Romániai Magyar Szó, 1994. május (6. évfolyam, 1325-1348. szám)

1994-05-04 / 1325. szám

1994. május 4. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK •Romániai Magyar Szó 3 „Istenhitre épülő BESZÉLGETÉS DR. VÖRÖS GÁBRIEL­­LÁVAL, A SZATMÁRNÉMETI RÓMAI KATOLIKUS EGÉSZSÉGÜGYI POSZT­­LICEÁLIS SZAKISKOLA IGAZGATÓ­JÁVAL — Mióta létezik Szatmárnémetiben a sztliceális Egészségügyi Szakiskola? a különbség az eddigi és a Római Ka­tolikus Püspökség által indított új szak­osztály között? — Szatmárnémetiben közel húsz éve működik egészségügyi középkádereket képző szakiskola, kezdetben néhány évig mint egészségügyi technikum, érettségizet­tek részére hároméves képzési idővel, majd több mint 15 évig egészségügyi szak­­középiskolaként. Ennek utolsó évfolyama az idén is megvan, de vele párhuzamosan már három éve beindult a technikumi képzés, lassan kiszorítva a líceumi osztá­lyokat. A cél az, hogy a posztliceális for­ma maradjon, hiszen érettségi után, ko­molyabb, érettebb döntés alapján jönnek majd a fiatalok ide tanulni. Ezeken az év­folyamokon csak román tannyelvű képzés volt, anyanyelvű oktatásra nem volt mód ebben az iskolában. 1991-ben a Szatmár­németi Római Katolikus Püspökség már kérelmezte egy posztliceális egészségügyi iskola engedélyezését Szatmárnémetiben, magyar nyelven, állami alapokból. Az en­gedély megérkezett, de csak 1993-ban in­dultunk, mivel szervezési nehézségeink jártak. Tehát most az első évfolyamon 28­0 tanul, magyar nyelven. Iskolánk a többitől független, államilag támogatott (épület, tanári fizetés, bérelszámolási fi­zetések). A már meglévő, jól felszerelt e­­gészségügyi iskolában kaptunk helyet hi­vatalosan is, de nem függünk tőlük, mert külön igazgatónk, tanári karunk van. Ad­minisztrációs szempontból közös a kiszol­gálás, ami csak pozitívum, mert gyakor­lott, hozzáértő és jóindulatú személyekkel dolgozunk együtt. — Melyek a felvételi vizsga követelmé­nyei? — A felvételi vizsga anyaga két tan­tárgyra szorítkozik: az ember bonctanát és élettanát tartalmazó biológia tankönyv anyaga és középiskolai kémia. A vizsga a­­nyaga és a felvételi módja megegyezik a román osztályéval, sőt együtt szerveztük meg a felvételit. A tanfelügyelőség vizs­gáztató és felügyelő tanárokat biztosított, és kiküldöttje folyamatosan jelen volt az eredmények kifüggesztéséig. Természete­sen a felvételi vizsgát magyar nyelven bo­nyolítottuk le, de meg kell jegyeznem, a régi iskola román osztályába felvételiző magyar diákok számára is megvolt az a lehetőség , hogy magyar nyelven írják meg dolgozataikat. A Katolikus Posztlice­ális Egészségügyi Iskolába magyarul be­szélni és írni tudó, érettségizett diákok jelentkezhetnek, 30 helyre. Aki eddig ro­mánul tanult, az a felvételin román nyel­ven írja dolgozatait, de a továbbiakban magyar nyelven fogja elsajátítani ez a­­nyagot. Legkevesebb­­25 diákkal indulhat az évfolyam, ezeknek el kell érniük a 7-es osztályzatot mind a két tantárgyból a fel­vételi vizsgán. Ha az egyikből kisebb hivatástudattal.." osztályzatot ér el valaki, kiesik. Iskolánk felvételi vizsgája csak abban különbözik a többiektől, hogy a diákok az előbb is­mertetett felvételi vizsga előtt kötelező és kizáró jellegű hittanvizsgát tesznek. Ez­zel kapcsolatban a legtöbb kérdés az, hogy a hittanvizsga kizárja-e a más fele­­kezetűeket, vagy nem? A válasz egyértel­mű, nem, mert ebbe az iskolába bármely felekezetű tanuló jelentkezhet, fiúk és lá­nyok egyaránt, de a más hiten lévők meg­tarthatják saját meggyőződésüket, a hit­tan-felvételin nem kapnak hitbeli eltéré­seket tartalmazó kérdést. A mi iskolánk jellegzetessége még a hittantanítás mint kötelező tantárgy. Itt is érvényesül a más vallási diákok hitének tiszteletben tartá­sa, őket felekezetük lelkipásztorai oktat­ják és osztályozzák. — Milyen képzésben részesülnek az itt tanulók, mivel lesznek „többek“ mint a más, hasonló jellegű intézmények vég­zettjei? — Távol áll tőlem, hogy másokat leki­csinyeljek, vagy bíráljak. Tagad­hatatlan azonban, hogy ezen a területen helyes, ha a jó szakmai képzés társul egy isten­­hitre épülő hivatástudattal. Még nem fe­lejtette el az idősebb korosztály a „ked­ves nővérek“ türelmét, mosolyát, szolgá­latkészségét, kitartását és áldozatkészsé­gét. Mindezen tulajdonságokra nagy szükség van ma is, hívő ember kell, aki krisztusi szeretettel fordul szenvedő em­bertársa felé. Ezért kérünk az iskolánk­ba jelentkezőktől a terület felelős lelki­­pásztora által kiállított ajánlást is. A hívő ember szemlélete és magattartása az egész­ségügyben, no meg az erre alapuló minél jobb szakmai képzés, nem utolsósorban a­­zon a nyelven, amelyet a diák a legjobban ért (bár megtanulják a szakkifejezéseket románul is), íme, az a plusz, amelyet szán­dékaink szerint ez az iskola nyújtani tud. A vallásos nevelés kötelező, minden diák a saját felekezeténél jár hittanórára, osz­tályzatot kap, tehát meg is lehet bukni belőle. Ezenkívül rendszeresen tartunk ne­velőórákat, ahol lelkészek tájékoztatnak a lelkiségi mozgalmakról, a keresztény er­kölcsről, és jómagam képzem őket a ter­mészetes családtervezés tudnivalóiról, kö­zölve a keresztény irányelveket az abor­tusz, az euthanasia (öregek szándékos ha­lálba segítése) és a fogamzásgátlás terén. Nem kötelező , de az osztály nagy része rendszeresen ott van, aktívan részt vesz a templomi istentiszteleteken. Azt szeret­nénk, hogy végzettjeink biztos lábon állja­nak az életben, erkölcsileg is, hiszen pél­daképül szolgálnak majd embertársaik­nak. — Milyenek az elhelyezési körülmé­nyek, lesz-e munkahelyük a végzősöknek? — Az Egészségügyi Minisztérium által igényelt létszámnak megfelelően indí­tunk osztályokat és végzőseinket államilag helyezik ki. Ha az egyháznak lesznek munkahelyei, kérhetünk több osztályt is, de a többletnek az egyház kell munka­helyet biztosítson. 1994. őszén újra indul első év, 30 hellyel. Kérdezett: KISGYÖRGY RÉKA Harminc éve tartozom e történet el­mondásával. Börtönéveim egyik legérde­kesebb története, én is nehezen hinném, ha nem magam tapasztaltam volna és nem lenne annyi tanúja, akik mind találkoztak az öt kedves, aranyos, mindnyájunk ál­tal megmosolygott és mégis titokban iri­gyelve tisztelt székely bácsival... De ve­gyük csak szépen sorba a történteket. Az 1940-es évek vége felé, mikor tanuló ifjúságunk, sőt, még a tapasztaltabb fel­nőttek egy része is hitte és várta a „fé­nyes szelek“ áldásainak megvalósulását, valahol a Hargita teteje felé, egy eldugott székely faluban öt család összedugta a fe­jét és megállapította, hogy nekik a kom­munizmus nem kell Csak így, ennyire egyszerűen és magától értetődően. Nem tudták, nem is próbálták megindokolni, hogy miért. Régi amerikás székelyek utódai lévén azt is tudták, mi a teendő: ki kell vándo­rolni Amerikába. A korelnök, az öreg Á­­goston bácsi tehát felült a vonatra, elment Bukarestbe, megkereste az amerikai nagy­­követséget, be is jutott, és amerikai állam­polgárságot, meg hajójegyet kért (1950 kö­rüli). Természetesen megkérdezték, miért akarnak oda menni? A világ legtermésze­tesebb hangján magyarázta meg: Azért, mert nekik a kommunizmus nem kell. A­­zok tanácskoztak, mosolyogtak, aztán meg­magyarázták, hogy először a román mi­nisztériumban kell erre engedélyt kérni, azzal menjen vissza hozzájuk. Ágoston bá­­i el is ment, ott is elmondta a mondó­ját, ugyanazzal az őszinteséggel. Itt is, mint azután annyiszor, megkérdezték: Miért nem kell? Nem szép a kommuniz­mus? Nem ígér elég sok jót éppen a ma­gafa­jta szegény embereknek? Ágoston bá­csi még a börtönben is valóságos árado­­zással mondta: Dehogy nem! Nagyon szép az! Mennyi jó pontos ruhát hoztak a fa­lujukba. Hogy vitték a fiatalságot a vá­rosba gyűlésekre, moziba, színházba, , soha senkinek nem mondja, hogy ne sze­resse. De nekik nem kell! Hazaküldtek azzal, hogy várják meg a választ Várták, türelemmel. Persze, hiá­ba Egy év múlva újra felment. Újra azt a választ kapta. S talán még megismétlő­dött volna ez a játék egy párszor, ha köz­be nem jön a személyazonossági igazol­ványok kötelező kiállítása és átvétele. Az öt család nem volt hajlandó átvenni a új bulletint. Meg is magyarázták: ők amerikai állampolgároknak tekintik má­gukat, a román állam igazolványát nem tehetik át. Egy darabig próbálták meg­főzni őket, aztán jött a milicista, kérte a sulletint, nem­ volt, megbüntette mindegyi­­kt 50 lejre. Kifizették. Másnap újra jött­­ra kifizették. Aztán naponta fizették, így 5000 lejig. Akkor többet nem fizettek- Munkára hajtották őket. Mentek, szó nélkül. Aztán fuvarba vitték őket. Ez már lágyon fájt, nagy fejcsóválással mondták­­, milyen gyalázatosan kínozták a kom­­munisták a szegény állatokat, feleslegesen. H­is­zen úgy is az övék volt az már. ők már égen kijelentették, hogy egy szál ruhá­­an akarnak Amerikába menni, mindenü­­tt jó szívvel ajándékozzák a román ál­­m­nak, hát miért teszik tönkre a drága oszágot? Egy-két­ év múlva aztán nem volt mit enni. Letartóztatták őket. Mind az öt csa­­láfőt. Vallották: nem kaptak elég ked­­ezményt azok, akik becsületes állampol­­árokká lettek? Dehogynem — felelték, agyon szép az, amit a kommunisták csi­­álnak. Elég csúnya dolog, hogy aki elfo­­rdja, nem becsüli meg eléggé az új Ten­et. Az ő dolguk egészen más. Nekik a Nem kell! kommun­izmus nem kell! Se a mulatság, se a pontos ruha, se a szép szavak, se semmi, amit ez a szép világ adhat, csak az engedély, hogy mehessenek ki a kom­munizmusból. Persze, jött a szokásos ravasz beugrató ajánlat: Jó, ha Románia nem kell, hát ki­engedik őket Magyarországra. Egyhangú­lag felelték: Nem, mert ott is kommu­nizmus van. Az pedig nekik ott sem kell! Próbálták jó szóval meggyőzni őket: Ve­gyék át azt a vacak bulletint, s csinálja­nak, amit akarnak, ne is vegyék elé töb­bet, s nem lesz semmi bajuk. Ágoston bá­csi még nekem is villogó szemmel mondta: — Mindegyiknek a szívén ott van a Sá­tán pecsétje — már mint a bulletinképen —, az enyémre ugyan nem ütik rá soha! Sándor bácsival másként beszélt a sze­­kus: — Figyeljen ide, öreg, itt van az asztalon 3000 lej, százasokban. Menjen ha­za, vegyen lovat rajta az elpusztult helyé­be, vigye a bulletinjét és induljon haza! Gondolja meg holnapig! Ő meg is gondol­ta: Jézus urunkat 30 pénzért árulták el, neki is 30 bankót akart adni a tiszt. Nem kell! Azután olyan gyalázatosan bántak velük, hogy mind az öten meg voltak róla győ­ződve, hogy a többi négy azt nem bírhat­ta ki. Ezt minden rosszallás nélkül, teljes emberi megértéssel vették tudomásul. In­kább azon csodálkoztak, hogy a tárgyalá­son mind az öten találkoztak. Mindegyik kibírta, abban a tudatban, hogy csak ő maradt, egyedül Elítélték őket néhány hónapra, nem tudtam kiszedni belőlük, milyen bűncse­lekmény alapján. Leültek, panasz nélkül. Aztán egy darabig békén hagyták őket. Gondolom, mennyi fejtörést okozott, hogy mit lehet kezdeni ilyen bükkfafejű nép­séggel, akikre semmiféle paragrafust nem lehet rábizonyítani. Csak a fiatalokkal volt baj, mert azok — mint reménybeli ame­rikai állampolgárok — nem voltak haj­landók bevonulni a román kommunista hadseregbe, ezért aztán kegyetlenül meg­kínozták őket. Így jött el 1955. Akkor, úgy látszik, kevés dolga volt a büntető ható­ságoknak, hát hogy ne unják magukat ismét őket vették elő, s az öt családfő megint börtönbe került. Ráértem, próbáltam hát kiszedni belő­lük, hogy mivel is vádolták őket Nem si­került A tárgyalás románul folyt, ők ab­ból semmit nem értettek, csak annyi de­rült ki, hogy végül államellenes összees­küvés címén 20—20 évi szigorított börtön­re ítélték mind az ötöt. Ott éltek köztünk jó hangulatban, valami egészen ősi, ázsiai türelemmel fogadva nehéz sorsukat, pa­nasz nélküli beletörődéssel. Abban az időben, 1957—58-ban az őrök még kevésbé voltak elvadítva, de-bejöttek a cellákba tréfálkozni, ha volt kivel, s az öreg Ágostonba is belekötöttek: öreg, hát itt akarsz elrothadni Rózsis Sándor mel­lett? Nem volna jobb otthoni sírban pi­henni? — Az öreg Ágoston bácsi valami nagyon mélyen gyökerező, nagyon ősi mél­tósággal emelte fel a fejét: Még holtom­ban sem akarok kommunista földben nyu­godni! Nem kell! Nem tudom, mi lett a sorsuk. Még egy­szer hallottam róluk, nagyon el voltak keseredve, mert a szamosújvári börtön­zendülés után levágták a bajuszukat. Ez fájt, ez már nem büntetés, ez csúfság volt De ezt is kibírták. Vajon eljutottak valaha Amerikába? . . "­­ VARGA LÁSZLÓ ★ Ar ír, vagy DUMÁL Kerekes Barnabás, a Szép Beszéd zsű­ri elnöke (aki az Anyanyelvápolók Szövet­sége magyarországi egyesületének egyik titkára is), mondja: két esztendővel ez­előtt Kovásznán is részt vettem a Körösi Csom­a Sándor Anyanyelvi Vetélkedőn. Akkor arra kértek, ismertessem a Beszélni nehéz jelrendszerét, azt, hogyan szervez­tük meg iskolánkban a nyelvápolást. A mai rendezvényről? Fontos, hogy van. Fontos, hogy Erdély különböző pontjairól itt gyülekezett a szórvány, a tömb, azok a tanárok és diákok, akik a nyelvápolás önkéntes és elkötelezett hívei. Fontos, mert ez jó lehetőség a gyermekeknek erejük és (nem megvetendő) játékkedvük, a ver­senyszellem bizonyítására. Fontos, mert ez az eleven kapocs az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségében, ugyanakkor lehe­tőség, hogy az itteniek részt vehessenek az anyaországi versenyeken, táborokban. Ez utóbbival a legjobbakat jutalmazzuk. S tán legfontosabb: a KAV segíti a köl­csönös jobb megismerést Évtizedekig szin­te teljesen elzárva éltünk, vajmi kéréset tudtunk egymásról. Kora délután úgy csöppentem a zsűri­be, ahogyan a tej zúdul a légyre. Az RMSZ a kreativitás nagyversenyére bejelentke­zett egy kis­ Révaival, el kell döntenem, kinek adjuk. Megszúrópróbáztam vagy húsz dolgozatot Némelyiknél akkorát ásí­tok, hogy az a tejbéli légy szám belvilágát akarja megismerni. Hopp, egy gyönyörű Végrendelet, a Don Quijoteé. A Lovagé. Olyan tömör és erős a stíl, hogy csakis fiú írhatta. Még egy nagyszerű dolgozat, a Csillagfaragók — amit leginkább mél­­tánylok, az eredetiség buzog benne. Saját látásod (amely éppen ezért nem vendég­látás) ott kezdődik, ahol vége a közhely­nek. Fölfedezed, hogy egy Tetraéder nevű bolygón vagy csak alakzaton élsz, amely éppen ezért nem biztos, hogy gömb ala­kú ... Ami egyébként még akkor is ro­konszenves fölfedezés, ha nem igaz. Az ay­­nyiban mégis, hogy az irodalom erőterét sajátos, és nem a köznapi törvények ala­kítják. Nos, melyiknek a kettőből? A Lo­vagnak vagy a Faragónak jár a kis­ Ré­vai? Feldobjuk a pénzt, fej vagy írás. Mégsem, legyen a negyvennégyesé, a Csil­lagosé, a Végrendelet összeállítója tőlem kapna egy különdíjat. bizisten, odaadnám neki a Baász Imre illusztrációival megje­lent Kalevalát, ezt a díszkiadást, ha ná­lam lenne. Annyira sajnálom, hogy csak egy díjat osztunk. Időközben az is kide­rül, hogy a férfias írású Lovag tulajdon­képpen vagy lényegében lány, Markó Esz­ter. A Csillagfaragó is­ az abszolút első­­díjas, nos, ő Botházi Mária. Így alakult tehát az abszolút első és a teljes második díj. Botházi megkapta ráadásnak az RMSZ, illetve a Hargita Népe különdíját. Én pe­dig a Kalevalát bármikor odaadhatom Markó Eszternek (bolyais Marosvásárhe­lyen), olyan erőstollú, hogy csak kedvelni lehet.’ A harmadik díj plusz képződmény különdíj plusz MAROSZ különdíj: Balá­zsi Pál Előd (Csíkszereda, Márton Áron főgimnázium). Aztán volt negyedik, ötö­dik díja is a IX—X-nek.­­XIT-esek mezőnye: első díj plusz Ele­­tek Tanítóképző kü­löndíja: i. Csík­­sze­reda, Márton Áron fő­mn.­ Második díj: Víncze Hanns (Marosvásárhely, Bolyai). Karma- Hevesi Zoltán( Nagyvárad, Adr .«um). Megvedik. es di- díj. kO- síitöbbi. Mindezt Zilahi Tere­­ tanítóképzős mond a. most to-jt főzdortó Pillanaton túl. Ha jól st­­olt 'az egyik Helyi «n even ■bbe" az­ egész UTTMAban. A DTT­­­5 a Romániai Magyar J Frikvs­­Egyesülete. A verseny pedig tet­ri- Április 11 irodalmi kreativitás Most másodszor, és technikájában Imény dolgozta ki. und Győzőt már megírtam a kép­­t. Tulajdonképpen szinte csak et­tg a rövid szövegben, hányódásait, új vetélkedő volt. A hatalom megpróbálta félreállítani. Ha félreáll, ha hagyja magát meggyőzni — dehogy, legyőzni — akkor az egészet ki kell találni legalább mosta­nában, s leginkább 1990 után. Ám, hogy hagyomány lett az anyanyelvi vetélkedő, s hogy van KAV, ez nagyban az ő érde­me. Miközben Zsigmond Győzőt emlegetem, a színpadon nem is folyik, egyenesen dúl a verseny. Jó csapatnevekkel, ami tán azt is jelenti, jónevű csapatokkal. Az öt-nyolc­ban: Aranycsapat, Bagoly, Okoskodók, Magányos Fenyő, Kikerics. A többi nem látszik abból a szögből, ahonnan rájuk látok, de a táblán még néhány igazán jó név, például: Téboly, Zöldikék, Salama. A nagyoknál: Csipkebogyó, Anisa, Több­­sincs, Róvás, Fele-fele, Kotta nélkül, Csi­pet-csapat (ha jól látom), Nebulónia. A bemutatást Markó Bálint vállalta, és a kabátcserét, mert mint egy Ubübe illő jelenetben, a bemondónak kabátja van, ami nem gorekk, neve frakk, nem ferenc­­jóska, hanem tucat zakó mindennapjaink polcáról. A helyezések pedig: első : Fe­le-fele (azaz fél tanítóképző, fél Bolyai Marosvásárhelyről). Második: Tátorján (Sepsi). Harmadik: Anton (Székelyudvar­hely). Négy: Kikelet (Kézdi). Most pedig még egy, és azt hiszem, egy utolsó beszélgetés a témában Antal Sán­dorral, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző tanárával. Vegyük úgy, ez az összefoglaló. Tehát: mi fért e két nap­ba? — Tavaly Kézdin volt a KAV. Akkor eldöntöttük, legyen vándorló, néhány éve minden jelentősebb anyanyelvi és anya­nyelvű kezdeméyezés az övék. Irodalmi tábort is szerveztek téli, nyári MIT-et. A rendezvények legtöbbje módszertani­lag is kedvezett a tanároknak: a gyerek­népség a feladványokkal bajlódott, a ta­nárok az anyanyelv és irodalom tanításá­nak módszertani kérdéseivel... A tavalyi már túlnőtte a regionalitás határait: a Felvidékről megérkeztek a galántaiak, és ott voltak a kolozsváriak, a marosvásár­helyiek, a Hargita megyeiek is. A KAV védnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Nyilván az AESZ te­vékenysége nem csupán erre korlátozódik. Anyanyelv és vallás címmel szimpóziu­mot szerveztünk. Anyanyelvi plakátpá­lyázatot hirdettünk, sajnos, egyetlen pá­lyamunka se érkezett be. Az írott és be­szélt sajtóban használt nyelv helyessége nos, ez is témánk. Felvállaltuk a nyelv­őrködést, igényességre szeretnénk fogni azokat, akik munkaeszköze a nyelv. Ta­valy Kézdi­vásárhelyen már azt fontolgat­tuk, legyen minden KAV-nál több az idei. Mondjuk az Anyanyelv napjai Székely­­udvarhelyen. Jövőben a II. Anyanyelvi napokat tán Nagyenyeden szervezzük meg. — Mi fért ebbe az udvarhelyibe? — Szerintem gerince a KAV. A csapat­verseny, négy fős csapatokkal: Szatmár, Temesvár, Nagyenyed (azaz Fehér megye), Brassó, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásár­­hely (azaz Kovászna megye), Hargita, Marosvásárhely, Kolozsvár csapatai jöt­tek az idén. Még mindig a KAV-nál tar­tunk, tavaly csak az öt-nyolcadikosok ve­télkedtek, idén behoztuk a kisiskoláso­kat, a harmadik-negyedikeseket is. A kiscsoport értéktáblázata: 1. Neve­nincs (7. általános, Székelyudvarhely), 2. DUMBO (sepsiszentgyörgyi művészeti isko­la), 3. Csipike (marosvásárhelyi csapat). Az öt-nyolcból nyolc csapat lépett pást­ra. A középiskolásoké a legnépiesebb me­zőny: tíz iskola csapata tört lándzsát. Még valami: a KAV szóbeli, és — említettem — csapatverseny. Irodalmi jellegű kérdé­sekre várjuk a választ, de a nyelvi találé­konyság, jártasság, játékosság is nagyot nyom a latban! Tehát az öt-nyolcban: első az Arany­csapat (székelyudvarhelyi 7. ált.). Máso­dik a Magányos Fenyő (Bethlen­ Gábor alt., ugyancsak Székelyudvarhelyről). Har­madik a kézdivásárhelyiek Bagoly csapa­ta. A középiskolák tumírján: 1. Fele-fele (Marosvásárhely), 2. Tátorján (Sepsiszent­györgyi 3. Anisa (Székelyudvarhelyi Be­nedek Elek tanítóképző). — S a szép magyar beszéd, amiről o­­lyan szépen beszélt Kerekes Barnabás, a zsűri elnöke? — Az egyéni verseny, a KAV-val pár­huzamosan. Magyarországon Kazinczy­­versenyeknek nevezik. Nálunk szervezet­ten, önálló versenyszámként idén indult Így mutat a verseny: 1. szabadon válasz­tott 20—25 soros prózai szöveg felolvasá­sa, 2. A Beszélni nehéz jeleivel történő bejelölése egy szövegnek, 3. Egy, korábbról nem ismert szöveg bemutatása húszper­­ces előtanulmányt követően. — Kik a díjazottak? —• Nevüket pontosan tudom, illetőségük kevésbé. Első lett Csibi Margit, második Bálint Noémi, harmadik Lay Erzsébet. A középiskolások versenyén pedig ez az ér­tékrend alakult ki: 1. Pásztori Kupán Imo­la, 2. Zimán Mihály, 3. Nyúlás Ildikó. — Ha jól emlékszem, p­énteken írásbe­livel kezdtek, ami fakultatív volt. Csupán az nevezett be, aki óhajtotta, illetve aki a nyári táborozásra akarta megnyerni a belépőt. Ez volt tehát az Édes anyanyel­vünk versenysorozat írásbelije. Első dí­jas Orosz Judit (Sepsiszentgyörgyi máso­dik Mikó András (Brassó), harmadik De­meter Éva (Marosvásárhely). Ha még azt is hozzászámítjuk, hogy értékeltük a nép­rajzi gyűjtőmunka eredményét (helynév­magyarázó gyűjtőmunka, s a gyűjtést Sep­­siszentgyörgyre, az AESZ­­székhelyére kel­lett beküldeni), nos, akkor tán teljes lajstromát mondtuk, mi történt e két nap­­nyi időben. De nem biztos! OLÁH ISTVÁN Ablak Európára II Európai színházi találkozó Marosvásárhelyen Néhány napja Marosvásárhely a világ színházainak fővárosává emelkedett. És nincs is megfogalmazásban semmi túlzás, hisz a napokban véget ért európai színia­kadémiák és­­főiskolák II. marosvásár­helyi találkozója olyan eseménnyé nőtte ki magát, mely Thália szűk szakmai ber­kein túl akár európai mércével is mérve, igen mag­as színvonalú rendezvényt je­lentett. Kovács Leventét, a marosvásár­helyi Színművészeti Akadémia Szentgyör­­gyi István tagozatának dékánját kértük meg, a szakember szemével összegezze a történteket. — A rendezvények — melyek koncep­cióját nyilván az első találkozó tapaszta­latai is alakították — több műfajba cso­portosíthatók. Volt egy-egy főiskola bemu­tatkozása, műhelymunkával és előadással; voltak elméleti tanácskozások; voltak meghívott színésztanárok, akik work­­shopokat, műhelyeket vezettek; kiértéke­lő sajtókonferenciák, és voltak a rendez­vénynek ünnepélyes jellegű meghívottai, a jelenlegi romániai színházi évad kima­gasló előadásai, amelyek mintegy távlatát jelentették a színészképzésnek. Ez az el­képzelés nagyon is működőkép­esnek bi­zonyult — kisebb-nagyobb hibákkal. Itt elsősorban a sajtókonferenciák bizo­nyos fajta csökkenő termelékenységére gondolok, azonkívül egy-két igen jelentős elméleti betájoltságú szemináriumra — például a Mayerhold biomechanikai mód­szeréről szóló kollokviumra, melyet Szé­kely Ludmilla tartott — mely, sajnos, nem örvendett túl nagy látogatottságnak. Továbbá a szervezők nem tették eléggé fontossá és tudatossá, hogy a fesztivál e­­gyik csúcspontja lehetett volna a színész­­nevelésről szóló ITI, a Nemzetközi Szín­házi Intézet, tapasztalatait feldolgozó kol­lokvium, melyen szintén kevesen voltunk. Azért kezdtem a szépséghibákkal, mert e­­zekből lényegesen kevesebb volt... ■ Folytassuk akkor talán azzal, hogy néhány nagyon jó elődást is láttunk a fesztiválon, s ezek alatt elsősorban a meghívott előadásokat értem. — Valóban. Ilyen volt az Odeon Szín­ház III. Richardja, amely a bukaresti színházi élet egyik kimagasló produkció­ja, a bukaresti Kis Színház Sirály előa­dása Catalina Buzoianu rendezésében, va­lamint Maia Morgenstern Lola blau című egyszemélyes estje, amit az utolsó pilla­­natban sikerült elhozni a fesztiválra, s ami szerintem a fesztivál legkiemelkedőbb eseménye volt. Sajnos, betegség miatt el­maradt a craiovaiak Purcarete rendezte Phaedrája, de a kiemelkedő előadások között meg kell még említenem a nyitó­bemutatót, a Nemzeti Színház román ta­gozatának Satyriconját is. Emellett a há­zigazdák jelen voltak még — a román ta­gozat— a Woyzeckkel, a magyar tagozat a Szárnyakal meg a Júlia kisasszonnyal. Jól szerepeltek színiseink a Tom­ Painnel meg a Tartuffe-fel (magyar tagozat), va­lamint az Egy, kettő, hárommal (a román tagozat) . A vásárhelyi közönség számára nem volt ismeretlen a kolozsvári színház Kopasz énekesnő című darabja, melyet a rendezők mint a hazai magyar színházi é­­let egyik kimagasló teljesítményét szintén meghívtak, és itt is nagy sikernek örven­dett. ■ Milyennek látta a különböző orszá­gokból jött sziniseket? — A bemutatkozott színiakadémiák kö­zül számomra a legjelentősebbnek a frei­­burgi színiakadémia Equus előadása tűnt, de elismerő szavakat tudok mondani a bu­dapesti főiskola Paprikánia című Molnár Ferenc-előadásáról meg a lodzi színiaka­démia Genet előadásáról is. Kevésbé volt viszont meggyőző az olasz Teatro Scie­scio jelentkezése, a kisinyovi Amadeus előadá­sa meg a bukaresti főiskolások Kabaré című összeállítása. Külön kell szólnom a szófiai új bolgár egyetem Csehov Lako­dalom című darabjáról készült poszt­­avangard (?) kísérleti előadásáról, mert ez egy olyan út, amely rendkívül érdekes, rendkívül intenzív színészi munkán alap­szik, de ugyanakkor az eredmények sze­rintem annyira hermetikusak, hogy talán ezt egy gyönyörű márványlapokkal és pa­zar homlokzatú házakkal szegélyezett zsák­utcának nevezném. Eljött Vásárhelyre még a zágrábi főiskola, és különleges színfoltként szerepelt egy tokiói társulat is az In the bush című előadással, ami egy ismert Akutagava-novella, mozgásművé­szeti feldolgozása volt. A japánok ezzel a darabbal, majd vezetőjük, Akira Waka­­bayashi műhelymunkáin igen nagy nép­szerűségre tettek szert, különlegesen ér­dekes világa volt annak, amit csináltak, főleg a mozgás, a különleges mozgásokra építve és ez jelentős tapasztalata volt a­­fesztiválnak. ■ Sorban meg kell említenünk még a­­zokat a külföldi vendégeket is, akik egyé­ni műhelyeket tartottak. — Közülük messze kiemelkedett a skó­ciai Scott Johnston, aki a színészi mun­ka alapjait játékos módszerekkel veti meg és így indul el a személyiség egy olyan fajta felszabadítása felé, amely minden­féleképpen egészen kitűnő eredménye­ket hozhat. Hasznos volt a bukaresti San­da Manu professzor tartotta műhelymunka is, mely hasonló célkitűzésekkel próbál­kozik. Itt volt Felix Rellstab Svájcból és Paolo Grippa Olaszországból, akik szintén workshopot vezettek, és volt egy tuniszi professzor is, aki sajnos, későn érkezett és műhelymunkáit nem sikerült a legjob­ban megszerveznie. De hadd említsem meg még a bukaresti főiskola egy igen érdekes előadását, Anton Pan A három púpos története című darabjával és je­gyezzem meg azt is, hogy magas színvona­lú produkciója volt egy workshop kereté­ben a bukaresti bábos növendékeknek is. És ha már a bábosokról szóltunk, lega­lább egy mondat erejéig fel kell emleget­nünk a Tánchárk­a Bábszínház Madarak gyűlése című, mozgásra épülő produkció­ját is, mely szintén osztatlan sikert ara­tott. ■ Az a tény, hogy a találkozón meg­jelent egy horvát, egy svájci, egy lengyel főiskola, hogy itt voltak a tavaly is részt vevő londoni intézmény képviselői, hogy Japánból, Tuniszból jöttek tímárok, hogy ilyen nagyméretű volt a kül- és belföldi érdeklődés, mindenképpen azt bizonyít­ja , hogy ez a fesztivál elindult a kitelje­sedés és az európai megizmosodás útján. — Ennek azért is nagy a jelentősége, mert a Nemzetközi Színházművészeti In­tézet évente csak 12 fesztivált támogat vi­lágszerte és erre a 12-es toplistára, a ta­valyi eredmények alapján, az idén felke­rült a marosvásárhelyi is, és ez óriási jelentőségű, hiszen előtte egy kanadai fesztivál volt, utána egy ausztráliai lesz, ami mutatja, hogy bekerültünk a világ­színházi körforgásba. Mindez komoly e­­rőfeszítéseket igényelt a szervezők részé­ről. Személy szerint meg kell említenem a fesztivált létrehozó menedzser igazga­tót, Vlad Radescut, akinek erőfeszítései oda vezettek, hogy az utolsó napon szív­panaszok miatt kórházba szállították, a zárótalálkozón nem is tudott részt venni. Gelu Colceagot, aki a bukaresti intézet dékánja; Sanda Manut, a fesztivál művé­szeti koordinátorát; Tino Geirunt a Pyg­malion bécsi iskola részéről, és hát a­­mennyire lehetőségeim engedték, jóma­gam is segítettem a szervezésben. ■ Az elhangzott értékelések szerint a marosvásárhelyiek Tom­ Painjét tartották a legjobb előadásnak. — Ez volt számunkra az egyik legna­gyobb elégtétel, de ez természetesen a dolgok csúcsát jelenti. Az alapok leraká­sában nagyon sokat tanultunk mi is má­soktól. Ezek a fesztiválok elsősorban arra jók, hogy az ember időnként számot vet arról, amit csinál, abban hol tart, mi abból a jó, a kevésbé jó, mely utak a leg­célravezetőbbek ,mely módszereket érde­mes átgondoltan átvenni, beépíteni az eddigi tapasztalatokba, tehát mindenféle­képpen egy önszámvetésre is alkalmat nyújtanak és nem engedik, hogy az em­ber elkényelmesedjen, pezsdítőleg hatnak a színházi életre és magára a tanítási fo­lyamatra. A jövőre vonatkozóan sok min­dent át kell még gondolni. Ilyenek pél­dául a műhelymunkák és ezeken a diák­részvétel kiértékelése. A fesztivál ugyanis elérte a tágíthatóság kereteit. A kilenc nap, mely alatt zajlott, tovább nem tágít­ható, s a belső idő sem feszíthető tovább, hisz a program reggel fél kilenctől éjfé­lig, sokszor éjfél utánig tartott. Ezen be­lül azonban az idő irányítása­ és jobb megszervezése révén sok minden hasz­nosabbá tehető és elsősorban a diákok, színihallgatók szempontjából kihasznál­­hatóbbá válhaottnak a műhelymunkák is. Mindent összevetve: tapasztalatokban, e­­redményekben gazdag volt ez a fesztivál és mindenképpen előre vitt minket egy harmadik olyan találkozó felé, mely, ha lesz továbbra is anyagi támogatás, oda vezethet, hogy Marosvásárhely valóban az európai színészképzés egyik jellegze­tes gócává válik. Lejegyezte: BÖGÖZI ATTILA H­A­a­Tr LOBIKA CYilUiCSAKilOBC Mai számunkban a szilágybagosi NAGY ROBIKA (6 éves) és BIRTALAN JÓZSI (5 éves), valamint a tusnádfürdői KOVÁCS KATÓ munkáit közöljük, következő alka­lommal a kezdi­vásár­helyi Barabás Judit (7 éves), a szatmárnémeti Szilágyi Kinga (7 éves) és az illyefalvi Berszán Emese (11 ,éves) egy-egy rajzát „állítjuk ki“ ro­vatunkban. Küldjétek továbbra is címünkre a leg­jobb gyerekrajzokból: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti 33, Piata Presei Li­­bere nr. 1, sector 1, Gyereksarok. Küldjétek 3 rajzot! XOV XC­S KATÓ

Next