Romániai Magyar Szó, 1998. augusztus (10. évfolyam, 2785-2815. szám)

1998-08-01 / 2785-2786. szám

A harmatfű levélkéi áldozatra várn­ak • Fotó: KAKAS ZOLTÁN / Sepsiszentgyörgy 29. 1998. augusztus 1-2. Levélváltás Elekes-ügyben Sepsiszentgyörgy, 1984. június 10. BOTKA Ferenc részére Budapesten Tisztelt Botka Ferenc! Teljesen esetlegesen kezembe került a SZOVJET IRODALOM című folyóirat néhány ez évi száma. A januári, valamint márciusi számban érdeklődéssel olvastam az első világháborús hadifogoly-irodalom­mal foglalkozó dolgozatait. Valójában alig ismert és még további feltárást igénylő tör­ténelmi-irodalomtörténeti forráscsoportról van szó, tele fehér foltokkal, melyeket a további kutatások hivatottak eltüntetni. A kérdéskör elmélyítése érdekében szeret­ném kutatásait egy szerény adalékkal kiegészíteni eme szubjektív tájékoztatás formájában. Bányai Kornél egyik jegyzetfüzetében (Fekete könyv, 8. füzet) található Az ember első számának tervezete. A fakszimilében is közölt szerzői névsorban első helyen fordul elő az Elekes név, mellé írva az, hogy „vers”. A nyomtatott szöveg (Sz.l. 1984/1 .sz. 150.1.) névjelölése után tett zárójeles kérdőjel - feltevésem szerint - arra utal, hogy nevezett sze­mélyét a közlés időpontjáig nem sikerült azonosítania. Nos, ebben a műveletben szeretnék segítségére lenni. A szóbanforgó Elekes az általam sze­mélyesen jól ismert (húsz évig lakott családom sepsiszentgyörgyi, Kossuth L. utca 11. szám alatti udvarházában) dr. Elekes Györggyel azonos. Mivel igazolom állításom? Mivel a filológiának nem lehet perdöntő anyaga a személyes kapcsolat, esetünkben sem a „Gyurka bácsival” folytatott számos beszélgetésre hivatkozom, hanem ellen­őrizhető tárgyi tényekre, s noha a Romá­niai Magyar Irodalmi Lexikon első köte­tében, Berde Zoltán megfogalmazásában olvasható az Elekes György címszó, nem érdektelen életrajzi adatait - néhány bővítménnyel, kiigazítással, valamint személyes megjegyzéssel - összefoglalom, támpontként az Ön által tárgyalt tárgyhoz. Elekes György Kézdivásárhelyen szü­letett 1894. május 19-én. Meghalt Sepsi­­szentgyörgyön 1969. november 20-án. Sírja a helybeli római katolikus temetőben található. Temetésén, a sírnál, a Kovászna megyében élő írók­ megbízásából és nevében, egyszersmind a Román Írószö­vetség nevében (melynek ugyan nem volt tagja, de számon tartotta) alulírott búcsúz­tattam. A nekrológ, valójában kurta pályakép és írói-emberi portré, megjelent helybeli magyar nyelvű lapunk, a Megyei Tükör 1969/102. számának 6. oldalán. (Kiegészítő közbevetés: tudomásom szerint a felszabadulás utáni egyetlen interjút ugyancsak én készítettem Elekes Györggyel. Lelőhelye ugyancsak a Megyei Tükör, 1968/50. sz. 7.1., felcíme: Akikről keveset tudunk, főcíme: Elekes György.) De hadd térjek vissza az életrajzhoz. Elekes György a gimnáziumot Kézdivá­­­­sárhelyen végezte, majd jogi doktorátust szerzett Budapesten. Az első világháború elején orosz hadifogságba esett, hat évet töltött Szibériában, kalandos úton — Japánon, Kínán, Indiai-óceánon, Perzsián át - tért haza 1921-ben. Úti élményeiről beszámolt az akkori romániai magyar lapokban is. Néhány részletet olvastam az ő gyűjteményéből még az ötvenes években, de tartalmukra nem nagyon emlékszem. Tudtommal a teljes anyagot még szerzőjük sem gyűjtötte össze. Feltárásuk az Ön által kutatott tárgykörben is nyújthat adalékokat. Kézdivásárhelyen 1921-23 közt Elekes György több kisformátumú, kéthetenként­­hetenként megjelenő, tizenkét-tizenhat oldalas szatirikus vicclapot adott ki (Flek­ken, Pletyka, Bogáncs). Ezeket magam is lapozgattam, ugyanis Elekes Györgynek ezekből egybekötött gyűjteménye volt. A húszas évek derekán Brassóba költö­zött, majd megnősült. Felesége altorjai báró Apor Irén­­ a nevezett tizennyolcadik századi memoáríró - leszármazottja volt. Az ötvenes évek derekán halt meg.­­ Ezen a ponton árnyalnom kell a képet. Elekes Györgyöt újságíróként és költőként is számon tartják. E besorolás csonka: ő magát elsősorban kereskedőnek, üzletem­bernek, valójában „szellemi menedzser­nek”, kiadónak, szerkesztőnek tartotta. Tevékenysége ezen a téren jelentős. 1923-1932 közt a színházi évadok alkalmából Színházi Újság című lapot adott ki. A színházat világéletében kedvel­te, támogatta, maga is írt a felszabadulás után is műkedvelő előadásokhoz szöve­geket, darabot is rendezett, megalakulása (1948) óta a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház szorgos látogatója volt. Értett a színházhoz, 1925-27 közt a Hétfői Brassói Hírlapot szerkesztette. 1930-35 közt a Brassói Napló felelős szerkesztője. (Tudomásom szerint még nem történt meg a két háború közti romániai magyar saj­tótörténet felmérése, noha rengeteg figyel­met érdemlő tény kerülne felszínre.) Résztvevője, pontosabban anyagi garan­tálója volt az ÁGISZ nevet viselő szövet­kezeti mozgalomnak, s támogatója a Hasznos Könyvtár címet­ viselő, a dol­gozók számára írt olcsó füzetsorozatn­ak. (Erről Jancsó Béla s talán Kacsó Sándor is írt, ugyanis mindketten a szerkesztőség tagjai voltak. Egyébként Elekes György­nek abban az időben Brassóban könyvesboltja, nyomdája is volt.) A nagyon vázlatos kép kiegészítéseként jegyzem meg, hogy Elekes György talán legismertebb, szűkebb pátriánkban hírhedtté vált vállalkozása a több nyelvre lefordított Szívek harca című, mintegy háromezer nyomtatott oldal terjedelmű füzetes bestseller volt, melyet a szerző egy Németországban megjelent félponyvából kiindulva kezdett írni, majd a közön­ségsiker hatására továbbírni, szuverén módon csűrvén és csavarván a cselek­ményt. (Négy hatalmas kötetét Gyurka bácsitól olvastam. A csínyen maga is ne­ vetett: az egész irkálmányt nem sokra tartotta, de üzletnek telitalálat volt. Az álnevet­­ Katolnay László­­ így magyaráz­ta: családja Szentkatolnáról származott, László volt a bérmaneve.) De térjünk rá e kanyargások után tárgyunkra. Elekes Györgynek a húszas évek első felében öt füzete jelent meg. Az 1963-as kiadású Magyar Irodalmi Lexikon I. köte­tének 284. oldalán olvasható könyvészet datálása épp tárgyunk vonatkozásában­­­: a ' leglényegesebb ponton'-Tu­bász Előttem­' vannak a füzetek, adataimat innen veszem: 1. Szibériában pergő homokszemek zenéje. (Versek) Negyvennyolc oldal. Nyomatott a Kézdivásárhelyi Könyv­nyomda R.T.-nél. Megjelenési év hiány­zik, de az összes következő kötetekben - Elekes György verseskönyvei cím alatt - 1921. szerepel. (A lexikonban 1926!) A füzetkének tartalomjegyzéke nincs, harmincegy verset tartalmaz, köztük egy tizenkét részes (A szomorúság országá­ban), mely a lábjegyzet szerint „A Kisfa­­ludy-társaság 1921 -i Vigyázó-Pályázatán megdicsért pályamű”. Minden vers alatt a keletkezés helye és időpontja. A versek 1916 és 1920 közt írattak, a leggyakoribb helyjelölés Krasz­­nojarszk! Ezenkívül Nikolszkusszuriszk, Alekszandrovszka, Zima, Irkuck, Magzon, valahány kizárólag 1920-ban datált versnél. A következtetés kézenfekvő: Elekes György több évet töltött Kraszno­­jarszkban és feltételezhető, hogy a versek vagy egy részük a tábor folyóirataiban már megjelent. Ez a kötet egészében haza­mentett hadifogoly-költészet. 2. Szürke csendben (Versek) Nyo­matott a Kézdivásárhelyi Könyvnyomda R.T.-nél Hatvan számozott oldal. Van tartalomjegyzéke, mely szerint a füzet a Bevezető versen kívül negyvennyolc verset tartalmaz két összefoglaló cikluscím - Papagáj, Mi lett belőlünk? - alatt. A második ciklus verseit a szerző „Százezer halott bajtársamnak” ajánlja. Ezek a költemények, szám szerint huszonhét, néhány kivétellel megint csak Krasz­­nojarszkban íródtak 1916 és 1920 között, tehát valójában az előbbi kiadványban lett volna a helyük. 3. Hoffmann három meséje. Az előzéklapon olvashatók szerint:­­Hadi­fogoly színpadra készült „Hoffmann meséi”-nek alábbi szabad fordítása. Az opera három középső felvonását opera­énekesnők hiányában egy színész meséli el.) Készült Krasznojarszkban, 1917-ben. Nyomatott a Kézdivásárhelyi Könyv­nyomda R.T.-nél 1923-ban (a későbbi füzetekben olvasható datálás - 1922 - téves!), terjedelme 22 számozott oldal. A Prológ pontosan rögzíti az előadás helyét-helyzetét, ugyanis Vojenin Goro­­dokot említ, lábjegyzetben megjegyezvén, hogy a „katonai városka” a krasznojarszki hadifogolytábor neve, s utal arra is, hogy „a szerző egy éhes pleni”. Ez a kiadvány is érdekes adalék a hadifogoly-színjátszás történetéhez. 4. Bábszínház. Versek. A szerző kiadása. Nyomatott Turóczi István könyv­nyomdájában, Kézdivásárhely, 1923. Nyolcvankilenc számozott oldal. Van tartalomjegyzéke, mely szerint a füzetke tartalma ötvenhárom vers, négy ciklusba sorolva. A negyedik ciklus - Mellettem ü­l - versei keletkezési helyére a hatvanhar­madik oldalon olvasható Krasznojarszk utal, a versek 1916-1919 közt keletkeztek. Megjegyzem, hogy az előbbi ciklusokban, már itthon írt versek közt is van emlékidéző, pl. Akár a Bajkál mellett. Elekes negyedik füzetének tizennégy verse szintén egyértelműen hadifogolylíra. 5. Mindegy. Versek. A szerző kiadása. Nyomatott Turóczi István Könyvnyom­dájában, Kézdivásárhely, 1924. Hatvanhá­rom számozott oldal. A füzet negyvenegy verset tartalmaz, keletkezési helyük Kézdivásárhely, idejük 1923-1924. Ebben a kiadványban nincs hadifogság idején keletkezett vers, azonban hangulatilag magán viseli a hadifogoly éveket. Mintha erre utalna a kötetnyitó mottó is: „E kis könyvemet neked dedikálom / lemal­­mozott, harminc hiába-érem: / értelmet­len, kínzó, lázas álom”. Ez az utolsó füzetke, élménytelítettsé­gével - úgy tűnik - nem éri el a hadifo­golyversek színvonalát. Birtokomban van egy Elekes Györgytől kapott, Kolozsvárt, 1924. július 15-én keltezett levél, írója Reményik Sándor. Ebben olvasható: „... nem hallgathatom el azt az őszinte érzésemet, hogy ez a könyvecskéd (a Mindegyről van szó, V.D.) mögötte marad az ezt megelőzőnek. Úgy érzem, jobban meg kellene válogatnod kiadásra szánt. (Folytatása a b. oldalon) M­eg nem énekelt szív­verések, kóbor délu­tánok, elmulasztott köszönések árnyékában telt a június. Észrevétlenül rövidült, mint hatalmas gesztenyefák árnyéka délkor a parkban. Barna combú, telt mellű fruskákkal volt tele a város, ez még nem az igazi nyár, amikor szét­szóródnak az apró társaságok is, átlézengett délelőttök kávéillatával, lassú délutánok poros csendjével. Apró szemű, lassú esők mosták a járdákat - langyos záporok távoli rokonai. A kirakatok nedves sze­mében valószerűtlenül felgyorsult a járdák déli nyüzsgése. Kutyák feküdtek a kapuk elé pár órányi sütkérezésre, napszemüvegek mögé bújt arcok lesték az esőfel­hőket. Az autók falakra fröcskölték az úttesten meggyűlt vizet. Napok óta nem kellett öntözni reggel az utakat. Hatalmas cseppeket riasztott minden szélrezdülés a levelekről. Tejeskávéba oldott Küküllő folyt a híd alatt, a verebek eresz alá húzódva tollászkodtak. Aztán, ha pár napra is, meleg lett. Levetkőzött kabátaink zsebében maradtak az unalmas délutánok akadozó beszélgetései, meleggé lettek méla szemeink, kacér blúzok alá folyt kíváncsiságunk és szok­nyalengető mozdulataitok már nem mindig lepett meg. Könnyedén, mint a cigarettafüst, ellebegett valami. Én, Séta, véletlenül S.A. figyelmébe még őszintébb lettem, mint valaha is voltam. Életem értelmét nem elvont eszmeként láttam. Pár apró gyöngy­szem volt, amit el kellett volna ragadnom. És az esti sörök mellett már nem akartuk a világot megbántani. Rájöttem, olyasmit fogok elveszí­teni, ami nem is volt az enyém. Küzdenék érte, de ki mondja meg... szóval, ha jól meggondoljuk, az is veszteség, amit elszalasztunk. De álmodni azért még csak szabad. Kíváncsi kutyák futkostak a park­ban, a sörkertekből szétfolyt a mindenféle zene. Valahonnan, a háztetőkön túli napos oldalakról szénaszag érzett. Kinyíltak a jázminok, pedig te nem is szereted, nehéz illatukat széthordták a szelek. Pirosodott a cseresznye a magas kertek mögött. Apró csengőket kellene felkötni, hogy a madarak, a seregély és veréb ne sebezze meg kemény, fénylő húsukat. Olyan ez az este, mint nedves rózsaillat. Boszorkányhajú! Holnap csókold a falra a napsugarak ízét. Füttyints kutyák után és rá se ránts, rossz helyen is át lehet jutni a túloldalra. A hosszú utcákon kevés az ember és a pattogatott kukorica melegét messziről megérezni Elbámulok, fejünk fölött a szürkeségbe meredve. A világ helyett a papírtasakot szorítom öklömbe és elhibázom a szemetest. Ezt is észrevetted. P BUZOGÁNY ÁRPÁD i »§5 MAGYAR SZÓ A Birkanyírás Az asszony a férfit nyírta, aki az udvar közepére kitett hokkedlin üldögélt egyenes derékkal. Az udvar a hegyi tanyának a legkitakartabb része, nincs elkertelve, az járkál alig éledő füvén, aki vagy ami csak akar. Éjjel a vaddisznók, és reggelig mindent összeturkálnak, máskor egy őz, nyomában farkas. Megint egy őz, megint egy farkas, aztán a Göncöl halványulásáig semmi.­­s– mondta az asszony, aki éjjel medvét látott a tanya ablakából éjfél után, mert nem tudott aludni. Meglehet, amit vágott s ahogyan vágta, az tetszett neki. Hörgő légetés, sza­rszabós nyekergés, lajbiszabós mekegés. A pásztor birkanyel­­íven kiabálja intelmeit, fenyegetéseit, s jóslatait, ha jókedvében van, vicceit a­­ rohanó nyájnak. — Mi történik ha egyszercsak mepti­­a pásztort, mert örökké ott lóg fölöttük, botját hajigálja rájuk és közben bölcselkedik? — Meglehet elfogják a szempillantás alatt üldözőből üldözötté váló pásztort és agyonlövik. — A nyáj? — Igen, a nyáj. Hull a férfi fejéről a birka gyapjához hasonló szürke haj, minden ellócsattanás után egy bő tincs. A földre, a fűbe, a kövekre. Ha pedig valaki felszisszen a kijelentésre, ami jön, ha micsoda blasz­­fémia, minden istenkáromlásnál több, az ő dolga. Ez a föld, ez a fű, ezek a kövek: Erdély, a Keleti-Kárpátok, a címer páncélos könyökéhez közel. Nem éppen annyira, mint Háromszék, de szinte. Ezzel vége, és nem ragozzuk a szülőföld, a megtartó föld, a hegyes föld, az irgalmas föld, az egy életem-egy halálom föld patetikus jelzőit. E jelzők gipszgubóit a völgyekbe görgeti az időnként feltá­nadó idő, ahol aztán kikel ami csak bennük van. Vagy nincs, mert nem is volt, vagy nincs, mert egyszer majd lesz. — Hogy a csodába van ez, hogy az ember, míg fiatal, bőre feszes, sima, finom erekkel teli. — Mint egy nive areklámon. Pontosan úgy. — Amikor pedig megöregszik, visszaszőrösödik. — Biztos megint neandervölgyiek leszünk. Bár ez csak a látszat, mert öregen már rövident tud az ember, azt is, amit nem. Élete alkomány mindenki bölcsessége zenitjén van éppen, és amikor meghal, egy nagy filozófus, egy nagy moralista távozik az örök vadász­mezőkre. Meglehet, ez a vissza nem rendezhető, ez az elimbolygó távozós az igazán nagy filozófia és a tiszta morál. Nagyjából mindenki így értelmezi, az egy távozó kivételével. Ő még csak nem is értelmezi. Megpróbálja átélni halálát, és ez nagyjából sikerül is neki. — Túlélni? — Dehogy. Átélni. Megélni. De beszéljünk másról! — Most már lassan nem lesz más. — Akkor hallgassunk. A férfi már szinte kopasz, holott a haj ezután, sőt azután is hangulatomtól, aka­ratomtól, sőt a déli nap állásától, a gre­­enwich-i abszolút pontos időtől függet­lenül nő. A tán utolsónak is mondható ölelés felfokozott élelmességétől, az örömlányok és szomorúfüzek közönyétől, a taxisok és a vándormadarak reflexmoz­gásaitól, az államelnökök és az utcasep­rők porkavaró és rendteremtő araszo­­lásától, az ínségeskedőket és betegeket a társadalom irgalmába ajánló pápai enciklikától, a Vezúv és általában az emberi önérzetükben megalázott husza­dik századi polgárok kitörésétől, a Volkswagen évi termelésének futószalag­­adataitól, az AIDS-től, a szomszédban harcoló szerbektől és albánoktól teljesen függetlenül - mert ez a nemlétből sarjadó és a nemlétbe visszahajló létezés auto­matizmusa-nő a baj. Egy tincs, egy csimbók van még a férfi homlokán (lásd Apollinaire: A zaporozsjei kozákok éneke s - ezt már mi tesszük hozzá - a szür­realizmus és a hatvanas évek fantasztikus találkozása. Amikor fiatalok voltunk). Aztán az is lehull. OLÁH ISTVÁN \ x01 C OJ) u :© o © 0> 5 SOI o-a ·c 'S jv ím oT3C Ifi C £ ' 0» 4> › NOl £ Tengerparti m ■K A hullámtörő gát egyik betongombáján üldögélek, ideiglenes Öldönkívüliként. Pontosabban: egy hétig a román tengerpart Satum­lnevezésű üdülőtelepének vendége vagyok. Az időjárás csodálatos, a táj gyönyörűen földi. Igyekszem megragadni a következő felvételek révén amit szemügyre veszek, egy nagyon széles látószöget, jelen esetben „tintasugaras” fényképezőgép és egy, 15 képkockát tartalmazó, itt „olvasható” film segítségével. Ez volt a próbának szánt kezdőkép. [Hétköznapi nyüzsgés a parton, az apró helység utcáin, piacain, kocsmáiban. A nem turistaként itt élőket csupán egy szempontból látom különöseknek, valóságomon kívülieknek: az az időszak, amely számomra nagyszerű nyaralás, számukra közönséges munkanapok egy­másutánja, olyan, mint amilyenbe a mesés elereszkedés után mi, turisták visszavettetünk. Mindez azonban nem látszik zavarni őket: a gyékényből készült, használati és dísztárgyakkal foglalatoskodó, a mindennapiért lótó­­futó helybelieket még annyira sem, mint a szállodák és vendéglők alkal­mazottait, kényelmünk sokszor észrevétlen megteremtőit, akiknek zsebébe mindezért pénzünk egy része átvándorol. Kedvem lett volna megkérdezni valakit közülük, amikor éppen, munkája végeztével, kihasználva az alkonyi órák melegét, kiugrik a tengerpartra fürödni-napozni, olyan természe­tességgel és otthonossággal, mint amilyennel mi kilépünk lakásunk erkélyére: milyen is fölényes, „bolygónyi” távból figyelni a dolgok zajlását, esetleg épp „isteni” magaslatról (vö. Saturn, Neptun, Venus,­­mi több, Olimp, azaz Olümposz). Aztán feladtam, és maradtam a latolgatás, a „pi­hent agy” adta szórakozással. Elvégre nem egyszerű minden előkészület nélkül szóba elegyedni egy felsőbb lénnyel, megzavarva távolságtartó magányát... B A „nagy kékség”, a tenger is csupán a nyaralók számára áhító t tárgya, túlmenően természetesen a biológiai, szükségletek ihlette közelség megteremtődésén. A turista kijön a partra, elfoglalja talpalatnyi helyét, hátát-hasát sütteti a napfényben, lábujj-tesztet tart a víz partján, táncra kéri fel a hullámokat, majd mindezt elölről... A helybeli? Fáradhatatlanul rója a partot széltében-hosszában, és refrénszerűen hajtogatja: „siminje, siminje” (napraforgó- vagy tökmag), illetve „námol de la Tichirghiol” (térdre-könyökre mázolandó iszap). Nincs egyedül: céhtársaival olykor csodálatos kánont hoz létre, keze tele kagylóval díszített emléktárgyakkal, és e - szerinte - valóságos műalkotásokat, melyeket egyébként mindegyikük a legelérhetőbb áron kínálja, nagy vétek lenne elszalasztani - duruzsolja. Az árukészlet kimerülése nem gond számára: valamelyik szikla mögött bámulatos gyorsasággal újratölti iszapos műanyag-palackjait (ha tudná a Coca-Cola, mire terjedhet ki tevé­kenysége!), és mindez elölről... Ez sem zökkenőmentes vállalkozás, mint ahogyan semmi sem az: a nagy kékség közelében olykor kisebb kékségek alkotta őrjárat tűnik fel, igazoltatja emberünket, aki valamiféle engedélyszerűséget tart maga elé pajzsként. A csata rövid: vagy nem történik semmi, vagy gazdát cserél az árukészlet. Aztán minden elölről... mm A tájkép újabb részlete: magas férfi, felemás foglalkozást űzve, jól Ejjel megtermett cerkófmajom kíséretében sasszézik a parton, és azt ® 0 ® kiáltozza: kuriózumszámba menő, idomított „háziállatával” fényké­­pezkedhet az erre vágyó turista. A (már nem annyira) különös párost cso­­dálkozó-kíváncsiskodó sereg veszi körül. A meleg növekedtével az érdek­lődés lanyhul. Ami nem változik: a majom a sztár, az ember csak „megócs­­kult” hangháttér. Egyébként a cerkóf viselkedik a legésszerűbben: minden, útjába kerülő üveget, palackot egy húzásra kiürít (kivéve az iszappal telteket). Valószínűleg a kánikula esetére javallott egészségügyi tanácsok ismeretében. J Dúl a szezon és a szomjúság. Inni kell minden­ és változó­ áron: a­­ sörök tekintetében helyi nevezetesség a MALBERA (elnevezése •valószínűleg arra utal, hogy ez a part — mai­­ kedvenc söre), amely egyébként árban (a legolcsóbb) és minőségben is elfogadható - ugyan ki fog azon elmélkedni, hogy „frankofón” olvasatban a mai nem előlegez meg valami kecsegtetőt? Viszont jól fogynak az erdélyi „árpalevek” is, a helyi rádióadók szervezte versenyeken pedig - lokálpatriotizmus ide vagy oda - a régeni SILVA a nyer(tet)ő.­­ A parton ügyködő kikiáltók egyik „színfoltja” is meglehetősen szomjas (volt). A PRO TV népszerű gyermekműsora, az Abracadabra csapatának aznap esti, helyi előadását népszerűsíti, az eseményre szóló belépőjegyeket árusítva. Biztos léptekkel viszi megafonj­át, ám amit abba beleharsog, az annál bizonytalanabb. Figyeljük csak: az ördöngös abracadabra szó hatása esetében is erős, csupán többszöri nekifutásra sike­redik elő a maga teljességében és épségében a hangosbemondó tölcséréből. Ugyanez a tölcsér derűt fakasztó képtelenségekkel szolgál a továbbiakban is. „Tisztelt”-tel szólítja meg és szorgosan magázza a homokban elmerülten játszadozó potenciális nézőket, a gyerekeket, valamint erélyesen zsarolja azok szüleit, mondván: ha szeretik kicsinyeiket, megszerzik számukra az épp felkínált meglepetést. Majd sürgősen és a hatás kedvéért hozzáteszi, őszinte és öntudatlan kritikát fogalmazva meg ezáltal: egészen olcsó meg­lepetés ez! Az itt-ott felhangzó, jóízű nevetés az akaratlan kétértelműséget jutalmazza. Nem tesz semmit, emberünk változatlan hangerővel és buzga­lommal invitálja az érdeklődőket az aznap esti előadásra, a helyi, szabad­téri kertmoziba, meggyőzően hangoztatva: a teremben (sicc!) jól fog szóra­kozni egyéves és százéves gyerek egyaránt. Enyhén megdöbbenve az éppen kinyilatkoztatottaktól, tétován körülnéz (gondolom, az utóbbi kategóriába sorolható „gyerekeket” keresgéli), majd lendületesen listázza a műsor sztárjait, „vedete” helyett következetesen „vendetekként emlegetve azokat, egyébként „az értők tudják, miről beszélek” jelszó adta lazasággal: Radu, Dudu, Ionuj stb. Később változik az összkép: Raducu, Danuj, Florin stb. A SZONDA SZABOLCS (Folytatása a b. oldalon)

Next