Romániai Magyar Szó, 1994. február (6. évfolyam, 1248-1271. szám)

1994-02-01 / 1248. szám

1994. február 1. Tanügyi tanácskozása Január 22-én és 23-án tanácskozásra gűltek össze Nagyenyeden a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének képiselői, hogy megvitassák azokat az égető s sürgősen megoldandó problémákat, amelyek jelenleg gátakat emelnek egyzínvonalasabb magyar nyelvű oktatás megvalósítása elé. A rendezvény színhelye a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium kellett volna egy legyen. Igen ám, csak az örökös probléma az, hogy valószínűleg egy réebbtől kialakult, beidegződött magasztást követnek egyesek, miszerint kiírunk egyet és hopp, minden rendben. A rendezvény kezdeményezői, az Ügyezető Elnökség Oktatási és Ifjúsági Fősztálya az utolsó napon, január 21-én üldte le Enyedre a programot. Ne mondom, hogy a résztvevők sem ismerték et. Mindez azonban még nem lett volna lyan nagy baj. Sokszor elmegyünk kiindulni, és célunkat útközben fogalmazzuk meg. Fő az egészség! A nagyobbaj az, hogy sokan nem tudják, a csenes, békés Enyeden, ahol múltunk dicsőégének egyik jelképe, a Bethlen Gábor Kollégium áll, már nem éppen úgy tanulnak, mint Csíkban. És ez már 50 éve így van. Mindenki elismeri, hogy ’89 utánolitikai változás alig volt, vagy ha volt, rosszabb. És akkor egyesek felháborodik, hogy miért nem rendezhettük meg tanácskozást a kollégiumban. Hát azért em, mert a Fehér megyei tanfelügyelőég, megsokallván a Bethlen Kollégiumán tartott rendezvényeket, amelyek lgnagyobb része nem helyi jellegű volt olyan rendeletet adott ki 1993 júniusban, egy korábbi, 1992 októberében szültett minisztériumi határozat alapján, melynek értelmében senkit nem lehet efogadni a kollégiumba (elszállásolni, osztót adni vagy rendezvényt tartani) sakk tanfelügyelői engedéllyel. Ez ideig 7 rendben is volt, az engedélyeket *alá■ták. Többek között a kollégiumban zenezte a nyáron a Bolyai Nyári Akadémia zenetanárok továbbképző tanfolyamát, Ja, de most valami ..keleti szél“ fújatott a tanfelügyelőségen, mert ezt a endezvényt nem fogadták el. Január 21- n lehívattak Gyulafehérvárra a magyar raktanfelügyelővel, Stál Ildikóval együtt s tudatták velünk, hogy a rendezvény 5l a minisztérium nem tud, és így nemngedhetik meg a tanácskozás megtartáát a kollégiumban. Hiábavaló volt minen magyarázkodás- Tehát nem szabad magyar oktatás gondjairól beszélni, igen határozottan még ’89 előtt sem lettek volna fellépni. Így hát a döntés volt, hogy ne tegyük ki a kollégiumot káderek Nagyenyeden esetleges vádaknak, és rendezzük meg a találkozót a Vártemplomban, a református parókia tanácstermében. Pásztori Kupán István lelkész támogatta az ügyet, és a végén mindenki jól érezte magát, kivéve engemet mint igazgató. Maga a tanácskozás jól sikerült, még akkor is, ha a rendezés spontán jellegű volt. Tizenhat megye képviseltette magát, és ezenkívül jelen volt a szórvány legszélső peremét képviselő galaci református lelkész, Nagy Endre is. A tanácskozás vitaindító előadással kezdődött, amelyet Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke tartott Szórványgondok itt és most címen. A színvonalas és igazi szaktudást tükröző előadásból megismerhettük a magyar etnikum földrajzi eloszlását, a létező és megoldásra váró gondokról értesülhettünk. Elhangzott, hogy szükség van versenyképes iskolák kiépítésére, diákotthonok és iskolabuszok beindítására. Konklúziója az volt, hogy a szórványtól nem várni kell, hanemadni és a szórványmunka azt jelenti, hogy a süllyedő hajót utolsó pillanatig nem szabad elhagyni. A vitaindító után többen felvetették az anyanyelven működő szaklíceumok és szakiskolák szükségességét. Szőcs Judit, a kolozsvári pedagógus szövetség képviselője a mezőségi problémákra hívta fel a figyelmet. Az egyre több munka miatt a szülők otthon tartják gyerekeiket, elzárva a továbbtanulás lehetőségétől. Ezért javasolta, hogy mezőgazdasági szaklíceumot ott kell létesíteni és nem Kolozsvárt, ahol nem indulhatott be, mert nem volt jelentkező. Fekete Zsolt és Deák Piroska a Zsil völgyi és hátszegi helyzetet ismertették. Tanügyikáder-hiány miatt az ottani iskolák helyzete veszélyeztetett. Fekete Zsolt igazgató garzonlakásokat ígért azoknak, akik Petrozsényba mennek tanítani. Vasárnap reggel csoportokban fogalmazták meg és állították össze a szükséglistát. Konklúzióként mondhatjuk, hogy hasznos és szükséges tanácskozás volt. Megismerhettük közelebbről egymást, és valahogy erőt éreztünk együtt. Erre szükségünk van, mert mindennapi harcát mindenki maga-maga vívja meg. Ahogy Vetési László fogalmazott: ..panaszfal" volt ez, mindenki elmondhatta gondját-ba lát. Mi lesz belőle , meglátjuk. Remélem, nem statisztika valamely szervezet számára, hanem a szórvány konkrét megsegítése. KRIZBAI JENŐ igazgató, Nagyenyed FLORIAN BACIU A JÉGMADÁR VISSZASZÁLL Előzmények: Florian Baciu fiatal bukaresti fizikus 1989 őszén tudomást szerez egy meghívóról, amely antarktiszi expedicióra szól. 1990 tavaszán alkalma nyílik előkerestetni az iratot a környezetügyi minisztériumban, majd rövid tasmániai kiképzés után egy antarktiszi kutatóállomásra kerül. A tél idejére 28-an maradtak Caseyben, s mire nyár elejére ismét visszatért a régi látságok szövődtek közöttük... 20. Halál — Át kellett adnunk a váltóbotot azokak, akik a megkezdett munkát folytatják a z eltelt év minden tapasztalatával. Közben szüntelen az volt az érzésem, hogy gy sor dolgot elmulasztottam. Lám, ez is élbe maradt, azt se végeztem el... Főént a fotózás terén éreztem ezt, de egye több helyet fedeztem föl a környéken, mit pedig szerettem volna bejárni. Sokzor éjszaka tört rám a mulasztások miatti pánik ... Leveleket írtam és minthadósságaimnak nem akarna vége szakadt... De egyszer csak elértem egy pontot, amikor azt mondtam magamnak: ész, nincsen tovább, befejeztem ... Véig jártam az állomást, mindenkitől személyesen elbúcsúztam. — A régi gárdából 6-an már elutaztak, avábbi 6 vállalta, hogy márciusig, a tél leálltáig az új csapattal marad, mi peig, a többiek a karácsonyi ünnepségek után, december 27-én az antarktiszi nyár az (Icebírd) elnevezésű hajó, szorosba az öbölben közepén, gyönyörű havas-jeges időben szálltunk a jégmadárra. Másfél órával az indulás előtt kigyűltünk az állomás főutcájára, szemben a jégpáncél alól felszabadult Newcomb-öböllel, valahol távol az óceán jéghegygyűrűje fehér lett, amelyen keresztül a hajó ügyesen átlavírozott, s ahol ismét utat kell majd találni a déli jeges tenger felé. Csupa fény és ragyogás minden, végtelen nyugalom ... — A kétéltűekbe szállva még várakoztunk valamennyit, aztán kiáltások harsantak, integetésre lendültek a kezek, a kétéltűeket a fedélzetre emelték, s azonnal nekivágtunk a jéggyűrű felé vezető útnak, vígan szeltük az öböl vizét. Hármasnégyes csoportokba verődve ácsorogtunk a fedélzeten, elsötétült arccal. Dúlt tekintettel néztük a távolodó partot, az állomást ... Valami végtelen fájdalom fogott el. És legtöbben tudtuk, hogy e búcsú végleges, mert az életben ide nem lesz többé visszatérésünk. Ennél nehezebb, súlyosabb pillanatokat azt hiszem, nem éltem még át__Mintha meghaltam volna ott, az öbölben. Valósággal átéreztem, mit jelent az a végleges távozás, a szakítás, amiről mindenki beszél. Társaimra néztem olykor, s ahogy magukba roskadtak, befelé fordulva, tudtam, bennük is ugyanez játszódik le ... — Ahogy távolodtunk, mintha nem is korábbi magunk lettünk volna, mogorvákká, leveriekké váltunk, elvesztettük a szabadságunkat, amit Antarktisz biztosított számunkra, elszállt az erőnk, hogy a saját fejünk után cselekedjünk. A hajón mások akarata érvényesült, utasok voltunk, szűk terében mozogtunk, mint a tág repüléshez szokott madár, amelyet rács mögé zárnak... Pár óra hajóút után gyakorlatilag a jéggyűrű fogságába estünk. Addig kanyarogtunk a jéghegyek között, hogy szorosan összetorlódtak körülöttünk. Semiperre se tudtunk mozdulni, akkora súly nehezedett a jégmadárra, minden oldalról. Két héten át tartott fogva a jég, bár távcsővel látni lehetett a gyűrűn túl kéklő nyílt tengert. Tehetetlen várakozásra voltunk ítélve, mert ilyenkor saját erőből nemigen van kilátás a szabadulásra. Csak az időjárás enyhülésében reménykedhettünk. Tarthattunk attól, hogy a jég nyomása kárt tesz a hajóban, persze nem úgy, ahogy a német lapok aztán megírták fogságunk történetét, hogy a jéggyűrű összeroppantotta hajónk elsüllyedt, mi pedig úgymond a jéghegyeken vészeltük át a napokat, a heteket... — Egy reggel kedvező szél kerekedett, a megerősödő hullámverés átrendezte körülöttünk a jégtáblákat, s némi próbálkozás után csöndben megnyílt előttünk az ösvény, aztán hol a jobb, hol a bal oldalon engedett néhány pillanatra a jég, minden megnyíló résen gyorsan besurrantunk s néhány óra alatt kint is voltunk a szabad vizeken. Már-már úgy volt, hogy segítségünkre küldik az Aura Australis nevű jégtörőt de ez azt jelentette volna, hogy el kell térnie eredeti útvonalától, óceánkutatókat szállított az Antarktiszra, ideje pontosan ki volt számítva, a letérés rengeteg pluszköltséggel járt volna ... — A jég után rendkívül viharos tenger fogadott. Mindenki kisárgult, rókázott, ezúttal én sem úsztam meg, életuntán szédelegtünk le s fel a hajón. Szerencsére néhány nap múlva egy sziget közelébe értünk, ahol állandó ausztráliai támaszpont létezik. Tasmán terület, valahol az antarktiszi és a mérsékelt égöv metszéspontján, ahol a tenger hideg vize keveredik a jóval melegebbel, buja zöld növényzetet biztosítva a szigeten. Nagyszámú fóka és pingvin telepszik meg rajta, minden nyáron alaposan elszaporodnak. Számukra a sziget valóságos paradicsom... — Már 200 km távolságból megéreztük a zöld növényzet jellegzetes szagát... Az Antarktiszon, ahol minden fagyos és tiszta, csupán az állomás jellegzetes bűzét éreztük hónapokon át, ami egyfajta egyvelege a parfümnek, a szappannak, a gépolajnak és a konyhának, úgynevezett civilizációs szag, amiből hiányzik valami. S amikor a sziget közelébe értünk, mindannyian rájöttünk, micsoda: a rothadás, az élet édeskés, bomló szaga ... Majd, amikor a sziget is feltűnt a láthatáron, a másik nagy élményünk a már-már elfelejtett zöld szín felfedezése volt! (Befejezése következik: OSTROMÁLLAPOT) A történelmi igazság (Folytatás az 1. oldalról) gon érződik a fiatalok gondolkodásában. Ez jutott eszembe Molnár Gusztávnak Teofil Vescanról írt sorait olvasva (önrndelkezési törekvések az ,»Észak-Erdélyi köztársaság* idején, RMSZ, 1994. I. 19.)» s pár sor azt sugallja, hogy egy román, ki ráadásul kommunista is, feltétlenül aomán nacionalizmus képviselője. Pontsabb adatolás híján nem tudom ellenrizni, hogy Teofil Vescarunak az auguszts 23-i kiugrást követő hetekben írt cikkben milyen súlyt és jelentést képviselek az idézett részletek, így elfogadom, egy Vescan örvendett a magyar és német csapatok visszavonulásának, illetve szovjet és román erők bevonulásának. A mi mai szemünkkel nézve ez lett minek rossz forrása, de az akkori körülmények más optikát kínáltak. Az eseméyek megítélésében az embert az a szemont vezérli, hogy örvend, ha valami assz elmúlik és reméli, hogy a változás S irányba mutat. Ebben persze gyakran sajátik, de ez előre nem látható. “ Mint olyan, aki személyesen ismertem Teofil Vescant, megpróbálom rekonstrálni, hogyan ítélhette meg ő a változást? ” Hogy a front elvonult fölötte, hogyzámára a háború véget ért, annak feletlenül örvendhetett; ez a közvetlen létveszély elmúlását, az állandó rettegés alól való felszabadulást jelentette. Aki őt átélte, tudja. — A Magyarországot március 19 óta megszállva tartó hitlerista csapatok viszzavonulásának mindenki örült, aki csak em volt fasiszta. — A horthysta magyar uralmat sem olt miért visszasírnia. Az „anyaorzágiakat“, az „ejtőernyősöket“ még mi erdélyi magyarok sem igen szerettük, mert köztük sok karrierista inkább hortóként, megszállóként viselkedett, mintem testvérként. Az arisztokratikus, feudális csökevények is ellenszenvesek voltak a demokratikusabb felfogású erdélyi magyarok számára. — Románként Teofil Vescannak sok megaláztatásban lehetett része, bár erről tudtommal nem nagyon beszélt. +4 |- Baloldali, sőt, kommunista világnézetű emberként a változásnak csak örülhetett. Bár a kommunistákat a királyi Romániában is vadul üldözték, a magyar csendőrök és kémelhárítók talán még kíméletlenebbek voltak. A szamosfalvi és ákosfalvi internálótáborokban halálra kínoztak-vertek embereket A 45 éves kommunista diktatúra borzalmai után háládatlan dolog az üldözött kommunistákat sajnálni, de az emberi jogok megsértése, a szadista kegyetlenkedés semmiféle utólagos érvekkel nem menthető. A Securitate és az ÁVH gaztettei nem teszik megobeláthatóvá a Siguranta és a csendőrség embertelenségét Az akkori kommunisták ellen felhozható legsúlyosabb vád a fennálló rend megdöntésére irányuló összeesküvés volt. A vasgárdistákkal ellentétben a kommunistái nem követtek el egyetlen merényletet, politikai gyilkosságot sem. Amit rájuk lehetett bizonyítani, az legfeljebb propagandaanyag, röpcédulák terjesztése volt. Ezért viszont nemcsak azokat kínozták meg, akikről joggal lehetett feltételezni, hogy részt vettek az illegális mozgalomban, hanem a családtagjaikat, szomszédaikat, munkatársaikat is. Minden szegény munkás gyanús volt a hatóságok szemében. A falusi lakosság is sokat szenvedett a csendőrök túlkapásai miatt. Hogy milyen szerepük volt a kakastollasoknak a zsidó származású lakosság deportálásában, az közismert. Ehhez a rendszerhez nem volt miért ragaszkodnia Vescannak. Ha pedig az inkriminált cikkét október 15 után írta, mikor Magyarországon Szálasi nyilas terrorja dühöngött, még kevésbé kell csodálkoznunk állásfoglalásán. Teofil Vescan hitte és joggal hihette is, hogy a fasizmus legyőzése után a baloldal által hirdetett demokratikus jogrend valósul meg, a nacionalista elnyomás minden formája megszűnik. Hogy cikkében az önálló Erdély történetére hivatkozik, annak éppen az a magyarázata, hogy Jordáky Lajossal olyan megoldáson gondolkoztak, amely szerint Erdélynek valamilyen autonóm státusa lett volna. Ezzel kapcsolatban az a tréfa járta, hogy Transzjordánia első királya I. Filu lesz. E tervek miatt 1949- ben kizárták a pártból, később Kolozsvárt is el kellett hagynia, végül ő is és egyik fia is gyanús körülmények közt vesztették életüket. Furcsa dolog román nacionalistának beállítani azt az embert, aki magyar nőt vett feleségül, a családban magyarul beszéltek és a Bolyai Egyetemen tökéletes magyar nyelven adott elő, amíg hagyták. Az ő és társai jóhiszeműségét nem szabad kétségbe vonni. Nem tudhatta előre, hogy egy a Vasgárda talajáról sarjadó karrierista, akarnok maffia őket rövidesen elsepri, hogy kevés idő múlva mindenki gyanús lesz, aki a munkásmozgalomban részt vett vagy a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádok tagjaként a fasiszta Franco ellen harcolt, hogy tömegesen kizárják őket a pártból, sokukat börtönbe vetik, egyeseket, köztük Fóris Istvánt és Lucretiu Patrascanut meg is ölnek. El sem tudták képzelni, hogy a gonosztevők megragadják a hatalmat és a munkásosztály nevében olyan fasiszta jellegű diktatúrát vezetnek beamely éppen az ellenkezőjét jelenti, mint amiért ők harcoltak. Ez a diktatúra anynyira ellentétben állt az ő eszményeikkel, mint az inkvizíció gyakorlata Krisztus tanításával. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • Levél a „nagyvil ” ponyvainvázió, az értékromlás és a tak. Végül a múlt évi torockói iskolaújművészetek közéletből való visszaszorulása közepette jött létre 1993 májusában a III. Torockói Iskolaújság Találkozón a Romániai Magyar Diákújságírók Egyesülete. A gomba módra szaporodó szervezetek korában bizonyára felmerül a kérdés: miért volt szükség egy diákújságíró egyesületre? Ne gondolja senki, hogy szervezetünket buzgó felnőttutánzásból hoztuk létre holmi megjátszott komolykodással. Nem, egyesületünk hiánypótlóként alakult, s ezt a következő adat is alátámasztja, amivel egyszersmind az előbbi miértet is meg lehet válaszolni: jelen pillanatban Románia területén több mint 60 diákújság él-éldegél, működik-működget egymástól elszigetelten. Ez a szám pedig a rohanó papírárak, nyomtatási és fénymásolási költségek következtében nemhogy csökkenő, de egyre nő, egymásután ütik fel a fejüket az ország különböző pontjain a nyomtatott betűkbe öntött kezdeményezések. Ilyen körülmények között természetesen számos próbálkozás volt már az egymástól elszigetelt diákújságíró közösségek öszszefogására, egymás közötti kapcsolataik állandósítására, de ezek, a kellő átgondoltság hiányában, sorra kudarcba fulladság-találkozón a jelen levő 32 diákújságnak sikerült leraknia az együttműködés biztos alapjait, s így jön, teremtetett a Romániai Magyar Diákújságírók Egyesülete, azaz a DUMA, ahogy később erdőcsanádi első ülésén a választmány hivatalosan is megkeresztelte. (Megjegyzendő: a DUMA nem rövidítés, nem betűszó, hanem egy név!) Figyelembe véve, hogy jelen pillanatban nem létezik egy, a diákújságírók érdekképviseletét felvállaló és szakképzésükkel foglalkozó szervezet, a DUMA, mint a diákújságírók által létrehozott egyesület, célul tűzte ki a diákújságok közötti kapcsolatok rendszerezését, az információáramlás állandósítását, a diákújságok támogatási lehetőségeinek felkutatását, valamint természetesen az újságíró-szakképzések beindítását diákújságíró hétvégék, szaktáborok keretében. Ennek értelmében már történtek is lépések, hiszen november 24—26 között lezajlott Zilahon az első diákújságíró hétvége, ezt március 25—27 között Marosvásárhelyen követi, a második, melynek programjában műfajelméleti előadások, riportverseny, viták stb. szerepelnek. Tervezzük ugyanakkor magyarországi előadók meghívását is az anyaországi testvéregyesülettől, valamint májusban egy Diákújságíró Fórum összehívását Torockón. Távlatilag egy szaktáborral is készülünk a nyári vakációra. Egyesületünk tevékenysége azonban nemcsak a diákújságírókat (lapszerkesztők, rádióriporterek, tévések), hanem a diákság másik, nagyobb részét is célba veszi, így a DUMA rendezésében kerül sor április 8—10 között Székelyudvarhelyen az Április 11 Irodalmi Kreativitás Verseny országos döntőjére — az első rendezvény döntője ’93 májusában zajlott le Nagyváradon. Ez a verseny több mint 17 erdélyi iskolavárost s ezáltal körülbelül 11 megyét ölel fel. Őszintén reméljük, hogy rendezvényeinkkel sikerül egy olyan diákságot kialakítani, mely akar, szeret és tud alkotni, teremteni, amely könnyűszerrel túllát a be-, tokosodott képzeteken és az utcasarki botrányokon, helyet teremtve látókörében mindennek, különbség nélkül. Mindezek nem csupán puszta „ideák“, hanem igenis, megvalósítható célok kellő segítséggel és támogatással. Sajnos azonban a „nagyvilág“ értetlenkedései, a felületes legyintések, melyekkel oly sokszor a diákkezdeményezéseket elintézik, nemigen segítenek nekünk, jóllehet a leggyakoribb szlogen, hogy „a fiatalságé a jövő.“ Épp e híd nélküli állapot megszüntetése érdekében a DUMA kinyilatkoztatja a diákság, közelebbről a diákújságírók és a „felsőbb szférák“ közötti jó kapcsolatok szükségességét, annál is inkább, mert az egyesületünk tagságát alkotó diákréteg fontos szerepet vállalhat majd magára a jövő sajtóéletében. Ennek értelmében a DUMA felkér mindenkit, különösképpen a sajtót, hogy odafigyelésével és más eszközökkel is támogassa egyesületünk tevékenységét, nem feledkezve meg persze a többi diákkezdeményezésről sem, mert hisszük: a segítség nem fog kárba veszni, hanem rövid úton megtérül. Az egyesület tevékenységébe minél több érdekeltet, azaz diákújságnál, diákrádiónál, a diáktévénél közreműködő 12 és 25 év közötti fiatalt bevonandó, a DUMA az előkészületek után megnyitja sorait, és februártól tagfelvételt hirdet az érintetteknek. Érdeklődni a DUMÁ-ról és a tagfelvételről Gyenge Zsoltnál (3400 Kolozsvár, str. Borzetti 18., telefon: OSD/110121), a DUMA titkáránál lehet, a DUMA legfelső vezető szerve, az Operatív Tanács nevében FÓRIS ERZSÉBET ZSÓFIA, SZÁBY ÁRPÁD TÖHÖTÖM MARKÓ BÁLINT, SZABÓ D. ZOLTÁN. A pénzt nem dobják ki az ablakon A külföldi tőke iránti szüntelen sóvárgásban annak idején nagy szenzációt keltett, hogy az IKEA cég Brassó megyében is dolgoztat Lesz végre fából készült, ízléses és tartós bútor — örvendeztek a minduntalan széteső fűrészportákolmányoktól megcsömörlött vásárlók. De nem lett... A mintegy 1600 munkást foglalkoztató feketehalmi bútorgyárat 1992-ben privatizálták: a részvények 93%-a a svédországi IKEA cég birtokába került, amely 1968 óta áll kapcsolatban a vállalattal. A gazdává vált neves partner gépeket hozott, és nagyszabású befektetésekhez való hitelt szerzett. A tavaly decemberben öngyilkosságot elkövetett helybeli vezérigazgató neki is fogott az építkezéseknek, de elszámította magát, a majdnem kész új gyárépület befejezésére már nem jutott pénz. Az IKEA Hakan Gunerling személyében (aki már több volt kommunista országban indított sikerrel gyárat) nyugtalanítóan hatott a szakszervezetre, a tagok féltek az idegen munkamódszerektől. És joggal: Gunerling úr 25—30%-kal akarja lefaragni az irodaszemélyzetet, a termelőegységekét pedig 6—8%-kal. (Ez ellen hiába sztrájkolnak — mondotta —, csak így tudom vállani a felelősséget a vállalatvezetésért.) Az Európa-szerte kiterjedt IKEA számára ez a kis gyár nem sokat jelent, de a pénzt azért nem szórják az ablakon. Gunerling szerint jövőre már nyereséges kell hogy legyen a termelés (eddig veszteséges volt, de idénre már be szeretnék hozni a nulla növekedési mutatót). Az idő sürget, mert a szerződés értelmében a svédek 1998-ban otthagyják a gépeket, és visszaadják a részvényeket is. Az alkalmazottak nem panaszkodhatnak: jelenleg kizárólag külföldi megrendelésre dolgoznak, ami viszonylag tisztességes fizetéseket jelent. Ennek ellenére január 10-én leállt a gyár, mert a vezetőség tűzre dobatott néhány tonna évek óta felgyűlt, selejtes bútort, amit a munkások ingyen vagy leszállított áron szerettek volna megkapni. (Hogyisne — vélte a svéd menedzser —, hogy aztán munka helyett azokon fuseráljanak...) Első felháborodásukban a munkások a teljes f fizetőség — 16 ember — leváltását követelték, és — érthetetlen okokból — az ezelőtt négy évvel általuk elkergetett vezérigazgató visszahívását. (Nem dobhatok ki senkit, amíg nem ismerem a képességeit — magyarázta Hakan Gunerling. — Így nem lehet dolgozni.) A tárgyalások kölcsönös kiábrándultsággal végződtek, a munkások beismerték, hogy elhamarkodták a dolgot, a munkaügyi hivatal törvényénytelennek minősítette a sztrájkot (a jelenlegi jogszabályok értelmében bármelyiket annak lehet tekinteni), a vezetőség pedig beperelte a szakszervezetet a kieséssel okozott több millió lejes kárért. További fejleményekről még nem érkezett hír, de a tét nem is a könynyen pótolható ,egynapos kiesés, hanem az, hogy sikerül-e nyereségessé tenni a gyárat, és milyen áron? ((Demeter J. I.) 2001, avagy a véletlen összeesküvése Az elmúlt napokban Sile Dumitru úr, a Román Állami Vasutak kolozsvári igazgatóságának képviseletében beszámolót tartott a megyei tanácstestler egyik szakbizottsága előtt a Máramaros megyei vasúti szállítás 1993-as eredményeiről, valamint zene tevékenység fejlődési távlatairól. Sok érdekes dolgot tudtunk meg. Többek között, hogy elkezdik a Dés—Nagybánya-Szatmárnémeti vasútvonal villamosítását, a néhai magyarláposi vasútvonalat felújítják és elkezdik a Nagybánya-Szatmárnémeti—Halmi Ukrajnán át Prágával összekötő közvetlen vonal építését is. Arra a kérdésre, hogy mikor utazhatunk civilizáltabb körülmények között, a nem éppen szimbolikusnak mondható jegyárak ellenében, egy valóságos balasztözön zúdult a jelenlevőkre, miszerint az utasok eléggé nagy százaléka nem vált jegyet, hogy egyesek vandál módra rongálják a bútorzatot, berendezéseket és, hogy naponta, 2000 darab 24 voltos égőt tulajdonítanak el az utasok, amit az igazgatóság nap mint nap rendületlenül kipótol ... Csakhogy mikor már éppen sajnálkozni kezdtem, dolgaim éppen a fővárosba szólítottak, megvettem hát az elsőosztályú hálókocsi odajegyet potom 10 870 lejért. Hogy ezen összegért mit kaptam, nem érdemes elmondanom, de hogy mit nem, azt már igen: szappant, törülközőt, poharat, vállfát, függönyt és olvasólámpába égőt. Akik az „elmúlt átkos időkben gyakrabban vették igénybe az állami vasút hálófülkéit, azok tudják, hogy a felsoroltak a legtermészetesebb módon beletartoztak a szolgáltatásba. Az olvasólámpa égőjének hiányából azt következtethettem ki, hogy ezen a napon 2001 égőt loptak el azok a fránya vandálok, s az illetékesek csak a megszokott 2000 égőt készítették elő pótlás végett. Aztán rájöttem, hogy azért nem tudták az égőt betenni, mert új vagonba ivott szerencsém utazni, ahol nem az egyszerűen oldalfelnyithatós olvasólámpák voltak beszerelve, hanem pvc-fedős, két csavarral jól odafogott külső kapcsolós lámpák. Vonatindulás után jött a második pofon. Egyik mellettem levő fülke utasai néhány üveg sört rendeltek és csudamód a vonatkísérő a felszolgált ital mellé két-két szappant, illetve törülközőt is adott Ugyanez történt a visszafelé úton is. Tehát nem a véletlenek összejátszása. FARKAS E. ZOLTÁN • • ' v I , .7 • Mailáton szólnak már a harangok (Folytatás az 1. oldalról) gyár nyelvet államvizsga nélküli tanárnő oktatja, a matek katedra félnormás, mert a tanár betegnyugdíjas, a történelmet és a földrajzot érettségizett fiatalok tanítják. Nagy szükség lenne szakképzett pedagógusokra, de a faluból nincs megfelelő utánpótlás, ingázni pedig lehetetlenség a mostani körülmények közepette, letelepedni meg szinte az „Isten háta mögé“ ugyan kinek lenne ínyére? A KÖZÖSBEN A KOMMUNISTÁK MARADTAK Valaki bizalmasan megsúgta a riporternek, hogy semmi sem változott Majláton, hisz a mai urak a tegnapi teljhatalmú, minden lében kanál elvtársak. Meglehet... Nem célunk sem bebizonyítani, sem megcáfolni az állítást. Tény, hogy a faluban van magáncukrászda,üzletiélelmiszerbolt, magánbár. Több mezőgazdasági társulás és számtalan magángazdálkodó földtulajdonos. A Jövő nagytársulás vezetője Hehler Péter, a néhai kollektív Volt főkönyvelője. A Torontál 100 hektáron gazdálkodik Tóth Sándor irányításával. Szőke József hat család 80—90 hektárnyi földjének gazdaságos megmunkálását segíti elő mezőgazdász tapasztalataival, és ő végzi a könyvelési munkákat is. Herczeg András feleségével és két nagy fikkal maguk dolgozzák meg tízhektárnyi örökségüket. Szőke Ilona 20 hektárnyi földjét egyénileg műveli meg. Még traktort vezetni is megtanult a gazdaasszony. Farkas László szintén saját traktorjával dolgozza meg nyolchektárnyi tulajdonát. Sípos György és Szőke Endre a két vadász kft-jükkel többek között a gabona értékesítésének ügyét vállalták fel sikerrel. Szőke Mátyás 18 hektárnyi földjét családjával műveli meg. Miklós fia 24 éves. Árpád 19. A gazda szerint, akivel néhány szót váltottunk a főutcán, ilyen világ még soha nem volt. Most a legjobb, csak dolgozni kell. 21 évig üzletvezető volt és 80 000 lejes nyugdíja van. Mégis szívesen vállalta fel az örökség megmunkálását. Apjának különben 30 hektárja volt. Szerinte hiánytalanul vissza kellett volna adják az egészet. Jó termésük volt, a tavalyi kukoricát most adták, el, mert helyet kellett biztosítani az újnak. Rengeteg állatot tartanak. Mátyásgazda szerint a nagykörösből 12 év alatt sem kapnak annyit, amenynyit a magángazdák egyetlen év alatt megtermelnek. Jó érzés volt hallgatni a derűs, magabiztos majláti gazdát. Őseink örökérvényű üzenetét véltem kicsengeni szavai mögül: foggal-körömmel a végsőkig ragaszkodni szülőföldünk minden rögéhez ! György Károly a maga 12,30 hektárnyi földjéhez bérbe vett még 2,30 hektárt. Van két kocsija és feleségével ketten dolgozzák meg a földet. Anyósáról, apósáról ők gondoskodnak, s még egy idős házaspárra is futotta erejükből. A földjükért, házukért teszik, 18 éves fiúk autószerelő Vingán 27 éves leányuk a fogorvosi egyetemet végzi Temesvárt. Ő is a városban dolgozott eddig mechanikusként, de mert szereti a paraszti munkát 52 éves fejjel otthagyta az állását. „Mi, magángazdák, nem éppen úgy vagyunk, mint a társulásban. Dolgozni kell keményen. Én mindent megadtam a földnek, amire szüksége volt. Még gyomirtóztam is. Két vagon búzát hoztam haza. A nagykörösből sokukat majd megeszi az irigység...“ Tóth Jánoséknak 5,14 hektárnyi földjük van. Tavaly búzát, kukoricát, cukkorrépát termesztettek rajta, de az utóbbi teljesen tönkrement. Nagyon megnehezítik boldogulásukat a gépészeti állomás által a csillagokig szöktetett árak. Az asszony ennek ellenére meggyőződéssel jelenti ki: „Bár egyelőre nincs többünk, mint eddig, nyugodtabbak és szabadabbak vagyunk.“ INGÁZÓBAN A BAROMFIUDVAR ÉS AZ ISKOLA KÖZÖTT Szőke Etelka fizika-kémia szakos tanárnő. Székelyudvarhelyi születésű, ’69-ben került Majlátra. Férje akkoriban könyvelő volt a kollektívben, ’89 után pedig megválasztották elnöknek. Rövidesen otthagyta, mert 21 hektárnyi földjüket maguk akarják megművelni. Egyetlen fiúk, Zsolt Temesváron tanul az elektronika szakon. Értelmiségiek, mégis gazdálkodásra adták a fejüket. Van két traktoruk, vetőgépük, műtrágyaszórójuk, bálázógépük ekéjük ... mindenük, ami a föld jó megmunkálásához szükséges. Lovakat, teheneket, disznókat és rengeteg majorságot tartanak. Etelka asszony, reggel ötkor kel, előbb megeteti az állatokat és csak azután indul az iskolába. Nagy szükségük lenne segítségr a háztájiban, de a falubeliek közül sossem akar „cselédnek“ szegődni, holott aludnak, akik ugyan valóst rászorulnának, így máramarosi románok végzik napszámban az olyan munkát, mint a kapálás, törés. A termés 15 %-át kapják cserébe. Nagyon jól dolgoznak, szorgalmas emberek, náluk nem terem meg a kukorica, és állataik számára ily módon szerzik be a takarmányt. A tanárnő ilyenkor egész nap a főzéssel van elfoglalva, no meg persze az állatokkal. Fölösleges pénzüket természetesen a fiúk városi életmódjának a berendezésére költötték. Lakást, kocsit vettek neki. És mert akadt meg pénzmag a házban, építettek egy nagy csűrt is istállóval. A jövőre gondolva. Pedig Etelka asszony nemigen hisz abban, hogy Zsolt, akinek felesége szintén egyetemista az orvosin valaha is visszatér a faluba. „Ha mi nem, bírjuk majd a munkát, valószínűleg bérbe adjuk a földünket. Addig viszont foglalkozunk vele, mert szeretjük és megéri. Mindenhez értünk, ami a földdel kapcsolatos. A tavaly birkánk is volt meg fokhagymát, csemegepaprikát is termesztettünk. A temesvári Comtimmel állandóan tartjuk a kapcsolatot. Nagyon foglaltak vagyunk ,nem bulizunk, mint azelőtt. Nagyon ritkán tudunk csak összejönni a barátainkkal. De végre elégedett vagyok. Az égvilágon semmi okom panaszra. Mégsem szeretném, ha megszűnne a tanári állásom- Bár ott a biztonságos háttér mögöttem, nagyon fájna, ha szellemi elégtétel nélküli kellene maradnom ... “ ..... ..y....v . EGY SZEMÉLYBEN A sokat emlegetett nagy társulásba leginkább a városlakó örökösök és a kevéske földdel rendelkező, idős, beteg nyugdíjasok adták be földjeiket...A majláti határnak mintegy a fele,egészen pontosan 1236 hektár a jövőé. Legalábbis egyelőre csak három család jelezte kilépési szándékát a társulásból. Aktív dolgozó 42 ember. Hehler Péter, a társulás elnöke 25 évig volt a téesz főkönyvelője. Most nyugodtan élvezhetné a nyugdíjas éveket, de nem tudta visszautasítani a Közösség kérését. A kíváncsiság is hajtatta. Mi lesz a mezőgazdaságból az új viszonyok közepette? Ő mindenképpen a nagybani megmunkálás híve. A búzát és az őszi árpát például repülővel gyomirtázla le. Alig hat percet vett igénybe e művelet. A szóbeszéd ellenére a nagy társulás nemült bele az egész téeszvagyonba. 12 traktorukból például csak ötöt örököltek s mellé egy kamiont meg az ARO-terepjárót. Az összes többit vásárolták. 20 millió lejt fel is vettek 15 %-os kamatra, de azon inkább műtrágyát, gyomirtót vettek. A gépeket saját alapból vásárolták. „Ha az árpolitika nem ilyen volna, most már megélnénk. Mindenünk van a kombájnon kívül. Az emberek arra biztatnak, hogy menjek rá külföldi kombájnokra. Amikor 75 millió volt egy Kiáss Dominátor, mi 40—45 milliót fizettünk „csak“ Cséplési vámként. De a kormány nagyon nem támogatja a mezőgazdaságot. Már ’92-ben is ötmillió lej adót fizettünk! Nekem most sok a munkám, de sokkal könnyebben dolgozom. Szeretném mielőbb elfelejteni azt az időt, amikor még éjjel kettőkor is ott kuncsorogtunk a mezőgazdasági igazgatóság folyosóján! És a „productia umflatá la prima strigare, meg a productia umflatá la a doua strigare“ sokkal több fejtörést okozott nekünk, mint a tényleges mezőgazdasági munkákkal járó összes nehézség. Elismerem, hogy a magángazdák sokkal többet visznek haza, mint art mit mi osztunk tagjainknak. De a mi tulajdonosaink vagy nem tudnak, vagy nem akarnak a földdel törődni. Márpedig a helyettük végzett munkát ki is kell ám fizetni... * MAILAT, MAJLAT, MAUVES — HÁROMNYELVŰ HELYSÉGTÁBLA?! 1988-tól Majlát testvérfaluja a franciaországi Mauves. 1989. december 29-én futottak be először hozzájuk hatalmas kamion segélyszállítmánnyal a franciák. Első meglepetésükben azt hitték, Magyarországra tévedtek..* Azóta is tartós a kapcsolat! ______________