Romániai Magyar Szó, 1990. szeptember (2. évfolyam, 212-237. szám)
1990-09-01 / 212. szám
v ' . ' - V Romániai Magyar Szó 12 • a nagyvilág hírei • a nagyvilág hírei • a nagyvilág hírei • 1990. szeptember 1. Álláspontok háborúja (Folytatás az 1. oldalról) nyíték arra: a stratégiai védelmi kezdeményezésről nem kell lemondani. A világ nem fogadhatja el, hogy egy ország egyszerűen lerohanja szomszédját és bekebelezze. Ha Irak ezt büntetlenül tehetné, a jövőben a világ egyetlen országa sem lenne biztonságban — jelentette ki Margaret Thatcher brit miniszterelnök. A palesztin békekezdeményezés Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke — mint tegnapi lapszámunkban közöltük, — arab megoldást javasolt az Öböl-válságra, melyet elküldött Szaddam Husszein iraki elnöknek és George Bush amerikai elnöknek is. Az ötpontos békekezdeményezés így hangzik: 1. Irak vonuljon ki Kuvait területéről, kivéve a Babján-szigetet, az iraki csapatok helyét arab és nemzetközi erők vennék át, az Arab Liga és az ENSZ égisze alatt. 2. Az iraki invázió miatt kimenekült kuvaiti családok térjenek vissza hazájukba. 3. Átmeneti időszak megállapítása, amikor a kuvaitiak népszavazás útján dönthetnek az Irakkal való egyesülés vagy a függetlenség mellett. 4. Függetlenség esetén e kuvaiti kormánynak tárgyalnia kellene Irakkal a Babján-sziget bérbe adásáról Iraknak, az országhatárok megállapításáról és Irak Kuvaittal szembeni adósságairól. 5. Az arab országok kiadósságának visszafizetéséről szóló közös arab terv keretében az arab országok gazdasági fejlődését támogató alap létrehozása. Kuvaitban nő a belső ellenállás Pentagon-források szerint a kuvaiti ellenállók száma néhány ezerre tehető, tagjai azokból a katonákból verbuválódtak, akik az iraki támadás idején szaúdi területre tudtak menekülni. El-Kuvaitból Szaúd-Arábiába menekült szemtanúk szerint a kuvaiti főváros élete gyakorlatilag augusztus 2-a, a konfliktus kirobbanása óta teljesen lebénult a Lakosság általános sztrájkja miatt. Éjszakánként lövöldözések hallatszanak, a fiatal ellenállók és az iraki katonák közötti összetűzések puskaropogásai. Egy nemrég Bahranba érkezett fiatalember szerint a fővárosban a víz- és áramszolgáltatáson, a tűzoltóságon és néhány kórházon kívül semmi sem működik, az utcákon iraki katonákat látni, akik nem nagyon tudják, miért is vannak ott — van, aki azt mondja, hogy az amerikaiakkal háborúzik, másoknak meggyőződésük, hogy „ártatlan“ manőverekben vesznek részt —, asszonyok, gyerekek nem járnak ki, csupán néhány férfi közlekedik, sietve bevásárol a még nyitva tartó nagyáruházakban. Egy dolog biztos — mondta a szemtanú —, az ellenség számos embert elvesztett, este pedig az iraki fiatalok félnek. És félnek a halászok is, nem mernek kimenni a tengerre, ami a 290 kilométernyi tengerparttal rendelkező országban, ahol a hal az egyik alapélelem, a lakosságra igen súlyos kihatással van. MIT CSINÁL A CIA KELET-EURÓPÁBAN ? A KRASZNAJA ZVEZDA című szovjet napilap egyik idei számában az amerikai Központi Hírszerző Iroda (CIA) kelet-európai „viselt dolgairól“, az USA Nemzetbiztonsági Hivatala, a védelmi minisztérium kémszolgálatai ügynökeinek „titkos működéséről" közölt részletes beszámolót, melyet az alábbiakban helyszűke miatt röviden ismertetünk. Az USA-kongresszus szenátusa nemrég fogadta el az Egyesült Államok kémtevékenységére kiszabott költségvetés 1991-es törvénytervezetét, melyben az ideihez képest 5 milliárd dollárral többet, azaz 30 milliárdot irányoznak elő „hírszerzésre“. A költségvetés „elosztását" szigorúan titokban tartják, de a rendkívül informált Los Angeles Times tudni véli, hogy az összegnek több mint felét kelet-európai kémkedésre fordítják. A kémszolgálatok érdeklődése nemhogy csappant volna ezen országok iránt, a gyökeres változásokat követően, sőt, skálája kiszélesedett Most elsősorban gazdasági kérdésekre összpontosítanak, az ipari, kereskedelmi, pénzügyi cégek „titkait“ kutatják, de a„hagyományos“ terep sem árvul el. A „dolláremésztésben“ első helyen állnak az ellenzéki pártok, a kormányellenes politikai csoportok politikai, pénzügyi és anyagi, sőt, erkölcsi támogatása különösen a „zavaros“ időkben, a választási kampányok idején. Az USA-kormányzat cinkosságát pedig úgy álcázzák, hogy az emigráció mindenféle jótékonysági, vallásos, kulturális szervezeteit, különböző mozgalmaikat „küldenek“ az első vonalba. Egy éve hozták létre például a demokráciát támogató alapítványt a kelet-európai Amerikai-párti csoportok megsegítésére. A Moszkva ellenzéke nevű alapítvány külön javaslattervezetet készített a Bushkormányzatnak, melyben konkrétan megmondják, mire is használják a Kongreszszus által a CIA-nak „kiírt“ összegeket. A kormányzatnak létre kell hoznia egy infrastruktúrát a közép- és kelet-európai demokratikus és nemzeti felszabadító erők támogatására. Az elnöknek meg kell győznie a Kongresszust, hogy erősítse a titkos és „nyílt“ távközlési felszerelések biztosításának programjait, ugyanakkor az alapítványnak ki kell válogatnia az ezen országokból származó „ügynökjelölteket“, adományokkal támogatva őket, ahogyan az például Lengyelországban történt, a szabad szakszervezetek nemzetközi szövetségei révén (az AFL/CIO több százezer dollárt adott a Szolidaritásnak). S hogy ezek az ajánlások „értő fülekre“ találnak, bizonyítják a ma már közismert tények, a régi, „illegális“ mozgalmak új pártokként jelentkeznek (többek között az NDK-ban, Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában), melyek a meglévő politikai rendszer megváltoztatását tűzik ki célul. A másik módszer a „beépített emberek“ vagy behálózó ügynökök használata. Tipikus eset az R. Cubel őrnagyé, akit Fidel Castro barátjának tudott, szolgálati és magánbeszélgetéseken bizalmába fogadott, miközben ő a CIA-t látta el információkkal. Hasonló volt M. Kopland dzsesszénekes esete, aki Nasszer volt egyiptomi elnök „szűk baráti köréhez“ tartozott és ugyanakkor CIA-ügynök volt. A 80-as években a CIA működését elsősorban a Szovjetunió és szövetségesei befolyásolására összpontosította, fő célja a rendszerváltás előidézése révén. A tehetetlenségi erő lehet az oka, hogy ezt az irányt a változások után sem vesztették el. Amerikai politológusok kielemezték a dolgokat, s erre a következtetésre jutottak: „A nép hitét a pártban és a kormányban folytonos korrózióval lehet aláaknázni. Nagy ellentétek és feszültségek vannak például a munkás- és pártaktivisták és a lakosság azon rétegei között, melyek ragaszkodnak vallásos meggyőződéseikhez, nemzeti érzelmeikhez. Ezeket az ellentéteket mélyíteni, fokozni lehet. Ugyanakkor kihasználható a pártvezetés köreiben a korrupció, az irigykedés, alkarrierizmus és az összeesküvési hajlam. Egyik vagy másik csoport korrupciójának, ügyködéseinek leleplezése rendkívül súlyos és egy pártra nézve ténylegesen veszélyes következményekkel járhat.“ A CIA nem feledkezik meg arról sem, hogy a vallásos, nemzeti-etnikai sajátosságokat is ki lehet aknázni. Az említett javaslatlajstrom 3. pontja szó szerint ezeket szabja meg: „Meg kell találni a középázsiai köztársaságokban a muzulmán fundamentalizmus kihasználásának lehetőségét. Ez a tapasztalt afgán mudzsaheddinek behálózásával kivitelezhető... Ugyanők támogathatnák az ázsiai köztársaságok lakosságát törvénytelen politikai mozgalmak megszervezésében is.“ Van-e jogi alapja mindennek? „A titkosszolgálat tevékenysége az USA-ban érvényben lévő etikai és szellemi normák figyelembe vételével illegális cselekedeteknek minősíthető. Hogy miért? Elsősorban mert a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elveit sértik. De ezeket az elveket egyetlen kormány sem tartja be“ — mondta nem túl meggyőzően S. Huntington professzor. Persze badarság lenne a CIA „ügyködéseinek“ elkönyvelni a kelet-európai mai bonyolult és sokszor ellentmondásos folyamatokat. De nem is téveszthető szem elől, hogy ez a „minisztérium“ nem alszik ebben a helyzetben sem. Bush elnök maga is ,aki valamikor a CIA vezetője volt, akárcsak a hivatal mai igazgatója, több ízben hangsúlyozta, hogy Washingtonnak nincs szándékában lemondani az amerikai politika ezen eszközéről, azaz a titkosszolgálatról. Libéria Megválasztották a leendő kormány elnökét A Libéria politikai jövőjével kapcsolatos banjuli (Gambia) konferencián Amos Sawyert választották meg a leendő ideiglenes libériai kormány elnökévé. A banjuli összejövetelen nem vesz részt sem Samuel Doe libériai elnök, sem Charles Taylor, illetve Prince Johnson, a lázadó erők vezetői. A Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségének (CEDEAO) a libériai helyzet rendezésével foglalkozó közvetítő bizottsága úgy véli, hogy az átmeneti kormány megalakításának Samuel Doe elnök lemondása lenne a legfontosabb feltétele. Az ezzel kapcsolatos dokumentumot átadták a banjuli konferencia résztvevőinek. Más hírek szerint a CEDEAO által Libériába küldött békeerők további csapatokat vontak össze Monrovia körül, és a stratégiai szempontból is fontos James Springs Payne repülőtér elfoglalására készülnek. A békeerők összesen 2300 gambiai, ghanai, guineai, nigériai és Sierra Leone-i katonából állnak. Cui prodest? (Folytatás az 1. oldalról) Ami az Irakban rekedt román állampolgárok helyzetét illeti, Chebeleu úr becslése szerint eddig mintegy ezer személynek sikerült hazatérnie Irakból, a bagdadi kormány pedig garantálta, hogy a távozni kívánó románok kivétel nélkül elhagyhatják az országot. Ugyanakkor a szóvivő cáfolta azt a hírt, miszerint iraki katonák bekerítették Románia kuvaiti nagykövetségét, és megszüntettékaz épület vízzel és villanyárammal való ellátását. A továbbiakban Chebeleu úr beszámolt arról a látogatásról, amelyet az ENSZ emberjogi bizottságának megbízottja tett hazánkban. A vendég találkozott Adrian Nastase külügyminiszterrel, különböző minisztériumok, valamint a legfőbb ügyészség képviselőivel, ellátogatott a jilávai börtönbe, kapcsolatot teremtett a GDS, (a Társadalmi Dialógus Csoport), az RMDSZ, a Vatra Romaneasca és más szervezetek tagjaival, illetve különböző személyiségekkel, többek között Sütő Andrással. A Szabad Európa Rádió, a France Presse és más hírügynökségek által felröppentett hírrel kapcsolatosan, miszerint Dumitru Mazilu az emberi jogok romániai helyzetét bíráló jelentést olvasott fel egy nemzetközi fórumon, a szóvivő megjegyezte, hogy Mazilu professzor valóban jelentést terjesztett elő a nemzeti kisebbségek védelmével foglalkozó albizottság genfi ülésszakán, de az nem a romániai helyzetre, annál kevésbé a június 13—15-i eseményekre, hanem általában az emberi jogok kérdésére vonatkozott. A külügyminisztérium rendelkezésére álló információk szerint a Mazilu-féle dokumentumnak építő jellegű kitételei vannak, amelyekről Ioan Maxim, az albizottság román szakértője is kedvezően nyilatkozott. Igen mély igazságra tapintott rá Chebeleu úr, amikor Románia összképével, külföldi megítélésével kapcsolatosan annak a véleményének adott hangot, hogy az mindenekelőtt a hazai fejleményektől, az országban történő eseményektől függ. Márpedig esemény van bőven, olyan is, amely nem öregbíti hírnevünket a nagyvilágban. Egyes tömegtájékoztatási eszközök azonban — mondotta a szóvivő — a valóságosnál is sötétebb képet festenek Romániáról, nemegyszer szándékosan ferdítve el a hazai realitásokat. A legutóbbi példát az egyik legtekintélyesebb brit rádió- és tévéállomás, a BBC szolgáltatta, amely augusztus 28-án úgy kommentálta a szófiai Incidensekről készített képfelvételeket, mintha az események nem a bolgár fővárosban, hanem Bukarestben történtek volna. No comment. Az Ausztriában, Csehszlovákiában és az NDK-ban maradt, hazatérni nem szándékozó román állampolgárokról a külügyminisztériumi szóvivő elmondta, hogy Románia nem tekinti őket sem menekülteknek, sem kivándorlóknak, amennyiben az illetők turistaútlevéllel távoztak az országból. Beigazolódtak tehát korábbi sejtelmeim, miszerint ebben az esetben nem Adrian Petrescu személyes véleményéről, hanem a román külügyminisztérium hivatalos álláspontjáról van szó. Már-már úgy tűnt, hogy az utóbbi napokban oly sokat vitatott román— magyar viszony teljes mellőzésével ér véget a sajtóértekezlet, amikor egy szőke hölgy — a Reuter tudósítója — arról kezdett érdeklődni, mi a külügyminisztérium véleménye egyes romániai szervezetek azon állításáról, hogy a magyar állam jóvátétellel tartozik a román népnek az 1940 és 1944 között okozott erkölcsi és anyagi károkért. Ezzel kapcsolatosan a szóvivő rámutatott, hogy a minisztérium nem foglalkozik a jóvátétel kérdésével. Egy másik hölgy, akinek sem a nevét, sem a munkahelyét nem tudtam megjegyezni, arra volt kíváncsi, miként reagált a külügyminisztérium Szőcs Géza „rágalmazó nyilatkozataira“, amelyek a „nemzeti kisebbségeknek szentelt koppenhágai konferencián“ hangzottak el a magyar szenátor részéről. A kérdés nemcsak az illető hölgy tudatlanságáról, hanem valami másról is árulkodik, ugyanis nem nehéz felfedezni a mögötte megbúvó szándékot, tekintve, hogy egy több hónappal ezelőtt elhangzott nyilatkozatról éppen most — micsoda véletlen! —, augusztus 30-án érdeklődünk. Hát Istenem, ha más éppen nem jut eszünkbe, egy régi nyilatkozat is megteszi. Mit számít az, hogy a koppenhágai konferenciát nem a nemzeti kisebbségek kérdésének, hanem általában „az emberi dimenziónak“ szentelték, hogy Szőcs Géza nem vett részt a tulajdonképpeni fórumon, csak a vele párhuzamos rendezvények — szimpóziumok, kerekasztal-megbeszélések — egyikénmásikán? A lényeg az, hogy volt egyszer egy „rágalmazó nyilatkozat“, amelyet bárhol, bármikor fel lehet használni. De van még egy kérdés: Cui prodest? KOZMA KIS TIBOR Zöld utat kapott az Bonnban hivatalosan bejelentették, hogy a nyugatnémet kormánypártok és az ellenzéki Szociáldemokrata Párt kompromisszumot kötöttek az abortusztörvény kérdésében, elhárítva az utolsó akadályt is az NSZK és az NDK között megkötendő egyesülési szerződés egyesülési szerződés útjából. A pártok 1992. december 31-ében állapították meg az átmeneti időszak határidejét, mely dátumig a megválasztandó pángermán parlamentnek új abortusztörvényt kell kidolgoznia. Viharos plenáris ülés Hanoiban befejezte munkálatait a Vietnami Kommunista Párt Központi Bizottságának 9. plenáris ülése. A France Presse hírügynökség jelentése szerint a plánumon rendkívül heves vita alakult ki a vietnami szocializmus esetleges alkalmazkodását illetően a kelet-európai változások előidézte új körülményekhez. A vietnami vezetés több ízben is hangsúlyozta, hogy ragaszkodik a szocialista rendszerhez, és bírálta a „baráti országok“ liberalizálódását. Egy vietnami hivatalos személy kijelentése szerint 1991. nehéz évnek ígérkezik, ugyanis a Szovjetunió és a kelet-európai országok hamarosan kénytelenek lesznek megszüntetni a Vietnammal szemben tanúsított kedvezményes bánásmódot Amilyen a mosdó... Csütörtök este a Kossuth rádióban bejelentették, hogy a televízió levette műsoráról azt a dokumentumfilmet, amelynek témája a második Bécsi döntés. Az ok és okozat között nem nehéz összefüggést találni, ebben a hírszerkesztők is segítettek, amikor méltatták, hogy Romániában az esemény 50. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezések a megbékélés, a tolerancia, az európaiság hangján, incidensek nélkül zajlottak le. Az előzetes híresztelések ellenére a magyar—román határszakaszon semmi jelét sem lehetett észlelni a Bécsi döntés 50. évfordulója alkalmából meghirdetett tömegdemonstrációnak. A határőrség szóvivője közölte: a délutáni órákig 44 ezer román állampolgár lépte át a magyar—román határszakaszt, s ez megfelel a szokásos hétköznapi forgalomnak. Sem az átkelőhelyen, sem a zöld határon nem volt rendbontás. (MTI) Szuverenitási nyilatkozat Újabb szovjet autonóm köztársaság kiáltotta ki szuverenitását. A Komi ASZSZK Legfelsőbb Tanácsa rendkívüli ülésen hozta ezt a határozatot, melyről a TASZSZ adott hírt. A nyilatkozat az új alkotmány kidolgozásának alapdokumentuma lesz, szintén ennek alapján módosítják a törvényhozást és megállapodást kötnek más államszervezetekkel. A nyilatkozat kimondja, a köztársaság új elnevezésében nem szerepel azautonóm“ szó, mert a parlament szerint ez a köztársaság lakosainak jogait sérti. Egy rádiókommentár margójára Mint lapunkban már szó volt róla, a Szabad Európa Rádió augusztus 8-i adásában sugározta azt az interjút, amelyet Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter adott angol nyelven az említett rádió budapesti tudósítójának. Lapunk augusztus 18-i számában közölte az interjú szövegének magyar fordítását a Rompres által rendelkezésünkre bocsátott román nyelvű szöveg alapján, akárcsak Románia külügyminisztériumi szóvivőjének a bukaresti rádióban az interjúval kapcsolatban elhangzott nyilatkozatát. Időközben szerkesztőségünkbe megérkezett a magyar külügyi szóvivő nyi latkozata Traian Chebeleu nagykövet augusztus 11-én elhangzott rádiókommentárjára vonatkozólag. A korrekt és átfogó tájékoztatás céljából vezérelve indokoltnak tartjuk ennek is a közlését. Tesszük ezt azért is, mert — az objektív tájékoztatás szándékán túlmenően — tudva tudjuk: olvasóink szívügyüknek tekintik a román—magyar viszony javulását, javítását, azért aztán mindenkit érdekel és érint minden ezzel összefüggő kérdés. Mint ahogy ez kiderült Nagy László kolozsvári olvasónk idevágó leveléből is, amelyre részben választ kap az alábbiak alapján. Traian Chebeleu nagykövet, a román Külügyminisztérium szóvivője a bukaresti rádió felkérésére éles hangnemben kommentálta a magyar külügyminiszter szavait. Az MTI munkatársa Herman János külügyi szóvivőt kérdezte az érzelmeket felforrósító hivatalos román megnyilatkozásról. A Chebeleu nagykövet szerint Jeszenszky szavai „jogos felháborodást és komoly aggodalmat váltottak ki: felháborodást a lekezelő stílus miatt..." Valóban igaz-e, hogy a magyar külügyminiszter a Románia elleni sértések terjesztésére használta volna fel a rádió nyilvánosságát. — Elöljáróban fontosnak tartom kiemelni, hogy Jeszenszky Géza nem általában nyilatkozott a román—magyar viszonyról, hanem konkrét kérdésekre konkrét válaszokat adott. Tette ezt bármiféle sértő szándék nélkül, mint ahogy megítélésem szerint valóban nem hangzott el semmiféle sértő kitétel Románia irányába. Zárójelben megjegyezném, hogy a demokratikus kormányok és politikusok — és ez Magyarországon sincs másként — sokkalta erősebb bírálatokat is kénytelnek „feldolgozni“, mint ami az inkriminált interjúban egyáltalán bírálatként fogható fel. Ami pedig a magyar külügyminiszter Romániához fűződő személyes viszonyát illeti, Jeszenszky Géza mindig is barátja volt a román népnek. Egyike azon magyar értelmiségieknek, akik 1988 januárjában aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben szolidaritásukról biztosították az üldözött brassói tüntetőket, írásaiban és egyetemi előadásaiban egyaránt együttérző méltatással szólt a román nemzet nehéz történelméről. Jeszenszky Géza egyik kidolgozója és aláírója volt a Magyar Demokrata Fórum és prominens román emigránsok 1989. júniusi deklarációjának, amelyben állást foglaltak a diktatúra ellen, és kifejezték, hogy a határok helyett azok jellegét kell megváltoztani, s helyre kell állítani Romániában a nemzeti kisebbségek politikai és kulturális autonómiáját, ide értve a kolozsvári magyar egyetemet is. Ehhez a deklarációhoz számos neves román és magyar személyiség is csatlakozott. — összefoglalva az elmondottakat: mi Budapest „üzenete“ Bukarestnek. — A román szóvivő szerint a magyar külügyminiszter úgymond a két ország közötti jószomszédi viszony feltételeként szabta, hogy a román kormány ismerje el: Románia többnemzetiségű állam. Ez a megállapítás Chebeleu szerint nem felel meg a valóságnak, s ennek alapján minden egyes európai országot, köztük Magyarországot is többnemzetiségű államnak kellene nyilvánítani, mivel területén etnikai kisebbségek élnek. Valójában mi a magyar külügyminiszter álláspontja a nemzeti kisebbségek ügyében? — A magyar külügyminiszter — a román tiltakozás ellenére — úgy véli: Románia igenis többnemzetiségű ország. Ami Chebeleu nagykövet gondolatmenetének második felét illeti, a magyar külügyminiszter készséggel elismeri, hogy gyakorlatilag valamennyi európai állam, köztük Magyarország is ilyen többnemzetiségű ország. Hazánk ennek megfelelő politikát folytat. A román szóvivő utalt arra is, hogy Magyarország mintegy „extra“ jogokat követelne a magyar kisebbség számára, amikor például egy magyar nyelven oktató egyetem felállítását szorgalmazza. Mindenki számára ismeretes, hogy léteznek bizonyos európai normák a kisebbségi kérdések kezelésében, s ezen normákat legutóbb Koppenhágában, az európai együttműködés emberi dimenziókkal foglalkozó értekezletén erősítették meg a résztvevők. Az azonban nem hangzott el, hogy elképzelhetetlen a kisebbségek nyelvén is tanító iskolák létesítését elvárni egy államtól. Ezt egyébként — ide értve az egyetemeket is — minden, jelentősebb kisebbségekkel rendelkező állam megteszi. Kisebbségi egyetem működik a többi között Finnországban, Spanyolországban, Belgiumban, Randában és Jugoszláviában (Koszovóban) is. Magyarország természetesen nem kíván diktálni Romániának semmiben, de leszögezi ,hogy a maga részéről mit tart kívánatosnak a jó viszony érdekében. A magyar külügyminiszter a vitatott interjúban egyébként világosan kijelentette: Magyarország nem akarja elszigetelni Romániát, éppen ellenkezőleg, érdekelt abban, hogy délkeleti szomszédja nyitott és virágzó ország legyen. Az elmúlt hónapok eseményei egyébként azt bizonyították, hogy Románia elszigetelődésének veszélyével azon szélsőséges erők tevékenysége is fokozódik, amelyek a romániai demokratikus megújulást, a magyar és a román nép megbékélését akarják megtorpedózni. Ha a román kormány világosan elhatárolja magát ezektől az erőktől, eloszlathatja a politikájával szemben felmerülő belső vagy külső kétségeket. — Magyarország korrekt, becsületes partneri, jószomszédi viszony kialakítására törekszik Romániával, mert meggyőződése, hogy ez mindkét ország népeinek alapvető érdeke. Ugyanígy elsődleges fontosságú magyar és román érdek, hogy népeink megbékélésével, illetve a kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapján új típusú kapcsolatok jöjjenek létre a két ország között. Erre a romániai magyarság egyéni és kollektív jogainak biztosítása, illetve az ehhez szükséges intézményrendszer kiépítése nélkül Magyarország nem lát lehetőséget. Emlékezetes, hogy július végén konzultációt tartott a két külügyminisztérium, s számos javaslat szerepelt a tanácskozás napirendjén. Alapvető fontosságú kérdésekben a román fél álláspontja sajnos elutasító volt. Ennek ellenére bízunk abban, hogy higgadt tárgyalások révén sikerül közelebb jutnunk a problémák megoldásához. (MTI) • RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 AZ ŰRSIKLÓ KÖRVONALAI Webb utódja, Thomas O. Paine — egy ipari menedzser, technikai szakértelemmel —, magabiztosan rendelte el a további menetelést a holdraszállás végső célja felé. Abban a rettenetes esztendőben, 1968-ban — amikor az USA a merényletek során elvesztette Martin Luther Kinget, Robert Kennedyt és a nagyvárosokban égtek a gettók —, egy templomtorony magasságú rakéta méltóságteljesen emelkedett a magasba december 21-én, hogy az Apollo–8 kabinjában három ember látványos karácsonyi randevúra siessen a Holddal. Aztán amikor a következő nyáron, 1969. július 21-én két amerikai űrhajós, Neil Armstrong és Edwin Aldrin először tette a lábát a Holdra, úgy látszott, egyszer s mindenkorra megnyílt az út a világűr meghódítása felé. A NASA megvalósította a látszólag lehetetlent: betartotta Kennedy elnök ígéretét, hogy az évtized vége előtt ember landol a Holdon. Egyúttal megnyerték a Holdra irányuló versenyfutást. De azok a férfiak, akik az Apollo-programot életre hívták, és — mint Kennedy, Webb és Johnson — gondozták, ápolták, nem sokáig sütkérezhettek a siker fényében. 1969 januárjában Richard Nixon személyében olyan ember költözött a Fehér Házba, aki éppoly kevéssé akart az űrrepüléssel foglalkozni, mint a többi politikai szándékkal, melyek honfitársait John F. Kennedyre emlékeztethették. Nixon ugyan örömtől sugárzó arccal üdvözölte a Hold-utazókat, sikeres leszállásuk után a déli Csendes-óceánon; szűk körben azonban máris elutasította von Braun javaslatát, hogy két csapatot indítson el hat-hat asztronautával egy több évig tartó Mars-utazásra. Ami megmaradt: egy űrállomás terve és egy újra felhasználható űrhajó, az űrrepülőgép terve. Csak ködös utalások voltak arra, hogy később talán erről az űrállomásról indítanak el egy Mars-utazást. Nixon megvárta, míg bizonyossá vált a Hold-program sikere, aztán republikánus párti igazgatót állított a NASA élére. Ez az ember, James Fletcher, a fegyveriparból jött, és Webb-bel ellentétben egyáltalán nem volt politikus. Sőt tűrte, hogy Nixon emberei gáládul bánjanak vele. Rögtön hivatalba lépése után Nixon tanácsadói közölték vele: sem az állandó űrállomásra, sem az űrsiklóprogramra nincs elég pénz. Azt tanácsolták, készítsen egy olcsóbb tervet. Nixon annyira lefaragta a NASA költségvetését, hogy egy időre az is kétségessé vált, indulhat-e még egyáltalán űrhajó emberrel a fedélzetén Fletcher meg volt győződve arról, hogy egy űrsiklót kevés pénzből is ki lehet fejleszteni. Megígérte, hogy a rendszert kompromisszumokkal és egyszerűsítésekkel olyan kedvező áron állítja elő, amennyire csak lehet, és az űrjárművet a katonaságnak is rendelkezésére bocsátja. Fletcher végül megkapta Nixon gazdasági szakértőitől az áldást az űrrepülőgép építésére. Tanulmányokat folytatott, amelyekből kiderült, hogy az űrsikló a legolcsóbb megoldás különféle terheknek a világűrbe való juttatásához, feltéve, hogy elegendő számú repülésre van lehetőség. Ezt az érvet kezdetben a NASA szakemberei viszonylag mellékesen alkalmazták, például a kongresszusi vitákban. Később aztán ez a gondolat —, hogy az űrsikló a gyakori repülésekkel behozhatja előállítási költségeit — egyre inkább fellelkesítette a politikusokat. Mind több NASA-menedzser utalt rá, hogy az űrrepülőgép még a NASA egyszeri alkalomra szolgáló rakétáinak gyártását is feleslegessé teheti, hiszen az űrsikló kiürült rakétái is visszajuttathatók a Földre. Az érvelésnek meg is lett az eredménye. A Fehér Ház az 1972- ben jelzett 6,5 milliárd dolláros költségvetést további 1,4 milliárd dollárral csökkentette. Fletcher úgy látta, hatalmas tudományos-műszaki ugrásra van szüksége az olcsó eljárás megvalósításához. A legnagyobb tárgy, melyet az USA addig visszahozott a világűrből a Földre, a négy méter magas Apolló űrkabin volt Most a NASA nemcsak egy egész űrrepülőgépet akart visszahozni, hanem ezt a gépet újra meg újra fel akarta használni. LASSAN AGGÓDNI KEZDTEK Amikor Fletcher elkezdett manipulálni a számokkal, hogy ízletesebb falattá tegye az űrsiklót az amerikai adófizetők számára, s beosztottjait is arra biztatta, hogy dicsérjék vele együtt e gazdaságos űrrepülőgépet, elkezdődött mindannak a felbomlása, amiért elődje, Webb egykor oly keményen dolgozott. John Naugle, akkoriban a NASA kutatórészlegének főnöke, ma azt mondja: Fletcher motívumai jól felismerhetők voltak. — Azt hiszem — fűzte hozzá —, Fletcher tényleg mélységesen meg volt győződve arról, hogy az űrrepülőgép terve valóban zátonyra fut ha nem tud felmutatni egy vonzó költség-haszon számlát. Pedig oda kellett volna mennie Nixonhoz, és azt mondani: „Gazdasági szempontból nem tudom képviselni a dolgot. Punktum. Vagy végig akarjuk csinálni a tervet, vagy teljesen kiszállunk az emberszállító űrrepülőgép megépítésének versenyéből". Csakhogy Fletcher éppen ezt nem tette. Ehelyett utasította Naugle-t, hogy az összes további tudományos űrrepülési kísérletet az űrrepülőgépre tervezze. A Nixon-korszak költségvetési csökkentéseinek rövidesen megmutatkoztak a következményei. Az űrsikló fejlesztésének minden fontos területén lemaradtak a NASA-menedzserek a határidővel. Költségmegtakarítás címén — Wernher von Braun és más mérnökök hivatkozása ellenére — kicserélték a megbízható, folyékony hajtóanyagú rakétákat szilárd anyagú rakétákra, amelyek így nehezebben vezérelhetők, tehát kevésbé biztonságosak is. Ráadásul egy olyan kis légi és űrutazási cég kapta a megrendelést, amelynek nem volt semmi tapasztalata a nagyobb start rakéták építésében, pusztán azért, mert övé volt a legolcsóbb árajánlat. Néhány ember a NASA-nál lassan aggódni kezdett a jövendőbeli űrrepülőgép legénységének biztonsága miatt Rocco Petronét akinek nagy része volt a NASA kezdeti sikereiben, Fletcher Washingtonba hívta, hogy felügyeljen az űrsiklóprogramra. Petrone tisztelte és becsülte az embereket akik a NASA űrjárműveit építették és repültek vele. Ezért az űrsiklórendszer minden lehetséges gyenge pontja miatt lidérces álmai voltak. Rövidesen megtudta azt is, hogyha a két szilárd hajtóanyagú rakéta közül csak egyetlen másodperccel előbb gyullad be az egyik, mint a másik, akkor az indítóhelyen az egész űrrepülőgép a levegőbe emelkedik, ingadozni kezd, bukfencezik egyet és hatalmas tűzgolyóként felrobban. Petrone azért is gondban volt, mert veszély esetén nem lehet kikapcsolni a szilárdanyag-rakétákat, és végveszélyben nem lehet lekapcsolni az űrsiklót a hármas rakétatestről. De amikor Fletcher azt is elhatározta, hogy az űrrepülőn nem lesz semmiféle mentőrendszer a legénység számára, Petronénál ez volt az utolsó csepp a pohárban. Felháborodva hagyta ott a NASA-t. Jacob Smart tábornok, aki valaha összekötő ember volt az amerikai honvédelmi minisztérium és a NASA között, ma már mindent csak pénzkérdésre vezet vissza: — Mindenütt, minden csavaron spóroltak. .. Ma olvasom, milyen ostobaság volt a NASA-tól, hogy egyszerűen elhagyták a kettős és hármas biztonsági rendszereket, amelyek valaha annyira jellemzőek voltak az amerikai űrutazási programra... Persze abszolút biztonság nincs. De ebben az esetben nem tudósok és mérnökök döntöttek, hanem politikusok... Webb a döntő hibát ma abban látja, hogy Richard Nixon leállította a Saturnus típusú hordozórakéták fejlesztését. Noha az űrrepülőgép akkoriban még csak tervezőasztalon létezett, Nixon emberei már a 110 méter hosszú, V típusú rakéták szétrombolását kívánták. S noha tudták, hogy az űrrepülőgép — ha működni fog — a nagy Saturnus tolóerejének legfeljebb csak negyedével fog rendelkezni, Nixon azt akarta, hogy ne a NASA, hanem a légierő birtokában legyen a legnagyobb amerikai hordozórakéta; ez a Titan III volt — összehasonlítva a Saturnusszal nem sokkal több, mint egy jobb petárda. Mára már a Saturnus rakéta konstrukciós tervei is nyomtalanul eltűntek. Nixon elutasította a további, már megtervezett holdutazásokat is, azzal az indokkal, hogy ez túlságosan drága mulatság. Így, mire az űrutazási rendszert kifejlesztették, a NASA-nak nem maradt világűrprogramja. Jimmy Garter elnöksége alatt az űrhivatal még lejjebb csúszott 1980 végén már arra is képtelen volt, hogy bedolgozó cégek munkáját ellenőrizze, s lassan az utolsó veteránok is búcsút mondtak, akik még munkájuk legfőbb szempontjának a biztonságot tekintették. Bonyolította a helyzetet, hogy a NASA vezető munkatársai sorra elmentek az iparba dolgozni, majd egyre rövidebb időközökben újra visszatértek a NASA-hoz. Ennek következtében mind nehezebbé vált, hogy egy kétes bedolgozót felelősségre vonjanak, ha ez az illető egy korábbi kolléga volt, aki bármikor új főnökként visszatérhet. (Folytatjuk) JOSEPH és SUSAN TRENTE A NASA^dosszié