Romániai Magyar Szó, 1999. május (11. évfolyam, 3047-3077. szám)
1999-05-01 / 3047-3048. szám
szabad szombati melléklet Így teltek hosszú évek. Ezerkilencszáznegyvenhat tavaszán az apám megváltozott. Minden reggel a Nemzeti dal első szakaszát szavalta lelket felrázó ébresztőként. Nem komédiázott. Talán nem is látott bennünket. Úgy forgolódott, járt föl-le a házunkban, mint akit szorítanak a falak, ki akar törni közülük. Arcáról lehámlott az, amit anyám idióta röhögésnek nevezett. Olyan lett, mint a harci paripa, amikor trombita szavát hallja. Álmélkodva figyeltük az anyámmal. Én megpróbáltam kacagni rajta, de atyai legyintésétől a sarokban kötöttem ki. Nem tűrte, hogy valaki is megzavarja őt nagy metamorfózisában. Vajúdás volt az, igénybe vette testét, lelkét. Szavalta a Talpra magyart, azt, amin szeretett azelőtt fölényes gúnnyal kacagni, és nemegyszer obszcén változatát röhögte az anyám arcába, de most váratlanul életközelbe került, szembe találta magát vele. Neki szólt az a felhívás, az ő kiválasztott személyének. A konyhaasztalnál ült, kijózanodva előző napi részeg mámorából, és magyarázott. - Érted, anya? Talpra estünk, bennünket szólít a történelem, szélesre tárja előttünk a kapuit. Otthagyta kazánfűtői mesterségét, és minden idejét a történelem meg az orosz nyelvtudásának, ,gazdagítására fordította. Élőben tanulta, nem dohos könyvekből, és a leghivatottabb professzoroktól, az orosz tisztektől. Most kotyvasztják Európa jövőjét, anya. Érted? Nem egy szar országét: Európáét, a világét. Nem maradhatunk ki belőle, eleget csináltak nélkülünk. A másik sarkallatos tétele tömörebb volt és talányosabb. Mi tiszta lappal indulunk, anya, ezt kell megérteni. Megdöngette széles mellét és diadalmasan, elismerést várón nézett anyámra. Az nehezen fogta fel az új alapigazságokat, bár az apám minden jóval megrakottan tért haza éjféltájt a nyelvleckéből, és gyarapodó tudásától erősen imbolyogva. Az anyám sarkára állva, vészjóslón kérdezte: ki az a mi? Kit szólít a történelem? Áruld el új barátaid nevét, hogy szembeköpjem őket. 1. Az apám zavarba jött. Egy elvont tételt kellett élő, emberi alakba öntenie. Fogalma sem volt addig e feladat bonyolultságáról. — Nem mered megmondani, ugye, hogy ki az a mi? - süvített kárörvendőn az anyám. Te lengyel kapcabetyár, nemzeted testén dögmadár. Az apám sápadtan, gondolataival, szavakkal birkózva megcélozta mutatóujjával az anyámat. — Tudod, hogy ki az a mi? Megmondom. Ha van füled, egy csöpp sütnivalód, akkor megérted. Én megmondom. Felemelkedett az asztaltól, kihúzta magát szokatlan ünnepélyességgel. — Te vagy, anya, meg én, meg a fiunk, meg mi... mi. Nem látod? Akik tiszta lappal indulunk. Ez váratlan volt az anyámnak. Hátravetett fejjel, horgas szemmel figyelt, mintha otromba tréfát akarnának elsütni a rovására. Az apám megtáltosodott a kikívánkozó szavaitól, a felduzzogó tudományától. — A történelemtől kapjuk ezt a tiszta lapot, fel tudod fogni? Szélesre tárja előttünk a kapuit, akiknek mindig azt vágták az arcukba: coki nektek! Nézzék egymást. Úgy először az életükben. Az anyámat is megcsapta az elhangzottak látnoki heve. Rájuk gördültek, feszítették belülről, szorították kívülről őket. — Hová fogunk belépni? - kínlódta ki az anyám. — Egy új világba, a miénkbe. Elegünk van az urakéból. Most rajtunk a sor, szólít bennünket. — A Szent Koronával? Erre a kérdésre nem számított az apám. Hápogott. Aztán az asztalra csapott. Táncolt a konyhában minden. Olyan igazán kiborultnak még nem láttam őt. Sarokba szorították. A Szent Korona kigúnyolása nemcsak egyszerűen anyám bosszantása volt, ha először talán annak is indult, hanem saját útjának a megtalálása, szilárd alap, melyre építeni akart. Meg kellett oldania ezt a gordiuszi csomót. Nem térhetett ki előle. Nem az anyám miatt, megvilágosodhatott előtte, hogy sokkal többről van szó. Beleszédült a történelem bonyolultságába. Dühös volt magára, az egész világra, ordított mint egy csapdába esett oroszlán. Nem lehetett megérteni, hogy mit. Amikor az anyám ismételten a mellének szegezte a kérdést, saját megdöbbenésére rájött arra, hogy helyet cserélt az anyámmal: ő került az állítás, az meg a tagadás oldalára. Merőben új felállás volt neki. Elbődült artikulátlanul, majd vadul kilökött szavaitól az anyám álla leesett. A Szent Koronával csak mi léphetünk át az új világba, csak mi, a tiszta ragyogóra mosta, aztán az ő mosdása, fésülködése következett és ruhaváltása. Előszedte féltett ereklyéit. Remegő kézzel, hosszan tartotta maga előtt őket, lesimogatta róluk a nem létező porszemecskéket, és az átszellemültség elrévedésének lángnyelvei vették körül őt. Meg kellett simogatnom. Nem tudom, hogy miért tettem. Átöleltük egymást. Már magasabb voltam, mint ő. Úgy tartottam a mellemen, akár egy gyereket. Nem tudatosodott bennem semmi. Csak tartottam őt a karomban, és jókedv, elégedettség költözött belém. Újfajta érzés volt, amiről addig nem tudtam. És nem szorult magyarázatra, szavakra. Önmagában hordta magyarázatát és én, tizenhat évesen csak amolyan szélkakasa voltam, amelyik idétlenül for GÁSPÁR B. ÁRPÁD Egy rendhagyó március 15-e Máramarosszigeten a lapunkkal, érted? És ő a miénk lesz, felfogod ezt, anya? Ilyen előzmények után március tizenötödike előnapján az anyám lázban égett. Méltón és immár szabadon akart ünnepelni. Énekelt. Addig sosem hallottam. Meg-megállt munkája közben, és valahova messze nézett. Lopva figyeltem és el kellett fojtanom kacagásomat. Olyan különös lett, mulatságosan más. Ő is volt, meg nem is ő, mintha azokhoz a festményekhez tartozott volna. Már mondtam, hogy nem volt normális. Beleélte magát, minden másról megfeledkezett. És ismételten úgy tett, mint aki indulni akar valahova, mint akit szólítanak. Feltartott fejjel, kiegyenesedve, akár egy lobogó gyertyaszál figyelte a szólítást és indulni akart. Lélekben nagy utat tehetett meg. Lefoszlottak róla köznapjai, a sok perpatvarban, kiábrándulásban eltelt évek, és felragyogott igazi énje. Kitakarított, mindent tisztára cserélt, még az ablakainkat is húsvéti dal szelek járására. Éreztem azt az időtlenséget és ugyanakkor azt a másik valamit is, aminek parancsára cselekednem kell és fogok. Fehér inget készített ki nekem, hozzá fekete zakót, melyre ki kellett túrnöm ingem gallérját. És egy háromszínű kokárda is előkerült valahonnan. Megint arról a sastollas, kalapos tábornokról mesélt, ezredkürtös nagyapjáról, a csatákról, a hősökről, én meg simogattam őt, mint egy gyereket s valami egészen más bontakozott ki bennem, nem a hallott szavak nyomán sorjázó képek, jelenetek. Megértő szeretet, hátterében magabiztos derültséggel, amelyik utat nyitott előttem az élet zűrzavarában, s bár semmi köze nem volt anyám elragadtatásához, mégis egymást melegítették. Kacagtam rajta, kacagtam magamon, amitől neki is jókedve lett, megdöngette a hátamat, és az én bolond kisfiamnak, csikócsödörkémnek nevezett, így telt el az ünnep előtti nap. Az anyám nem tudott lefeküdni, föl-le járkált egész éjszaka, mert az apám sem éjfélkor, sem éjjel kettőkor nem jött még haza, ahogy máskor szokta. Intéz íven belemerült a nyelvleckékbe. Az állomás környékéről lövöldözés, felszólítások és vezényszavak hallatszottak, valamelyik szomszédunknál oroszok és ukránok verekedtek, asszonyok menekültek hangos sikoltozással, ablakok törtek, kapuk döngtek, és valaki hangos kétségbeeséssel jajgatott fájdalmában. Vonatszerelvények kerekei kattogtak szaporán, mozdonyok füttye szállt hosszan, csattogtak az ütközők és messziről énekszót hozott felénk a szél. Ültünk a sötétben, a hideg házban, hallgattuk a Tisza morajlását, a füzes vesszőerdejének zúgását, és ahogy a megmegújuló szélrohamok cibálták süvöltve a parti nyárfákat. A szél nekinyomakodott ablakunknak, házunk falának, mintha föl akarná emelni és kéményünk körül táncolt. Már szürkén virradt, mikor feltántorgott tornácunk lépcsőjén az apám. Nem volt egyedül. Hátrapisszegett valakire és lábujjhegyen igyekezett nesztelenül lépni. Nagy igyekezetében és hátrapisszegései közben megbotlott és előrelendülve négykézláb bevágódott a házba. Robajló zajt csapott, mert magával rántotta professzorait is, a két orosz tisztet. Azt hittük, hogy egy egész szakasz rontott be. Hosszú vászon hálóinges anyám kirohant a konyhába. Az éjszakai várakozás gerjesztette energiától meg a felháborodástól úgy állhatott az ajtóban, mint a hosszú arkangyala, megnőtt és körülötte a harag lángnyelvei loboghattak. Jelenése fölkészületlenül érte a két professzort. Elengedték az apámat, aki nemes egyszerűséggel leült a padlóra és fejét a konyhaasztalba veregetve ütemesen, egy orosz katonadallal akarta folytatni nyelvleckéjét. A két tiszt egymásra nézett majd megint az anyámra, suttogtak egymásnak valamit aztán ősi orosz szokás szerint mélyen hajlongani kezdtek anyám előtt. Mellükre tett jobb kézzel hajlongtak, homlokuk majdnem a padlót érte és borcsánatkérést ismételgettek. Az anyám egy angol királynő szigorával fogadta az alázatos üdvözlést. Az apám abbahagyta gajdolását, ő is az anyámat nézte, aki mögött tárva maradt a szobaajtó és megmutatkoztak pompájukban a falra akasztott ereklyéi. Az apám esze váltott az alkoholmámor sugallatára. A megszeppentek komolyságával, a ruhájukat rángatva közölte az orosz tisztekkel: szvjátája korona. És mutatta a Szent Korona festményét. A részegek látomásaival és imbolygásukkal küszködve azok lekapták fejükről füles sapkájukat és könyökükkel egymást bíztatva kézcsókra járultak anyámhoz. Azt kellemesen meglepte a hajlongás, a kézcsók. Akkor került elő a kisszobából dús fekete szakállával jóindulatúan csodálkozó bátyám. Hatásosabb élőképet rendezni sem lehetett volna. Hosszú hálóinges anyám, fekete szakállas bátyám, fölöttük meg a Szent Korona. A két orosz először szájtátva bámulta a látványt, aztán etikettszerűen meggörnyedve hátrált, ahogy a cár elé járulás után szokás. Valamelyik filmben láthatták vagy képen. Egészen az asztalig taroltak és az ajtóra vetettek egy pillantást, hogy messze van-e még? Az apám feltornázta magát az asztal mellől, igyekezett úrrá lenni dülöngözésén, és rázendített az orosz himnuszra: szájaz nerusimoj reszpublik szvábodnih... A másik kettő lelkesen belekapcsolódott a bömbölésbe, a Szent Koronára függesztett könnyes szemmel. A végén összecsókolóztak az apámmal, egymással, kitörölték könnyüket a szemükből és elégedetten sóhajtottak, mint akik túl vannak egy kényes helyzeten, bravúrosan kivágták magukat belőle. Gyermekien nyílt lelkű mosollyal a torkukat kezdték fricskázni. Ügyesen csinálták, pengett torkuk megfeszített bőre. Azután a hasukat fűrészelték tenyerük élével. Rögtön megértettem apámmal együtt plasztikus jelbeszédüket. Egy lábos savanyúkáposztát hoztam fel nekik a pincéből, az apám meg egy üveg kisüstit tett az asztalra. Nem győztek dicsérni engem: málágyec, málágyec! Szélesen mosolyogtam rájuk, intettem nekik, hogy csak fogjanak hozzá, és lassan hátráltam az ajtó felé. Ők hörbölni kezdtek, fejük felváltva tűnt el a lábosban. Behúztam a konyhaajtót magam mögött. Csukott tornácunkon két zsákot fedeztem föl, amikor káposztáért mentem. Az este még nem volt ott. Az egyikben valamilyen keményebb holmi volt. Alig hordott német tiszti csizmát húztam elő. Rögtön megnyerte tetszésemet, rég vágytam ilyesmire. Felöltöztem. Orosz katonai nadrágba bújtam, amihez nagyszerűen passzolt a csizma. A lábamra szabták. Léptem vagy kettőt bennük, és találtam a zsákokban egy magas nyakú, kaki színű pilóta-pulóvert. Amerikai lehetett. Hozzám simult, átmelegítette a szívemet is. Megnéztem magam az ajtó üvegében. Elölről, oldalról, hátulról. Mintha szárnyaim nőttek volna. Helénre gondoltam. Ha ettől sem esik hasra vagy inkább a hátára, akkor soha. Homlokomba bondorodó szőke hajamra fordítottam még néhány figyelmes percet, majd az elcsendesedett családi hajlékunkra figyelmezve, óvatosan visszamentem a konyhába. Édes békességben, részeg mámoruk meg fáradtságuk bölcsőjében aludták tejálmukat. Megtömtem zsebemet kockacukorral, két tábla amerikai csokoládéval, keblembe néhány húskonzervet csúsztattam, meg egy fél liter rumot, murit csapunk az osztályban, táncolni fogok Helénnel, megcsecserészem a kis vadmacskát. Jó szorosra húztam széles derékszívmat, és három napi kihagyás után elindultam az iskolába. (Folytatjuk) BÉKÉS PÁL Aleppó A Török Birodalom szíriai tartományának aleppói katonakórházában áldatlan állapotok uralkodtak az 1850-es tífuszjárvány idején. Haldoklók mindenütt: kórteremben, folyosón, udvaron... Még Murad Tevfik pasának sem jutott méltó halál. Pedig a Porta nagy becsben tartotta. Született katona volt, költők barátja, a szabadság szerelmese. Most azonban “a lázadók ostoraként" - újabban így nevezték - hetek alatt felszámolta a végeérhetetlennek látszó kurd szabadságharcot. Irgalmat nem ismert. Hívebb harcosa a szultánnak törzsökös törökök közt sem akadt. Holott alig egy éve, hogy munkát keresve Konstantinápolyba érkezett és az igaz hitre tért. A kórházírnok a halotti bizonyítványon feltüntette a “lázadók ostorának” korábbi, hitetlen nevét is. Oly furcsán festett szépen kalligrafált arab betűkkel: JOZEF BEM. Csak ha úgy alakul 1978-ban még gőzösök jártak Rhodoszra. Az éjszakai járat orrán-tatján az állt méteres betűkkel: HOMÉROSZ. Indultunk éppen, a lenyugvó nap szembetűzött, a mindenhonnan összeverődött hátizsákosok az éjszakára készülődtek a kémények tövében. Időtlen béke a sós szélben, füstarany ég, borszínű tenger. A szőke holland rámnevetett. - Amszterdam - mondta bemutatkozás helyett. - Budapest - válaszoltam. - Óh Budapest! - És csámpás kiejtéssel, derűsen sorolta: - Petőfi híd, Szabadság híd, Erzsébet híd... - Ez igen! - Csak térképről tudom: Széchenyi híd, Margit híd, Árpád híd... aztán a vasúti híd - baaammmmm! - Baaammmmm?! - Százszor megcsináltuk a szimulátoron! NATO, 4. bombázóhadosztály. Néztük a bőrszínű tengert. A holland nyugtatóan karomra tette a kezét. - De csak ha úgy alakul. Könyvtár A határmenti falucska könyvtárosnője kávéval kínált, aztán azt mondta, ráérünk még, nézek-e addig háborút? A könyvtár lapos tetején bámészkodók. Úgy száz méterre csíkos sorompó két uzsonnázó határőrrel, a túloldalon falu, épp mint ez. • Égett a főutca. Egy szélső ház udvarán aknavető, hárman sürögtek körötte, a rézsútos csőből gránátok süvítettek a messzibe. Aztán menekülők rohantak a főutcára, megpakolva, görnyedten a sorompó felé. A határőrök feleresztették a rudat, aztán le. Uzsonnáztak tovább. - Ez van minden délután - mondta a könyvtárosnő. Az órájára nézett, terelgetni kezdte a bámészkodókat befelé. A teremben üdvözölte a megjelenteket, és felém fordult: - Most hallgassunk meg egy szép előadást az irodalomról.