Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)
1992-03-01 / 667-668. szám
» • • M EGY NYARALÓ KÜLÖNVÉLEMÉNYEI (Folytatás az a. oldalról) kák fölülvizsgálata az embervédelem, a lehetséges áldozatok nézőpontjából. Az egyéni reflexió mint a legfőbb instancia. Szembeszállás a hivatalos vagy nem hivatalos gyűlölet-retorikákkal. A Változó Világban megszagolni az újdonságot és eltűnődni azon a kérdésen, hogy vajon tetszik-e nekünk. Rendíthetetlen irónia, ha környezetünk olyan állításokat erőltet ránk, amelyeket mi tévedésnek gondolunk. Ió szokás említeni a hitleri jelenséget,a fokozatos átcsúszást, parlamentáris keretek között a demokráciából a diktatúrába. Szokás említeni a latin-amerikai, peronista típusú populista rendszereket karizmatikusnak mondott vezérek alatt, amelyek gazdasági összeomlásuk nyomán katonai diktatúráknak adják át a helyüket. A többség uralma olyan országokban, ahol a többség nem kívánja tisztelni a kisebbséget, ahol a kormánypárt és ellenzék alternanciájának elve a kemény, meg nem osztott uralom hagyományával ütközik, eredményezheti a kisebbség elhárítását az útból a többség nevében. Van-e a nemzetállami prioritásnál magasabb prioritás? Ha nincs, akkor azé az utolsó szó, akit a parlamenti többség támogat, az antipolitikus értelmiségi pedig kötekedő figura. Háborús vagy ahhoz közeli helyzetben pedig különösképpen érvényes, hogy jobb, ha tartod a szájad, különben a hazafias felháborodás neked esik. Aki nem akar lőni a másik félre, és mi több, annak embereivel beszélőviszonyban marad, az hazaárulónak minősülhet. A házbeli szomszéd is lehet a másik fél, mert a kisebbséget a többség vezetői ötödik hadoszlopnak nyilvánítják. Rejtelmes, hogy miért jut annyi embernek ugyanaz az eszébe. Most egy Európa nevű eszmecsomagot helyezünk el a fejünkben. Ha lehetséges volt az integrációa nemzetállamokba, miért ne volna lehetséges Európába, amely az összeszerveződés mértékében válik maga is nemzetté? Ami szinte már továbblendülést jelent a transzeurópai látóhatár felé. Ha megkísérelünk sejtelmet alkotni arról, hogy mit is jelent Európa mint „izmus“, mint utópia, akkor elsőnek az esztétikai hódolat jut eszünkbe a sokrétű egyetlenség, a komplex szingularitás, a személyiség és a műalkotás előtt, az önmagát építő város előtt, önálló részek beláthatatlan és pazar halmaza előtt. Van ritmusa a progresszív és a regreszszív tudatállapotnak, a nyílásnak és a csukódásnak, a mániának és a depressziónak, reménynek és rezignációnak, a kora délelőtti buzgóságnak és a késő esti fáradtságnak. Igen, a szomszéd, a felebarát, a honfitárs, a földlakó ügye az én ügyem, de ha a sokból sok, akkor föllázadok, akkor nem hallgatok híreket, falura költözöm, és előveszem Montaigne-t vagy Csehovot, ebben a csendben is jóleső hangokat, aztán tőlük is búcsút veszek és csak a kertben nézelődöm. Egy földrész öntudata is követheti ezt a ritmust, hódít, gyarmatosít, aztán visszahúzódik és szégyelli magát ezért, igazat ad a harmadik világbeli ressentiment-nek, azonosul a többi földrész fojtott neheztelésével, aztán megint elfogadja magát és az európai nemzetté alakulás, válás esélyeit. Lehetséges, hogy a közös vállalkozás ettől a lüktetéstől elakad a nemzeti egoizmusok társulásánál, Európa-erőd nacionalizmusánál, eurokopaszok furkósbotjánál, amely a nem-európai vendéget agyba-főbe veri. Ígya még körénk zárul az univerzum sötétsége, ezen a golyóbison cellatársak vagyunk. Minél kisebb a Föld, annál könnyebb együttérezni vele. Tudatunk képes arra, hogy egy szempillantás alatt átlendüljön a föld túlsó oldalára. Folytonosan gyakoroljuk magunkat az áthelyeződés művészetében akár mint utasok, akár mint hírektől megérintett képzelődök. A második ezredfordulón — ha mással nem, akkor a szorongásaival — mindenki mondialista. Vajon képesek vagyunk-e látókörünk rugalmas szűkítésére, és tágítására, erre a lüktetésre én és a világ, az individuum és az emberiség között? Legszűkebb hazám az ágy és az asztal, meg aki körülötte ül, aztán bekapcsolom a rádiót és ott vagyok Jugoszláviában vagy Japánban, neveket említenek, amelyekhez egy arc tapad, nicsak, ezzel személyesen is találkoztam, nicsak, ebben az épületben voltam már. Azután kimegyek az utcára, felszállok a vonatra, a haza megtestesül. Hol ér véget? Vannak órák, amelyekben mindenütt haza van, ahol éppen vagy. És vannak más órák is, amikor hazavágyakozol, haza, talán még a saját igyadból is. A képzeleti pályáknak ez a növekvő forgalma, a felfokozott külső-belső nyüzsgés megszüli saját ellenállapotát, a ragaszkodást az egyetlenhez, és indokolja aggódásomat, hogy vajon hány százalékban vagyok én is műanyag, plasztik, plasztilin. Korok és körülmények csereberélik a nagy sűrűségű mágneslemezeket az agyamban. Az ember tudni akarja, hogy kicsoda. Az ember halandó és nyaraló, tehát szinte meztelen. Különben sem számít, hogy mi van rajta, mert egy vászonnadrágban, meg egy olyan ingben is elvan, amelyet gyorsan kimosva és a kertben megszárítva fölvesz anélkül, hogy vasalóval érintené. Észlel valamit a kevés gyönyörűségből, abból, hogy mindaz, ami egyébként hozzá tartozik, nem is olyan fontos. A budapesti nyaraló itt a kecses vulkánok között ráérősebb, nevetgélősebb, mint otthoni görcsösebb állapotában. Ha nem lőnétek, ha várnátok, ha lenne még néhány napra való türelmetek, akkor nem kellett volna annyi embernek meghalnia. A legtöbb baj az izgágaságból származik. Ha nincsen közös ellenség, akkor megjelenik a kreatúra magánya. Amióta élek, a körülöttem élők egyfolytában keresték a bűnöst, és mindig valami divatos gondolkodásmóddal igazolták a szívtelenséget. Jön egy látogató, nevet emberi ügyeinken, kicsinyes és gyanakvó elhatárolódásainkon. Azt súgja, hogy ez a földi világ valóban egy test, folytonos áramlás a részek és az egész, az egyén és az emberiség között. Szerethetem-e az ismeretlent a föld túlsó oldalán? Szerethetem-e az ismeretlent az utca túlsó oldalán? A közös a határon átnevet. Világgá válunk, ez vár ránk. Amúgy pedig, egyedül kuksolva a mindenségben, félve a környező sötétségtől, didergőnk. Beleenyészünk a sötétbe egy gyufaszálnyi lobbanás után. Az ember csodálkozik: ennyi? Valóban csak ennyi? Éjjel van, jó ébren lenni, amikor a többiek lecsendesednek. Ilyenkor csak az álmok jönnek át a falakon, ilyenkor az izgatott hullámok elcsitulnak, ilyenkor csak szellemalakban szoktuk látogatni egymást Éjjeli lepke verdes a lámpa körül. (Mérleg, 1991/4. szám) ]b • LÉSTYÁN FERENC AZ ERDÉLYI RÓMAI KATOLKUS A KOMMUNISTA RENDSZER ELSŐ 1. Vallásszabadság az alkotmányban, vallásüldözés a törvényhozásban A kommunista rendszer új alkotmánya 1948. április 17-én lépett érvénybe Romániában. Pár hónap alatt kiderült, hogy az alkotmányban biztosított vallásszabadság árnyékában egymás után jelenhetnek meg a vallás és egyház jogainak korlátozására hozott törvények, rendeletek. Legelsőként a Szentszékkel kötött konkordátumot mondták fel. A kultusztörvény Erdély részére csak egy püspökséget ismert el, megszüntetve a Temesváron, Nagyváradon és Szatmáron székelő püspökségeket. Utólag vált ismeretessé, hogy ötéves tervet dolgoztak ki a vallás felszámolására. Egy akkori aktivista, később kultuszinspektor vallotta, ő meg volt győződve arról, hogy a terv végrehajtása sikerülni fog. Az új kultusztörvény előírta, hogy minden vallásfelekezet köteles beadni szervezeti szabályzatát, az úgynevezett statútumot, hogy annak alapján kapják meg a működési engedélyt. A latin és keleti szertartású katolikus püspökök közösen nyújtották be a statútumot, de visszakapták azzal, hogy a legtöbb szakaszt módosítani kell. Válaszul négy alapelvet foglaltak írásba, azzal a kéréssel, nyilatkozzék a kormány, hajlandó-e tudomásul venni, hogy azok a statútumban szerepelnek. A legfőbb ezek között annak leszögezése volt, hogy a római pápa az egyház feje. Közben megtörtént a görög katolikus egyház felszámolása, minek következtében a négypontos beadványt már csak a latin rítusú püspökök nyújtották be. A válasz erre az összes katolikus püspökök letartóztatása volt. Márton Áron erdélyi püspök letartóztatására 1949. június21-én került sor. Bukarestbe rendelték, de útközben a szó szoros értelmében elrabolták. Eltávolításának igazi célja az volt, hogy ne legyen, aki akadályozza az egyház felszámolására készült tervet. Sorra következtek a többi püspökök is. Scheffler János szatmári püspök előbb kényszerlakhelyre került, majd őt is letartóztatták. Pacha Ágoston temesvári püspök szintén börtönbe jutott. További sorsukról sokáig semmit sem lehetett tudni. Évek múltán vált ismeretessé, hogy Márton Áront az 1951. augusztus 7-én kihirdetett ítélet szerint életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Schéfffer János püspök a börtönben meghalt, Pacha Ágoston püspököt pedig (amikor látták, hogy közel van a kimúláshoz) halála előtt egy hónappal szabadlábra helyezték. A rendkívüli egyházi rendelkezések szerint Márton Áron püspök úr letartóztatása után az általa delegált ordinárius (Ordinarius substitutus) vette át az egyházmegye vezetését. A következő ordináriusok sorra börtönbe kerültek: dr. Boga Alajos 1930. június 20-án, Sándor Imre 1951. március 10-én, dr. Jakab Antal, a későbbi segédpüspök 1941. augusztus 26-án, Márton Mózes csíkszentdomokosi plébános 1952 februárjától. Márton Áron 1944. május 18-i híres kolozsvári beszédében mondotta a felszentelés előtt álló kispapoknak: ..Lehet, hogy vértanúságra avattak föl titeket“. Ezt vállalták maguk a püspökök és ordináriusok. Két ordinárius, dr. Boga Alajos és Sándor Imre börtönben halt meg. Dr. Jakab Antal 13 évet ült, és közben ólombányában is dolgozott, Márton Mózes 2 évet kapott. 2. A törvényes egyházi hatóság felszámolása A kapott utasítás szerint Márton Mózes titokban birtokolta dr. Jakab Antal után a joghatóságot. Nyilvánvaló lett ugyanis, hogy nem tűrnek meg olyan egyházfőt, aki nán hajlandó megalkudni és elősegíteni az egyházi vezetés általuk megkívánt függetlenítését Rómától. 1951. szeptember elejére (emlékezetem szerint 3-ára) összehívatták a székeskáptalan megmaradt tagjait, akikkel olyan nyilatkozatot fogadtattak el, amely szerint hajlandók az államtól megkövetelt kiegyezésre. Márton Mózes káplánja, Madarász Ferenc útján gyónási titok terhe alatt egyenként közölte velük, hogy ő az ordinárius, és kötelezte őket nyilatkozatuk visszavonására. Közben a székeskáptalan megbízásából Adorján Károly vállalta az egyházmegye vezetését, sőt azt is, hogy a többi egyházmegye megbízottai is Gyulafehérvárról az ő vezetése alatt intézzék Nagyvárad, Szatmár és Temesvár vezetését. Mivel tudatában voltak, hogy Adorján Károlynak nincs jogosítványa az egyházmegye vezetésére, mindent megkíséreltek, hogy a latens ordinárius, Márton Mózes jelentkezzék. Márton Mózes erre nem volt hajlandó, mivel tudta, hogy csak a joghatóság átruházását akarják tőle kicsikarni. Emiatt 1952. január végén letartóztatták Márton Mózest, sőt az utána jelöltként delegált másik három egyházmegyés papot is: Kovács Bélát, Szilveszter Sándort és Jakab Lászlót. Brassóba vitték őket, ahol Bukarestből jött kiküldöttek próbálták őket megpuhítani. Márton Mózessel nem boldogultak. Kovács Béla ellenben vállalkozott arra, hogy Gyulafehérvárra menjen, és Adorján Károlynak olyan joghatóságot adjon, amelynek még ő sem lehetett birtokában azelőtt. Az érvényes joghatóságot továbbra is a latens ordináriusok birtokolták egészen 1955-ig, amikor a törvényes megyéspüspök vehette át újra az egyházmegye vezetését. Ennek az átszervezésnek köszönhető, hogy az egyházmegye papságának zöme megtagadta az engedelmességet az állam által irányított központi vezetéssel szemben. Ez nem volt könnyű vállalkozás, mert az állam mindent megpróbált, hogy a papságot, sőt a híveket is rákényszerítse a törvénytelen egyházi vezetés elismerésére. Ezt a célt szerették volna elérni a marosvásárhelyi értekezlet révén. 3. A marosvásárhelyi értekezlet 1950. április 27-én tartották azt az értekezletet, amelyre papokat és világi híveket toboroztak az egész országból a béke megvédése ürügyén. Az igazi cél: a papság és hívek határozatban követelték, hogy a katolikus egyház az ..alkotmány szellemében illeszkedjék be a törvényes keretek közé“, mivel a többi egyházak már mind megtették ezt a lépést, „bekapcsolódtak a Népköztársaság törvényes kereteibe“. Hogy szándékukat álcázzák, békefelhívást is tettek közzé, a rendszer ellenségének nyilvánítva azt, aki nem fogadja el a marosvásárhelyi határozatot. Az értekezleten az erdélyi egyházmegyéből 27 pap jelent meg, de — a vezető szerepet vállaló néhány pap kivételével — nem önként, hanem kifejezett kényszer hatására vagy a békemozgalom megtévesztő csábítására jöttek Marosvásárhelyre. Szemléltetésül álljon itt Molnár Lázár csíkszentimrei plébános esete. Úgy látszik, az előzetes toborozáskor nem volt eléggé határozott a részvétel elutasításában, ezért autóval mentek utána, úgy, ahogy a többieket is összegyűjtötték. Megszökött elő- PÜSPÖKSÉG Évei alatt ük, erre kivallatták a házvezetőnőt, merre utazott. Sepsiszentgyörgyön a vonatról szállították le, és úgy vitték a gyűlésre. A csíkszenttamási plébános szerencsésebb volt: az elvitelére kitűzött nap hajnalán szénával letakart szekéren távozott. Amikor a résztvevők megtudták, hogy a marosvásárhelyi határozat aláíróira a Szentszék kimondotta a kiközösítést, és az elnökséget vállaló Ágotha Endre excommunicatus vitandus lett, többségükben azonnal feloldozást kértek az ordináriustól. Az értekezlet után a szekuritáté emberei és más aktivisták sorra felkeresték a plébánosokat és egyháztanácsosokat, és arra próbálták rávenni őket, hogy csatlakozzanak a határozathoz. Nem egynek az akkoriban hozott stockholmi Béke Világtanács határozatára hivatkozva kérték csatlakozását, és később úgy állították be őket, mint a marosvásárhelyi határozat támogatóit. 4. Kísérlet a Római Katolikus Státus törvénytelen megszervezésére Az Erdélyi Püspökség múltjából ismeretes, hogy a reformáció után, amikor másfélszáz évig nem volt az egyházmegyének püspöke, egy sajátos intézmény, a Katolikus Státus (Egyházmegyei Tanács) vette kézbe az egyház ügyeit, és vikáriusokat is jelölt. Az egyházmegye ezt az intézményt továbbra is fenntartotta azzal a változtatással, hogy 1929 óta az Egyházmegyei Tanács nevet viseli. Az egyházellenes szervezők tisztában voltak azzal, hogy az ordináriusok útján nem tudnak törvényes egyházfőt állítani az egyházmegye élére, mert egyik ordinárius sem volt kapható arra, hogy szerepet vállaljon egy szakadár katolikus egyházban. Ezért próbálkoztak azzal, hogy státusgyűlést hívjanak össze. Márton Árok püspök ezt előre megsejtette, és még letartóztatása előtt körlevélben közölte, hogy felfüggeszti a Státus működését, és azt rajta kívül senki sem hívhatja össze. Ezzel nem törődve, 1951. március 15-ére Kolozsvárra összehívták a státusgyűlést, amelyre előzőleg kommunista pártszervek és a szekuritáté irányításával delegátusokat toboroztak nemcsak az egyházmegyéből, hanem az egész országból. A célt elég kendőzetlenül belefoglalták az általuk megszavaztatott szervezeti és működési szabályzatba: „Az Igazgató Tanácsnak (a Státus vezető szerve — L. F.) évszázados szokásjog alapján joga van a püspök hosszabb ideig tartó hiányzása esetén, ideiglenes jelleggel, a kormánynak megerősítés végett egy-egy vikárius adminisztrátort ajánlani a bukaresti érsekség és a gyulafehérvári püspökség élére.“ Sőt még arra is jogot formáltak, hogy a bukaresti érseki székre metropolitai ranggal érseket, a gyulafehérvári püspökségre püspököt ajánljanak. A tervet a püspökjelölésre olyan komolyan vették, hogy a marosvásárhelyi mozgalom legfőbb elnökségét vállaló vitandus excommunicatus Ágotha Endre elszólta magát: „Ha egy napra is, de püspök leszek“. A végső cél az volt, hogy megszervezzék a Rómától független egyházat, így tolvbré tette ezt a szekuritáté is. Amikor 1953-ban a kolozsvári szekuritátén Ábrahám Miklós plébánost vallatták, megkérdezték tőle: Elismeri-e Rómát? Ábrahám azt felelte: Még Adorján is elismeri. Mire a szekus legyintett: Ebben téved. A Státusgyűlésen azt a követelést is megfogalmazták, hogy a katolikus egyház fogadja el az ország törvényeit. (Folytatjuk) 175 ÉVE SZÜLETETT ARANY JÁNOS MM MEKKOS RÍMEI IS VERSES MM! Legnagyobb epikusunk, Arany János születésének 175. évfordulójára emlékezünk március 2-án. Mint egy nagy költő, ő is szeretett játszani, seregével ötölt ki különböző és különleges rímeket, rejtvényeket, paródiákat, meglepő sziporkákat A magyar nyelv óriási mestere volt ő. A nyilvánosság elé került első művével, Az elveszett alkotmánnyal már pályadíjat nyert. Az így kapott aranyok ihlették e sorokra az Aranyaimhoz c. versben: „Isten hozott, sápadt fiúk! Színünk, nevünk úgy is rokon.. A Toldi szerelméről így beszél, amely bizony a Toldi és a Toldi estéje után jó sokat késett. „Tíz vagy húsz évi meddőség után későn születtél, buksi költemény. Bátyáid már idősek és nagyok, Aggott szüledre, szégyent hozsz reám.“ Vannak versek, amelyek azért születnek meg, hogy egy különleges rímötlet amely már korábban ott motoszkált a költő fejében, törvényes helyet kapjon. Arany egyszer azt írta egyik versének magyarázata mellé a margóra: „Gondoltam fenét“. Itt mégis megkockáztatható az a feltevés, hogy Hoc erat in votis című verséből ez az izgalmas rím született meg elsőnek: Kastély-kakastéj. A magyar köteszetnek talán legmerészebb ríme!? A szóngkettőzés huncut játékossága Aranyt — gondoltam fenét — megjegyzése ellenére, nem hagyti nyugodni, míg verset nem kerített köré: „Gondolom, majd egy kis birtok tételére pénzt szorítok, Ott elültetek, s elirtok. S bárha nem lesz rajta kastély. Kenyerében sem kakastéj. Sőt kopasz nyár, zord havas tél Több mint tavasz és zefír. Néha-néha rajtakaphatjuk Arany Jánost, amikor éppen eszébe jut egy kósza rím, vagy egy egész rímfüzér. Egyik gúnyos epigrammájának azonban pontosan ismerjük a rímhívó szavát. A görögök nevelészetéről szólt az unalmas előadás az Akadémián, miközben Arany vigasztalásul firkálni kezdett egy papírszeletre : „Jaj, biz ez a nevelészet Csak. piano nevelészet, ■..=• Írójának nevelész ettől nem nagyra nevelészett. Az ívszámot nevelésséd Mindent, mi nem nevelészed.“ Szómegszakítás, idegen szó* a rímben, különböző nyelvtani alakok — mindezt az előadás címében szereplő „nevelészet" szó hívta elő, olyankor, amikor — 1870 körül -t, az ilyen nyelvújításszerű szók már elavultnak számítottak. A németben, angolban, héberben és még néhány más nyelvben is léteznek olyan szavak, melyeknek csak mássalhangzói állandóak, magánhangzóik a különböző formában kicserélődnek. Van ilyen a magyar nyelvben is, például: barka, bárka, birka, Borka,, burka. Ezek is rímek, ún. kancsal rímek. Arany János is használt kancsalrímet a Tinódi redivivus című paródiában: „Rettentő hadakban kiforogtál akkori. Dúdolsz mai napság omnibuszt, flakkért.“ A titkosírásnak nagy történelmi múltja van nemcsak a történelemben, hanem az irodalomban is. Arany János a gyorsírást használta titkosírásnak. 1847. szeptember 7-én irt gratuláló levelet Petőfi házasságkötésére. Az esküvőt szeptember 8-án tartották Költőn. Nagyszalontáról jó pár napig vitte a levelet a postakocsi. Erre Arany is számított, mert ezzel kezdte: „Hol van az a költő? Valahol az isten háta megett? Ki viszi oda Nagy-Bányáról az én levelemet? Ej, mindegy! az én dolgom a levélírás, a többi a posta dolga és az isteni gondviselésé.“ A posta (akkor ha lassú is, de biztos volt!) és a gondviselés megtette a magáét. Petőfi megkapta a levelet, s, olvashatta a jókívánságokat, a mellékelt verset — a Falusi mulatságot — és a gyorsírásos intelmet a vers végén, amely körülbelül így hangzott: „Még egyszer az isten áldjon meg, édes Sándorom. Intlek, kérlek és oktatlak ... nemcsak a kis menyecskéé vagy, hanem a hazáé is.“ Arany János fordításaival is maradandót alkotott. Shakespeare Hamletjéből és a Szentivánéji álomból vált az ő fordításában szállóigévé az alábbi két sor: „Gyarlóság, asszony a neved!“ és „Helyes a bőgés, oroszlán!“ Fordította a Rómeó és Júliát, a Macbethet, és magyarázgatta Arisztophanészt. Goethe Rémkirályát is elkezdte fordítani, de nem fejezte be, míg Dante isteni színjátékából csak hat sort fordított le. Gogol A köpeny c. klasszikus elbeszélése nálunk az ő fordításában vált ismertté. A főszereplő nevét — Akakievics Akaki — olykor saját írói álnevéül is használta. íme hogyan költötte át Arany Homérosz Iliászának kezdőszavait, amely egy műfordítói leleménnyel írt paródia lett: „Múzsa, nekem énekeld el Az Akhilles haragját. Mely nagyon megtizedelte A görögök kobakját.. Mint általában az író-költő nagyságok, így Arany János is a költészetet néhanéha egy „kicsit“ rejtvényes játéknak is tekintette. Nemes játéknak — a szavakkal! Arany híres talánya, amely egy verséből önállósult: „Ha fölteszem: magasság. Ha leveszem: mélység.“ Ez a cilinder, amely a vers címe is, mert az ő korában már így volt: ruha tette az embert. Eddigi tudásunk szerint ő készítette az első bűvös betűnégyzetet is magyar szavakból: TAKAR ADOMA KONOK AMODA RAKAT Arany János szójátékai, verses tréfái kisebb kötetet is megtöltenének. Íme milyen verses szójátékot eszelt ki Gönczy Pál neve napjára, minden oszlop ugyanazon betűvel kezdődik: Boldog név napot kíván * Bú nélkül neked komám Barátid nemes nyájas körében Bacchus nektárját nyakaid kedvében bár ■ nejét nem követi borod nedvét nem leöltheti Betegnek nincs nagy keleti 1872. ján. 24 nevét nem kezdheti. És még ezek után Arany a Hagyaték című, 1877-ben írott versében: „Hát csak írni, mindég írni A manó se tudja, mit? Nosza, már a közönség is Lásson egyszer valamit!“ Nos nemcsak a szalontaiak, hanem az egész világ megismerhette Arany zsenialitását, hisz a finntől a japán nyelvig fordítottak költészetéből és az ő szavaival élve: „Disznóiról hajdanonta Kónya fülű nyájról. De ma hires Nagyszalonta Az ő Aranyáról." Erre mi, szalontaiak büszkék vagyunk. Arany mindig is kötődött Szalontához, Juliska lányának váratlan halála változtatta meg abbéli szándékában, hogy Pestről végleg hazaköltözzön, de alábbi háromsorosa valóságos mottó maradt számunkra: „Én kis hazám a nagy hazában. Szalonta, vedd ez énekem! Te a meleg szív vagy nekem!" PÓLYÁNK! SÁNDOR B-vel Arany és Petőfi ___i* ■ né.v. A.' -v MAGÁNÚTON TANULTAM BESZÉLGETÉS EGY FIATAL KARMESTERREL Murgu Dorel neve már ismerősen csenghet a koncertekre ritkán látogató közönség előtt is, hiszen Szatmárnémeti utcáin járva akarva-akaratlanul fölfigyel rá a Filharmónia plakátjain. De nemcsak a Szatmárnémeti Állami Filharmónia karmestere, hanem a Nyíregyházi Szabolcsi Szimfonikus Zenekaré is, s ezek mellett sikerrel vezeti a Szatmárnémeti Zsidó Hitközség Kórusát . Hogyan lett karmester? Mint hegedű szakos végeztem a kolozsvári Zeneakadémián, 1982-ben. Ezután sajátítottam el magánúton a karmesteri szakmát Emil Simon kolozsvári karmester irányításával. Első nagyobb sikerélményem Butteni-ben volt 1990-ben, ahol az Ifjú Karmesterek Fesztiválján (ezt évente rendezik meg a ploietti-i szimfonikus zenekarral) a szakkritika megkülönböztetett dicsérettel tüntetett ki. De élmény számomra minden sikeres hangverseny, melyből az utóbbi időben volt részem itthon is, Magyarországon is. — Hogyan került Nyíregyházára? — 90 tavaszán, amikor a forradalom után szabaddá vált a különböző intézmények közötti kapcsolatteremtés, egy látogatás alkalmával beszélt igazgatóm a nyíregyházi zenekar vezetőjének rólam. Nem sokra rá Debrecenben koncerteztünk, ott felkerestek, s meghívtak egy próbavezénylésre. Ezen a próbán, úgy is mondhatom, „megszerettük“ egymást a nyíregyházi zenekarral. Ennek már másfél éve, azóta hetente kétszer Nyíregyházára utazom próbákra, a hét többi napján itthon próbálok. — S bírja ezt a különleges tempót? Nem szorul háttérbe a család? — Most a feleségem is — Murgit Julianna, szintén hegedű szakos — külföldön dolgozik, Spanyolországban. Valladolid város hirdetett a tavaly új zenekar létesítéséhez versenyvizsgát, a „feleségem a saját költségén odautazott, és sikerrel vizsgázott 91 júliusától dolgozik Valladolidban, otttartózkodása természetesen átmeneti. Azóta nyolcéves kislányommal, aki szintén hegedűt tanul, kétszer meglátogattuk. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy a két nagymama vállalta erre az átmeneti időszakra a gyermek nevelését hiszen segítségük nélkül a fentieket aligha valósíthatnánk meg Szerencsére mindketten itt élnek, én is, a feleségem is szatmári születésűek vagyunk. — S mindezek mellett még a zsidó hitközség kóruscsoportjának vezetésére is jut ideje, amely nemrégen az Egyházi Kórustalálkozón sikerrel szerepelt. Mióta vezeti a kórust? — Körülbelül öt éve annak, hogy Marcovici Lucia, a kórus akkori vezetője meghívott, hogy szolgáltassak a csoportnak gitárkíséretet. Nemsokára rá Lucia kitelepült az országból, s én vettem át a csoport irányítását, s kísérem gitáron is. A csoport 15 gyermekből áll, hetente egyszer tartunk próbát, eredeti zsidó énekeket tanulunk héber nyelven, mint például a Havana Gila, Hatikvah (himnusz) Heverni a harom a leiben, Bokor és mások. A gyermekek nagyon lelkesek, szeretik a fülbemászó dallamokat, öröm számomra velük dolgozni. — Milyen tervei vannak? — Most a Budapesti Magyar Televízió ■által szervezett Fiatal Karmesterek versenyére koncentrálok, amelynek 3. fordulójára ez év májusában kerül sor Budapesten és Szombathelyen. A versenyre videokazettával kellett benevezni, az enyémet elfogadták, tehát startolok. Nehéz erőpróba lesz, a világ minden tájáról érkeznek a versenyre fiatal karmesterek. Minden fordulóban minden al karmesternek 3 zeneművet kell vezényelnie, s ezt a hármat 10-ből sorsolják ki, tehát 30 zeneműből kell felkészülnöm rá. Ez az előkészület most teljesen lefoglal. — Kívánunk sok sikert a versenyen! Lejegyezte: GÁL ÉVA EMESE ■---.A L... fa-,- MÉG NÉHÁNY SZÓT A VÁROSRÓL Valamikor január elején a sepsiszentgyörgyi országos színjátszó fesztiválon nagy sikerrel lépett fel az a két fiatal angol vendégszínész — Caroline Hughes és Peter Knowles —, akiket a város már a fesztivált megelőző napokban szívébe zárt. Az történt ugyanis, hogy a rokonszenves fiatal művészek angyali (brit) türelemmel viselték el a helybeli érdeklődők ádáz ostromát, és persze azt, hogy gyatra angol tudását bárki kipróbálhassa rajtuk. Igaz, ezért cserébe a tenyerükön hordták őket vendéglátóik, kikre egyébiránt sok panaszuk nem lehet. A faggatózók, kíváncsiskodók így többek között megtudhatták, hogy a har -■ minc-valahány brit színi főiskola egyikkén végeztek Londonban, s most szabadúszókként kénytelenek élni. Meg, hogy minden vágyuk bekerülni egy anyagi biz-tonságot és művészi érvényesülést jelentő jól menő társulatba, ami azonban nem könnyű. Egyelőre alkalmi munkákból pótolják jövedelmüket. A kettejük alapítotj a (rögtönözte?) Just Shakespeare Com- \ panyval főleg vidéki középiskolákban lép- nek fel a nagy drámai költő műveiből válogatott jelenetekből álló műsorukkal, s bizony a vándorszínészek sanyarú sorsát élik. A 23 éves Peter hat hónapja végezte el a színi tanfolyamot, a tanári pályát hagyta el a művészetért. Életét a klasszikusok műveinek előadására szeretné feltenni. Elbeszélése szerint, hazájában a színésztársadalomban élesen elkülönülnek egymástól az ún. klasszikus és az ún. modern színészek. Olyannyira, hogy a kettő más-más szakmának számít. Szép siker emlékével utazott haza a Sepsiszentgyörgyön díjazott két fiatal. In-nen az Olt partjáról nézve mindkettő ra-gyogóan tehetségesnek tűnik. We wish you success! B. KOVÁCS andrAs j