Romániai Magyar Szó, 1993. május (5. évfolyam, 1017-1042. szám)

1993-05-01 / 1017-1018. szám

b­i A TÁNC VILÁGNAPJA Április 29-én emlékeztek meg világszerte a Tánc világnapjáról. A szépen fel­­épített emberi­ test mozgásával kifejezett érzelmek végigkísérték az emberi­­ség fejlődését, amelynek minden történelmi szakaszában jelen van a tánc. Az elejtett vild felett aratott öröm táncától (erre utalnak a korai barlangrajzok is) a szakrális jellegű sámántáncokon, a lovagi harci táncokon át a mai modern balettig hosszú az út a nézők gyönyörködtetéséig. . CSOMAFÁY FERENC felvételei .DIÁK ARANYKÖPÉSEK Ligeti L. Zoltán tanár gyűjtéséből .. Csaknem két és fél ezer diákaranymondást gyűjtött össze az elmúlt évtizedekben Ligeti L. Zoltán, a neves szatmárnémeti magyartanár, Kölcsey-kutató. Ezekből nyújtunk válogatást. (I.) — Magyarországon az első könyvnyomdát Mátyás király fedezte fel — Kolumbusz meghalt, mielőtt a felfedezéseket tovább tudakolta volna. — A puskapor eleinte nem volt alkalmas a harcászatra, mert nehezen volt süthető. — Egyszer a keresztyén vallás felütötte a fejét Rómában. — A föníciaiak kezdetben a sarkcsillagot is feltalálták. ■— A föníciaiak írása egyszerű volt, mert útközben, ha gyorsan levelet vagy táviratot kellett küldeni valahová, nem volt idejük a gondolkodásra. — A magyar írók annak idején több nyelven óhajtották fejleszteni a magyar irodáimat, hátul. Megyeri tovább ugrándozott, de egyszer csak érezte, hogy csorog neki — Mátyás királynak két kiváló humanistája volt: Janus Pius és Vitéz János — Vörösmartynak a Vén cigány c. költeményét fattyúdalának mondhat­juk. — A békát fejlődésének kezdeti szakaszában cethalnak nevezzük. — Ra leesett volt az első izlandi kiáltvány egyik vezető egyénisége. — A mai órán folytatjuk az 1914-es világháborút. — A magyar nyelvű prózát görög nyelvből fordították le. '■ — A kurucvilág következtében több lázadások törtek ki, ilyen volt például a mohácsi vész a nagymajtényi síkon. — Katona József a Bánk bánt az Árpád-ház idején írta. — Az ultraibolya sugarakat a rablótámadások ellen használják. — Maxim Gorkij apja már négyéves korában meghalt. — Magyarországot a SZ. U. 1945-ben tette magáévá. — Abból tudjuk, hogy Bánk a nép sorsát a szívén viselte, hogy feleségét, Melindát a parasztok kezelték. —­ Cifra■ dolog, amit a nadrágban érzett Jancsi.­­ — A hidrogénből a gyárban remek bőrkesztyűket készítenek. — A névmás négyféle lehet, úm.: személyes névmás és vízszintes névmás. — A felvilágosult pap nem kért házassági oklevelet. Minél kíméletlenebb a lélekszorítás, annál hamarább jelképpé válhatik min­den dacoló életmozzanat, legyen bár egyébként köznapi, jelentéktelen. Például egy aprócska sziget a folyó közepén. Lehet az a természet játéka, vagy éppen — mivel a helység közepén található — a városrendezők különös ötlete. Eléggé kitűnik a betonnal szegett folyómederből, a szigorúan szabályos, egyenesnek meghúzott part valósággal felkínálja a képzeletnek. Természetes medrében ide,oda kanyargó folyó ágyá­ban ügyet sem vetnénk rá, a szeszélyes víz, az áradások sodra százával alkot ilyen képződményeket. A Szamos med­rében is gyakran tetten érhető ez a szigetépítő erő, a közeli havasokból le­hordott iszap egy-egy vízmélyi szikla­­csonk köré rakódik, s különös erdélyi „korallsziget“ jön létre, amelyet az ára­dások beborítanak, de nem képesek magukkal ragadni, elsodorni. Egy ilyen parányi szigetem van ne­kem Kolozsváron. Míg a Borjúmai ol­dalban laktam — hajdanán szőlősker­tek voltak ott, a nagy peronoszpóráig —, onnan leereszkedve a Magyar Szín­ház mellett, a keskeny gyaloghídon át értem el a hajdani Belvárost, a Feren­­cesek terét, majd a Szent Mihály temp­­lomot. Tekintetemmel már az utca ki­­öblösödésétől kerestem a szigetet, és Szerelmesen néztem, amíg el nem halad­­tam mellette. Észrevett, és mintha kö­szöntött volna: egy csapzott bokorféle rezzent meg a sziget szélén, félig a víz­be hajoltan, félig a szélbe kapaszkod­va. Városba szorult falusi ember nosz­talgiája ébredt meg bennem a sziget varázsában. Képzeletemben elragadtam, vittem magammal a szülőföldemre, a Feketeügy országába. Gyermekkorom­ban mindig szigetet akartam építeni!-t,a­ Feladott folyónk medrében, de a víz erősebb volt nálam. Jelképpé akkor vált ez a sziget szá­momra — addigi ködös álomképből —, mikor valaki más, számomra ismeretlen meghódította magának. Megtehettem volna ezt én is, ébredezett bennem az irigység. De ezt hamar legyőzte az elis­merésem. Az ismeretlen hódító nem az álmait kergette a Szamos közepén, ha­nem a lehetséges termőföld hasznát látta meg, és kapaszkodott bele. Egy szép napon szabályszerű ágyások tűn­­tek fel a szigetemen, veteményeskertté alakult át a kopárság. A nyolcvanas évek közepén okos lelemény volt a kü­lönben veszélyes ötlet. A piacokon ke­vés és megfizethetetlenül drága a zöld­ségféle. Háziasszonyok vigyázattal há­mozták a burgonyát, a hagymát szálas­tól belefőzték a levesbe. Férfiak felás­ták a tömbházak környékét, és virágok helyett konyhai zöldségféléket termesz­­tettek az ablakaik alatt. A városvezetés nem ellenezte, hanem egyenesen ösztö­nözte ezeket a hódításokat, ilyenképpen kívánta apasztani saját gondjait. Nem is hatósági tiltásban rejlett az előbb em­lített veszély, hanem a folyó kiszámít­hatatlanságában. A Szamos ugyanis nem tanúsított különösebb megértést az emberi erőfeszítések iránt, s mikor már elevenen lobogott a kicsiny, zöld sziget, a havasok roppant áradást bocsátot­tak alá. Nem afféle nagy víz volt ez, ami év­tizedenként egyszer támad, riadtan me­­nekül előle ember és állat.­ Ez csak egyszerű, medren belül maradó­ vízbő­­ség volt. ..emelkedő vízállás“, a termő­ sziget földeket felfrissítő eső maradéka. Pa­­rasztok Erdélyben néhol még ma is le­vetett kalappal köszöntik az ilyen kia­dós, tavaszi, nyáreleji esőket. Ismeretlen „városi parasztomtól“ azonban elrabolta immár közös szige­tünket. Egy éjszaka víz borította el a kicsiny földdarabkát, ágyásaival, növé­­nyeivel együtt. Az engem köszöntgető bokor sem látszott ki a vízből,, pedig először azt kerestem tekintetemmel, míg a kicsiny gyaloghídon megálltam, bámészkodtam. A parton is álltak vagy öten-hatan, kíváncsiskodók. Talán kö­zöttük ismeretlen kertészem is, aho most közönyös arccal nézi a rombolást — nagy megrázkódtatások fásulttá te­­hetik a lelket! —, talán búcsúzik a szi­gettől, a romantikától és a gyakorlati haszontól. " Ha ismerem, melléje lépek: uram, ne törje a lelkét, nem lett volna szabad ilyen vállalkozásba kezdenie. Szülőfa­lumból hozom ezt a tanulságot, ott leg­­fennebb halászgatnak­ a folyóban, de nem kínálják fel munkájukat a Fekete, ügy vak szeszélyének. Elégtételt kellett volna éreznem, de csak fájdalom gyűlt bennem. Levonult a nagyvíz a Szamos medré­ben, nincs örök pusztulás. Egy hét múl­va kezdett felszikkadni a föld, a hirte­len melegben repedezett az ágyások há­ta, a vetemények helyén gyomok kap­­tak erőre. Szinte látni lehetett, amint megfojtják az értelmes élet maradvá­nyait. Mert a gyom mindig erősebb az értelemnél. De nem, mégsem! Az én emberem megint megjelent a szigeten. Számomra láthatatlanul, csak a keze erre­ mentem arra, de a lány közelébe nem mertem menni, mert féltem, hogy kinevet, hiszen francia tudásom elég bágyadt és a lány biztosan ismer ren­geteg bennszülöttet, akik remekül be­szélik ezt a nyelvet. Ténfergésem során kikötöttem az egyik mellékhelyiségben, és elállt a szívverésem a csodálkozástól, amikor magyar feliratot pillantottam meg a falon, hatalmas betűkkel. A PRESSZÓBAN A KÁVÉFŐZŐ­­LÁNYT YVETTE-NEK HÍVJÁK. SZŐ­KE GYÖNYÖRŰ. ÉS KÖNNYEN KAPHATÓ. PÉNZBE SEM KERÜL. CSAK DICSÉRNI KELL A HAJÁT. AMI KÖNNYŰ. MERT SZÉP HAJA VAN. ÉS MONDD AZT HOGY SZÍ­NÉSZ VAGY. MERT RAJONG A SZÍ­NÉSZEKÉRT. Szívem vad dobogásba kezdett. Yvet­te. Csak ő lehet, nem lehet tévedés, hi­szen szőke és gyönyörű. Áldott legyen az a kedves magyar, aki ismeretlenül felvilágosított. Minden lámpaláz eltűnt, nem is kell hazudnom, hiszen színész vagyok és pesti, hát azonnal odamen­tem a pultjához, de óvatosságból meg­kérdeztem: — Yvette?" Bólintott, hogy ő az, de csodálkozott. Honnan tudom a nevét? — Akinek ilyen gyönyörű haja van, az csak Yvette lehet — túloztam. A lány nevetett. Megmondtam neki mind­járt, hogy magyar színész vagyok, és már régóta rajongója, csak eddig nem nyomát fedeztem fel. Felásott, újra be­vetett ágyások fogadtak. A hódító vá­rosi paraszt, jó gazda módjára, rövi­debb élettartamú növényeket vetett, hogy őszig termést hozhassanak. Ekkor vált számomra igazán jelkép­pé ez a hódítás, maga a hódító, az is­meretlen városi, aki a természettel bír­­kózik a civilizáció betonvilágában. Kar­colatot is írtam erről a rendhagyó ko­­nokságról. Különösen, hogy az áradás és az újrakezdés azon a nyáron ismét­lődött megint. Az a titokzatos ember szövetségesem lett a magam küzdelmé­ben — a világgal és saját kishitűségem­­mel —, s különös módon, kisebbségi magyarként a reménységeimet, táplálta még akkor is, ha netán román volt a nemzetisége. A diktatúra bukásába ve­­tett elkeseredett hitemet erősítette ak­kor is, ha esetleg a rendszer híve és fenntartója. A jelképek elszakadnak hordozóiktól, környezetüktől, magunkban élnek to­­vább, mert igazán nekünk fontosak. Másfél esztendős távollét után első­­nek a szigetem felé vettem az utat. Éreztem, hogy újra fel kell töltődnöm bizakodással. Ha egyik gond múlik, nyomába serényen odalép a másik. Lel­ki kényszert éreztem, hogy belekapasz­kodjak a jelképembe. Helyén a sziget, nem sodorták el az áradások. De a hódítóját, a városi pa­rasztot igen. Eltűnt? Feladta? Éppen most? Kopár, szikkadt föld nézett reám, se­gélykérően. De elfelejtett köszönteni: sehol nem volt a sziget szélén a lábát a vízbe lógató, remegő bokor. Még csak a helyébe sem léphetek az élelmes, józan ismeretlennek, akit ösz­tönösen a példaképemnek éreztem. So­­ha nem volt ennyire kifosztott a lelkem. BEKE GYÖRGY KIRÁLYHEGYI PÁL Örök titok Érettségi után a húszas években Amerikában próbált szerencsét. Volt liftes fiú, pincér, gyári munkás, bankhivatalnok, Detroitban lapszerkesztő, majd Hollywoodban ötletadó­ filmíró. A hamincas években újra­­ Pesten élt, színda­rabjai, regényei, humoros írásai egyre népszerűbbek lettek. 1935-ban Angliá­ba ment. Az 1941-es év újabb fordulópont az életében. Ahogy ő írta életrajzá­ban, azért jött haza, hogy le ne késse az „auschwitzi gyorsot“. A pokoljárást túlélte, hazajött de a tortúra kis szünet után folytatódott. 1950 nyarán a Heves megyei Adács községben jelölnek ki számára kény­szer­lakhelyet. 1956 után rendeződik sorsa még számos sikeres film­, színpadi mű, gyűjteményes kötet bizonyítja tehetségét. Te, hallgass rám, higgyél nekem, ez a történet olyan tipikusan pesti, hogy csak Párizsban eshetett, amit sokan Pest külvárosának számítanak. Most jöttem haza, hat hétig habzsol­tam Párizst, hidd el nekem, nem babo­na, hogy a világ fővárosának becézik, képzeld, először voltam életemben Pá­rizsban, amiről eddig csak legendákat hallottam, meg verseket olvastam. Jaj, olyan zaklatott és ideges vagyok, nem is tudom, hol kezdjem, szóval ke­restem a Kleber utcát, és odamentem a rendőrhöz Sok francia szóval válaszolt, amelyekből csak keveset értettem, de: — Merci beaucoup — mondtam, és új­ra megkérdeztem, hogy Ou est Rue Kleber? Megint hosszút mondott, me­...A magyar nép soha nem heverte ki és beláthatatlan, hogy valaha is ki­heveri-e az Európába való belovaglás megrázkódtatását. Ez még akkor is így van, ha aprólékosan megvizsgálva a honfoglalás eseményeit, sorsfordulatát, azt alapjában és összességében sike­res történelmi vállalkozásnak tekint­hetjük, még akkor is, ha nyomtak há­tulról nyugat felé bennünket. A nyugati krónikák a középkorban igyekeztek objektívek lenni, leszámítva természetesen saját népük és királyaik hivatásszerű dicsőítését, a támadók rémtetteinek fölnagyítását, emberi vo­násaik eltorzítását. Ez már a kor, a hódítás meg a hódolás körülményeinek, illetve a jegyző műfajának a jellemző­je. Egyként beszámoltak — nem kevés félelemmel és gyűlölettel — a magyar honfoglalók tájékozódó, hódító és zsák­mányszerző európai kalandozásairól, győzelmeikről és pusztításaikról, vala­mint saját pusztulásukról, a hódító se­regek fogyatkozásairól. Az 1100 éves fönnmaradás és állami­ság a győzelem, egy konszolidált kö­zépkori Eur­ópa minden elutasítása, tá­madása és védekezése ellenében. De hát ez máma s mára már nem megnyugtató! A honfoglalásból, a hódítás ló-, vér-, perzs- és izzadságszagú mámorából visszamaradt a nagyakvás, a szakadatlan készültségi állapot, hiszen a magyar nép és a hozzá már kezdettől vagy csak ké­sőbb csatlakozott néprészek, törzsek egy teljesen ismeretlen, idegen világ­ba, a fejlett kereszténységgel és meg­erősített városokkal rendelkező, Euró­pába rontottak be, hazát­­szerző szán­dékkal. Azzal, hogy visszaút nincs. És legfennebb csak annyi reménnyel, hogy megtalálják őseik hun nyomát, Attila népét. Csakhamar meggyőződtek azon­ban, hogy ezt a reményt át kell adni végleg a sámánoknak, a­­legendárium­ai­nt nem értettem, mire otthagyta a posztját, elvitt két saroknyira, ott letett, és rámutatott az aszfaltra: — lei Rue Kleber! vagyis, hogy itt van a keresett utca. Ezt már megértettem, megkínált még egy Caporallal, ami náluk cigaret­ta, nálam halálos, és elköszönt, én mentem tovább és betévedtem egy ha­talmas szállodakombinátba, ami nem volt véletlen. Ugyanis az eszpresszó részlegben kávésözönöi rangban dolgo­zott egy­­feltűnően csinos, szőke lány, akit lelkesen nézegettem, de megszólí­tani nem mertem, bár komolyan kacér­kodtam a gondolattal, hogy megkoc­káztatok egy kávét, mert akkor már tudtam, hogy Párizsban meglepően jó a kávé. De csak ténferegtem, mentem TÖRTÉNEIM- nak. Az európai népek e honszerző szán­dékról igen hamar meggyőződtek, tu­domásul vették kelletlenül, hogy a ma­gyarok Pannóniát szemelték ki, és az Északi-, Keleti- és Déli-Kárpátok ka­réjával kerített, az Alpokig húzódó me­dencét nevezik szerzett hazájuknak, és semmi szándékuk nincs onnan elmenni. Nem vándorolgató nomád nép tele­pedett le és épített falvakat, városo­kat, kőtemplomokat már ittléte első évszázadában —, de hazát, földet ke­reső és hazának megfelelő földre lelt harcos nép, mely valóban jött, de ma­radt is, megmaradt az idegenségben. És ezt nem a környező népek vendég­szeretetének, hanem saját erejének kö­szönheti. A honfoglalás a magyar nép törté­nelmi élményévé vált a mai időkig, történeti génjeiben viseli azt, hiszen egy percig sem feledhette el, hogy hó­dítóként érkezett. Európa népei sem feledték el azt az akkori látogatást és letelepedést. A hódító mindig riada­lomban él, akár a meghódoltak. A kard, a fejsze akkor, is ott van az ajtófélfa mellett, ha a család nyitott ajtó mögött alussza álmát. Ez nem mítosz, és ha­sonló helyzetben más népekre is ér­vényes, hiszen a, szükség alakítja ki a törvényt. Az állandó készenlét a fe­nyegetettségben nem sajátosan magyar vonás, viszont egy évezred alatt meg­határozójává vált a népnek. Ma már nem tartom jelen idejű e­­rénynek, hogy honi kiszemelőként, megszerzőként és megtartóként meg­maradt a magyar nép Európa súlyos,, dübörgő középkorában. Vagy az len­ne? Akkor volt erénynek tekinthető, , GÉNJEINK hiszen semmit nem kapott" ajándékba Európától a megérkezett magyarság. Csak az volt az övé, amit maga szer­zett, épített s megvédett. Ami a szer­zést illeti: ugyanazt értették a fogal­mon a Karolingok, mint az Árpád-há­ziak. Még a keresztény vallást sem kö­szönhetjük kizárólag Európának (ha ez bármivel is nemesebb vallás a többi világvallásnál), hiszen a honfoglaló ma­gyar nép egy részén ott volt Krisztus bizánci jegye. És nagyon is törte ma­gát a keresztény Európa,, hogy áhita­­tos főhajtásra és hálaadásra meg bűn­­bánatra késztesse-törje a csöppet sem barátságos lovas népet, mely megkés­ve érkezett ugyan, de az Istennek sem akar tovább menni, valahova délre, vagy vissza, Keletre. Való igaz, hogy itt a földrész pillanatnyi és távlati ér­dekei egybeestek a pogányként a ke­resztény tüzes-vasas tengerben meg­maradni aligha képes magyarság táv­lati érdekeivel. És itt sugárzik föl első koronás urunk, Szent István államal­kotó zsenialitása. Mára megmaradt mindebből a véde­kezési késztetés. Megmaradt a nyitott ajtó, s a nyitott szemmel alvás. Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez írt királyi­ apai intelmeit ugyancsak meg­ismerték és megtartották mind az or­szágló nagyuraink, mind a bekéredz­kedő idegenek. A fejsze már rég nincs ott az ajtófélfa mellett, és már véde­kezni sincs erőnk. Jól látható az is, hogy a bennvalóban itt is, amott is a vendégek, ilyen-olyan Vecelinek ren­delkeznek. Ám az önvédelmi kényszert nem lehet kigyomlálni egy nép zsige­­reiből. Ha a gyermek haza­foglaló és honféltő készültségben, ellenségek szó-, mertem közeledni, de most már nem bírom tovább, meg kell mondanom, hogy imádom messziről és ha boldoggá akar tenni, akkor adjon alkalmat mun­ka után egy kis beszélgetésre. Persze, ezeket nem tudtam ilyen ér­telmesen és összefüggően elmondani franciául, dadogtam, de a dadogás tet­szett neki­ az is, hogy színész vagyok, közölte velem hogy imádja a színésze­ket, mert nagy dolog az, ha valaki egy életen át mulattatja az embereket, akik­nek bizonyára ezer és ezer bajuk van. Kézzel-lábbal megbeszéltünk egy ran­devút aznap estére. Yvette pontos volt, csak én nem. Már egy órával koráb­ban ott voltam a tett színhelyén, és olyan izgalommal vártam, mint egy kis gimnazista. Olcsó kis ruhájában, ragyogó szőke hajával elbűvölő volt a kis Yvette, aki egész Párizst személyesítette meg ne­kem, és udvaroltam minden magyar és francia tudásommal. Yvette minden várakozásomon felül csodálatos volt, és nem is kellett hosszan kérlelni, már ott is volt nálam, kis, olcsó hotelszo­bámban. Később, amikor már boldog kénye­lemben és kicsit megnyugodva cigaret­táztunk a kopott pamlagon, Yvette mélyen leszívta Caporalját, és inkább önmagának, mint nekem, tette fel a kérdést: — Csak azt nem értem, hogyan lehet az, hogy mindig magyarok udvarolnak nekem, és ezek mind színészek? ■" " ...... ■■ " ....... . ..­­ ... m rítusában nő föl, maga is ugyan s mél­tóképpen neveli fiait. Ha másért nem is, hát a szerzett ház s a vénség békes­ségére, a megmaradásra, így vált bensővé egy nép történel­mi élménye, a magyar honfoglalás. Szörnyű élmény lehetett a krími tatá­rok­ számára a Sztálin parancsára tör­ténő áttelepítés. Egy nép nem heveri ki a hasonló élményt soha. Természetes sajátjává válik, sors-attribútummá. Erőnk nagyméretű megfogyatkozta­­tására gondja volt „fejlett“ Európának ez évezred elején, mikor rendcsináló kedvében a mostani balkáni vértócsá­­kig vezető rendetlenséget szerkesz­tett 1920-ban, 1947-ben megis­mételve ugyanazt a tévedését! Szá­munkra egy gyermektenyérnyi ország­ban, és az elszakított néprészekben megmaradt a honfoglalás élménye,­ megmaradt az évezreden áthúzódó csa­taterek füzére, a legendák, a csaták, vá­rak, a mesék a csodaszarvastól a kom­munista haláltáborokig, Recskig. Ám ez még nem jelenti egy nép megfára­­dását. Szintúgy nem beszélhetünk tör­ténelmi szerencsekerékről. Államiságu­kat csak az imént elért népek sem te­kinthetők „életerősebbeknek“ mások­nál. Balga okfejtés ez, a mi rovásunk­ra. Üresjáratú történelmi pótcselekvés. Ha mindezen eltűnődik a mostani érdeklődő fiatal azon, hogy honnan volt annyi erő olyan gyorsított meneti­ben utolérni még a középkorban,­­ke­reszténységben is Európa államait, csak a megmaradás kényszerűségét hozha­tom föl, nehogy megbántódjék senki Meg kellett védeni a földet, a családot, csizmát és élelmet kellett teremteni a családnak a föld fenekéből is. Kenyér kellett akkor (is), közös hit, közös Is­ten. Biblia kellett, szentírás, krónikák kellettek az elmúltak világosságáért s a jövendő birodalmáért. CZEGŐ ZOLTÁN MÜLLER DEZSŐ ZSOLTÁR Ahogy a tűz lángja elnyeli az árnyat ahogy a szél rejtelemmel tölti el az aláhajló fákat ahogy kivilágítja ablakát esténként a hold ahogy fényözöntől kitárul odafönn az égbolt ahogy madarak szárnyalnak a csőrükhöz nőtt tájban ahogy megbékül a lélek a betoppant halálban s ahogy gyermekek tisztulnak kibuggyanó könnyben csak így engedd Istenem életem leélnem.

Next