Romániai Magyar Szó, 1990. szeptember (2. évfolyam, 212-237. szám)
1990-09-28 / 235. szám
1990. szeptember 28. • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • Romániai Magyar Szó • 3 Kiegészítések és reflexiók a Romániai Magyar Kisgazdapártnak Csíkszeredában hozott és a kolozsvári Szabadság c. napilap 1990. szeptember 5-i számában közölt javaslatai kapcsán Érdeklődéssel olvastam az RMKP-nak a Román Parlament elé terjesztendő új földtörvénytervezet módosítására vonatkozó, javaslatait, amelyek nemcsak a földműves társadalom, hanem általában a falun élők, s köztük a magyar nemzeti kisebbség alapvető gazdasági és politikai érdekeit is érintik. A falu ellen elkövetett sérelmek orvoslásával és javaslataink törvényerőre való emelésével a Parlament hosszú időre biztosíthatná az állammal szembeni lojalitást. Általában egyetértünk a közölt javaslatokkal és indoklásokkal, ha a törvényhozók figyelembe veszik a következő helyesbítéseket és kiegészítéseket: Az I. fejezet 10. paragrafusa 2. pontjával kapcsolatos javaslatokhoz és indokolásokhoz a következő kiegészítést tartjuk indokoltnak: „Azok a területek, amelyek a mezőgazdasági szövetkezetek elhalálozott tagjainak birtokát képezték, ha ezeknek nincs egyenes ági örököse, annak a faluközösségben működött vagy működő egyházközségnek vagy közösségnek a tulajdonába menjenek át, amelynek az elhaltak tagjai voltak.“ Ugyanis, ha nem így történnék, fennáll a veszélye annak, hogy a többségiek tegyék rá a kezüket az így felszabaduló földterületekre, s hátrányos helyzetbe kerülnének mind az etnikai, mind pedig a felekezeti vagy más jellegű kisebbségek. Márpedig tudott dolog, hogy akié a föld, azé a hatalom! Hiszen ma már világos, hogy burkoltan ezt a célt (is!) szolgálta mind az 1921—1923-as és az 1945-ös földreform, mind pedig az erőszakos kollektivizálás (1949—1962), amely kirántotta a biztonságot, a függetlenséget és az önkormányzatot biztosító földet az etnikumok és intézményeik, valamint a mentsvárakat jelentő egyházak talpa alól. Míg egyes ugyanolyan vagy hasonló éghajlati és domborzati viszonyok között élő többségi lakosú falvaknak meghagyták magántulajdonban a földjét, állatait, gazdasági leltárát és ezek öröklési jogát, addig a kisebbségiekét kollektivizálták, és személyi tulajdonban is mindössze 200 négyzetmétert kitevő földterületet volt joguk megtartani. Kirívó, de világos példa erre többek között a Székelyföld egyéni, magán- és közbirtokainak kollektivizálása szemben a Mócvidékkel és a Fogarasvidékkel, ahol ezek a javak mind a mai napig magántulajdonban maradtak és örökölhetők. Ugyancsak kirívó példa, hogy a volt Kolozs tartományban a Kolozsvár — Magyarlóna — Alsójára —■ Borrév — Torockó — Nagyenyed közötti útvonal két oldalán és az ezektől nyugatra elterülő falvak közül Sztolnát, Kisfenest, Hesdátot, Szecselt azaz Asszonyfalvát, Kisbányát, Szurdukot és Borrévet nem kollektivizálták, míg a többségben vagy részben magyar lakosságú Magyarlóna, Magyarfenes, Tordaszentlászló, Magyarléta, Alsójára, Torockó és Torockószentgyörgy falvakat kollektív gazdaságokba kényszerítették. Majd később, a szégyentelen és gátlástalan elnemzetlenítő homogenizálási tervek megvalósítása érdekében, a gazdasági hatékonyság növelésének ürügyén, ezeket is más falvak mezőgazdasági szövetkezeteivel vonták össze, hogy a még megmaradt helyi politikai, adminisztrációs és gazdasági vezetőket és személyzetet nem magyar, más helységekből hozott vezetőkkel cserélhessék ki. Nem nehéz elképzelni, hogy kik húztak hasznot ezekből az egyesített gazdaságokból, hiszen mindenik élete egy-egy maffia-regény témája lehetne. A II. fejezet 10. paragrafusa 4. pontja részletéhez kapcsolt RMKP-s javaslatokat a következőkkel szükséges kiegészíteni. ..Azok az mtsz-tagok, más fizikai személyek vagy elhalálozásuk után ezek törvényes örökösei, akik nem kívánnak kilépni az mtsz-ből, akik nem lettek vagy nem lehettek tsz-tagok, vagy akik idős koruk, egészségi állapotuk, gazdasági helyzetük, más foglalkozásuk miatt nem tudnak vagy nem óhajtanak önálló gazdaságot kialakítani, de földjeiket, gazdasági felszereléseiket, ingó és ingatlan vagyonukat bármilyen cím é az mtsz-ek birtokolják, a bevitt vagy elkobzott földterület és más gazdasági leltárak értékének arányában pénzben vagy természetben megállapított évjáradékra jogosultak“. Indoklás: Azok az mtsz-tagok, akik földterülettel, gazdasági felszereléssel, állatokkal stb. léptek be az mtsz-be, többségükben nem meggyőződésből, hanem kényszerből : fenyegetés, zsarolás, kijátszás, ígérgetés, a családtagok hivatalból, munkahelyről, iskolából való eltávolításának félelme, a magas adó és beszolgáltatás kényszere, a kuláklistára kerülés, a szabotálás vádja vagy éppen a Duna-csatorna, kényszerlakhelyre kerülés megelőzésének taktikájából írták alá belépési kérvényüket. Az mtsz-ek megalakításáról azt is tudni kell, hogy sok helyen azokat az alkalmazottakat kötelezték, bírták rá a belépésre elsőknek, akik nem, vagy csak kevés mezőgazdasági területtel rendelkeztek,, de ragaszkodtak állásukhoz, munkahelyükhöz vagy funkciójukhoz, s az alakuláshoz szükséges területet számukra a falu, a község közös birtoktestéből (Bikarét, Bíróföld, legelő), a közbirtokossági, egyházi, iskolai vagy éppen állami birtokokból biztosították, illetve ezekkel a területekkel léptették be őket a „közösbe“, hogy a megalakított mísszel a még ellenálló birtokos gazdák jövőbeli helyzetét és létét megingassák, a proletárdiktatúra gyűlöletes eszközeinek és taktikájának alkalmazásával lehetetlenné tegyék, s vele magát a munkásosztályt is félrevezessék, a parasztság ellenségévé tegyék. Nem tudjuk, hogy az új földtörvénytervezet tartalmaz-e vagy sem a nyugdíjkorhatárt elért mtsz-tagokra, a kilépett mtsztagokra és az erőszakos kollektivizálás útján földjüktől és gazdasági leltáruktól megfosztott fizikai személyekre vonatkozó jogszabály-javaslatot. Ugyanis az lenne a méltányos eljárás és jogorvoslat, ha a nyugdíjkorhatárt elért fenti kategóriák, az mtsz-ek feloszlatásától függetlenül, állami nyugdíjat kapnának ugyanúgy, mint az állami alkalmazottak, hiszen munkájuk és verejtékük eredményeit négy évtizeden át a pártállam potom áron sajátította ki. BOLDIZSÁR ZEYK IMRE Tordaszentlásló Agrárpolitikai irányváltás Az évtizedeken keresztül reánk erőltetett voluntarista agrárpolitika csődöt mondott, irányváltás előtt/alatt állunk. Jórészt hátra van még annak a gazdasági-társadalmi-kulturális elnyomorodásnak a rendszerszemléletű feltérképezése, amelyet most kiindulópontként kell elfogadnunk. De nem várhatunk, □z idő sürget. Bár a valós helyzetet még csak vázlatosan mérhettük fel, máris a jövő formálására kell gondolnunk. Ki kell tűznünk azokat az alapvető agrárpolitikai célokat, melyeket a közeli és távolabbi jövőben követnünk kell. Minél előbb ki kell dolgozni az alaposan megfontolt és világos agrárpolitikai irányvonalat, annál is inkább, mivel a demokratikus politikai kibontakozáshoz csakis a mindennapi kenyér biztosításán keresztül vezet az út. Az agrárpolitikai irányváltás szinte egyidőben zajlik a különböző közép-keleti európai országokban. Bár lényeges különbségek is vannak, sok elvi kérdés hasonlatos, így ezek tisztázásában nagy segítséget jelenthetnek a szomszédainknál megjelent szakkönyvek is. Két jelentős műre szeretném felhívni a hazai olvasóközönség figyelmét. Sipos Aladár—Halmai Péter: Válaszúton az agrárpolitika. A mezőgazdaság szervezeti rendszere a reformfolyamatban és Csáki Csaba—Rabár Ferenc: Nemzetközi fejlődés — magyar agrárpolitika. Egy gazdasági világmodell tanulságai. Mindkét könyv a budapesti Közgazdasági és Jogi Kiadó gondozásában jelent meg 1988- ban, illetve 1990-ben. Ahhoz, hogy a hazai agrárpolitika pillanatnyi és távlati céljait felvázolhassuk, nem elégséges a jelenlegi kiinduló helyzet vizsgálata; tisztáznunk kell egyrészt azt, hogy milyen szerep hárul hazánk mezőgazdaságára az egész nemzetgazdaság talpraállításában, másrészt reálisan fel kell mérnünk, milyen hatások érhetik a hazai agrárfejlődést a nemzetközi fejlődés, a világ élelmiszer-gazdasága részéről. Lehet-e húzóágazat? Egyik alapvető kérdés, amelyre feleletet kell találnunk: dinamizálhatja-e a mezőgazdaság a román nemzetgazdaságot, azaz vannak-e a mai mezőgazdaságnak olyan mozgósítható tartalékai, amelyek elősegíthetik a mezőgazdaság jelentős előrelépését és ezzel az egész gazdaságnak a kátyúból való kiemelését? A kérdés rendkívül összetett, csak alkotóelemeire bontva próbálkozhatunk meg a válaszadással. Tudjuk, hogy a mezőgazdasági nagyvállalatok jelentős hányada az utóbbi években ráfizetéssel termelt. Bár ez jórészt az agrárolló nyitására vezethető viszsza, mégsem egyszerűen mezőgazdasági termékár kérdése, hanem főleg az alacsony hatékonyság következménye. A hatékonyságot növelni lehetne, ha a mezőgazdaságot liberalizálnák, azaz megteremtenék a szabadpiaci ármechanizmus érvényesítésének feltételeit, s ezeket a jogi és tulajdonosi renden keresztül garantálnák is. Ez elvileg világos, de tudnák-e vállalni a kiöregedett és mezőgazdasági felszereléssel nem rendelkező gazdák, hogy elérhető áron biztosítsák az élelmiszert a városon élő 12 millió lakos számára? A politikai instabilitás és a szociális feszültségek kiéleződése közepette reálisan megvalósítható alternatíva-e az élelmiszerárak teljes felszabadítása? Van-e fedezet a mezőgazdasági termelők megnövekedő keresletének ipari termékekkel való kielégítésére? Valódi anyagi érdekeltséget jelenthet-e az a pénz, amit nincs mire elkölteni? Létezik-e jól átgondolt hitelezési és jogi rendszer, mely támogatná a vállalkozószellemű gazdálkodókat? Kiépült-e a parasztság érdekvédelmi rendszere? Ez csak néhány azok közül a kérdések közül, amelyekre átgondolt választ kell találnunk. A demagóg szólamok soha sem voltak képesek helyettesíteni a konkrét, összefüggő intézkedések rendszerét, melyek valóban reálissá tehetnék, hogy legalábbis rövid távon a mezőgazdaság elősegítse az egész gazdaság fejlődését. A földtulajdon bevezetése gazdaságpolitikai garanciák nélkül tőkés koncentrációhoz, a bérleti rendszer elterjedéséhez vezetne és fennél annak a veszélye, hogy sok kisgazda talpa alól kicsúszik a föld. Behozatalra szoruló „rekorderek" A hazai agrárpolitika mindenkori alapvető célja a zavartalan élelmiszerellátás kell hogy legyen. Hosszú időn keresztül az élelmiszerhiányt a nagymértékű exporttal magyarázták. De aki a KGST és a FAO évkönyvének adatait vizsgálta, meggyőződhetett, hogy a '80-as évek második felében már búzából és kukoricából is nettó importőrökké váltunk. Az élelmiszerhiányt tehát a termelés alacsony színvonala és rossz szervezettsége okozta, s nem az „oroszok ették el előlünk a kenyeret", ahogyan azt sokan vélték, és ahogyan a hivatalos politika is sugalmazta, többek között a hazug „termésrekordokkal”. A piacgazdaságra való áttérés jelentős szemléletváltozást is jelent az élelmiszerellátás szempontjából. Ha eddig — a gyakorlatban nem is, de legalább jelszóként — a központi irányítás kötelességeként szerepelt a lakosság ellátása s ezt mint erkölcsi alaptörvényt közvetítették a vállalatok, sőt az egyéni gazdálkodók felé is; most, a piacgazdaságra való áttérés során ez elvesztette az értelmét. Egyelőre hazánkban a lakosság fizetőképessége biztosítja az alapvető emberi szükségletek kielégítését, de veszélyt jelent az élelmiszerellátás nehézségeinek átmeneti kiéleződése, különösen, ha folytatódik a sok felemás, gyakran egymásnak ellentmondó intézkedés. Tudatában kell lennünk, hogy a piac nem erkölcsi elvek alapján működik, nem az egyes személyek biológiai szükségleteinek kielégítését tűzi ki célul, csak annyiban, amennyiben ez mint fizetőképes kereslet jelentkezik a piacon. De ha ilyen könyörtelen a piac, mondjunk le róla? Az idézett szerzők és velük együtt sok szakember vallja ,a piacnál csupán az rosszabb, ha egyáltalán nem létezik". Másképp fogalmazva: a piacgazdaságra való áttérés az élelmiszerellátás szempontjából is létkérdés, de az átmeneti nehézségeket társadalmi védőháló kiépítésével kell és lehet csökkenteni. De szabadulnunk kell a belénk idegződött dogmáktól, hisz saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy a jól hangzó szólamok csak üres kijelentéseknek bizonyultak, nem valósult meg az élelmiszer biztosítása mindenkinek egyenlő mértékben. Az új agrárpolitikai irányvonalunk kidolgozásánál mondjunk le az ilyen ködösítésről. Összefoglalva: az új agrárpolitika egyik feladata az élelmiszerellátás biztosítása, ami hosszú távon csakis a hatékony piacgazdaság körülményei között valósítható meg. A világpiac ellentmondásossága A régi agrárpolitikában az élelmiszerexport mint fizetési mérleg javításának eszköze ugyancsak elvi álláspontként szerepelt. Bár az utóbbi években és különösen az 1990-es évben ez nem, vagy csak kis mértékben valósult meg, a távlati agrárpolitikai célok között ennek az elvárásnak is lehet helye. Ilyen vonatkozásban is alapvető támpontokat nyújt számunkra Csáki Csaba és Rabár Ferenc könyve, amelyben behatóan elemzik a jelenlegi világpiaci helyzetet. A mai világpiacot növekvő készletek, zuhanó áraik, értékesítési nehézségek jellemzik, ugyanakkor a világ élelmiszergazdaságában nő az éhezés. Ez a kettősség nem újkeletű: már a múlt századiban így ír erről J. Sismondi: „Ha a szegények számára túlságosan sok létfenntartási cikket gyártanának, nem többet, mint amit el tudnak fogyasztani, hanem többet, mint amennyit a munkájukért cserébe kapott jövedelemből meg tudnak vásárolni, akkor igaz, hogy hajlamosak lennének gazdagabban táplálkozni, jobban öltözködni és kényelmesebben lakni, de nem lesznek erre képesek. A gabona tehát eladatlan marad, miközben a tömeg éhezik.* Előreláthatóan még sokáig fenn fog maradni ez a világpiaci helyzet, amely a fizetőképes kereslet és kínálat egyensúlyát jóval a valóságos szükségletek szintje alatt valósítja meg s ily módon a nemzetközi forgalmat csak a lehetőségek egy töredékére szűkíti le. Ehhez a reális helyzethez kell alkalmazkodnia távlati agrárpolitikánk agrárexportra vonatkozó elképzeléseinek is. Hazánk nem mondhat le arról az igényről, hogy az agrárexport javítsa a fizetési mérleget, de az agrárexportra vonatkozó elképzelések terén alapvető változtatásokra van szükség. Mindenekelőtt meg kell szüntetni a gazdaságtalan agrárexportot, ez az utóbbi évtizedekben a nemzeti vagyon elprédálását jelentette. Szelektív, rugalmas exportszerkezetet kell megvalósítani; ez csak mélyreható gazdasági elemzések alapján történhet, figyelembe véve a konjunkturális ingadozásokat is. A döntéshozóinknak tisztában kell lenniük, hogy az export volumene és az export gazdaságossága nem egymást kiegészítő, hanem általában egymásnak ellentmondó követelménye: ahhoz, hogy sokat adjak el, olcsón kell adnom. Szoros kapcsolat áll fenn az agrárpolitika belső változási irányai és az agrárexportra vonatkozó elképzelések között is. Ha az atomizált kistermelésre való visszatérés alternatíváját választjuk, és ehhez nem társul a termelés, értékesítés és feldolgozás társasági szinten való magas színvonalú megszervezése, akkor az agrárexport reális lehetőségei is behatárolódnak. Igaz ugyan, hogy a rugalmas változásra képes kisgazdaság alkalmasabb a konjunkturális világpiaci helyzetek kiaknázására, és ez az előny csak akkor érvényesül, ha a szükséges külpiaci információ eljut a kisgazdaságokhoz is. Az agrárexporttal kapcsolatos agrárpolitikai döntésnél tudomásul kell vennünk azt is, hogy az élelmiszerek világpiaca már rég nem a termékek szabadpiaci versenyét jelenti, hanem inkább a nemzetgazdaságok közötti versenyt. Szinte nincs olyan ország, amely ne térítené el hazai árait a világpiaci áraktól. Általában a gazdag országok erőteljesen támogatják agrárszektoraikat, de ehhez megfelelő gazdasági háttér szükséges. Nálunk ilyen elvárás a kormánnyal szemben pillanatnyilag nem reális. A mai helyzetben fennáll az a veszély, hogy a tiszta piaci versenyben a védtelen mezőgazdaság a rövidebbet húzná mind az országon belül, mind azon kívül, ökologizáció és humanizáció Ma már a mezőgazdaság feladata nem csak a belső élelmiszerfogyasztás és a könnyűipar nyersanyagigényeinek a kielégítése, valamint az exportfeleslegek létrehozása. Egyre hangsúlyozottabban fogalmazódik meg agrárpolitikai célként a természeti erőforrások védelme, megőrzése és a föld termőképességének hosszútávú fenntartása, valamint a mezőgazdaságban és az iparban foglalkoztatottak közötti jövedelemparitás biztosítása. A hagyományos közgazdaságtannal szemben egyre inkább teret kell biztosítanunk az alternatív gazdasági megközelítésnek, amely szerint az ökologizációt és a humanizációt agrárpolitikai célként kell elismerni. Az ökologizáció ilyen értelmében azt jelenti, hogy a mezőgazdasági szervezeteknek úgy kell kialakítaniuk termelési tevékenységüket, hogy ezzel beilleszkedjenek az adott természeti egységbe és a velük kapcsolatban álló ökoszisztémákat megőrizzék. A hurmanizáció azt jelenti, hogy kiemelten kell kezelnünk az emberek testi-szellemi fejlődését. Agrárpolitikai céllá kell válnia a hagyományos életforma, a kulturális örökség megőrzésének is. A kis önkormányzó közösségek fennmaradása szociológiai értelemben olyan értéket jelenthet, amelynek fennmaradása agrárpolitikai cél lehet. Az agrárpolitika kidolgozásánál jelentős követelmény azoknak a fejlődési irányoknak a nyomonkövetése is, amelyek a mezőgazdasági termelés technológiai átalakulását jellemzik. Ma, amikor a fejlett országokban felülvizsgálják az elterjedt, de sok esetben energiapazarló technológiákat, nagy hiba volna, ha a termelés intenzifikálása céljából ezeket vennénk .. Napjainkban lényegesen mások a feltételek, mi, amelyeknek a talaján a fokozott gépesítés és kemizálás magas szintje kialakult. Egyre hangsúlyosabban jelentkezik a nagy energiafelhasználást igénylő és ugyanakkor környezetet szennyező technológiák módosítására való törekvés, a természeti folyamatokra jobban építő ,a konkrét ökológiai adottságokhoz jobban alkalmazkodó irányzat. Igaz ugyan, a szakemberek nem látják valószínűnek, hogy az elkövetkező egy-két évtizedben alapvetően megváltozzék a technológia, sőt, a fejlett országokban is a tradicionális mezőgazdasági módszerek újra-, illetve felértékelése folyik, de most már oda kell figyelnünk a körvonalazódó változásokra. Elsősorban a biotechnológia alkalmazására, az új fajok és fajták mezőgazdasági termelésbe vonzására és a mikroprocesszorok alkalmazására kell figyelnünk, mikor az új agrárpolitikánk technikai-technológiai tényezőiről döntünk. A mai mezőgazdasági termelésnem csak fizikai, de egyre több szellemi munka befektetését követeli; hatékonysága csak úgy növelhető, ha jobb munkaszervezéssel, pénzügyi hozzáértéssel közelítünk hozzá. Bármilyen jól átgondolt, tudományosan megalapozott agrárpolitikát is dolgoznánk ki, a megvalósítása az embereknek a munkához való hozzáállásán, felelősségérzetén, erkölcsi magatartásán áll vagy bukik. FEYNE VINCZE MÁRIA Kolozsvár Attól még nem fordul ki sarkából a Föld, ha egy óceánjáró hajó nem készül el idejében. Az ipar esetenként könnyebben elviseli a nyújtott átmenetiséget. De kenyér, nélkül nagyon hamar felkopik az állunk. Ezért nem tartjuk a véletlen játékának a mezőgazdasági tárgyú levelek számának növekedését. Az e heti postabontás pedig két alapos szakcikkel teszi kerekké a képet, amellyel a Postafiók rovat hozzájárulhat az illetékesek ébresztgetéséhez. A „szabad“ Egyre gyakrabban hangzik el „régi ismerőseink" szájából a megnyugtató válasz, hogy minden megoldódik, csak ki kell várni az alkalmas pillanatot. Először a választások időpontja volt a reményünk, utána a szeptember volt a varázsszó, most pedig a földtörvény megjelenését várjuk rendíthetetlen bizalommal és türelemmel. Megszoktuk, hogy mindenre várni kell, egyik határidőről a másikra. Időközben erősödnek a visszacsúszkálók, a párt által kinevezett termelőszövetkezeti vezetők továbbra is a ceausiszta rendszer hangoztatta fenséges elvek értelmében irányítják a mezőgazdaság ügyes-bajos dolgait. Szakszerűen. A jelszó: Mindent az emberért! Két alapelemre támaszkodhat manapság a mezőgazdaság: az öregekre, akikben megvan a jószándék, az akarat, de erejük fogytán, meg a „semmirekellő fiatalokra“, akik idegenkednek a munkától, akikkel nehéz a földet megszerettetni. Ami a nyugdíjasokat illeti, helyzetük válságossá válhat abban a pillanatban, amikor esetleg elhatározzák a termelőszövetkezetek felszámolását, mert akkor az államnak kellene gondoskodnia róluk. S nem biztos, hogy megérdemlik. Évtizedeken keresztül ők biztosították az ország kenyerét, hivatásuknak tartva ezt. Most már hasznavehetetlenné váltak. A fiatalok esetében sem lehet általánosítani. Gyermekkorukban csak azt látták, hogy az állandó nehéz munka ellenére szüleik alig biztosíthatták a mindennapi szükségletet, munkájuk gyümölcse másoknak kamatozott. Megfelelő neveléssel azonban sok mindent el lehet érni, egyelőre a bizonytalanság érzése uralkodik el rajtuk. Mindenki a privatizációról, piacgazdálkodásról, reformokról beszél. Eltelt egy újabb mezőgazdasági év, és az új árakat mi, akiket nem a hátsó ajtónál szolgálnak ki, nagyon érezzük. A napi huszonnégy órából egy család szinte egy váltásnyi munkaidőt pazarol rá a legfontosabb élelmiszerek beszerzésére. Sorba kell állni a kenyér-, tej- és húsadagért, bizonyos élelmiszerek még így sem kaphatók itt nálunk, Szovátán. Hogyan éltek a helybeliek abban az időben, mikor nem jegyre vették a kenyeret? Sokat dolgoztak akkoriban is, az ötvenes évek elején, magasak voltak az adók, a kvóták, de azért sokuk meg tudott élni a megművelt föld adományából, a mesteremberek is. Hat-nyolc mészárszéke volt a falunak, akadt zöldség és gabona is a szomszédos falvak jóvoltából. Most pedig, a vezetőség a legjobb termőföldön silókukoricát termel, nagy állattenyésztő teleppel szennyezi is a fürdővárost, de ezért nem lehet őt felelősségre vonni, ugyanis a pártiskolán nem ilyen szemszögből tárgyalták- kenyérért tanították a problematikát. Viszont jól tudják, hogy minél szegényebb egy nép, annál felvilágosulatlanabb, annál tovább tűri az elnyomást. Lázadónak, uszítónak és osztályellenségnek minősül az, aki földet vagy kertet, vagy nyugdíjat mer kérni. Az nem igaz, hogy a szovátaiaknak nem kell a föld. Sokan vannak olyanok, akik elvállalnának legalább három hektárt. A nép elégedettsége sok tényezőtől függ, attól is, hogy kinek az érdekei kerülnek előtérbe. A privatizáció előnyei nemcsak a vendéglátóiparban bizonyulnak hasznosnak. A remény a Kisgazdapártban van, amely ezt is céljául tűzte ki. Mindezt minél hamarabb meg kellene valósítani, addig míg élnek még azok az emberek, akik a fiatal nemzedékben képesek felébreszteni a föld iránti szereteted megbecsülést. Nagyon fontos tényező ez, tudni kell, kié lesz a föld, ki fogja megművelni, ki biztosítja majd a „szabad" kenyeret. Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet mindent egyik napról a másikra megoldani, de egyszer csak hozzá kell már fogni, hogy az emberek szívébe visszaköltözhessen az elveszett remény ! BIRÓ MAGDOLNA Szováta • fr . MOLNÁR ZOLTÁN (Marosvásárhely) felvételei Dolgozz, ha tudsz, szerszám nélkül Széken vannak emberek, akik újból próbálkoznának a földműveléssel, de amint mondják, a szekereket, a mezőgazdasági gépeket-szerszámokat a kollektívben szétrombolták. Aki ma szekérrel, ekével, boronával rendelkezik, az boldog embernek tarthatja magát. A kovács- és kerekesmesterek hiánya már magában is elég nagy gondot okoz a tapogatózó falusi embernek. Ki gondolná azt, hogy nemcsak a falusi üzletekben, de még a nagyvárosiakban sem találni kapát, ásót, lapátot. (Tulajdonképpen a földművelő szerszámokat inkább a falusi üzletekben kellene fellelni, mint a városiakban!) S akkor lehet-e beszélni földművelésről olyan helyen, ahol a legszükségesebb szerszámokkal sem rendelkezik a falusi ember? Falun is Inkább a közszolgáltatást próbálták megszervezni. Van fényképész, fagylaltos, piknik-sütő, de mindez túl kevés ahhoz, hogy melegágyat készítsünk. Ha egy jó kasza kell vagy fenőkő, útlevélért kell folyamodni, mert nálunk nincs. Ki is látott régen drótból vasvillát? Micsoda szakembergárda gyártja az efféle értéktelen, rossz minőségű vasvillákat és kinek? Sikerült a falvak zöméből kiirtani a kovácsokat, kerekeseket, elidegeníteni a fiatalokat a földműveléstől. Hogyan is lehetne ebből kiváló termés, ha széki rokonaim levélben kérnek, szerezzek nekik valahonnan sürgősen kapát és ásót. A helyi vezetőknek is nagy gondot okoz a meglévő igények kielégítése. Ahelyett, hogy a mezőgazdasági szerszámok beszerzésével és árusításával foglalkoznának, inkább a csipkebogyó-gyűjtést részesítik előnyben. Mindez nem kizárólag saját hibából történik, de tudtommal jócskán akad olyan „bukásra álló“ üzem, szövetkezet, ahol egy kis szervezési módosítással át lehetne állni különböző mezőgazdasági szerszámok készítésére, ezzel talán jó szolgálatot tennének a mezőgazdaságnak is. BODOR ANDRÁS Kolozsvár Szemelvények olvasóink leveleiből Jó lenne, ha a román sajtó és TV inkább a két nemzet megbékélését sürgetné, nem pedig az ellentétet szítaná. Mi magyarok, azzal, hogy kérjük anyanyelvi oktatásunkat, régi iskoláink visszaállítását óvodától főiskoláig, nem előjogokat követelünk, és nem 60ven megnyilvánulásunkat mutatjuk bó, csak itthon e hazában akarunk élni a többi nemzetiségekkel együtt, civilizáltan békében és gyűlölködés nélkül A románság számára nagy öröm, hogy a Pruton túliakkal együtt ünnepelheti az édes anyanyelv napját, egyesek mégsem látják be, mit okoznak azzal, hogy minket, magyarokat igyekeznek elszakítani anyanyelvi kultúránktól. (Csavlovics Bede Judith, Balánbánya) • Arra az esetre, ha a jövőben rendszeresen kapnám a lapot, javasolnék néhány témát, amelyekről még olvasni szeretnék: 1. A fogyatékosok, mozgássérültek és rokkantak problémáiról, amiket eddig agyonhallgatott a hazai sajtó, pedig biztosan több tízezer embert érintenek és mi nem bírjuk hangos, utcai demonstrációval felhívni rájuk a figyelmet. Információkra lenne szükség, hogy lehet kapcsolatba lépni a mozgássérültek országos szövetségével (ennek központja, állítólag éppen Aradon van, de hiába próbáltam levélben megkeresni, nem válaszolt); milyen munkalehetőségek lennének számunkra; hogyan lehet speciális járműveket beszerezni vagy éppen segélyt, ha nincs mód az önfenntartásra, stb. 2. A legújabb törvényeikről és szabályozásokról, melyek a mindennapi életet, a vállalkozást és a privatizációt illetik és, amelyek csak a Hivatalos Közlönyben jelentek meg, amihez nehezen férünk hozzá. 3. A világ tudományos és műszaki újdonságairól (az űrhajózás, csillagászat, orvostudomány, fizika, kémia, informatika stb.), ugyanis nem tudok olyan magyar nyelvű hazai kiadványról, amely az ilyen igényeket kielégítené. (Sajtz András, Újfalu, Arad megye) • Várjuk történelmi múltunkról a könyvecskét, hogy az minden magyar családban legyen meg mint a Biblia, a még rosszabb időkben is összetartásunk jelképeként. Kiadhatnák románul is, hogy a Varrások tanuljanak belőle európai szinten és ébredjenek a dák álomból. (Bálint Miklós, Héderfája, Maros megye) • Eddig a Magyarországon előfizetett erdélyi újságok ugyanannyiba kerültek mint Erdélyben. Ez évi 250 forintot jelentett. Most, a terjesztés drágulása miatt ugyanannyiba kerülnek mint a magyarországi újságok, így az évi előfizetés több mint 2500 forint, és mindez előre, egyszerre! Ezért, érthetően, sokan lemondták az előfizetést, de az újságokat továbbra is olvassuk, mert ismerőseink, rokonaink áthozzák őket. Így állandóan figyelemmel kísérhetjük „naprakészen“ az eseményeket. Javasolom, hogy mindenki hozzon át lehetőleg minél több újságot. (Juhász Péter, Budapest) • őszi rózsa“ jeligével szeretnék társat keresni. Részletesebb leírásom: 158 cm, 58 kg, fekete hajú, zöld szemű és 32 éves vagyok. Szeretek olvasni, kézimunkázni, kirándulni. Kissé gátlásos vagyok. Sajnos édesanyám súlyos betegsége miatt nem tudtam saját életemet rendezni. (Név és cím a szerkesztőségben) • Ceontea szenátor Úr javaslatát a nemzeti önérzet megsértői számára nagyon jónak, helyesnek tartom; csakhogy Romániában más nemzetiségek is élnek, nemcsak románok, és ezeknek is van nemzeti önérzetük. A demokráciában nem lehet kiváltsága még a többségi nemzetnek sem, tehát büntetendő bármelyik Romániában élő nemzeti kisebbség önérzetének megsértése is. (Kovács B. László, Marosvásárhely). Méltó elismerés? Sok álmatlan éjszaka után, 1962 februárjában kénytelen voltam én is belépni a téeszbe. Két igáslovat, gazdasági felszerelést és 3,5 hektárnyi földet vittem be a közösbe! Annak idején nem volt ennyire gépesített mezőgazdaság, főleg kezünk erejével végeztük a különböző munkákat. Kötelességtudóan, katonás pontossággal. Trágyát, terményt szállítottunk, füvet kaszáltunk, 2—3 hétig az aratásból is kivettük részünket, hordtuk aztán a búzát a szérűre, csépeltünk. Nem volt szükségünk ébresztőórára, anélkül is tudtuk, mikor kell felkelnünk. Virradattól napnyugtáig meg se álltunk. Egyesek szemünkre hányják most, hogy bitoroltuk földjüket, főleg azok, akik a kollektivizálás után otthagyták tanyájukat, építőtelepen vagy üzemben dolgoztak. Az ő munkájuk se volt könnyű, de vajon mi lett volna ezzel a nagy állami gépezettel, ha hiányzott volna belőle a legfontosabb „alkatrész“, a mezőgazdasági munka? Utóvégre mindenki azt a kenyeret ette, amit a mezőgazdászok teremtettek elő. A hatvanas években még elég jó részesedést kaptunk, de a helyzet egyre roszszabbodott, mindinkább nőttek a háztáji telekre kiszabott terményadók. Ha már olyan jól ment a sorunk, mivel magyarázzák, hogy a téesz és egyben a falu közössége mind jobban megcsappant? Az alacsony fizetés és főleg a kis nyugdíj elriasztotta az embereket. Hatvanöt éves vagyok, egészségem se a régi, ami pedig a nyugdíja matalen, 28 évi munka után csak 20 lejjel kapok többet annál, aki 10 évet dolgozott le. (520) Most már nem kívánom, nem bírom újrakezdeni a gazdálkodást Megelégszem a személyi parcellával és a nekem kijáró nyugdíjjal. Hol van már áss én két lovam és a gazdasági fölszerelés? Rég tönkrement minden... Hogy mi lesz ezentúl a földalappal? Ezt az erre hivatott szakemberek kötelessége eldönteni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a mindennapi élelem egyaránt fontos az egész ország lakosságának! SZŐCS MIHÁLY Botfalva POSTAFIÓK • POSTAFIÓK ________