Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)

1992-03-01 / 667-668. szám

» • • M EGY NYARALÓ KÜLÖNVÉLEMÉNYEI (Folytatás az a. oldalról) kák fölülvizsgálata az embervédelem, a lehetséges áldozatok nézőpontjából. Az egyéni reflexió mint a legfőbb instancia. Szembeszállás a hivatalos vagy nem hiva­talos gyűlölet-retorikákk­al. A Változó Vi­lágban megszagolni az újdonságot és eltű­nődni azon a kérdésen, hogy vajon tet­szik-e nekünk. Rendíthetetlen irónia, ha környezetünk olyan állításokat erőltet ránk, amelyeket mi tévedésnek gondolunk. Ió szokás említeni a hitleri jelenséget,­­a fokozatos átcsúszást, parlamen­táris keretek között a demokráciából a diktatúrába. Szokás említeni a latin-ame­rikai, peronista típusú populista rendsze­reket karizmatikusnak mondott vezérek a­­latt, amelyek gazdasági összeomlásuk nyo­mán katonai diktatúráknak adják át a he­lyüket. A többség uralma olyan országok­ban, ahol a többség nem kívánja tisztelni a kisebbséget, ahol a kormánypárt és el­lenzék alternanciájának elve a kemény, meg nem osztott uralom hagyományával ütközik, eredményezheti a kisebbség elhá­rítását az útból a többség nevében. Van-e a nemzetállami prioritásnál ma­gasabb prioritás? Ha nincs, akkor azé az utolsó szó, akit a parlamenti többség tá­mogat, az antipolitikus értelmiségi pedig kötekedő figura. Háborús vagy ahhoz kö­zeli helyzetben pedig különösképpen érvé­nyes, hogy jobb, ha tartod a szájad, kü­lönben a hazafias felháborodás neked e­­sik. Aki nem akar lőni a másik félre, és mi több, annak embereivel beszélővi­­szonyban marad, az hazaárulónak minő­sülhet. A házbeli szomszéd is lehet a má­sik fél, mert a kisebbséget a többség ve­zetői ötödik hadoszlopnak nyilvánítják. Rejtelmes, hogy miért jut annyi ember­nek ugyanaz az eszébe. Most egy Európa nevű eszmecsomagot helyezünk el a fe­jünkben. Ha lehetséges volt az integráció­­a nemzetállamokba, miért ne volna lehet­séges Európába, amely az összeszervező­­dés mértékében válik maga is nemzetté? Ami szinte már továbblendülést jelent a transzeurópai látóhatár felé. Ha megkísérelünk sejtelmet alkotni ar­ról, hogy mit is jelent Európa mint „iz­mus“, mint utópia, akkor elsőnek az esz­tétikai hódolat jut eszünkbe a sokrétű e­­gyetlenség, a komplex szingularitás, a sze­mélyiség és a műalkotás előtt, az önmagát építő város előtt, önálló részek belátha­tatlan és pazar halmaza előtt. Van ritmusa a progresszív és a regresz­­szív tudatállapotnak, a nyílásnak és a csu­­kódásnak, a mániának és a depresszió­nak, reménynek és rezignációnak, a kora délelőtti buzgóságnak és a késő esti fá­radtságnak. Igen, a szomszéd, a felebarát, a honfitárs, a földlakó ügye az én ügyem, de ha a sokból sok, akkor föllázadok, ak­kor nem hallgatok híreket, falura költö­zöm, és előveszem Montaigne-t vagy Cse­­hovot, ebben a csendben is jóleső hango­kat, aztán tőlük is búcsút veszek és csak a kertben nézelődöm. Egy földrész öntudata is követheti­ ezt a ritmust, hódít, gyarmatosít, aztán vissza­húzódik és szégyelli magát ezért, igazat ad a harmadik világbeli ressentiment-nek, azonosul a többi földrész fojtott nehezte­lésével, aztán megint elfogadja magát és az európai nemzetté alakulás, válás esé­lyeit. Lehetséges, hogy a közös vállalko­zás ettől a lüktetéstől elakad a nemzeti egoizmusok társulásánál, Európa-erőd na­cionalizmusánál, eurokopaszok furkósbot­­jánál, amely a nem-európai vendéget agyba-főbe veri. Így­a még körénk zárul az univerzum sötétsége, ezen a golyóbison cellatár­sak vagyunk. Minél kisebb a Föld, annál könnyebb együttérezni vele. Tudatunk ké­pes arra, hogy egy szempillantás alatt át­lendüljön a föld túlsó oldalára. Folytono­san gyakoroljuk magunkat az áthelyező­dés művészetében akár mint utasok, akár mint hírektől megérintett képzelődök. A második ezredfordulón — ha mással nem, akkor a szorongásaival — mindenki mon­­dialista. Vajon képesek vagyunk-e látókö­rünk rugalmas szűkítésére, és tágítására, erre a lüktetésre én és a világ, az indivi­duum és az emberiség között? Legszű­kebb hazám az ágy és az asztal, meg aki körülötte ül, aztán bekapcsolom a rá­diót és ott vagyok Jugoszláviában vagy Japánban, neveket említenek, amelyekhez egy arc tapad, nicsak, ezzel személyesen is találkoztam, nicsak, ebben az­ épület­ben voltam már. Azután kimegyek az ut­cára, felszállok a vonatra, a haza meg­testesül. Hol ér véget? Vannak órák, ame­lyekben mindenütt haza van, ahol éppen vagy. És vannak más órák is, amikor ha­zavágyakozol, haza, talán még a saját i­gyadból is. A képzeleti pályáknak ez a növekvő for­galma, a felfokozott külső-belső nyüzsgés megszüli saját ellenállapotát, a ragaszko­dást az egyetlenhez­, és indokolja aggódá­somat, hogy vajon hány százalékban va­gyok én is műanyag, plasztik, plasztilin. Korok és körülmények csereberélik a nagy sűrűségű mágneslemezeket az agyamban. Az ember tudni akarja, hogy kicsoda. Az ember halandó és nyaraló, tehát szinte meztelen. Különben sem számít, hogy mi van rajta, mert egy vászonnad­rágban, meg egy olyan ingben is elvan, amelyet gyorsan kimosva és a kertben megszárítva fölvesz anélkül, hogy vasa­lóval érintené. Észlel valamit a kevés gyönyörűségből, abból, hogy mindaz, ami egyébként hozzá tartozik, nem is olyan fontos. A budapesti nyaraló itt a kecses vulkánok között ráérősebb, nevetgélősebb, mint otthoni görcsösebb állapotában. Ha nem lőnétek, ha várnátok, ha lenne még néhány napra való türelmetek, akkor nem kellett volna annyi embernek meg­­halnia. A legtöbb baj az izgágaságból származik. Ha nincsen közös ellenség, akkor megjelenik a kreatúra magánya. Amióta élek, a körülöttem élők egyfolytá­ban keresték a bűnöst, és mindig vala­mi divatos gondolkodásmóddal igazolták a szívtelenséget. Jön egy látogató, nevet emberi ügyein­ken, kicsinyes és gyanakvó elhatárolódá­sainkon. Azt súgja, hogy ez a földi világ valóban egy test, folytonos áramlás a ré­szek és az egész, az egyén és az emberi­ség között. Szerethetem-e az ismeretlent a föld túlsó oldalán? Szerethetem-e az is­­meretlent az utca túlsó oldalán? A közös a határon átnevet. Világgá válunk, ez vár ránk. Amúgy pedig, egyedül kuksolva a min­­denségben, félve a környező sötétségtől, didergőnk. Beleenyészünk a sötétbe egy gyufaszálnyi lobbanás után. Az ember csodálkozik: ennyi? Valóban csak ennyi? Éjjel van, jó ébren lenni, amikor a töb­biek lecsendesednek. Ilyenkor csak az ál­mok jönnek át a falakon, ilyenkor az iz­gatott hullámok elcsitulnak, ilyenkor csak szellemalakban szoktuk látogatni egymást Éjjeli lepke verdes a lámpa körül. (Mér­leg, 1991/4. szám) ]b • LÉSTYÁN FERENC AZ ERDÉLYI RÓMAI KATOLKUS A KOMMUNISTA RENDSZER ELSŐ 1. Vallásszabadság az alkotmányban, vallásüldözés a törvényhozásban A kommunista rendszer új alkotmánya 1948. április 17-én lépett érvénybe Romá­niában. Pár hónap alatt kiderült, hogy az alkot­mányban biztosított vallásszabadság ár­nyékában egymás után jelenhetnek meg a vallás és egyház jogainak korlátozására hozott törvények, rendeletek. Legelsőként a Szentszékkel kötött kon­kordátumot mondták fel. A kultusztörvény Erdély részére csak egy püspökséget ismert el, megszüntetve a Temesváron, Nagyváradon és Szatmáron székelő püspökségeket. Utólag vált ismeretessé, hogy ötéves ter­vet dolgoztak ki a vallás felszámolására. Egy akkori aktivista, később kultuszinspek­tor vallotta, ő meg volt győződve arról, hogy a terv végrehajtása sikerülni fog. Az új kultusztörvény előírta, hogy min­den vallásfelekezet köteles beadni szerveze­ti szabályzatát, az úgynevezett statútumot, hogy annak alapján kapják meg a műkö­dési engedélyt. A latin és keleti szertartású katolikus püspökök közösen nyújtották be a statú­tumot, de visszakapták azzal, hogy a leg­több szakaszt módosítani kell. Válaszul négy alapelvet foglaltak írásba, azzal a kéréssel, nyilatkozzék a kormány, hajlandó-e tudomásul venni, hogy azok a statútumban szerepelnek. A legfőbb ezek között annak leszögezése volt, hogy a ró­mai pápa az egyház feje. Közben megtörtént a görög katolikus egyház felszámolása, minek következtében a négypontos beadványt már csak a latin rítusú püspökök nyújtották be. A válasz erre az összes katolikus püs­pökök letartóztatása volt. Márton Áron erdélyi püspök letartózta­tására 1949. június­­21-én került sor. Buka­restbe rendelték, de útközben a szó szoros értelmében elrabolták. Eltávolításának igazi célja az volt, hogy ne legyen, aki aka­dályozza az egyház felszámolására készült tervet. Sorra következtek a többi püspökök is. Scheffler János szatmári püspök előbb kényszerlakhelyre került, majd őt is letar­tóztatták. Pacha Ágoston temesvári püspök szintén börtönbe jutott. További sorsukról sokáig semmit sem lehetett tudni. Évek múltán vált ismere­tessé, hogy Márton Áront az 1951. augusz­tus 7-én kihirdetett ítélet szerint életfogy­tiglani kényszermunkára ítélték. Schéfffer János püspök a börtönben meg­halt, Pacha Ágoston püspököt pedig (amikor látták, hogy közel van a kimúláshoz) halála előtt egy hónappal szabadlábra helyezték. A rendkívüli egyházi rendelkezések sze­rint Márton Áron püspök úr letartóztatása után az általa delegált ordinárius (Ordina­rius substitutus) vette át az egyházmegye vezetését. A következő ordináriusok sorra börtönbe kerültek: dr. Boga Alajos 1930. június 20-á­n, Sándor Imre 1951. március 10-én, dr. Jakab Antal, a későbbi segédpüs­pök 194­1. augusztus 26-án, Márton Mózes csíkszentdomokosi plébános 1952 februárjá­tól.­­ Márton Áron 1944. május 18-i híres ko­lozsvári beszédében mondotta a felszente­lés előtt álló kispapoknak: ..Lehet, hogy vértanúságra avattak föl titeket“. Ezt vál­lalták maguk a püspökök és ordináriusok. Két ordinárius, dr. Boga Alajos és Sándor Imre börtönben halt meg. Dr. Jakab An­tal 13 évet ült, és közben ólombányában is dolgozott, Márton Mózes 2 évet kapott. 2. A törvényes egyházi hatóság felszámolása A kapott utasítás szerint Márton Mózes titokban birtokolta dr. Jakab Antal után a joghatóságot. Nyilvánvaló lett ugyanis, hogy nem tűrnek meg olyan egyházfőt, aki nán hajlandó megalkudni és elősegíteni az egyházi vezetés általuk megkívánt füg­­getlenítését Rómától. 1951. szeptember elejére (emlékezetem szerint 3-ára) összehívatták a székeskápta­lan megmaradt tagjait, akikkel olyan nyi­latkozatot fogadtattak el, amely szerint haj­landók az államtól megkövetelt kiegyezés­re. Márton Mózes káplánja, Madarász Fe­renc útján gyónási titok terhe alatt egyen­ként közölte velük, hogy ő az ordinárius, és kötelezte őket nyilatkozatuk visszavo­nására. Közben a székeskáptalan megbízá­sából Adorján Károly vállalta az egyház­megye vezetését, sőt azt is, hogy a többi egyházmegye megbízottai is Gyulafehér­várról az ő vezetése alatt intézzék Nagy­várad, Szatmár és Temesvár vezetését. Mivel tudatában voltak, hogy Adorján Károlynak nincs jogosítványa az egyház­megye vezetésére, mindent megkíséreltek, hogy a latens ordinárius, Márton Mózes jelentkezzék. Márton Mózes erre nem volt hajlandó, mivel tudta, hogy csak a jogha­tóság átruházását akarják tőle kicsikarni. Emiatt 1952. január végén letartóztatták Márton Mózest, sőt az utána jelöltként de­legált másik három egyházmegyés papot is: Kovács Bélát, Szilveszter Sándort és Jakab Lászlót. Brassóba vitték őket, ahol Bukarestből jött kiküldöttek próbálták őket megpuhítani. Márton Mózessel nem boldogultak. Kovács Béla ellenben vállal­kozott arra, hogy Gyulafehérvárra menjen, és Adorján Károlynak olyan joghatóságot adjon, amelynek még ő sem lehetett bir­tokában azelőtt. Az érvényes joghatóságot továbbra is a latens ordináriusok birtokolták egészen 1955-ig, amikor a törvényes megyéspüspök vehette át újra az egyházmegye vezetését. Ennek az átszervezésnek köszönhető, hogy az egyházmegye papságának zöme megtagadta az engedelmességet az állam által irányított központi vezetéssel szem­ben. Ez nem volt könnyű vállalkozás, mert az állam mindent megpróbált, hogy a pap­ságot, sőt a híveket is rákényszerítse a törvénytelen egyházi vezetés elismerésére. Ezt a célt szerették volna elérni a ma­ros­vásárhelyi értekezlet révén. 3. A marosvásárhelyi értekezlet 1950. április 27-én tartották azt az érte­kezletet, amelyre papokat és világi híve­ket toboroztak az egész országból a béke megvédése ürügyén. Az igazi cél: a papság és hívek határozatban követelték, hogy a katolikus egyház az ..alkotmány szelle­mében illeszkedjék be a törvényes keretek közé“, mivel a többi egyházak már mind megtették ezt a lépést, „bekapcsolódtak a Népköztársaság törvényes kereteibe“. Hogy szándékukat álcázzák, békefelhívást is tet­tek közzé, a rendszer ellenségének nyilvá­nítva azt, aki nem fogadja el a marosvá­sárhelyi határozatot. Az értekezleten az erdélyi egyházmegyé­ből 27 pap jelent meg, de — a vezető sze­repet vállaló néhány pap kivételével — nem önként, hanem kifejezett kényszer hatására vagy a békemozgalom megté­vesztő csábítására jöttek Marosvásárhelyre. Szemléltetésül álljon itt Molnár Lázár csíkszentimrei plébános esete. Úgy látszik, az előzetes toborozáskor nem volt eléggé határozott a részvétel elutasításában, ezért autóval mentek utána, úgy, ahogy a töb­bieket is összegyűjtötték. Megszökött elő- PÜSPÖKSÉG Évei alatt­ ­ük, erre kivallatták a házvezetőnőt, mer­re utazott. Sepsiszentgyörgyön a vonatról szállították le, és úgy vitték a gyűlésre. A csíkszenttamási plébános szerencsésebb volt: az elvitelére kitűzött nap hajnalán szénával letakart szekéren távozott. Amikor a résztvevők megtudták, hogy a marosvásárhelyi határozat aláíróira a Szentszék kimondotta a kiközösítést, és az elnökséget vállaló Ágotha Endre excommu­­nicatus vitandus lett, többségükben azonnal feloldozást kértek az ordináriustól. Az értekezlet után a szekuritáté embe­rei és más aktivisták sorra felkeresték a plébánosokat és egyháztanácsosokat, és arra próbálták rávenni őket, hogy csat­lakozzanak a határozathoz. Nem egynek az akkoriban hozott stockholmi Béke Vi­lágtanács határozatára hivatkozva kérték csatlakozását, és később úgy állították be őket, mint a marosvásárhelyi határozat támogatóit. 4. Kísérlet a Római Katolikus Státus törvénytelen megszervezésére Az Erdélyi Püspökség múltjából ismere­tes, hogy a reformáció után, amikor más­félszáz évig nem volt az egyházmegyének püspöke, egy sajátos intézmény, a Katoli­kus Státus (Egyházmegyei Tanács) vette kézbe az egyház ügyeit, és vikáriusokat is jelölt. Az egyházmegye ezt az intézményt továbbra is fenntartotta azzal a változta­tással, hogy 1929 óta az Egyházmegyei Ta­nács nevet viseli. Az egyházellenes szervezők tisztában vol­tak azzal, hogy az ordináriusok útján nem tudnak törvényes egyházfőt állítani az egy­házmegye élére, mert egyik ordinárius sem volt kapható arra, hogy szerepet vállal­jon egy szakadár katolikus egyházban. E­­zért próbálkoztak azzal, hogy státusgyűlést hívjanak össze. Márton Árok püspök ezt előre megsejtette, és még letartóztatása előtt körlevélben közölte, hogy felfüggeszti a Státus működését, és azt rajta kívül sen­ki sem hívhatja össze. Ezzel nem törődve, 1951. március 15-ére Kolozsvárra összehívták a státusgyűlést, amelyre előzőleg kommunista pártszervek és a szekuritáté irányításával delegátusokat toboroztak nemcsak az egyházmegyéből, hanem az egész országból. A célt elég kendőzetlenül belefoglalták az általuk megszavaztatott szervezeti és mű­ködési szabályzatba: „Az Igazgató Tanácsnak (a Státus vezető szerve — L. F.) évszázados szokásjog alapján joga van a püspök hosszabb ideig tartó hiányzása esetén, ideiglenes jelleggel, a kormánynak megerősítés végett egy-egy vikárius adminisztrátort ajánlani a buka­resti érsekség és a gyulafehérvári püspök­ség élére.“ Sőt még arra is jogot formáltak, hogy a bukaresti érseki székre metropolitai ranggal érseket, a gyulafehérvári püspök­ségre püspököt ajánljanak. A tervet a püspökjelölésre olyan komo­lyan vették, hogy a marosvásárhelyi moz­galom legfőbb elnökségét vállaló vitandus excommunicatus Ágotha Endre elszólta magát: „Ha egy napra is, de püspök le­szek“. A végső cél az volt, hogy megszervezzék a Rómától független egyházat, így tolvbré tet­te ezt a szekuritáté is. Amikor 1953-ban a kolozsvári szekuritátén Ábrahám Miklós plébánost vallatták, megkérdezték tőle: Elismeri-e Rómát? Ábrahám azt felelte: Még Adorján is elismeri. Mire a szekus­ le­gyintett: Ebben téved. A Státusgyű­lésen azt a követelést is meg­fogalmazták, hogy a katolikus egyház fo­gadja el az ország törvényeit. (Folytatjuk) 175 ÉVE SZÜLETETT ARANY JÁNOS MM MEKKOS RÍMEI IS VERSES MM! Legnagyobb epikusunk, Arany János születésének 175. évfordulójára emlékezünk március 2-án. Mint egy nagy költő, ő is szeretett játszani, seregével ötölt ki kü­lönböző és különleges rímeket, rejtvénye­ket, paródiákat, meglepő sziporkákat A magyar nyelv óriási mestere volt ő. A nyilvánosság elé került első művé­vel, Az elveszett alkotmánnyal már pá­lyadíjat nyert. Az így kapott aranyok ih­lették e sorokra az Aranyaimhoz c. vers­ben: „Isten hozott, sápadt fiúk! Színünk, nevünk úgy is rokon.. A Toldi szerelméről így beszél, amely bizony a Toldi és a Toldi estéje után jó sokat késett. „Tíz vagy húsz évi meddőség után későn születtél, buksi költemény. Bátyáid már idősek és nagyok, Aggott szüledre, szégyent hozsz reám.“ Vannak versek, amelyek azért születnek meg, hogy egy különleges rímötlet amely már korábban ott motoszkált a költő fejé­ben, törvényes helyet kapjon. Arany egy­szer azt írta egyik versének magyarázata mellé a margóra: „Gondoltam fenét“. Itt mégis megkockáztatható az a feltevés, hogy Hoc erat in votis című verséből ez az iz­galmas rím született meg elsőnek: Kas­­tély-kakastéj. A magyar k­öteszetnek talán legmerészebb ríme!? A szóngkettőzés hun­cut játékossága Aranyt — gondoltam fenét — megjegyzése ellenére, nem hagyti nyu­godni, míg verset nem kerített köré: „Gondolom, majd egy kis birtok tételére pénzt szorítok, Ott el­ültetek, s el­irtok. S bárha nem lesz rajta kastély. Kenyerében sem kakastéj. Sőt kopasz nyár, zord havas tél Több mint tavasz és zefír. Néha-néha rajtakaphatjuk Arany Já­nost, amikor éppen eszébe jut egy kósza rím, vagy egy egész rímfüzér. Egyik gúnyos epigrammájának azonban ponto­san ismerjük a rímhívó szavát. A görö­gök nevelészetéről szólt az unalmas elő­adás az Akadémián, miközben Arany vi­gasztalásul firkálni kezdett egy papírsze­letre : „Jaj, biz ez a nevelészet Csak. piano nevel­észet, ■..­=• Írójának neve­lész et­től nem nagyra nevelészett. Az ívszámot nevelés­séd Mindent, mi nem nev­­elészed.“ Szómegszakítás, idegen szó* a rímben, különböző nyelvtani alakok — mindezt az előadás címében szereplő „nevelészet" szó hívta elő, olyankor, amikor — 1870 körül -t, az ilyen nyelvújításszerű szók már el­avultnak számítottak. A németben, angolban, héberben és még néhány más nyelvben is léteznek olyan szavak, melyeknek csak mássalhangzói ál­landóak, magánhangzóik a különböző for­mában kicserélődnek. Van ilyen a magyar nyelvben is, például: barka, bárka, birka, Borka,, burka. Ezek is rímek, ún. kancsal rímek. Arany János is használt kancsal­­rímet a Tinódi redivivus című paródiában: „Rettentő hadakban ki­forogtál akkori. Dúdolsz mai napság omnibuszt, flakkért.“ A titkosírásnak nagy történelmi múltja van nemcsak a történelemben, hanem az irodalomban is. Arany János a gyorsírást használta titkosírásnak. 1847. szeptember 7-én irt gratuláló levelet Petőfi házasság­­kötésére. Az esküvőt szeptember 8-án tartották Költőn. Nagyszalontáról jó pár napig vitte a levelet a postakocsi. Erre Arany is számított, mert ezzel kezdte: „Hol van az a költő? Valahol az isten háta me­­gett? Ki viszi oda Nagy-Bányáról az én levelemet? Ej, mindegy! az én dolgom a levélírás, a többi a posta dolga és az is­teni gondviselésé.“ A posta (akkor ha las­sú is, de biztos volt!) és a gondviselés meg­tette a magáét. Petőfi megkapta a levelet, s, olvashatta a jókívánságokat, a mellékelt verset — a Falusi mulatságot — és a gyors­­írásos intelmet a vers végén, amely körül­belül így hangzott: „Még egyszer az isten áldjon meg, édes Sándorom. Intlek, kérlek és oktatlak ... nemcsak a kis menyecs­kéé vagy, hanem a hazáé is.“ Arany János fordításaival is maradan­dót alkotott. Shakespeare Hamletjéből és a Szentivánéji álomból vált az ő fordításá­ban szállóigévé az alábbi két sor: „Gyar­lóság, asszony a neved!“ és „Helyes a bő­­gés, oroszlán!“ Fordította a Rómeó és Jú­liát, a Macbethet, és magyarázgatta Arisz­­tophanészt. Goethe Rémkirályát is elkezd­te fordítani, de nem fejezte be, míg Dan­te isteni színjátékából csak hat sort fordí­tott le. Gogol A köpeny c. klasszikus el­beszélése nálunk az ő fordításában vált ismertté. A főszereplő nevét — Akakievics Akaki — olykor saját írói álnevéül is hasz­nálta. íme hogyan költötte át Arany Ho­mérosz Iliászának kezdőszavait, amely egy műfordítói leleménnyel írt paródia lett: „Múzsa, nekem énekeld el Az Akhilles haragját. Mely na­gyon megtizedelte A görögök kobakját.. Mint általában az író-költő nagyságok, így Arany János is a költészetet néha­­néha egy „kicsit“ rejtvényes játéknak is tekintette. Nemes játéknak — a szavakkal! Arany híres talánya, amely egy verséből önállósult: „Ha fölteszem: magasság. Ha leveszem: mélység.“ Ez a cilinder, amely a vers címe is, mert az ő korában már így volt: ruha tette az embert. Eddigi tudásunk szerint ő készítet­te az első bűvös betűnégyzetet is magyar szavakból: TAKAR ADOMA KONOK AMODA RAKAT Arany János szójátékai, verses tréfái kisebb kötetet is megtöltenének. Íme mi­lyen verses szójátékot eszelt ki Gönczy Pál neve napjára, minden oszlop ugyan­azon betűvel kezdődik: Boldog név napot kíván * Bú nélkül neked komám­ Barátid nemes nyájas körében Bacchus nektárját nyakaid kedvében bár ■ nejét nem követi borod nedvét nem leöltheti Betegnek nincs nagy keleti 1872. ján. 24 nevét nem kezdheti.­ És még ezek után Arany a Hagyaték cí­mű, 1877-ben írott versében: „Hát csak írni, mindég írni A manó se tudja, mit? Nosza, már a közönség is Lásson egyszer valamit!“ Nos nemcsak a szalontaiak, hanem az egész világ megismerhette Arany zseniali­tását, hisz a finntől a japán nyelvig fordí­tottak költészetéből és az ő szavaival élve: „Disznóiról hajdanonta Kónya fülű nyájról. De ma hires Nagyszalonta Az ő Aranyáról." Erre mi, szalontaiak büszkék vagyunk. Arany mindig is kötődött Szalontához, Ju­liska lányának váratlan halála változtatta meg abbéli szándékában, hogy Pestről végleg hazaköltözzön, de alábbi három­sorosa valóságos mottó maradt számunkra: „Én kis hazám a nagy hazában. Szalonta, vedd ez énekem! Te a meleg szív vagy nekem!" PÓLYÁNK! SÁNDOR B-vel Arany és Petőfi ___i* ■ n­é.v. A.' -v MAGÁNÚTON TANULTAM BESZÉLGETÉS EGY FIATAL KARMESTERREL Murgu Dorel neve már ismerősen csenghet a koncertekre ritkán látogató közönség előtt is, hiszen Szatmárnémeti utcáin járva akarva-akaratlanul fölfi­gyel rá a Filharmónia plakátjain. De nemcsak a Szatmárnémeti Állami Filhar­mónia karmestere, hanem a Nyíregyházi Szabolcsi Szimfonikus Zenekaré is, s ezek mellett sikerrel vezeti a Szatmárnémeti Zsid­ó Hitközség Kórusát . Hogyan lett karmester? Mint hegedű szakos végeztem a kolozs­vári Zeneakadémián, 1982-ben. Ezután sajátítottam el magánúton a karmesteri szakmát Emil Simon kolozsvári karmester irányításával. Első nagyobb sikerélményem Butteni-ben volt 1990-ben, ahol az Ifjú Karmesterek Fesztiválján (ezt évente ren­dezik meg a ploietti-i szimfonikus zenekar­ral) a szakkritika megkülönböztetett dicsé­rettel tüntetett ki. De élmény számomra minden sikeres hangverseny, melyből az utóbbi időben volt részem itthon is, Ma­gyarországon is. — Hogyan került Nyíregyházára? — 90 tavaszán, amikor a forradalom után szabaddá vált a különböző intézmények kö­zötti kapcsolatteremtés, egy látogatás al­kalmával beszélt igazgatóm a nyíregyházi zenekar vezetőjének rólam. Nem sokra rá Debrecenben koncerteztünk, ott felkeres­tek, s meghívtak egy próbavezénylésre. Ezen a próbán, úgy is mondhatom, „meg­szerettük“ egymást a nyíregyházi zenekar­ral. Ennek már másfél éve, azóta hetente kétszer Nyíregyházára utazom próbákra, a hét többi napján itthon próbálok. — S bírja ezt a különleges tempót? Nem szorul háttérbe a család? — Most a feleségem is — Murgit Julian­na, szintén hegedű szakos — külföldön dolgozik, Spanyolországban. Valladolid vá­ros hirdetett a tavaly új zenekar létesítésé­hez versenyvizsgát, a „feleségem a saját költségén odautazott, és sikerrel vizsgázott 91 júliusától dolgozik Valladolidban, ott­­tartózkodása természetesen átmeneti. Az­óta nyolcéves kislányommal, aki szintén hegedűt tanul, kétszer meglátogattuk. E­­zek után talán mondanom sem kell, hogy a két nagymama vállalta erre az átmeneti időszakra a gyermek nevelését hiszen segítségük nélkül a fentieket aligha valósíthatnánk meg Szerencsére mindket­ten itt élnek, én is, a feleségem is szat­mári születésűek vagyunk. — S mindezek mellett még a zsidó hitközség kóruscsoportjának vezetésére is jut ideje, amely nemrégen az Egy­házi Kórustalálkozón sikerrel szerepelt. Mióta vezeti a kórust? — Körülbelül öt éve annak, hogy Mar­­covici Lucia, a kórus akkori vezetője meg­hívott, hogy szolgáltassak a csoportnak gi­tárkíséretet. Nemsokára rá Lucia kitelepült az országból, s én vettem át a csoport irá­nyítását, s kísérem gitáron is. A csoport 15 gyermekből áll, hetente egyszer tartunk próbát, eredeti zsidó énekeket tanulunk héber nyelven, mint például a Hava­na Gila, Hatikvah (himnusz) Heverni a harom a leib­en, Bokor és mások. A gyermekek nagyon lelkesek, szeretik a fülbemászó dallamokat, öröm számomra velük dol­gozni. — Milyen tervei vannak? — Most a Budapesti Magyar Televízió ■által szervezett Fiatal Karmesterek verse­nyére koncentrálok, amelynek 3. forduló­jára ez év májusában kerül sor Budapes­ten és Szombathelyen. A versenyre video­kazettával kellett benevezni, az enyémet elfogadták, tehát startolok. Nehéz erőpróba lesz, a világ minden tájáról érkeznek a versenyre fiatal karmesterek. Minden for­dulóban minden al karmesternek 3 zenemű­vet kell vezényelnie, s ezt a hármat 10-ből sorsolják ki, tehát 30 zeneműből kell fel­készülnöm rá. Ez az előkészület most tel­jesen lefoglal. — Kívánunk sok sikert a versenyen! Lejegyezte: GÁL ÉVA EMESE ■---.A­­ L... fa-,- MÉG NÉHÁNY SZÓT A VÁROSRÓL Valamikor január elején a sepsiszent­györgyi országos színjátszó fesztiválon nagy sikerrel lépett fel az a két fiatal an­gol vendégszínész — Caroline Hughes és Peter Knowles —, akiket a város már a fesztivált megelőző napokban szívébe zárt. Az történt ugyanis, hogy a rokonszen­ves fiatal művészek angyali (brit) türe­lemmel viselték el a helybeli érdeklődők ádáz ostromát, és persze azt, hogy gyatra angol tudását bárki kipróbálhassa rajtuk. Igaz, ezért cserébe a tenyerükön hordták őket vendéglátóik, kikre egyébiránt sok panaszuk nem lehet. A faggatózók, kíváncsiskodók így töb­bek között megtudhatták, hogy a har­ -■ minc-valahány brit színi főiskola egyik­­­kén végeztek Londonban, s most szabad­úszókként kénytelenek élni. Meg, hogy­­ minden vágyuk bekerülni egy anyagi biz-­­­tonságot és művészi érvényesülést jelen­tő jól menő társulatba, ami azonban nem könnyű. Egyelőre alkalmi munkákból pó­­­­tolják jövedelmüket. A kettejük alapítot­­j­ ­a (rögtönözte?) Just Shakespeare Com- \ panyval főleg vidéki középiskolákban lép-­­ nek fel a nagy drámai költő műveiből vá­­­­logatott jelenetekből álló műsorukkal, s bizony a vándorszínészek sanyarú sorsát élik. A 23 éves Peter hat hónapja végez­te el a színi tanfolyamot, a tanári pályát hagyta el a művészetért. Életét a klasszi­kusok műveinek előadására szeretné fel­tenni. Elbeszélése szerint, hazájában a színésztársadalomban élesen elkülönülnek egymástól az ún. klasszikus és az ún. mo­dern színészek. Olyannyira, hogy a kettő más-más szakmának számít. Szép siker emlékével utazott haza a Sepsiszentgyörgyön díjazott két fiatal. In-­­­nen az Olt partjáról nézve mindkettő ra-­­­gyogóan tehetségesnek tűnik. We wish you success! B. KOVÁCS andrAs j

Next