Romániai Magyar Szó, 1996. június (8. évfolyam, 2025-2054. szám)
1996-06-01 / 2025-2026. szám
Fekete harkály (Folytatás az a. oldalról) drága horgászfelszereléssel. Itt mogyoróvesszővel, madzaggal, meggörbített gombostűvel és tücsökkel horgásztam. Fogtam is elég szépen. És nem úgy, mint Viktor, aki soha nem ette meg a halat, én pogány szertartásnak tekintettem a halcelebrálást, vagyis annak az elkészítését. Először is leütöttem a fejét. Utána kettőbe vágtam és kibeleztem. Következett az olajbamártás, majd a kukoricalisztbe forgatás, végül a papírosba göngyölés. Közben megittam egy féldeci otthoni kisüstit, elkészítettem a parazsat és mire a papír leégett a halról, készen is lett a pompás tábori reggeli. Utána pedig Hobán Jenőkével, a költővel, a kolozsvári színház irodalmi titkárával neki az erdőnek. Fel a kétezer méteres csúcs felé, bár én azt hiszem, 1200 méterig sem jutottunk el. A keserűgomba volt a hibás, ami rengeteg termett ott,ahol a bükk már-már készült átadni helyét a lucfenyőnek. Miután jól teleszedtük tarisznyánkat gombával és néhányat meg is ettünk, kalapjába túrót és szalonnadarabkákat tűzdelve és megsütve, kicsit kiültünk az erdőszélre emészteni, pihenni. Félóra múltán ismét nekirugaszkodtunk, felfelé vettük utunkat, de most az érett málna nem engedte, hogy messzire jussunk. Egy déli irtásban olyan félhektárnyi területen mind csak málna kacérkodott velünk színével, illatával. Mi neki a bokroknak. De evés, szedés közben a bokorsor túlsó felét is sűrűn kémleltük, mert Hans, az erdész azt mondta, vérmedve garázdálkodik a környéken. De nem jelentkezett. Csak egy nagyobbacska medvebocs mutatkozott velünk szemben, de az az illatos/édes málnával volt elfoglalva, ránk sem hederített. Sok gombát és még több málnát szedtünk azon a reggelen. Estére születésnapi ünnepségre voltunk hivatalosak. Hegyi Lili színművésznő 75 évét ünnepeltük az itteni kiskocsmában. Constantin Ursulescu, a tenorénekes magyar dalokkal, Emil Croitoru, a színész Eminescu-versekkel köszöntötte fel. Hobán Jenő saját verset írt az alkalomra, Benes Ilonka néni pedig Őze anyó nagy jelenetét mondta el. De volt disznósült és rengő aranygaluska (az Ilonka néni lánya, a gyermekotthon felelőse készítette). És volt bor is, de az est fénypontját mégiscsak a Hans által hozott fenyővíz meg a tojásos pisztráng jelentette. Ennek a Hansnak még a nagyapja került ide a századforduló előtt a stegerlandi hegyekből vadásznak. • Itt nősült, Beszterce környéki szász lányt vett el. Fia már román fátát talált magának: magasat, karcsút, fekete hajút és hogy kicsit valami az otthoni tájakra is emlékeztesse - kékszeműt. És a mi Hansunknak is román felesége volt, csodálatosan jól tudta csinálni a bálmost, de megtanulta a méhser készítését is. És a tojásos pisztráng sütését. Ilyen finomságot nem tálalnak a legelőkelőbb vendéglőkben sem. Akkor ettem először és utoljára. És jelen lehettem az étel elkészítésénél is. A tepsibe zsír került, karikára vágott vereshagyma, a megtisztított hal és néhány felvert tojás paprikával, borssal ízesítve. A tojás ellepte a halat és alulra került. Közben fiatal fenyőágacskákat, rügyecskéket helyezett el egy tálban és a kész halas omlettet erre borította s rajta is hagyta vagy tíz percig, hogy a forró massza jól átvegye a fenyő ízét. A tepsibe ismét zsírt öntött s úgy tette vissza a már majdnem elkészült ételt, hogy a hal a középre kerüljön. És most ismét nyakon öntötte néhány felvert tojással. Majd édespaprikát szórt a tetejére és jól megsütötte a felső felét is a tojásos halnak. Hát így készült az ötvenes években Kolibicárwa világ talán legízletesebb tojásos hala. Még csak annyit, jól belenyúlt éjfélbe a mulatság, s mi férfiak kicsit pityókásan kísértük haza az asszonyokat. A társaság nagyobbik fele a hídon túli villákban lakott. Visszafelé jövet, a hídhoz érve azt mondja nekem Jenőke: „Nézd Ursulescut, a híd karfáján alszik!" Odanéztem és ellenkeztem: „Nem ő az, ez sokkal nagyobb férfi." És valóban nagyobb volt, sokkal nagyobb. Egy barna mackó figyelte a híd túlsó feléről a vizet. Lehet, éppen a vérmedve! Most mit csináljunk? Csak haza kell menni. Lekerültünk a hídról és alatta mentünk át a vizen. Ő pedig megcsodált bennünket: ilyen udvarias embereket még nem látott Rögtön értesítettük Hansot. Azok vagy öten összeálltak neki a medvének. Az éppen egy frissiben elragadott bárányból lakmározott. Az étel mellé kapott két ólomgolyót is. Reggel szekéren vitték be Besztercére. Öreg kan volt és valóban a vérmedve, a környék réme. Mondják, három mázsán is felül volt a súlya. No, ha ezzel kellett volna összemérnünk az erőnket a híd közepén?! Bár az erdészek azt tartják, a vérmedve sem támadja meg az embert, ha csak az nem fordul ellene. Főleg nyáron, amikor bőven van mit ennie. Már sokkal kellemesebb volt másnap reggel a találkozás a nagy-nagy grose Schwarzspecht-tel. Ismét nekiindultunk a csúcsnak. Vadmacskát, hiúzt szeretett volna nekünk mutatni Hans. De csak Schwarzspecht lett belőle. Az erdőnek egy ritkásabb részén arra figyeltünk fel, hogy valaki egy kidőlt öreg bükkfatörzset takarít le héjától kis kézi baltával. Ezt nem láttuk, de hallottuk. Csak az került a szemünk elé, hogy balra-jobbra hulltak a forgácsok. És nyögés is hallatszott vagy valami ehhez hasonló. Mint mikor erőlködik az ember: üh... üh, k ühh... k ühh. Csak nyersebb és gyengébb volt ez a hang, nem volt baritonja. Nem, mert az ács varjú nagyságú fekete madár volt, tűzpiros sipkával a fején. Ekkor vetette oda nekünk Hans: „Ez is ein groster Schwarzspecht!" Lehet, a madár felfigyelt nevének hallatára, mert megnézett bennünket, majd felröppent, és elrepült be, a sűrűbe. De nem messzire, mert távolról egyre csak hallottuk, hogy: üh-üh... klü-klü... Késő este, a küszöbön, miközben az el nem ért hegyet bámultuk, nem a vérmedvéről beszéltünk, hanem a fekete harkályról. De mégis többet hallgattunk és néztük a holdvilágos messzeséget, a titokzatost, a körgalléros Pietroszt, a Nagykőhavast, a 2000-en felüli, számunkra az emberi életen túli magasságot, tisztaságot, szépséget, ridegséget. Egy évvel előtte épp így néztem Szentgyörgyfürdőről a Borgói-havasokat. A telehold ott is, itt is a földöntúlit juttatta eszembe. Azt a nemlétet, mely ha létező is, nem a Mennyország képében jelenik meg rózsaszín talpacskájú angyalkákkal, hanem meredek sziklákkal, vijjogó piros hajnalmadarakkal, fekete harkályokkal. Vajon én hova kerülök? Erre a mélyében fortyogó Pietroszra vagy a másikra, a távolabbira, a magasabbra, a gránitcsúcsú, 2300-on felüli Ünőkőre, a le nem borjazott szarvassutára emlékeztető magasságra? Győrbe szakadt erdélyi képzőművészek NAGY GÉZA: Az utolsó hétköznap Forgácsok a földön (Folytatás az a. oldalról) és újra testközelbe hozza a megváltás reményét s ezzel lelkileg kezel egyént és tömeget. Még pőrébben kimondva: a demokrácia, minden eddigi társadalmi rendszernél csipkézettebb és alkalmasabb fügefalevél. Amit eltakar, azzal, hogy eltakarja, szentesíti is jogosultságát Például a feudalizmusban hiába volt, mondjuk, a francia arisztokráciának komoly tulajdona, befolyásoló ereje, az eszme, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje erősebbnek bizonyult ennél a tulajdonnál. Hogy mennyire, arról a nyakaztatások árulkodnak. Vajon a demokráciákban nincsenek-e nagyobb vagyoni távolságok bizonyos embercsoportok, illetve társadalmi csoportok között, mint amilyenek akár a hűbéri, akár a kapitalista rendszerben voltak? De bizony, vannak. Csakhogy ezeket a távolságokat a társadalmi lélektan és a különféle elleplező technikák segítségével láthatatlanná lehet tenni. Nem árt, ha csak úgy magunk elé dörmögve megfogalmazzuk, hogy a demokrácia nem pusztán a legjobb, de a legügyesebb és a legtalálékonyabb létezési forma is. * A nemzet tagjait sosem a haszon, hanem bizonyos, hosszú időn át kiérlelt mitológiák kötik össze. A haszon megoszt, a nemzet viszont, mivel inkább érzelmi viszony mint érdekviszony, egyesíteni akar. Valószínű, hogy sokaknak ezért jelent gondot a nemzet és a demokrácia sürgető összehangolása. * A nemzetellenesség mögött szerintem hasonló észjárás és lefojtott ösztön munkál, mint az ateizmus mögött. Isten ugyan nincs, a tagadása azonban diadalmasan létezik. Hányan bizonyították ugyanezt a nemzetről is, mint elavult létezési formáról? Pedig ha valami nincs, támadni sem érdemes olyan megveszekedetten. * Az elmúlt öt évben minden jegyzetfüzetem első oldalára ezt íram föl magamnak figyelmeztetésül: “Ne feledd el, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő”. * Ágyunk mellé a falra Ady halotti képét * akasztotta föl J. Ágyban, párnák közt fekszik ott az isteni ember, a megviselt lángész, lecsukott szemmel, legutolsó átható arcával. Az első napokban idegenkedtem ettől a halál misztériumát rám sugárzó fényképtől: ne, ne, ezt csak egyszer szabad látni! De lassan megszoktam. Nincs olyan nap, hogy ne tévedne oda a szemem. S bármikor odanézek, érzem, félreüt egyet a szívem. Soha nem tudom elfogadni, hogy ilyen írója volt ennek a nemzetnek és ennek ellenére ide jutottunk. Egymagában egy új magyar reneszánszot teremtett életérzésben, szerelemben, halálfölfogásban egyaránt. S mindehhez olyan nyelvet, amelyet bármelyik évszázad magyarja az ösztöneivel tudott volna a leginkább megérteni. Ady a magyar Isteni színjátékot alkotta meg dantei eltökéltség nélkül, de Dantéhez méltó méretekben. A maga Paradicsomát, Poklát és Purgatóriumát Dante se járta végig hősiesebben, mint Edy a magáét. Költő volt, de közben a hiányzó magyar filozófia forrásvidékeit is odarajzolta térképünkre. A történészek háromszögelési pontjait ugyanígy. Ezer esztendőnk minden sorsszerű pillanata újratámadt benne Vereckétől Mátyás korán át Dózsáig, Mohácsig, a kurucokig, a nótázó, vén bakákig, Erdély utolsó elvesztéséig, hogy a nemzet ne csak jelenében, de múltjában is magára döbbenhessen. Az ő jeremiási helyzetfölismerése óta minden magyar helyzetfölismerés töredékes. És ki beszél róla ma? A szolgálatban lévő irodalomtudósok és kritikusok. Egyik legnagyobb szabású teremtő emberünk fölött gaz hajlik össze. Nézem örökre becsukódott arcát s eszembe jut két félelmetes sora Elvész az ország. • Ha elfogytak az aszkéta szívek. Csakugyan elfogytak? Szivárvány/Cielarko | VESNA SKALJER-RACE | lu ekkredas § kompreni ilin, | volas esti ilia kamarado, | ludi kun ili. | Ili respondas | ke ili estas tro agaj | porludado. I Li transformigas en libron | káj atendas surbrete | ke oni etendu la manón § je li. | Vane li atendas | kaj vermoj ekkonsumas lin. Valaki megérti őket, bízik, akar a társuk lenni, játszani velük. Azt válaszolják, hogy már túl korosak játszadozni. . 1 Poste I li fariQas akvo, por ke oni povu 1 refresigi per ii. 1 Kaj oni elversas lin I en kanálon. wímí Átváltozik könyvvé és a polcon várja, hogy kinyújtsák a kezüket érte. Mindhiába várja, csak a férgek rágják. Aztán vízzé válik, hogy általa felfrissülhessenek. És ők leöntik őt a csatornába. Li entuziasmigis pri si. Persvadis sin mem ke la vivo neeblas sensi. Kiam li komprenis ke Sin konkeri povos li neniam, li foriris en malrevenujon. Sin neniam iu vidis. Malaperis Si kuné kun li, car si estis ombro kaj restis en li. Lelkesedett érte. Meggyőzte magát, hogy az élet mit sem ér nélküle. Mikor megértette, hogy meghódítani őt sohasem fogja, elment a vissza nem térésbe. A lányt soha senki sem látta. Eltűnt a fiúval együtt, mert árnyék volt ő és benne maradt. Eszperantóból fordította: NAGY E. JÓZSEF Skaljer-Race, Vesna (sz. 1911) jugoszláviai írónő. 1956 óta eszperantista. Tucatnyi díjat nyert az UEA által évente rendezett Szépművészeti Versenyeken (Belartaj Konkursoj). Három kötete jelent meg szerb-horvátul. Eszperantóul egy vers- és egy elbeszéléskötete látott napvilágot. Ferenczes István legutóbbi, sorrendben ötödik verseskötetéről" (amely a gyerekverskötetekkel és riportkötetével együtt a szerző nyolcadik önálló kötete) kissé nehéz egyszerű recenziót írni, több okból. A legszembetűnőbb az, hogy hihetetlenül gazdag jelentésekben, sokrétű felépítésében, és mint ilyen, a költő eddigi lírai munkásságának summája. Életút, versekkel „kikövezve" lehet mérlegelni a „köveket”, amikor az út kanyargására kell figyelni? Nem, és mégis szükséges, úgyszólván elengedhetetlen, hiszen kirajzolódik belőlük az irány, amelyet szerző és olvasója követ(ett), mert követnie kell(ett). Szerző markáns egyénisége a romániai magyar irodalomnak, talán egyik legszínesebb, leggazdagabb szókincsű és formaművészetű költőnk, akinek költészetét ki jellemezhetné jobban, mint „földije" és szerkesztője, Kozma Mária, határozottan állítva a könyv fülszövegében .Alkotói világképének elsődleges meghatározói a nemzeti sorskérdések és a kisebbségi lét vállalása, valamint a szülőföld iránti szenvedélyes kötődés. (...] fontosnak tartja az önmegismerést, a múlttal való szembenézést és szembesülést. Költészetétől nem idegen az avangard kifejezési mód." Aki e sorokat elolvassa, annak már ezek megelőlegeznek valamit a kötet által nyújtott olvasmányélményből, anélkül, hogy elárulnák azt. „Versek és szövegek" - áll a kötet első lapján, a cím alatt. A megfogalmazás második fele torpantja meg a lapozgatót. Kommunikáló lényekként szavakkal, szövegekkel közöljük egymással gondolatainkat, érzelmeinket. A költő szándékát csak gyanítani lehet: „szövege", egy élet tapasztalatából leszűrődött lírai tanulság legyen eggyé az olvasó intellektusával, talán mint közös élmény. És a befogadás csodája végbemegy. Nem segítség nélkül: eszköz hozzá a kötet remek szerkesztési módja. A lapokon felsorakozó versciklusok koreográfiája a már említett utat mintázza, teszi hitelessé. Ilymódon a könyv belső címei (amelyek után a költő rögtön és mindvégig inspiráltan leüti az illető egységet alkotó versekre jellemző alaphangot) magukért beszélnek: Felcsíki táncok, Egynapos nyár, Utolsó kenyér (azaz: szerelmem, Csíkország - mindennel, ami ezt jelenti: a népdalokat,táncokat idéző versek bálok hangulatát, táncosok jókedvét /nekikeseredését, a meleg kenyér, az otthon illatát elevenítik fel, miközben változnak az évszakok, az élet is meghozza a maga fordulóit; erről szól ez a lírai „székely útkereső"), Rodostó (a frissen sült kenyér illata az otthon melege is; hiányának sajgása élő seb - erre rímel ez a poéma), Siratófal (a magyar - és nem csak - kultúra lírai panteonja: verses mementók, emlékezés és emlékeztetés, benne az élet győzelmével a halál felett, azaz köszöntőkkel élő alkotók felé), Ki virággal megveretett (zsoltársodrású poémák a világ, illetve szűkebb pátriánk történelméről, sorsokról, a kollektív emlékezet összefonódásáról az egyénileg megélt valósággal), Megőszülsz mint a fenyvesek (feltűnik a képzelt táj, Oxyhuatwandza, „egy visszatérő álom (...) talán egy elsüllyedt falu (...) örömök kertje/repülő szőnyeg (...) nem tudom mi volt/nem tudom mi”, amelynek „nevét egy szuszra mondd ki jój mondjad", hogy legyen menedékhely és feloldás egyaránt; sorok a kedves emlékéről, az idő próbáját kiálló Érzelemről), Holló és galamb (fekete és fehér vívódása, „félidő” és „félpokol" töredékes, már itt nem - még ott sem világa), A diktatúra közhelyei (az aktualitás belopózik a kötetbe - furcsa torzképe az első versciklusok idilli hangulatának, ugyanakkor terápia, feledés és feledtetés egy fura korban). Mindaz, amik voltunk, vagyunk, lehetünk, minden, ami miénk benne van e kötetben. „Szélbekiáltott hazám" - vallja a költő a könyv első versében. Rajtunk múlik, hogy észrevegyük, merről és merre fúj a szél. SZONDA SZABOLCS * Ferenczes István: Hó hull örök vadászmezőkre, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1996. 1 Annyi a megsértett ember, | ki önkéntesen is sajog, | annyira, hogy nélküle már | mi nem is vagyunk magyarok. $§: | Beleszólnak álmainkba gondjaink hasonmásai, | szúrnak, mint a tarló tűz, | fájdalmunk karcolásai. Vajon, hazaér az ember nyugat felé? Új hátraarc? Már észrevétlen közeleg leggyorsabb lován a kudarc. Ugyanazt az utat járjuk többezer éve, emberek! Félek, hogy e földi bajból kilábalni már nem lehet. Keresek egy olyan bolygót, hol nemcsak arra s visszajársz, és - ha el kell menj a Földről - végül is otthonra találsz. Maroshévíz, 1996. április 27. KABÓS ÉVA Visszaemlékezéseimből Dél-erdélyi évek Említettem már, hogy 10 évig tartó önálló gazdálkodásom ideje alatt sose féltem. Egyszer fogott el mégis valami furcsa, szorongó érzés. Ludasról jöttem haza az egylovas kis amerikai kocsival (összes lovainkat basorozták, csak „Baba” maradt meg,yönyörű, de vak állat). A holdvilágot mindig eleszámítottuk az útjainkba. Ha besötétedtünk, a holdfény láthatóbbá, könnyebbé tette hazajövetelünket. De akkor sötétség volt. Kutyfalván, Dátoson, Lekencén kellett áthaladni a falutól még 3 km-re levő otthonomig. A falvakban mindenütt suttogó csoportos dúlt, izgatott férfiak között törtünk utat. A legkisebb kellemetlenségem sem történt, sőt, ahogy a kocsit felismerték, az emberek köszöntek is nekem. Utólag tudtam meg, hogy akkor a vasgárdisták gyülekeztek. Ez a dél-erdélyi évek elején volt, amikor erősödött a mozgalom. Nálunk - a szűkebb ismerős környéket értem ezalatt, vagyis: Maroslekencét, Nagyiklandot, Kisiklandot, Mezőkapust - nem lőttek le a rendelet idején gárdistákat. Egyetlen nagygazda kivételével, én nem is tudtam, hogy kik tartoznak közéjük. De érdekes volt, hogy Mezőkapuson két nappal hamarább hallottam meg, hogy Calinescut megölték, mint ahogyan ez a valóságban megtörtént. Pantea Stefant nem Dél-Erdélyben ismertem meg, hanem még azelőtt, amikor Marosvásárhelyen volt prefektus. Három piacunk volt: Radnót, Ludas, Bánd, közigazgatásilag pedig Marosvásárhelyhez tartoztunk. A bécsi döntés elszakított Bándtól, közigazgatási központunk Torda lett, a kulturális viszont - Vita Zsigmond szervezői jóvoltából -: Enged. Még nem töltöttem be 24-ik évemet, amikor árván maradtam, s nem csupán a saját örökségemet, hanem katonaságát szolgáló Fivérem és Kolozsvárt tanuló kisleány Hugom birtokát is vezettem. Bonyolult hivatalos dolgaim is akadtak. A román tisztviselők inkább sajnáltak és segítettek, de akadtak hatalmukat fitogtató kiskirályok is. 1939 nyarán egyszer arra érkeztem haza a tanyáról, hogy a csendőrök elállták a bejáratokat, engem vártak, hogy házkutatást tartsanak. Egyetlen tiltott dolog: éjjeliszekrényfiókomban egy revolver volt, melyet ugyan soha életemben elsütni nem mertem, de a háborús időkben, egyedül a pusztai nagy házban, valami biztonságérzetet jelentett. Volt egy nagy fehér kutyám - Pajtás ahogy örömében reám ugrott, hosszú, fehér szőrének védelme alatt, sikerült a bokorba hajítanom a fegyvert. Másnap azonnal beutaztam Vásárhelyre, és mindent elmondtam teljes őszinteséggel Panteának. A revolvertartási engedély egy óra múlva a kezemben volt. Nagyon büszke voltam reá, világoskék tokban tartottam a táskámban, a kék púderdobozom és kék ceruzám mellett. Laura nénitől kaptam „hozzá” egy kék cigarettatárcát, Bocsanczy Banditól pedig egy táskába való kis kék fényképtártól is, azzal a megjegyzéssel, hogy „milyen boldog lesz a férje, mert Maga a »kicsi-kék«-nek mindig örülni fog!” Komolyan és jóindulatilag mondta, csak utólag, nevettünk, hogy milyen „szójáték” lett belőle. Szójáték igen, de valóság - sajnos - nem. Pedig valamennyi életcél között, leginkább sok kisgyermek édesanyja szerettem volna lenni. Egy csendes falusi házban... Szegény gyermekek, akik hársfaillatú kertek helyett, énértem egy pince sötétében lettek volna satnyák, sápadtak, vérszegények... A bécsi döntés után azonban a revolvert nemsokára be kellett szolgáltatnom a csendőrségnek, csak a kék tok maradt meg az egészből. Pantea kérésére a megye csendőrőrnagya is nagy feltűnéssel levizitelt nálam Lekencén, így védett meg a további felesleges zaklatásoktól. De jól áll ez a kalapja! - mondta egyszer Pantea, mikor valami kéréssel ültem refektusi asztala előtt. Kialakuló arátságunk, melynek egyetlen színtere a marosvásárhelyi prefektusi szoba, később a tordai alprefektusi terem volt, felülemelkedett nemzetiségi korlátokon. Nem hiszem azonban, hogy a tisztviselők jóindulata csupán a „kalapomnak” vagy a „szőkeségemnek” szólt volna. Mikor Vásárhelyt már a sötét pincében éltem, 13 évig gépeléssel kerestem a kenyereremet. Jegyzeteket gépeltem előbb az esti líceumnak, majd kizárólag csak a pedagógiai főiskolának és az Egyetemnek. Így szólt az engedélyem. Nem volt már sem szép kalapom, sem szőkeségem, mégis mindig udvariasságot tapasztaltam. Pénzügyi vonalon Idantean Vasile - akinek családja Kisiklandról származott - volt a legmagasabb e megyei beosztásban. Otthonról nem ismertem őt személyesen, de - mint szinte falumbelimhez - hozzá fordultam, s ő nagy-nagy türelemmel kutatta át a rendeleteket, mig rá nem bukkant egy olyanra, melynek alapján nekem az iparengedélyt valahogy kiadhatta. De ez már a későbbi években történt. Az 1940-es bécsi döntéstől az átadásig két egész hét volt,,mialatt még szabadon járkálhattunk, így jöttem be azalatt Vásárhelyre. Felmentem a Prefektúrára (Vármegyehivatal) Panteához is. - Miért megy el - kérdeztem tőle -, hiszen senkit sem bántott és Magát szeretik! - De akik ide jönnek, azok nem ismernek - felelt -, azok is regátiak, magyar regátiak lesznek... Azonkívül én a községekkel együtt a községi pénzeket is átadom, mert közigazgatási szempontból így látom jogosnak. De ezek után csak elmenni lehet, mert különben úgy nézne ki, hogy „jó pontot” akartam szerezni magamnak. Dél-Erdélyben újra találkoztunk, Tordán lett subprefect (szándékosan nem használom az alispán szót, tekintélyben, fogalomban nem érzem a kettőt azonosnak). Egy ideig csupán. Egyszer,ott az élete is komoly veszélybe került. Úgy látszik, nem csupán a szétszakítottság folytán keletkezett „nemzetiségi” retorziók dúltak, hanem a politikaiak is. Még vásárhelyi prefektussága idején, Calinescu meggyilkolása után, Argejeanu miniszterelnök rendeletére történtek az elrettentetésre szánt gárdistamegölések. Nem használhatom a „kivégzés” szót, mivel minden bírósági ítélet nélkül lőtték le egy-egy helység főgárdistáit, holttestüket napokig az utcán hagyták, az emberek elrémítésére. (Kiegészítő adatok: Boros Tódor vármegyei számvevőségi főtanácsostól, aki abban az időben Marosvásárhelyen körülbelül alispánnak megfelelő rangban volt.) Ludason például így halt meg Nichita mészáros. Az elhurcolásra szánt vasgárdisták névsorát - mint prefektus - Pantea nézte át és az egyik nevet kihúzta: - Papot kivégezni nem engedek! Később - már Tordán -, amikor viszont az ő neve került fel a vasgárdisták listájára, ezt a névsort különös véletlen folytán, pont az említett papnak a fia nézte át, aki egy tollvonással viszonozta a régi védelmet. Ezt Pantea saját maga mondta el nekem. Szoktam néha mondani, hogy a sors különb dolgokat tud kitalálni, mint a regényírók képzelete... Tordán közigazgatási hozzáértését sem értékelték eléggé, így a háború utolsó éveiben Besszarábiában dolgozott. Én többet nem találkoztam vele. 1945-ben halt meg balázsfalvi rokonainál. Emlékszem, egyszer - 1943-ban - a tordai Prefektúrán így fogadott: - Tudja, hogy Majthényi Istvánt és Gaal Józsefet Dévára internálták? Magára gondoltam és Maga előtt szégyelltem magam. Az első megdöbbenésemben elfelejtettem megmondani neki, hogy én ugyan nem gondoltam akkor reá, de Kolozsvárt, amikor a diákok Hossu püspök ellen tüntettek, bizony én is szégyelltem magam... Báró Majthényi és Gaal Józsi mezőségi földbirtokosok voltak, egyetlen bűnük a magyarságuk volt. A „retorziók” korát éltük. Véletlenül éppen akkor voltam Kolozsváron, amikor a diákok Hossu román püspök ellen tüntettek, és ilyesmikért átéltem én is különböző megtorlásokat. Pl. Tordán nem lehetett magyar háznál tej. Bármikor bejöhettek a házba, hogy ezt hivatalosan ellenőrizzék. Ahol kisgyermek volt, ez komoly gondot jelentett. Ez sem tartott mindvégig. Aztán be kellett szolgáltassuk a rádiókat, mert magyar háznál nem lehetett rádió. (TV akkor még nem volt.) Nálunk, a környéken minden magyar házhoz eljöttek és elvették a lisztet, meg a lisztes ládát is kiseperték. Mikor ez történt, másnap a tanyán voltam, ahol a bácsné kérte, hogy lépjek be hozzájuk. Bementem. Az asztal tiszta, tarka, román szőttessel letakarva és rajta egy fél kenyér. Az utolsó ,,retorzión” 1944 őszén mentem keresztül, amikor hajnalban a csendőrség kiszedett az ágyból, s Fivéremmel együtt Mezőkapusra vittek, ahová rendre érkeztek az összesereglett birtokosok, tanítók, én talán azért is, mert írtam, s a nevem ilyen szempontból is ismerős volt, túl is fájhatott... A disznópiacon töltöttük a napot, az éjszakát pedig... De ezeket a napokat már külön írom le, mert ezek már a háború közeledő végét is jelentették. (Folytatjuk)