Romániai Magyar Szó, 2002. március (14. évfolyam, 4052-4082. szám)

2002-03-01 / 4052. szám

2002. március 1. százszorszép • százszorszép Mottó: Nincsenek csúnya nők, csak néha kevés az alkohol... Lányoknak, asszonyoknak, hölgyeknek... És mindenkinek, aki olvassa Szerkeszti MÁTHÉ ÉVA Simon Judit Gyöngyi 29 éves. Sorsáról különösebb megrendültség, önsajnálat nélkül beszél. Mint bármelyik ember saját egyedi, megismételhetetlen életéről... Másfél éves korában agyvelőgyulladáson esett át, de ezt nem vették észre az orvosok. Ugyanakkor már enyhe csípőficammal született. Mint látni fogjuk, általában nem volt szerencséje az orvostudománnyal, a fehérköpenyesekkel. Félrekezelték. Kilenc éves koráig folyamatosan romlott az állapota, és már akkor, 1982-ben tolókocsiba kényszerült. (Pontosan nem lehet tudni, mi a baja. Egyszer egy orvos azt mondotta édesanyjának: "Asszonyom, a lánya testének rugói felmondták a szolgálatot.") Tehát jól emlékszik arra az időre, amikor ő is járt, mint az emberek nagy része. Azt mondja: szerinte nehezebb azoknak a sorsa, akik felnőttként bénulnak meg, így gyerekként könynyebben hozzászokott helyzetéhez... Egy éven át házhoz járt hozzá tanító nénije. De utána visszakerült a normális iskolába. Elvégezte a 10 osztályt, majd eltanácsolták az iskolából. Nem engedték líceumba. De nem hagyta magát. Végül esti tagozaton érettségizett. 1993-ban beiratkozott a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola levelező tagozatára. A főiskola e tagozata már nem létezik. Most a Babes- Bolyai Egyetemen képeznek hitoktatókat. Judit azt mondja: hátra lenne még a legvégső vizsga. De minek? Hiszen úgy sem lenne képes tanítani az iskolák lépcsői miatt. *** Ám nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy a négy fal között ül, és sorsán kesereg. Dehogy. Egyébként egy marosvásárhelyi lakótelepi tömbház földszintjén él édesanyjával. Édesapja öt éve lehunyt. Édesanyja igen talpraesett, ügyes asszony. Mindaddig ő emelgette, tette, vette a béna lányt, amíg decemberben elesett, karja eltörött. "Isten mindig küld valakit!" - mondja Judit, amikor arról érdeklődöm, hogy miként boldogultak. Pásztor Hajnal a barátnője, ő járt a nehéz napokban hozzájuk segíteni. Juditnak az Istenbe vetett hit az élete. Családja is vallásosan nevelte, de ő maga 16- 17 éves korától végez tudatos hitgyakorlatot. Kérdésemre, hogy miként dolgozza fel magában helyzetét, sorsát, mit gondol erről, magabiztosan állítja: "Állapotomat nem tekintem büntetésnek, Isten csapásának még kevésbé. Annyira meg vagyok győződve arról, hogy Isten szeret engem, hogy csak azt gondolhatom: célja volt azzal, ami velem történt. Az élet nem más, mint felkészülés a Vele való találkozásra. Úgy látszik, nekem így kell készülnöm, ez az én sorsom." Hitoktatóként sokáig nem volt képes hozzá hasonló, sérült, beteg, elesett emberekkel foglalkozni. De idővel rájött, hogy ez lehet számára a legnemesebb életcél: segíteni azokon, akik nála is jobban rászorulnak a támogatásra. Ettől a gondolattól már egyenes út vezetett oda, hogy aktív tagja legyen a HIFA (Hilfe für Alle) nemzetközi segélyszervezet hazai csoportjának. Az egyesületet Ausztriában 1971-ben Adolf Paster és Dr. Aaron Ekwu hozta létre. Paster úr és neje több mint hetven évesen most is járja a világot, Juditnak is jó ismerősei. Magyarországon 1995-ben, Romániában 2000- ben alakult meg a HIFA-egyesület. Alapgondolata: "Az emberi méltóság kibontakozása és lelkiismeretes megőrzése... reményt adni a szegények legszegényebbjeinek... mindazoknak, akik akár szellemi vagy fizikai, akár anyagi adottságok hiánya miatt nem képesek emberhez méltó életet teremteni". A HIFA felekezetek és pártok fölött áll. Az lehet tagja, aki kész arra, hogy "fenntartások nélkül segít felebarátainak, anélkül, hogy annak alapvető meggyőződését meg akarná változtatni". A szeretetre, emberi egyenlőségre, Istenhitre alapoz az egyesület. A HIFA keretében létezik egy Fraternitás nevű evangelizációs mozgalom (Sérült és Beteg Személyek Testvérisége), ennek Marosvásárhelyen havonta két találkozója van - lelki vezetője Csató Béla főesperes, a marosvásárhelyi belvárosi római katolikus plébánia plébánosa. A HIFA INVO mozgalomnak pedig az a lényege, hogy egy normális gazdasági rendszer kialakulását segítse elő. Ez az a háttér, tevékenység, mely Judit mindennapjait kitölti. És van egy titkos álma.... Ez akkor derült ki, amikor - bár félve - megkérdeztem: mi lesz, ha édesanyjával történik valami, hiszen annyira rá van utalva... Szóval néha ébren, néha éjszaka, alvás közben arról álmodik, hogy Marosvásárhelyen létrehoz majd egy kis házakból álló közös otthont, ahol a mozgássérültek, magatehetetlen emberek megfelelő szakgondozás mellett gondtalanul élhetnek, ahol minden azt szolgálja majd, hogy sorsuk elviselhető legyen... Persze ehhez pénz, terület, terv és ismét csak pénz kell. Mifelénk nincs ilyen otthon, ahol az igen értelmes mozgássérülteket befogadják... *** Judit tehát egyedül jár-kél, azaz mozgó székkel kocsikázik a városban. (Az ember keresi a megfelelő szavakat, ha ilyen szokatlan helyzetről ír.) A 2001-es év ismét szokatlan volt életében: kétszer ütötték el az utcán. "Először tavaly januárban történt... Felborultam a székkel. Annyira megijedtem, hogy alig tudtam utána levegőhöz jutni, magamhoz térni. Aztán másodszor is megtörtént... Egyszerűen nem látott az autós, aki elütött. A kocsikhoz képest kicsi vagyok. Főleg az első eset után annyira féltem kimenni az utcára, hogy két hétbe telt, amíg erőt vettem magamon. De a szentmisén való részvétel óhajtása erősebb volt félelmemnél, legyőztem" - meséli talán legkellemetlenebb élményeit. Pedig voltak mások is, amire nem szívesen emlékszik. Például 11 éves korában egy hónapig nem látott. Akkor dr. Szabó Árpád kezelte, vitte ki a homályból. Látása nem tökéletes, de elboldogul. Amint említettem, egy három hónapos, számítógép-kezelői tanfolyamot is elvégzett. Komputere nem a sajátja, hanem a HIFA egyesületé, de egyelőre használhatja. Immár elektronikus úton levelezhet a nagyvilággal, sorstársaival. (Egyébként a 100 ingyenes telefon-impulzuson kívül a világon semmilyen kedvezményben nem részesül.) Minden délután elkocsikázik a szentmisére. 20-25 percet vesz igénybe az út. Judit harmadfokú ferences. Hogy ez miben áll? Olyan Ferenc rendi tag, akire nem vonatkoznak a rend igen szigorú előírásai, de annak alapgondolata, szabályai szerint cselekszi a jót, segít a bajba jutottakon - amennyire erejéből, leleményéből telik. Es telik. (Ha bármilyen ügyben valaki fel akarja venni Judittal a kapcsolatot, akkor a következő e-mail címen teheti meg: sjutka@personal.ro) Élet - guruló székben A hit és szeretet erős kötelékében Vannak emberek, akikkel az utcán rendszeresen találkozunk. De személyesen nem ismerjük őket. Egyesek életünk végéig ismeretlen ismerősök maradnak számunkra. Elképzeljük, hogyan élnek, mivel töltik mindennapjaikat, melyek az örömeik, bánataik. De mindez elméleti síkon marad. És vannak mások, akikkel - miután felfigyelünk rájuk - valóban szeretnénk megismerkedni. Itt természetesen nem a nemi vágyra utalok, amikor egy fiú és egy lány ellenállhatatlan vonzást érez egymás iránt, majd végre megismerkednek... Évek óta figyelek egy lányt, akiről csak azt tudtam, hogy a környékemen lakik, hiszen gyakran láttam automatikusan működő tolókocsijával egyedül mifelénk és a városban közlekedni. Régóta csodálom fogyatékossága ellenére vállalt önállóságát, és sejtettem, hogy egy nemes szívű, értelmes lányról van szó. A közelmúltban aztán egy számítógépes tanfolyamon megismerkedtünk.... *** Róla azt mondja Judit: mindig ott van, ahol nagy szükség van rá. Ez a mestersége... De máshonnan is jött segítség: testvére, Simon Sándor a marosvásárhelyi vegyi kombinátban dolgozik, amolyan ezermester. Mivel a szükség is úgy hozta, elkészítette azt az emelő szerkezetet, mely motorral működik, és ha ebbe belesegítik Juditot, akkor a szerkezet kiemeli az ágyból, majd ha kell, vissza is teszi, beemeli őt a fürdőkádba, a tolókocsiból ráteszi a vécére... A mozgássérült ember életében semmi sem úgy történik, mint ahogy mi magunk megszoktuk. Eszünkbe nem jut, micsoda ajándéka a sorsnak, hogy reggel könnyedén felkelünk, megmosakodunk, fogat mosunk (Judit ezt csak úgy képes megtenni, hogy kezében tartja a fogkefét, és a fejét mozgatja...), majd elmegyünk otthonról, este pedig könnyedén befekszünk az ágyba, és nyugodtan alszunk. S közben ahányszor szükséges, a vécére ülünk.... *** Kérdem: honnan, hogyan tudott hozzájutni automatikusan működő tolókocsijához. Ami lényegében nem is tolókocsi, mert nem kell tolni. Hanem mondjuk: mozgószék... Ennek külön története van. Az 1997-es év meghatározó volt életében. Márciusban kapta székét, éspedig úgy, hogy egy katolikus lelkészen keresztül megismerkedett a Marosvásárhelyen élő Zichy Josepha grófnővel, aki felvette a kapcsolatot testvérével, a Németországban élő Zichy Eleonóra grófnővel, és ő küldte a széket, a Máltai Szeretetszolgálat közvetítésével. Októberben, mikor már képes volt önállóan közlekedni ezzel, akkor veszítette el komoly támaszát, édesapját. *** Gombnyomásos csodalak A napokban hozzájutottam egyik kedvenc lapom, a HVG (kevésbé informáltak kedvéért: Heti Világgazdaság) friss számához. Többek között arról olvastam benne, hogy milyen kell(ene) legyen a huszonegyedik század ideális lakása. Miközben magam elé képzeltem a technikai csodát, percig sem szabadulhattam környezetem összképétől... Zürichtől nem messze a Metro áruházlánc alapítója pénzén él az ideális lakban egy önként jelentkező, „kísérleti” család. Az apartmant multi és svájci cégek szerelték fel, kiket arra kért a tervező: tegyenek bele a lakásba „annyi gombnyomásos ketyerét, amennyit csak lehet”, de ne váljon az mégsem falanszterré. A lakók a Steiner házaspár, kik két örökbe fogadott afrikai gyereket nevelnek. „A körsétát a konyhában kezdjük, ahol az egyik falra ezüstkeretes képernyőt akasztottak. Ujjérintéssel ide varázsolhatók a konyha összes gépének kézelőgombjai.” (Mondjuk ez a „varázslat” nálam egyszerűen megy: pillanat alatt előveszem harminc éves, széteső félben levő robotomat, s villanyvasalómat, s ezzel ott a „készlet”. Ezüsttábla, gombnyomás nélkül.) Azt mondja a cikkíró: „a képernyőről irányítható a sütés-főzés”, s a képernyőre való előhívással állapítja meg a ház asszonya, mi van otthon. (Nálam ez sokkal könnyebben megy, kinyitom a hűtőt, és megállapítom, hogy majdnem semmi sincs otthon. Ez így sokkal egyszerűbb, nagy gyakorlatra tettem szert ebben.) „A vásárlás interneten történik, a megrendelés beérkezik az üzlethez, ahonnan majd kiszállítják az árut. Ehhez a családnak nem kell otthon tartózkodnia, a ház külső falába ugyanis egy hatalmas páncélszekrény félét építettek...” Persze a boltos oda helyezi el a rendelt árut. (Nálunk az lenne a gond, hogy interneten nem érdemes egy ekkora rendelést leadni, mint teszem azt: egy kenyér, egy tej, húsz deka párizsi... Ekkora listától biztosan menten méltatlankodni kezdene a komputer, esetleg a nyelvét is kiöltené... S a hatalmas páncélszekrény is belehalna a bánatba, mármint az ürességbe...) „A képernyőre varázsolható a boltban kapható teljes áruk választéka is, s ebből válogathatnak a háziak” - olvasom. (Mondjuk nekem ez is fölösleges lenne, esetleg olvasgathatnám regény helyett, egyébre sem volna jó, mert azért a napi kenyérért, tejért igazán kár lenne holmi listákkal bíbelődni.) Olvasom még, hogy a pincében központi porszívó működik. (Ez bizony nem ártana, mert a főúton, ahol élünk, csak úgy szálldos a jó fajta, benzingőzzel elegyített por.) A nappaliban aztán gombnyomásra nyílik a mennyezet, vetítő ereszkedik alá, s a falon megjelenik a televízió műsora... Gombnyomásra Sötétedik a szoba (nálunk a naplementéből kifolyólag!), a ház szellőztetése is automatikus, nem kell ablakot nyitni. Mihelyt erősen kezd sütni a nap, a redőny is elindul lefelé. (Hogy? Hát akkor ezekhez a szegény Steinerékhez soha nem süt be a napocska? Micsoda pech!) A ház tetején elhelyezett meteorológiai miniállomásnak köszönhetően minden tárgy tudja a dolgát: ha esik, a tetőablakok becsukódnak, ha nagy a szél, a teraszajtók kitámasztják magukat. A szoba sarkában álló kis készülék elnyeli a látogatók által kilélegzett széndioxidot. A kertben körlakú, napelemes fűnyíró, ha életre kell, hangtalanul, megállás nélkül vágja a füvet három centisre. (Nálunk ez úgy történik, hogy ha túl nagy a bozót, napokig fejsen nézünk egymásra, -kire sózzuk rá-a kaszálás. Mivel egyikünk sem ért hozzá, végül fűnyíró ollóvalszerencsétlenkedütk, mikor éppen ránk jön :a lelkesedés, de mivel ez általában hamar elmúlik, a füvet lényegében nem nyírjuk.) A zürichi hálószobában a duplaágy harmonikaszerűen nyitható... (Hogyisne... nálunk az a „harmonikázás biztosan egy hét alatt elromlana, s aztán reggel nézhetnénk magunkat csíkosra lapítva, amint a szüszt kinyomta belőlünk az „ágyharmonika”.) A zuhanyfülke kivilígítható, a víz hőmérséklete mindenki számára programozható...(Nálunk is így megy ez. A program úgy szól: mióta a külön hőenergia-gazdálkodásra rátértünk,stopperrel mérjük, hogy ki mennyit pancsol, s lessük, ki milyen melegre hevíti a vizet.) Maga a ház egy millió svájci frankba kerül... Ebből is látszik, hogy ez az egész nem nekünk való. Képzeletbeli utazásom a Zürich melletti ház és marosvásárhelyi lakótelepi kéglink között eszembe juttatta azt a mértani „fantazmagóriát”, miszerint a párhuzamosok a végtelenben találkoznak... Persze ezt kétlem, mint ahogy azt is, hogy a svájci és hazai életkörülmények valahol, valamilyen körülmények között azonosulnak. Bár ahogy a marosvásárhelyi Rózsadomb, alias Somostető új úri negyedét elnézem, nincs kizárva, hogy a nyomortengerből itt-ott kimagasodó, apró „Svájc-oázisokban” megindulhat a hazai háztartási gombnyomogatás. Erről a csodalakásról az az egykori meghitt karácsony is eszembe ötlött, amikor Lóci fiúnk még kicsike volt. A kor divatja szerint vásároltunk neki egy „magától kirregő lépegető” herkentyűt. Semmit sem kellett tenni vele, csak megnyomni rajta egy gombot. Ettől aztán játszott magával, magától... Lóci egy darabig bizalmatlanul nézte, majd keserves sírásra fakadt, s két hüppögés között megkérdezte: „És én akkor most már mit fogok mentetni?” Szerencsére a kínai illetőségű mütyür pillanatok alatt elromlott. A gyerkőc megdicsőült ábrázattal a földre hasalt, hogy “mentesse” az immár hozzánk szelídült kis masinát. MÁTHÉ ÉVA /KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Úri asszony Negyven kiló , nagyon boldogtalan. Szemöldökét finom acél csipesszel, a társaságban irtja, hátravetve sovány fejét, s a rúzsával piros pilléket ír az ajka fölé, míg kézitükrében figyel magára. Pár év előtt az emlőit akarta eltávolítani egy divatos sebésszel, ámde erről lebeszélték. Csak vakbelét vetette ki, előre, ezenkívül néhány haszontalan, fölösleges szervét, hogy ezzel is könnyebb legyen. Ma már tehát egészen üres, akár egy kipakolt bőrönd, vagy egy Dekobra-könyv. Úszik, repül és ritmikus tornára jár. Römiz és bridzsezik. Csupán a jobb körökben. Leánykorába zongorázgatott is, de abbahagyta. Mindent abbahagy. Sétálni viszi a tragédiáját s szánják nagyon. Ő a hús úriasszony. Ha néha - föl van öltöztetve, fázik. Ebéd után éhes. “Nem értik őt." A férje sem, "ez a derék fiú’’ - így hívja - aki kenyeret keres rá, de ő kenyeret nem eszik soha, csak aszpikot, grapefruitot, kaviárt, s így tőle független. Beteg szegény. Nagyon beteg. Húsz toalettje van, harminc szerelme, s több "komplexuma". Mindig halálosan fáradt. A hangja személytelen és gépi, mint a hangos filmek beszéde, mely kezelhe távol egyforma, és így senkihez se szól. Ő Éva, Éva, régi, édes Éva, hányszor eszembe jutsz, ha látom őt, hosszú sörényed, langyos-lusta combod, mannás, meleg melled, tejízű csókod, amint heversz, mindnyájunk édesanyja, a paradicsomban, virágok és kígyók között, hajad szép sátorában. Ő körmeit mutatja énnekem, bíborra festett, görbe körmeit, mint amazon, és azt ígérgeti, hogy összetép. De ez nem érdekel. A szobalánya inkább. Hogyha olykor teára hív, künn az előszobában megcsókolom a szobalánya száját, és elmenőben is mindenkoron a szobalánynak csókolok kezet.