Romániai Magyar Szó, 1992. április (4. évfolyam, 694-718. szám)

1992-04-01 / 694. szám

1992. április 1. Válasz magamnak Szólam marad-e a platformszabadság? Szerző 1991. novemberében vitacikkel állt az RMSZ olvasói elé, amelynek végén arra szólított: tegyünk meg mindent, hogy az RMDSZ ne a hatalmi ambíciók, hanem a problémamegoldás szolgálatában álljon. Cikkével az együttgondolkodást próbálta meg serkenteni, előrevivő hozzászólásokat várt. Ezek hiányában most kénytelen — a rendkívüli RMDSZ-kongresszus küszöbén — magának válaszolni... Az RMDSZ-ben egyre nyilvánvalóbbá váló hatalmi harcból adódó problémák megfelelő kezelésének szükséglete szülte meg azt az elképzelésemet, amelynek kidolgozásán végül is hiába töprengtem annyit, mert a kongresszuson még arra sem adódott lehetőség, hogy rendesen előadhassam. Miután az Országos Elnökség úgy döntött, hogy a platformszabadság gondolatát belefoglalja a kongresszus elé terjesztendő új programtervezetbe (megjegyzem: a platformszabadság elvével teljes mértékben egyetértettem, de ez nem az én találmányom volt, sőt ott sem voltam, mikor az Elnökség elfogadta), ebben vettem észre egy olyan lehetőséget, amelyet érdemesnek láttam végiggondolni avégett, hogy mentsük, ami menthető (noha a kongresszuson való leszereplésünk ezzel együtt is elkerülhetetlennek látszott abban a marciális hangulatban). Elképzelésem röviden a következő lett volna. Nyilvánvaló, hogy a romániai magyarságnak vannak közös érdekei, amelyek fölött a különböző csoportok között eleve nem lehet vita. Ide tartozik például minden, ami magyarságunk megőrzésével, a teljes anyanyelvű kultúra szabad ápolásával és fejlesztésével közvetlen kapcsolatban van. Emellett azonban az is világos, hogy társadalmi és földrajzi tagolódását, illetve az ebből adódó helyzetbeli különbségeket is tekintetbe véve a romániai magyarság különböző csoportjainak különböző sajátos érdekei is lehetnek. Hiszen más a helyzete például a szórványmagyarságnak, mint a tömbben élőnek, a munkásoknak is más, mint az értelmiségnek vagy a parasztságnak, és így tovább — ezeket nem részletezem, azóta sok vita volt már erről. Ha tehát az RMDSZ a romániai magyarság egészét akarja képviselni, ezt csak úgy teheti hatékonyan, ha belül lehetőséget teremt arra, hogy a közös érdekeken túl a sajátos érdekek is megfogalmazódjanak és valamilyen formában a Szövetség döntéshozó szintjein is képviselve legyenek. Erre jó megoldásnak látszott az, hogy a különböző platformok révén teremtsünk lehetőséget erre a belső tagolódásra , az egységen belül. Igen ám, de a platformokkal mit sem érünk, ha nincs egy olyan szervezeti„-keretünk, amely biztosítja a platfor-«mokban adódó lehetőségek tényleges, 0» működtetését. Ha, ugyanzis,a szervezetikeret csak annyit tesz lehetővé, hogy a platformok megfogalmazódjanak, de aztán ezeket az illető csoportok tehetik füstre, legfeljebb büszkén mutogathatják egymásnak, hogy nekünk már ilyenünk is van — hálás téma steril kávéházi beszélgetésekhez —, akkor a platformszabadság elvi meghirdetésével még mindig ott vagyunk, ahol a part szakad, mert a gyakorlatban nem változik meg tőle semmi. Ezért nem is értem egészen némely platformellenzék mostani diadalmas érvelését, hogy ti. lám, az egész platform-ügy egy mondvacsinált dolog volt, mert, ugye, azóta sem született egyetlenegy platform sem. Hiszen neki is születhetett. Ki volna bolond nekiülni, hogy komoly munkával kidolgozzon egy platformot, mikor előre tudja, hogy semmi hasznát nem veheti majd senki, s a gyakorlatban mi sem változik meg tőle? Éppen ezért — de nemcsak ezért — azt szerettem volna javasolni, hogy a kongresszus egy olyan alapszabályzatot fogadjon el, amely garancia legyen a platformok tényleges működtetésére. Erre az mutatkozott a legcélszerűbb lehetőségnek, hogy ne érjük be a platformszabadság meghirdetésével és — ha egyáltalán akad rá vállalkozó — a platformok megfogalmazásával, hanem ezeket a platformokat belső választások során szavaztassuk meg a tagsággal az RMDSZ minden helyi szervezetében, s az Országos Politikai Választmány az egyes platformokra leadott szavazatok arányában álljon össze az illető platformok képviselőiből. Meg kell mondanom, hogy az ötletet nem fogadta egyhangú lelkesedés, pedig lényegében semmi egyéb nem volt benne, mint amit az RMDSZ I. kongresszusán Nagyváradon egyszer már programunkba foglaltunk, hogy tudniillik a Szövetség politikai vezetése távlatilag egyfajta „kisebbségi parlamentté“ kell hogy alakuljon. Hát ez pontosan az lehetett volna. Jól tudom, hogy egy ilyen rendszer működtetése bonyolultabb, mint az a mód, ahogyan most folyik — vagy nem folyik — az RMDSZ-beli munka. Magam sem vagyok híve a dolgok túlbonyolításának: ha valamit egyszerű úton célszerűen meg lehet oldani, azt kár és vétek bonyolultabban csinálni. De ha a helyzet maga bonyolult, azt kényelmi szempontok alapján nem szabad leegyszerűsíteni. A bonyolultságot tudomásul kell venni. Semmit sem oldunk meg azzal, ha a problémában adott bonyolultságot, sőt konfliktuslehetőségeket letagadjuk, vagy egyszerűen bedugjuk a fejünket a homokba, és úgy teszünk, mintha nem létezne. Igaz, hogy a platformok megszavaztatásának megszervezése és lebonyolítása munkával járna, de a belőle származó előnyöket tekintve megérné. Ugyanis: a. Először is biztosítaná azt a lehetőséget, hogy az RMDSZ országos (és megyei) politikai vezetősége valóban demokratikus módon álljon össze, összhangban a tagság elvárásaival. Az a mód ugyanis, ahogyan jelenleg létrejön a Küldöttek Országos Tanácsa, tag lehetőséget ad arra, hogy összetétele ne tükrözze teljesen a tagság szintjén megfogalmazódó különböző elvárásokat, sőt arra is, hogy azoktól igen messzire eltávolodjék. Ennek egyenes következménye, hogy a tagság elveszti bizalmát nemcsak a vezetőség, hanem az egész Szövetség iránt is (ami leghamarabb a tagdíjfizetés iránti lelkesedés megcsappanásában figyelhető meg mint tüneti. b. Ehhez kapcsolódik, hogy a belső választás rendszere kétségbevonhatatlan legitimitást biztosíthatna a politikai vezetőségnek (NB, erre más módszer nincs is!). Az RMDSZ vezetősége ezáltal befelé is, kifelé is úgy léphetne fel, mint a romániai magyarság legitim képviselője, amely valóban a „népakarat“ kifejezője. Ezáltal nemcsak a külső kételkedőket lehetne leszerelni, hanem elejét lehetne venni annak a belső bizalmi (lényegében legitimitási) válságnak is, amelynek jeleia marosvásárhelyi kongresszuson félreérthetetlenül megmutatkoztak. .. A belső választás időszakonként lehetővé tenné annak felmérését, hogy mi is hát a tagság klvárása. Ezzel nagy mértékben ártalmatlanná lehetne tenni azt a fajta üres „dentagógiát,amelynek eluralkodására most nagy lehetőség van minden KOT-gyűlésen és kongresszuson, s amely veszélyezteti az egész Szövetség komolyságát Emlékezzünk csak rá, hányan hivatkoztak úgy a vásárhelyi kongresszuson is ,a tagság elvárására“, mint valami orákulumra — a legellentétesebb vélemények alátámasztásaképpen! —, mintha valaki is megkérdezte volna valaha is a tagságot, hogy ő nek is szólna hát ehhez. Bárki előállhat a leghajmeresztőbb javaslattal arra való hivatkozással, hogy márpedig ő tudja, hogy ez a tagság elvárása. Hogy honnan tudja, azt persze nem árulja el. Ebben az a legbosszantóbb, hogy még csak cáfolni sem lehet, hiszen legfeljebb csak annyit mondhatunk, hogy mi viszont tudjuk (honnan? ugyanonnan!), hogy nem ez a tagság elvárása. (Hogy ez miyen bizarr, sőt tragikonikus helyzeteket teremthet, am T.a jó példa az, ami velem esett meg éppen Marosvásárhelyen. Miközben bent a teremben a tagság nevében szén harcias — vagy ahogy ott hívták: „radikális“ — szónoklatok hangzottak el, kiléptem az előcsarnokba. Odajöttek hozzám a kint szolgálatot teljesítő, jóhiszemű derék emberek — ajtónállók, szervezők, de miért ne mondhatnám, hogy a tagság jelen levő képviselői ? —, és nagy keserűséggel arra kértek, mondjam meg őszintén, hogy szerintem jó-e ez nekünk, ami ott bent folyik. Azt feleltem: tartok tőle, hogy nem. „No mert mi is úgy látjuk...“ Ez volt számomra a kongresszus legelkeserítőbb pillanata, mikor csak szégyellni tudtam magamat. A belső választással megfelelő keretet lehetne teremteni a romániai magyarság politikai tagolódásához, és végre túl lehetne lépni — mégpedig az egységes politikai fellépés lehetőségének megtartásával! —, azon az abszurd helyzeten, hogy miután kiörvendeztük magunkat afölött, hogy Romániában vége immár az egypártrendszernek, mi ezt saját kezdeményezésünkből lényegében újra megteremtettük a romániai magyarság számára, nemzeti alapon. Jelenleg tehát az országos parlamenti választásokon a magyarok úgyszólván gondolkodás nélkül egységesen szavaznak az egy RMDSZ-re, és semmi lehetőségük nincs arra, hogy — ha van — politikai opciójukat is kifejezhessék valahogy. Szinte hallom az ellenvetést: ilyesmire egyelőre nincs is igény a tagság körében. Lehet, hogy így van, de ezt is honnan tudjuk? S ha így volna is, nem csoda. Ha a mostani rendszeren nem változtatunk, azt is megjósolhatjuk, hogy ez még sokáig így is fog maradni. Ugyanis maga a rendszer fékezi — fékezi? akadályozza! — azt, hogy a romániai magyarság természetes politikai tagolódása egyáltalán elkezdődjék. Vajon érdeke ez a magyarságnak? Vajon csak a nemzeti többség kell hogy politikai értelemben felnőjön a demokratikus társadalom elvárásaihoz, s mi magyarok maradhatunk politikai értelemben analfabéták? A belső választás rendszere kétlépcsőssé alakíthatná a tagság opciójának kifejezését: egyik fokon szavazhatna arra a platformra, amelyet ő a legcélszerűbbnek lát — ez elindítaná a politikai gondolkodás kialakulását, s a platformok működtetése végre ösztönözné azt, hogy megjelenjenek köztünk az igazi politikusok —, az országos parlamenti, választásokon pedig mindenki szavazhatna nemzeti alapon az RMDSZ-re mint olyan koalícióra, amelyben ott van az a platform is, amelyre a belső választás során szavazatát adta, így érvényesülhetne az „egység a sokféleségben“, illetve a „sokféleség az egységben“ elve anélkül, hogy bármelyik is csorbát szenvedne a másik miatt. Lehet persze, hogy igazuk van azoknak, akik szeriint a tagság jelenleg még nincs felkészülve egy ilyen rendszerre. De hát a román társadalom fel van-e készülve a többpártrendszer tudatos működtetésére? S ha nincs, akkor várjunk vele addig amíg felkészül, és majd csak aztán vezessük be? És hogyan fog rá felkészülni, ha nem teremtünk számára lehetőséget, hogy ezt gyakorolja? („Előbb tanulj meg, fiam, biciklizni bicikli nélkül, aztán majd kapsz biciklit is i“e. Végül — és itt a másik ok, amiért ezt a rendszert szerettem volna javasolni — a platformok megszavaztatása az RMDSZ-en belüli hatalmi harcot is a politikai küzdelem természetes terepére vinné, ahol érvényesíteni lehetne a bevett játékszabályokat, és számon is lehetne kérni ezek betartását. Nem azon múlna immár a győzelem hogy ki mekkora hangerővel és szónoki tehetséggel védené a maga igazát, hanem — aligha teljesen ugyan, de legalább részben, s már az is volna valami — a politikai gondolat érettségén, az elemzés alaposságán és főleg a tagság elvárásainak ismeretén és állandó szem előtt tartásán. Mert a javaslatok megmérettetnének. Ezáltal civilizáltabban lehetne kezelni az olyan problémákat is, mint amilyen a székely autonómia' álrásítít“Históriája vált'. Nem hatalmi szóval kellene elhallgattatndi, ami mindig rjessz*vjért iiszül, hanefe'egyszerűen azt ’ BSiífti( ‘ hsfonda W: téridbe!) van, fogalmazzák meg az ezt szorgalmazók a maguk platformját, s azt más platformokkal versenybe állítva megszavaztatjuk a tagsággal. Ha a tagság valóban támogatja, tudomásul vesszük, ha meg nem, akkor a kezdeményezők vonják le a konzekvenciát. S ezzel szinte magától megoldódna a dolog — sőt egyik-másik fel sem merülne. Mert a platformot, azt ki kell dolgozni, azt nem lehet egyszerű jámbor szándékként a világ elé bocsátani, a részletkérdések tisztázása és a program keresztülviteléhez szükséges stratégia felvázolása nélkül. _ Marosvásárhelyen ennek az elképzelésnek nem lehetett érvényt szerezni. Ezáltal egy teljes évet veszítettünk el. Megengedem, hogy az elgondolás talán nem éppen ebben a formában volna tökéletes. Ha megvitattuk volna, lehet, hogy közösen ennél sokkal jobbat is kitalálhattunk volna a lényeg megtartásával. De meg sem vitattuk. .. Tanulságos volt azonban számomra meghallgatni — a szünetbeli beszélgetések során — az ellenérveket. Ilyenek hangzottak el -r szó szerint: „Nincs rá elég pénzünk.“ „Túl radikális.“ „Az emberek erre még nincsenek felkészülve.“ „Túl késő van hozzá.“ „Túl korai a dolog.“ „Túl sok embert kell bevonni.“ Talán nem is boszszantanának annyira ezek a vélemények, ha most nem dr. Boyd Lane listájáról másoltam volna őket ide (idézi Thomas Gordon: A tanári hatékonyság fejlesztése. Bp. 1989. 158) — ugyancsak szó szerint —, amely tista éppen a leggyakoribb gátló vélekedéseket tartalmazza annak szemléltetésére, „hogyan lehet [.. .] holtbiztosan leállítani a kreatív gondolkodást“. SZILÁGYI N. SÁNDOR Következik: Mérsékeltek és radikálisok MI (LESZ) AZ EURO ART? A Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázati felhívásából értesültem a szatmárnémeti EUROART Kiadó létezéséről, s pár napos keresés után sikerült találkát megbeszélnem egyik alapító tagjával, Kónya László történelem és magyar irodalom szakos tanárral. Így tudtam meg a következőket: az Euroart Kft a közelmúltban alakult, s mivel vegyes vállalkozásról van szó, a bejegyeztetése huzavonákkal járt. A kft-nek 6 szatmári és két budapesti alapító tagja van, s lényege, hogy fémipari,kereskedelmi tevékenységgel teremtse meg az anyagi alapot a könyvkiadáshoz. A kettős tevékenység beindításának gondolata a Szatmárnémetiből elkerült Pap Istvántól származik, aki a Magyarok a Magyarokért Alapítvány ügyvezető titkára, a Budapesten székelő Partium Kiadó szerkesztője, és testvére Pap Vilmosnak, a kft egyik szatmári tagjának. A könyvkiadást folyó év őszén szándékszunk beindítani — tájékoztat Kónya László—„elsőként a meghirdetett pályázatra beérkező és arra alkalmas pályamunkák megjelentetésével. Sajnos, a magyar fél pénzügyileg nem tudott olyan mértékben beszállni a vállalkozásba, mint ahogy azt reméltük, így a közelmúltban vallott kudarcot az a próbálkozásunk, hogy megvegyünk egy régi nyomdát Magyarországon. Ezért is vagyunk kénytelenek más profilú gazdasági tevékenységgel növelni a tőkét. A könyvkiadás beindulásakor a könyvek szerkesztésében a Partium Kiadó nyújt segítséget, melynek két szerkesztője a kft tagja, s amíg sikerül saját nyomdára szert tennünk, a könyveket előreláthatóan Magyarországon fogjuk kinyomtatni. Konkrétan: szatmári tagjainkból négyen foglalkoznak a gazdasági tevékenységgel, és ketten vállaltuk a könyvkiadási részt. Meg kell vallanom, kezdők vagyunk, szinte a semmiből indulunk (mind a hatunknak van a kft. mellett más foglalkozása), s menet közben kell kitapogatnunk a lehetőségeket. Ez az útkeresés időszaka. Célunk rangos szépirodalmat és gyermekirodalmat megjelentetni, de ezzel párhuzamosan olyan sikerkönyveket is, amelyek a szépirodalmi művek esetleg hosszabb idejű elfekvéséből származó hátrányokat behozzák: romantikus szerelmi regényeket, irodalmi értékkel is bíró kalandregényt és krimit, mint amilyenek az Agatha Christie vagy a Rejtő Jenő könyvei. De szeretnénk elsősorban a kortárs szerzők kiadója lenni. Távlati terveink közt szerepel román nyelvű könyvek, valamint kétnyelvű prospektusok, egyes szakmákhoz szükséges kétnyelvű szakkönyvek kiadása is. GÁL ÉVA EMESE • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK •Romániai Magyar Akcióban a pécskai környezetvédők Diákkoromban előszeretettel hűsöltünk a Kiserdő sudár termetű nyár- és akácfái alatt, amely egyben a májusi és augusztusi nagy népünnepélyek közkedvelt színtere is volt. Mára alig tíz „koronatanú“ maradt a több mint háromszázötven faóriásból, s a lecsupaszított legelőn idegen juhászok terelgetik nyájaikat. A néhány hete beiktatott helyi önkormányzat viszont megtette az első lépéseket az agyonhanyagolt környezetünk megvédése és gyógyítása irányába. Mindenekelőtt kitiltották az állatokat a szóban forgó területről, a gumiabroncsokat égető kosárgyárat pedig nyomatékosan felszólították környezetkímélő tüzelő használatára. A tavasz első napján Bán Béla tanár, környezetvédő tanácsos Siát Alin aligazgató vezetésével nagyszabású faültetési akciót indítottak, amin 150-en vettek részt: a román líceum és a 2-es magyar általános iskola diákjai, valamint 45 felnőtt. Három napon át közel négyszáz hárs- és akáccsemetét telepítettek a Kiserdőbe, illetve a község központjába. A természetbarátok nagy álmaihoz képest (pl. a Kiserdő védett parkká nyilvánítása, ahol minimum 27, Pécska vidékén honos növényfajtát telepítenének újra) talán bátortalan lépéseknek tűnnek az eddigiekhez mérve, viszont ahhoz képest, hogy máshol még csak el se kezdték... PÉTERSZABÓ ILONA • Képviselő úr, nemrég elbeszélgethettem a Mezőgazdasági Minisztériumban megjelent földműves küldöttséggel, amelynek tagjai többek között nehezményezték azt.• Romániában a falvakon a privatizáció úgy ment végbe, ahogyan az végbement: Ön hogyan látja a romániai agrárgazdaság helyzetét? • Mint gazdasági szakember, lándzsát török a piacgazdaság és a privatizáció mellett, tehát ilyen szemszögből közelítem meg a feltett kérdést. Az említettek sem a piacgazdálkodás és a privatizáció ellen szóltak, hanem a földtörvény nem megfelelő alkalmazása és a mezőgazdasági termelés gázokozói ellen. • Gyakorlatilag minden párt, politikai csoportosulás a maga platformjában kiáll a privatizáció mellett, csakhogy nagyon kevesen dolgoztak ki egy koncepciót a privatizációs folyamatok lebonyolítására, szervezett irányítására. Sokan remélték, hogy a földtörvény előírásait alkalmazva minden magától megoldódik. A föld bár alapvető munkaeszköz a mezőgazdaságban, ennek megművelésére megfelelő infrastruktúrára, gazdasági beruházásokra, végső soron induló tőkére van szükség. Ezt a téesz-vagyonok felszámolásából származó összegekből, a szövetkezetközi társulások felosztásából eredő pénzből kellett volna képezni. Már a földtörvény vitájakor figyelmeztettem az illetékeseket, hogy elégtelennek tartom a jogi szabályozókat, mert ezek nem biztosítják intézményesített formában az említett vagyonok lebontását. Tehát azt, hogy ne csak a föld kerüljön a jogos tulajdonosához, hanem a csoportvagyon is magánvagyonná váljék. Sajnos, ezt mellékesként kezelték és az eredmények ismeretesek. Az 1989-ben hatalomra került politikai vezetés, Iliescu elnök és Roman volt miniszterelnök olcsó politikai épszerűség érdekében végül is megengedte, hogy a téeszek vagyonát aki bírja-marja alapon osszák szét. A téeszek tulajdonában lévő majdnem 700 milliárd lej értékű vagyontárgyak nagyon csekély hányada került a csoporttulajdon lebontásakor a mezőgazdasági termelőkhöz, mert nagyrészt vagy szétrombolták vagy olyan személyek szerezték meg árveréssel, bagatell összegekért, akik régebben is hatalmon voltak, pénzt gyűjthettek össze. Az eredeti beruházások összegének csak nagyon kis hányada térülhetett így meg. Ugyanakkor a két év alatt kialakítottak egy nagy lélekszámú bürokratikus vagyonfelszámoló bizottságot, tagjainak a bérére ráment az említett vagyonok értékének másik része. Visszahúzó erő az is, hogy a mezőgazdasági felszerelések bizonyos hányada törvényes, de legtöbbször törvénytelen utakon olyan személyek birtokába került, akik ezt a földműveléstől, állattenyésztéstől idegen tevékenységben használják. Vegyük példának Magyarországot, ahol a privatizációt nem a nálunk észlelt hűbelebalázs módon végzik. • Magyarországon a téesz, mint szervezett intézmény kell biztosítsa a csoporttulajdon lebontását egyéni tulajdonra, a nevesítésnek hívott jogi eljárással. Figyelembe veszik egyrészt, hogy az illető gazda milyen vagyontárgyakkal lépett be a téeszbe és ezt nevesítik, tehát visszaadják. Ugyanakkor másrészt megkapja a csoporttulajdonnak azt a részét, mely neki mint téesz-tagnak jár, hiszen ezt az esztendők folyamán a munkájával hozta létre. Ha valakinek a földtulajdonát elkobozták, vagy elhagyta a birtokát, mert nem lépett be a téeszbe, akkor az illető kárpótlási jegyet, igazolványt lap, ami elsőbbségi jogot biztosít számára a földterületek árverésén. • Romániában ez nem történt meg. Miért? • Mind a mezőgazdaságban, mind az iparban észlelni lehet, hogy az átmeneti időszakra — amint már mondottam — hiányoznak a megfelelő jogi szabályozók, emiatt teljesen anarchikus helyzetek alakultak ki. A mezőgazdaságban e zavaros helyzet komoly terméskieséssel járt, s emiatt élelmiszer-ellátási gondokkal küszködik az ország, miközben e termékek exportja elenyésző. Tehát a jogi szabályozók hiányoznak, a kormány nem irányítja szakszerű és kialakított koncepció alapján a folyamatokat, az infláció szinte ellenőrizhetetlen lett, s mindez a gazdaság egész értékrendszerét felborította. Sajnos, a piacgazdasági mechanizmusok még nem működnek. Az indulási tőkét a téeszek vagyonrészei kellett volna alogy adják, ezeket ki kellett volna adni a gazdáknak. E kezdőtőkét az államnak alacsony kamatláb mellett hitelekkel kellett volna támogatnia. Végeztem egy kalkulációt: egy öt-hét hektáros paraszti magángazdaság beindításához legkevesebb kétmillió lej szükséges, de ebben nincs benne a traktorvásárlás, a szükséges beruházások, az állati vontatási eszközök beszerzése. Már a földtörvény parlamenti vitájakor érezhettük: voltak erők, akik ragaszkodtak a régi struktúrákhoz, s megpróbálták lejáratni a privatizációt, a piacgazdaságot, bizonygatva: a tegnapi centralizáció biztonságot adott mindenkinek. Ez valótlan állítás. A piacgazdálkodásra való áttérés áldozatokkal jár persze Magyarországon, Cseh-Szlovákiában, a valahai Kelet-Németországban, ahol megfelelő jogi kereteket biztosítottak az átmeneti időszakra, az említett költség sokkalta kisebb. A mezőgazdasági minisztériumnál járt földművesek megemlítették, hogy a szövetkezeti mozgalom és a piacgazdálkodás között nincs ellentét, sőt, Izraeltől Svédországig és Megyarországig példákat említettek állításuk igazolására. * Én ismerem a magyarországi szabályozókat, tapasztalatokat is. A régi téeszek tevékenységét szabályozó jogi normák helyett egy modern, nyugat-európai szintű szövetkezeti törvény javaslata áll jelenleg a magyar Parlament asztalán, mely jogi szabályozását tartalmazza annak, miként jut majd a volt téesz-vagyon a tagok magánbirtokába, de azt is, hogy a gazdaságokat hogyan lehet majd egy olyan szövetkezeti típussá alakítani, mely a magántulajdonon alszik és privatizációs elvek alapján szerveződik. • Romániában a jelenlegi helyzet jobbára bekényszeríti a magángazdákat olyan társulásokba, melyekbe máskülönben nem lépnének be. Hogyan lehetne ezt kivédeni? • A 36-os törvény alapján megszervezett társulások nagy hányada az egykori téeszek jogutódjaként szeretne jelentkezni és magán viseli a régi téesz-struktúrák minden hátrányát. Viszont a községekben, ahol több társulás jött létre, bizonyos konkurencia alakult ki, kénytelenek jobban gazdálkodni, ellenkező esetben elveszítik a tagságot. Ez már a piacgazdaság, a magántulajdonon alapuló termelés csíráit hordja magában. • Az idén az állam bizonyos mezőgazdasági költségeket átvesz, ám még mindig állíthatjuk, hogy a kisgazdaságok magukra hagyása nagy földterületek kihasználatlanul maradásához vezet. Ezt miként lehetne csökkenteni? • A gazdák nem tudják a földet megművelni, mert nem rendelkeznek tőkével. Egyébként az egész román gazdaság a tőkehiány miatt agonizál. A bejelentett 80 milliárd lejes állami segély, amit a mezőgazdasági termelés finanszírozására akarnak fordítani, véleményem szerint, szükséges megoldás. Az már kérdéses, hogy ez az összeg eljut-e a magángazdákhoz. A kialakult bürokratikus rendszer — értem ezen a gépesítési vállalkozásokon, a gabonaátvevő egységeken keresztül történő árszubvencionálást és az efféle intézkedéseket e szubvenció nagy részét eltünteti és a gazdaságok továbbra is tőke nélkül fognak tengődni. • Erdélyben valaha erős gazdasági egylet működött, az EMGE, amely arany- és ezüstkalászos gazdatanfolyamokat indított, összefogta a kis- és középgazdaságok erejét. Az RMDSZ-nek van-e erre külön programja? • Igen, akad egy ilyen program, s ezen belül az RMG alapszabályzata az ilyen tanfolyamok tartására, megfelelő keretet biztosít. Konkrét lépés azonban kevés történt. Az elmúlt két évben végigjártam Szilágy megye falvait és arra kértem a magyar gazdákat, próbáljanak vállalkozni, kezdeményezni. Tapasztalhattam, hogy az agrárszakembereink nagy hányada valahogy nem mer belevágni a nehezébe. A Berettyó völgyében fekszik például Kémer, e nagy magyar község. 3200 hektár földterülettel rendelkezik, s mivel a lakosság az elmúlt időszakban folyamatosan apadt, nagyszámú parcella kényszermegoldásként nem helybeli társulásokhoz került. A faluban nem akadtak személyek, akik vállalkoztak volna ezeket megművelni. 1990-ben már beindítottunk egy akciót, mely összefogta volna a magyar gazdákat, azonban a földtörvény alkalmazásakor felszínre került helyi konfliktusok — ebből akadt bőven — lelassították a folyamatot. Reméljük, csak időlegesen. Lejegyezte: ROMÁN GYŐZŐ A SZÉTROBBANT MEZŐGAZDASÁG Beszélgetés VIDA GYULA képviselővel V .?’• .. a ß í .•■VT r A „VÉDETTSÉG" ÁRNYÉKÁBAN // Rosszindulattal se lehetne azt mondani, hogy a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség barokkos palotája és a reformátusok Láncos-temploma eldugott helyen volna. Mindkettő a forgalmas belvárosban található, ahol az országhatár közelsége és a település nagyvárosias jellege miatt az éjszakai órákban se hal ki teljesen az élet. Legalábbis annyira nem, hogy nevezett épületek előtt egy-két percig úgy lehetne gyufával és más gyújtóanyagokkal bíbelődni, hogy azt senki ne vegye észre. Márpedig azok, akik nevezett egyházi épületeket akarták lángra robbantani, minden jel szerint eleget bíbelődtek, mert a vastag tölgyfaajtókban a gondosan előkészített zsíros-benzines gyutacsok ellenére is nehezen izzott fel a parázs. Legalább két három megfigyelő is kellett, aki lesi a feltűnő autókat és a hajnali órákban előbukkanó járókelőket. Mily merészség — s tegyük hozzá, mily elvetemültség — jellemzi a gyújtogatókat! Csöppet se zavarta őket, hogy a Láncos-templomtól mindössze 50 méterre van éber hírszerzőink, a SRI székháza, a püspöki palota pedig alig 150 méternyire a rendőrségtől, s még ennél is közelebb a magyar szóra különösen érzékeny ,,tűzhelyőrök“ székhelye. Szóval, az ember azt gondolná, ilyen őrségben és éberségben senki nem közelítheti meg rossz szándékkal említett épületeket. Mint az eseménnyel kapcsolatos gyorshírben közöltük, a múlt heti gyújtogatásnak előzményei vannak. Novemberben leverték a püspökség névtábláját, az üveget bezúzó kövek egyikét meg is találták a közelben. Nem sokkal később jól irányzott — s minden valószínűség szerint kellően begyakorolt— mozdulatokkal betörték a palota püspöki lakosztályának két ablakát, ami mindenképpen profi teljesítmény volt, hiszen egy kis parkon át az emeleti ablakokat kellett megcélozni. Pontosan azt a két ablakot a sok közül! Este tíz óra volt, Reizer Pál püspök úr a szomszédos dolgozószobában tartózkodott. Minderről hallgatott mostanáig, hátha csak egy őrült kötekedik, emel kezet az Úr szolgájára, aki nemcsak püspöki ténykedésében, igehirdetéseiben, de minden emberi megnyilvánulásában a békességet, a különböző vallású és nyelvet beszélők közti megértést keresi és hangsúlyozza. Akinek ajtaja bárki előtt nyitva áll, szóljon magyarul, németül, románul. Aki gyakran személyesen intézkedik, hogy a rászorulók idejében megkapják a szükséges gyógyszert, betegellátást vagy a túléléshez szükséges segélyt, legyen katolikus, református, ortodox, unitárius, baptista az illető. Tovább nem lehet hallgatni, mert a hallgatás immár nem a békességet és a megbocsátást szolgálja, hanem az egyházaink ellen oly bátran kővel és gyufával támadókat ösztönözné, újabb merényletekre biztatná. Különösen, ha továbbra is elnéző a hatalom. A mostani gyújtogatás egyértelműen arra utal, hogy a három merénylet összefügg, kitervelt megfélemlítési akciót kezdtek a püspökség, egyházunk és ezen át az itteni, magyarságok ellen. Amit azért is furcsállunk, mert egyházunk nemcsak anyagi, de lelki szolgáltatást is nyújt minden rászorulónak, a Kálvária templomban például románul is misézünk. Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni! A merénylet elkövetői és kitervelői csak azt érik el, hogy híveink még jobban kitartanak az egyház mellett, még következetesebben vállalják vallásukat, anyanyelvüket és szokásaikat, a hit erejével is erősítik azonosságtudatukat — mondta Reizer püspök úr. Hozzátéve, hogy eljártak az illetékes hatóságoknál, kérve, mielőbb derítsenek fényt, kik állnak az említett támadások mögött. Előzményei vannak a Láncos-templom felgyújtási kísérletének is. Március 13-án éjszaka tüzet raktak a lelkészi bejáró ajtajába és ellopták a túloldali bejárónál lévő gázszabályozót, megakadályozva ezzel a reformátusok legnagyobb szatmári templomának fűtését. Most pedig majdnem sikerült lángba borítani az ajtót Kanizsai László nagytiszteletű úr és Vájnos Lajos prezsbiter a gyülekezet aggodalmának adtak kifejezést az újságírókkal találkozva, hisz itt is nyilvánvaló, hogy kitervelt akcióról van szó. Ha mindezt a Kolozs megyei Tordaszentlászló református templomának feldúlása a Királyhágómelléki Református Püspökség nagyváradi székhelye zaklatásának sorába helyezzük — de más példákat is említhetnénk —, akkor nagyon is nyilvánvaló, hogy átfogóbb támadásokról lehet szó, melyek nemcsak egyházaink, de az egész hazai magyarság ellen irányulnak. SIKE LAJOS NYAKUNKON A GYŐZELEM (Folytatás az 1. oldalról) seket helyezhet hatályon kívül, akkor ez az önkormányzat megyei szinten aligha létezhet. De azon túl, hogy a megyei döntésekbe beleszólhat, beleszólhat az alacsonyabb szintű önkormányzat ügyeibe is, tehát ugyanúgy a községi polgármestereket is leválthatja, felfüggeszthet tanácsosokat — és mindez valahol bennem azt a gyanút kelti, hogy ez ami önkormányzati kísérletünk egyelőre nem több egy farsangi játéknál. Kifelé gyönyörűszép, el is fogadják és demokratikus lépésnek minősítik — ám várjuk meg, hogyan is fog működni a gyakorlatban, végül is milyen hatékonysága lesz, és menynyire teszi lehetővé, hogy saját sorsunkat saját magunk irányítsuk! Még egy aspektusra fel kell hívni a figyelmet. Ugyancsak az etatizmus feltétlen jele, hogy a tanácsok jogkörében végeredményben csak a legkényelmetlenebb kötelezettségeket hagyták meg. Tehát mindaz, ami lényeges lenne, az miniszteriális irányítás alatt marad és a prefektusi hivatalon keresztül valósul meg. Gondolok itt az ipargazdaság szervezésére, de újabban már a mezőgazdaság egyfajta központi irányításáról is beszélnek, harmadsorban, de elsőként kellett volna említenem, gondolok a tanügyre, továbbá az egészségügyre és bizonyos értelemben a kereskedelmi hálózat megszervezésére is. Ezek azok az alapvető életterületek, melyek egy vidéknek az életmenetét meghatározzák. Mindezek, úgy tűnik, állami irányítás alatt maradnak, tehát a politikai autonómia egyáltalán nem valósul meg. A kulturális autonómia — lévén, hogy intézményei állami támogatással nem, csak valamilyen csoporttámogatással alakulhatnak ki — valószínűleg ugyancsak központi irányítás alatt marad, és a gazdasági autonómia is attól függ, hogy mennyire lesznek ügyesek a helyi tanácsok, mennyire állnak melléjük az emberek. Nem vagyok túl optimista, de egy tekintetben mégis igen pozitívnak tartom, hogy megtörténtek és így történtek meg a helyi választások, bizonyították a jelenvalóságunkat, és nemcsak a magunk számára, de kifele is egyértelművé tették a mi elvárásainkat, a mi kívánságainkat és opcióinkat. Éspedig azt, hogy nagyon korszerű formában, a huszadik század igényei szerint szeretnénk helyreállítani azt a székelyföldi önkormányzatot, amely a maga idején kiválóan működött, és amelynek a létjogosultsága megvan ma is. Nagyon sok tanulmányt, eszmefuttatást olvastam az utóbbi időben az önkormányzatokról. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a központosított, merev kézzel irányított és fenntartott etatizmusoknak a századvégen, az ezredvégen, úgy látszik, befellegzett. A kisebb regionális érdekeknek kell érvényesülniük — természetesen összefonódva a szomszédos régiók érdekeivel, a helyi kezdeményezőképesség kell hogy előre törjön, és ebből a sokszínűségből — az érdekek, az autonómiák, a régiók sokszínűségéből (és nyilván, a nyelvi, etnikai érdekeket is figyelembe kell venni) —* kiépülhet egy egészséges társadalom, ami alapja lehet egy egészséges állami élet működésének. — A Székelyföldnek nagy történelmi tapasztalata van abban, hogy hegyeken inneni és túli régiókkal kapcsolatokat építsen ki... — Soha nem zárkózott el a székelység a kapcsolatteremtéstől akár kulturális, akár gazdasági vagy akár emberi kapcsolatokról volt szó, dokumentumok igazolják, hogyan kereskedett Kézdivásárhely Moldovával, s hogy a brassói ipari termelés Háromszék közvetítésével jutott ki a fejedelemségekbe. És vannak dokumentumok arra is, hogy ha közös volt a veszély, katonailag is társadalmilag is együttműködött a fejedelemségekkel. De mindezek mellett mind az Erdélyi Fejedelemséggel szemben, mind a határokon túli területekkel szemben megőrzött bizonyos belső autonómiát, és ennek igénye mindvégig jelen volt a székely történelemben. Egyébként a részleges autonómiáról — mert itt részleges autonómiáról volt szó mindig — csak azok zárkóznak el, akik csupán központosított nemzeti államban tudnak gondolkodni, és ezek többnyire azok, akik egyrészt nagyon túlhaladott gyarmati szemléletet vallanak, tehát a gyarmattartók mentalitását hordozzák, másrészt az a bürokrata réteg, amely abból él, hogy az állam rátelepszik és polipként szívja a vérét a vidékeknek. Én azt hiszem, ez csak el fog tűnni előbb vagy később, és a helyi erőkből a helyi önkormányzat révén valósul meg, egy sokkal magasabb kulturális és társadalmi szintű létminőség, amely természetesen feltételezi azt, hogy a döntések helyi szinten szülessenek. Ezeknek távolról sem az a céljuk, hogy a központi érdekeket sértsék, hanem az, hogy azokkal öszszefonódva, azokba belesimulva tudják szolgálni az egész ország jólétét. Ha egyszer majd így tudják tekinteni a helyi autonómiát, akkor fölismerik annak jelentőségét és hasznát is.