a város régi, művészi értékű szobrainak visszahelyezése érdekében teszünk javaslatot, akkor, isten bocsássa meg bűnünket, magyarkodásunkért, azért az átokért, hogy — tudtommal — rajtunk kívül senki nép fia nem talált ki magáról ilyen szótípust. A szász, a sváb, a szerb is büszke nevére, küzd ■jogaiért és ébrentartani igyekszik nemzetiségi örökségét, de attól még nem szászkodik vagy szerbeskedik. Ha mi hangosabban daloljuk nótáinkat, azonnal kész tetteink megítélése: magyarkodunk... A fene se tud kiigazodni ebben a vircsaftban! Nézetem szerint egyet tehetünk: elfogadjuk a szó kívülről reánk tukmált új értelmezését, s kultúránkat gyakorolva, jogainkért szólva és cselekedve bátorkodunk, reménykedünk, pörösködünk — pejoratív hangulatkeltés nélkül vállaljuk magyarkodásunk kockázatát. JUHÁSZ ZOLTÁN