Romániai Magyar Szó, 2002. szeptember (14. évfolyam, 4231-4261. szám)
2002-09-04 / 4235. szám
2002. szeptember 4. hírek , olvasmány , honi valóság Kimondta a boldogító igent (Kolozsvár / turós-jakab) • ...ifjú Vasile Soporan, Kolozs megye prefektusának fia Michaela Bianca Vac, Ovidiu Turcu ismert kolozsvári üzletember unokájával lépett szombaton házasságra. Az anyakönyvvezető kénytelen volt félbeszakítani a ceremóniát, miután a jelenlévők egy része zavartalanul „maroktelefonált’’ a kis teremben! Az esküvői mulatságnak a sétatéri Chiosc vendéglő adott otthont, a mintegy 300 meghívott között pedig a kincses város három minisztere, Vasile Dincu, Vasile Puscas és Ioan Rus is helyet kapott. Megjelent a Duna TV havi folyóiratának szeptemberi száma SAPARD- pénzek ugranak? (Kolozsvár / csomaság) • Adrian Nastase kormányfő a prefektusokkal tartott videokonferenciáján figyelmeztetett: az utóbbi másfél évben többször is felhívta a figyelmet a SAPARD-pénzek pályázatára, az ország 16 megyéjében az önkormányzatok mégis elmulasztották saját vagyonukról szóló határozattervezetet benyújtani. Ez a helyzet talán Kolozs megyében a legsúlyosabb Adrian Nastase kormányfő véleménye szerint, mert Funar Gheorghe polgármester a jelekből ítélve nem hajlandó benyújtani a Kolozsvár vagyonát tükröző iratot. A kormányfő szerint mostanig 76 tervezet készült el, amiben SAPARD- pénzt igényelnek Kolozs megye számára. Értékük egyenként 200 ezer és 1 millió euró között mozog. A város lakóinak joga megtudni azt, hogy igen jelentős pénzösszegektől esik el azért, mert közhivatalnokaik nem cselekszik azt, ami egyébként feladatuk lenne. A kormányhatározat hiányában az illető megye települései nem kapják meg a SAPARD- program által nyújtott pénzt. Kolozs megyében 70 tervezet készült az infrastruktúrával kapcsolatban és 6 az élelmiszerekkel kapcsolatban. Az élelmiszerek feldolgozására körülbelül 6 millió eurót igényeltek. Nagyon gyorsan kellene cselekedni, mert az adományozó terv alapján dolgozik és elfogadható pályázatok hiányában nem utal át pénzeket. A X. MÜSZIT (Gyergyószentmiklós / gál) • Szeptember 26-29. között immár X. alkalommal ad otthont a gyergyószentmiklósi művelődési ház (újabban művelődési központ) a Műkedvelő Színjátszók Találkozójának. A jubileumi MÜSZIT vendége lesz az aradi Kölcsey színkör, amely Roger Martin Du Gard: „Leleti apó testamentuma" c. darabját adja elő, a Szentegyházi Színkör Mrozek: „A nyílt tengeren" c. darabjával, a szászrégeni Diákszínpad Fülöp Levente „Pléhpofa" című színművével, a dicsőszentmártoni Népszínház, amely Keil Simon „Furcsa pár" c. darabját viszi színre, az alfalvi Sövér Elek színjátszócsoport, Gál Mihály Viharos kabaréjával, az erdőszentgyörgyi Bodor Péter színjátszócsoport a „Bodor Péter kútja" c. előadással, a homoródszentpéteri Ifjúsági Színpad Nóti Károly: „Süt a nap" című darabjával, míg a vendéglátó Fábián Ferenc színtársulat Tudor Popescu „Egy szalmaözvegy utolsó kalandjai" című vígjátékát adja elő. A MÚSZIT-et meghívottként a Figura Stúdió Színház „Szalonspicc" című előadása zárja. Az előadásokat szakemberekből álló zsűri fogja kiértékelni, minden reggel szakmai fórumot fognak tartani az előző nap teljesítményeinek megbeszélésével, míg esténként diszkó és szabad programok várják a színjátszókat Gyergyószentmiklóson. Témára vár a sajtó • Fotó: Csomafáy Ferenc / RMSZ Középpontban - Székelyhíd és az Érmellék i (Nagyvárad / bálla) • A 8. Érmelléki Őszt rendezték meg a hét végén Székelyhíd községben. A rendezvénysorozat az egész régiót fémjelzi és a Bihar megyéhez tartozó valamennyi érmelléki települést átfogja, a hétvégi programok némelyike pedig ennél is nagyobb és tágabb kitekintéssel bírt, hiszen felavatták Csokaly községben a statisztika és a helytörténetírás alapjait letevő Fényes Elek emlékhelyét és Székelyhídon emléktáblát avattak Ady Endrének. Szép példáit találtuk az értékmentésnek, a helyi népi kultúra ápolásának és a művészetek megkedveltetésének - mindamellett, hogy a szórakozásra és a jellegzetes népi mulatozásra is időt kerítettek. Az esemény fontosságát mi sem jelezte jobban, minthogy az augusztus 30-i nyitóünnepségre Székelyhídra érkezett Bihar megye teljes RMDSZ-es törvényhozási képviselete. Üdvözölte az érmellékieket Lakatos Péter, a megyei RMDSZ elnöke. A turulmadaras emlékműnél szervezett nyitóünnepségen a koszorúzás alkalmával Gyurcsik Zoltán polgármester köszöntötte az egybeseregletteket, majd a felszólaló politikusok a rendezvény fontosságát méltatták. Díszpolgári címet és az ezzel járó oklevelet adtak át a községházán Mihály Gábor magyarországi szobrászművésznek, aki Csokaly számára elkészíti Fényes Elek mellszobrát, illetve Johannes Jacobus de Wit holland vállalkozónak, aki üzlettársával üzemet hozott létre a faluban. NAGYKÁROLY Tények és tettek (tanúság) IV. A jobboldali nacionalista 1949-ben az államhatalom első ízben nem adta meg a magyar húsvétot. A tartományi pártbíró ülésén Nagy István szóvá tette, hogy ez az intézkedés és a rossz ellátás nyugtalanságot és elégedetlenséget szült a kolozsvári munkásság soraiban (a munkásság többsége Kolozsváron akkor még magyar volt), s ő maga is nyugtalan. A tartományi Szekuritáté akkori főnöke rögtön megleckéztette: „Se framantá numai dusmanul” (csak az ellenség nyugtalankodik). 1949-52 ősze között apám a Bolyai Tudományegyetem rektora volt. 1952 januárjában felkereste őt Bányai László, a párt KB nemzetiségi osztályának főnöke. Közölte apámmal, hogy a Bolyai-egyetemet egyesíteni kellene a Babeș-egyetemmel, mert a Bolyai színvonala alacsony, a tanárképzést egy marosvásárhelyi tanárképző intézetben kellene megoldani. Apám a javaslatot felháborodottan visszautasította, s azt mondta: „Ha nem ismernélek olyan régen, azt kéne gondoljam, hogy agent provokátor vagy, mert amit javasolsz, a párt sennni nemzetiségi politikájának a megcsúfolása lenne”. (Egyébként ezzel a gondolattal Bányai László 1953-ban nekem is előállt azzal, hogy mi fiatal internacionalisták, akik mentesek vagyunk az öreg vaskalaposok előítéleteitől, javasolhatnánk a két egyetem egyesítését s egy vásárhelyi tanárképző intézet létesítését. Bár akkor még nem ismertem apám álláspontját, az „ötletet” hasonló érvekkel szintén elutasítottam.) 1952 májusában kezdetét vette az ún. „jobboldali elhajlók” elleni hajsza. Luka Lászlót, Pauker Annát, Teohari Georgescut (a pártvezetés internacionalista magját) pártellenes jobboldali elhajlókként, majd később „imperialista ügynökökként” leplezték le. Júliusban apám is sorra került. Az RMP Kolozs tartományi aktíva gyűlésén, egy Józsa Béla-levél alapján jobboldali magyar nacionalistának minősítették a népi írók között kifejtett tevékenységére hivatkozva. A gyűlésen egyre-másra születtek a „leleplezések": Veress Pált pártellenes frakcionistának, Jordáky Lajost ingadozó magyar nacionalista szocdemnek, Dán Istvánt „úrhatnám szakszervezeti bonc’’-nak nevezték ki, akinek ráadásul maga felé hajlik a keze. Csak sokkal később értettem meg, hogy 1952 nyarán vette kezdetét azoknak az ismert kommunistáknak a félreállítása, majd bebörtönzése, akik egy román nacionalista irányvonallal szembehelyezkedhettek volna. Már aznap este Stern László, a Szekuritáté kolozsvári parancsnoka Mogyorós Sándortól, a párt KB titkárától utasítást kapott a fentiek és egy román filozófus egyetemi tanár letartóztatására. Stern László azzal érvelve, hogy régi kommunistákról van szó, írásbeli ügyészségi elővezetési parancsot kért, amit nem kapott meg, s így a fenti utasítást nem hajtotta végre. No de került más, aki nem volt ilyen „szőrszálhasogató", s az említetteket még aznap éjjel letartóztatták. (Stern Lászlót 1953-ban megpróbálták belekeverni egy sikkasztási ügybe. Bebizonyította vétlenségét, de utána kérte a nyugdíjaztatását, s elment könyvelőnek egy építkezési vállalathoz.) Júliustól a családunk együtt a Demeter és a Takács családdal Hargitafürdőn nyaralt. Apám rádiótáviratot kapott, hogy menjen azonnal Bukarestbe. Egy hónapig volt távol. Komor, sötét arccal jött haza s elmondta, hogy a belügy kényszerlakhelyén tartózkodott. Azzal vádolják, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal, Demeter Jánossal, valamint Teleki Ádi gróffal együtt összeesküvést szőttek Észak-Erdély elszakítására, s ilyen értelmű nyilatkozatot várnak tőle, amit nem vállal, mert nem igaz. Szeptemberben - mint utólag megtudtam - titokban kizárták a pártból. Természetesen a rektori tisztségéből leváltották. Az év nyarán vagy őszén zajlott le Ballauer Antal pere. (Ballauer egy igen művelt autodidakta asztalos kismester volt, a 20-as évektől illegális párttag. Apámnak azt kellett volna tanúsítania, hogy Ballauer, volksbundista Gestapoügynök volt. Ő ellenben azt mondta a bukaresti tárgyaláson, hogy Ballauer valóban tagja volt a volksbundnak, az igaz, hogy 44 nyarán irattartó szekrényt csinált a Gestapo rendelésére, hogy Gestapo-ügynök lett volna, arról nincs tudomása, ellenben azt tudja, hogy szolgálatokat tett a mozgalomnak, mert idejében jelezte, hogy kiket fognak letartóztatni. Az ügyész erre nyílt tárgyaláson megfenyegette, vigyázzon, miket beszél, mert rá is sor kerül. Apám akkorra idegileg már annyira ki volt készülve, hogy a tárgyaláson összeesett. (Egyébként Jordáky Lajostól tudom, hogy egy ízben, amikor találkája volt Józsa Bélával, azt üzente - '43 tavaszán -, hagyjanak békét Ballauernek, mert azt teszi, amit kell.) Fazakas Jánostól, a párt KB titkárától 1974-ben tudtam meg, apám annak köszönhette, hogy annak idején nem tartóztatták le, hogy '50-ben az Ami felér egy győzelemmel című kisregényét lefordították öt világnyelvre, s a kisregényt világszerte ismerték, így a hazai „éberkedők” rájöttek, hogy az esetleges letartóztatásból botrány lesz. Visszatérve az '50-es évekhez, a baljós jelek egyre szaporodtak. '52 novemberében vagy decemberében tudtuk meg, hogy a bukaresti Belu temetőben holtan találták Czellér Lajost, egykori sógorunkat. (Czellér a század elejétől részt vett a szocialista mozgalmakban. 1929-ben Forissal és Szenkoviccsal együtt ő is végigcsinálta a 41 napos éhségsztrájkot mint a kommunista monstre per egyik vádlottja. Tudtuk, hogy Czellér a 40-es években kapcsolatban állt Rajk Lászlóval, 1950- ben pedig egy évet ült mint „titoista ügynök”. Utána a Belügyminisztériumban dolgozott. A Belu temetőben a feje mellett feküdt a szolgálati pisztolya. Búcsúlevelet nem hagyott. A család tudta, hogy Czellér balkezes volt, a pisztoly viszont a jobb keze mellett feküdt. Már 1952 őszétől apám egyre-másra fenyegető telefonhívásokat kapott. Ugyanaz a férfihang azzal fenyegette, hogy felakasztják, mert munkásáruló, a balatonszárszói és a lillafüredi találkozót emlegette. Apám viszont mind 1942- ben, mind '43-ban Szárszón kimondottan antifasiszta, háborúellenes szellemben beszélt, ugyanazon évben Lillafüreden Veress Péter és Darvas József tanácsára nem szólalt fel. A tanácskozást egyébként a m. kir. propaganda- és a hadügyminiszter hívta össze, a magyar írók támogatását akarván megnyerni a szovjetellenes háborúhoz. A tanácskozás teljes kudarcba fulladt. A telefonfenyegetések felszámolása érdekében az én tanácsomra apám kérvényezte a postán, hogy a telefonunkat helyezzék lehallgatás alá. Akkoriban az ilyesmit kérvényezni kellett s fizetni a lehallgatást. (Később, mint ismeretes, kérés és külön díjazás nélkül biztosították ezt a „szolgáltatást".) Valahányszor a telefonunk lehallgatás alatt állt, megszűntek a fenyegetőzések, mihelyt a lehallgatás szünetelt, ismét jelentkezett a hang. Ez legalább 3-4- szer megismétlődött egy év alatt. Ez a furcsa „bújócskázás” szöget ütött a fejembe. Valamikor aztán '53 késő őszén apámmal egyetértésben elmentem a Szekuritátéhoz, jelentést tettem s kértem, hogy nyomozzák ki a tettest, mi pedig újból lehallgatás alá helyeztetjük a telefont. Megígérték. Újabb 3 hónapig volt lehallgatás alatt a telefonunk. Mondanom sem kell, hogy hiába. Valamikor '54 januárjában aztán hívattak a városi Szekuritátéhoz és közölték, úgy látszik, a tettes megunta a játékot, aláírattak velem egy típus „hallgatási nyilatkozatot”, s azzal bocsátottak utamra, hogy ha a telefonáló újra jelentkezne, szóljak. Többé soha nem kaptunk fenyegető telefonüzeneteket. Ez az egész história már akkor gyanús volt, hiszen a telefonálgatások mindig akkor szüneteltek, amikor lehallgatás alatt állt a telefonunk. Ma már nem kételkedem abban, hogy ez az egész morbid cécó a Szekuritáté provokációja volt. Ellenőrizték a „megbízhatóságunkat". Attól tartok, hogy a tanúságom kezd kuszán lenni, túl sokfelé ágazódnak a szálak, cserélődnek az idősíkok. Ez azonban elkerülhetetlen, mert az akkori történések gyökerei visszanyúlnak a múltba, az előzmények nélkül érthetetlenek, mint ahogy a jelen is érthetetlen az akkori történések ismerete nélkül. A fent említett események szálai Józsa Bélához nyúlnak vissza, akit a magyar csendőrnyomozók 1943 novemberében halálra kínoztak. Amint láttuk, az ’52-53-as „leleplezések”, letartóztatások, tragédiák, politikai perek mind-mind a magyar kérdés, az észak-erdélyi események körül csomósodnak össze. Történt-e talán valami a háború alatt, ami ezt a vádat legalábbis valószínűsítette volna? Mi köze mindehhez Józsa Bélának, aki már tíz éve halott volt? Ahhoz, hogy a fenti kérdésekre megpróbáljak válaszolni, röviden foglalkoznom kell az életével. (Folytatjuk) Bajosi Bánffy Napok Emlékjelek az előttünk járóknak Báró Bánffy Elek és neje, Györfi Mária grófnő emléktábláját leplezék le Szilágybagoson szeptember első vasárnapján, az első ízben megrendezett falunapokon. A Bagosi Bánffy Napok elnevezésű rendezvényt a helyi RMDSZ szervezet, a polgármesteri hivatal, a refomátus és a baptista egyházak, valamint az RMDSZ tanácsosai szervezték meg kétnapos műsorral. A tulajdonképpeni ünnepség vasárnap ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amelyen Fehérvári Gyula helybeli református lelkipásztor köszöntőjét követően igét Szekrényes Pál baptista lelkipásztor és Lukács József református esperes-lelkész hirdettek, mely alkalomból a felekezetek kórusai, zenekarai szolgáltak. A mintegy 800 éve létező Szilágybagos településnek (korábban községközpont volt) alig 1200 lelket számoló magyarsága van, ugyancsak a fogyó népességű községekhez tartozik. Sokan elszármaztak, elvándoroltak, határon túlra kitelepedtek, ám a feledés ellen és a megmaradásért már a tavaly Lőrincz Lehel szobrászművész alkotásával monumentális emlékoszlopot emeltek a két világháború áldozatainak. Ezúttal az egyház és iskolapártoló Bánffy Elek és neje emléktábláját készítették el. A népes Bánffy-család története szorosan kapcsolódik a tájegységhez, többen viselték e családnevet, származtak belőlük erdélyi fejedelmek, püspökök, főispánok, kormányzók, történetírók, képviselők. A család történetét Simon György Bagoson tanító magyar szakos tanár írta meg és ismertette, különösen Bánffy Elek életét, aki 1867-ben iskolát építtetett, óvoda létesítését kezdeményezte telek adománnyal, pártolta az egyházat úgyszintén többszöri adományokkal. A templomfalra elhelyezett elméktáblát egy leszármazott, Bánffy Éva és Seres Dénes szenátor leplezték le, melynek szövege: „Örök hálával/ a szilágybagosi lakosok részéről/ báró Bánffy Elek és neje Györfi Mária/ grófnő emlékére, akik támogatták őseinket a templom építésében/ 2002. szeptember 17 Lukács József esperes áldását követően az egyházközség, a leszármazottak, az RMDSZ, a helyi és a megyei közigazgatás képviselői koszorúztak, azt követően a néhány lépésre található háborús áldozatok emlékoszlopánál helyeztek el virágkoszorúkat, ezúttal a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Társaság részéről is. A napok programja változatos műsorral járt: az általános iskola, valamint Józsi és a Csengettyűsök zenés bemutatkozásával, szórakoztató és ügyességi, valamint bográcsos- és borversennyel, tűzijátékkal, bállal. Sort kerítettek az elszármazottak találkozójára, szabadtéri diszkóra. Ezidőben inkább az általános iskola osztálytermeiben rendezett helyi népművészeti kiállítást tekintettük meg. Tötös László igazgató irányításával, aki a helyi RMDSZ-szervezet elnöke volt tanítványok végeztek gyűjtést, párszáz tárgyi néprajzi darabból a falu múltbeli életére utaló kiállítást nyitottak meg, amelynek sok-sok látogatója volt az emlékkönyv tanúsága szerint a faluünnepen. A szakértelemmel megrendezett kiállítás a néprajzot tanulmányozó Szabó Róbert, Nagy Réka, Birtalan Beáta főiskolások szorgalmának is tanúbizonysága, mert nem kevés munkába került padlásokról, fészerekből, ládafiákból kétszáz darab fából, textíliából, bőrből készült használati tárgyat összehordani, amelyek az elődök életére, munkájára utalnak. FEJÉR LÁSZLÓ