Ruházati Munkás, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-01 / 1. szám

(Folyt­on, az 1. oldalról) folzának hazájuk felszabadításáért vívott háborújában. Mint mindenütt a világ szer­vezett dolgozói körében, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a szabómunkások körében is erősödött a baloldaliak harca, létrejött a szakszervezeten belül az ellenzéki csoport. Megszületésével és intézkedé­seivel a Tanácsköztársaság újabb lendületet adott a munkások szer­vezkedésének, így a szabómun­kásoknak is. Szakszervezetünk taglétszáma ugrásszerűen emel­kedett. Hozzánk csatlakoztak ugyanis a szabászok, a fehérne­mű-készítők, a fűzősök és a kala­posok, így mintegy 14 ezren let­tünk. A munkáshatalom védelmére alakult önkéntes munkásezredek között egy századdal ott voltak a szabómunkások is. A többiek éj­jel-nappal dolgoztak, hogy meg­felelő ruhával lássák el a vörös­katonákat. Valamennyi szervezett szabómunkás számára érthetően nagy megrázkódtatást jelentett a Tanácsköztársaság leverése, de emlékét nem lehetett kiirtani a szívükből. A Horthy-fasizmus évei újabb megpróbáltatásokat hoztak, de a szervezet­t munkások elszántságát nem tudták megtörni. A szak­­szervezet is sztrájkokat szerve­zett, munkanélküli segélyeket nyújtott. A kommunisták összefogták a legharcosabb szakszervezeti tago­kat és folytatták küzdelmüket a megváltozott körülmények között is. Megalakult a szabók között a 3 tagú kommunista sejt, ez a sejt létrehozta a baloldali ellen­zéket és a munkanélküliek bizott­ságát. A 30-as évek elején ez az el­lenzéki csoport csatlakozott az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék­hez, amely a Kommunisták Ma­gyarországi Pártjának irányítása alatt állt. Nem volt véletlen, hogy 1933- ban a szakszervezeti tagság bal­oldali vezetőséget választott, amely a kommunista szabómun­kások ismételt győzelmét jelen­tette. Az üldöztetések tovább folytak, megszaporodtak a letartóztatások. Munkatársaikat a szabók a bör­tönben sem hagyták magukra. Pénzt, élelmet, ruhát gyűjtöttek a lebukottaknak. Figyelemmel kí­sérték a börtönben sínylődök csa­ládjainak sorsát, és ha szüksé­gesnek tartották, társaik védel­mére ügyvédekkel vették fel a kapcsolatot. Ha merőben más fel­adatokat is lát el a szakszervezeti jogsegélyszolgálatunk, gyökereit ebben az időszakban találjuk. Ezekben az években mindin­kább ismertté vált több harcos, osztályhű elvtársunk neve, akik közül sokat ma és itt, ülésünkön nagy szeretettel üdvözölhetünk. Forradalmi tetteiket feljegyzi a történelem, ők azok, akik egy­idejűleg folytattak gazdasági és politikai harcot, és politikai esz­méiket nem adták fel akkor sem, amikor kitört a II. világháború. Szólni kell — szintén a nevek felsorolása nélkül — azokról a szabómunkásokról, akik ifiként ezekben az években, a 30-as évek végétől 1944-ig a szakszervezet soraiba kerülve váltak öntudatos munkássá, a pártunk szervezte harc katonáivá. Ezekben a nehéz években több­ször kísérelték meg a legöntuda­tosabbak által szervezett szak­­szervezeti csoportok szétverését. Sikertelenül! Az újra meg újra magvából kisarjadt, megerősö­dött és harcra kelt. Pedig soka­kat letartóztattak, sokak kerültek büntetőszázadokba. A szabó ifik közül 11-en átszöktek a jugoszláv partizánokhoz és a legendás hírű Petőfi brigádban fegyverrel har­coltak a fasiszták ellen. Az újjáépítés korszaka A magyar nép, a magyar mun­kásosztály történetében új korszak kezdődött 1945. április 4-én, ami­kor a szovjet csapatok elhozták népünk számára a szabadságot. A szabók várták azt, készültek rá, ahogy a nyirkos pincékből fel­jöttek,­szinte első útjuk a szak­­szervezetbe vezetett. Már a romok között folytató­dott a szabók mozgalmi mun­kája is. Megalakult a szabók 15- ös bizottsága, amely elkezdte számba venni a feladatokat, fel­mérték az erőket, felkutatták az embereket, segítették eltakarítani a romokat, hogy dolgozni lehes­sen, hogy megindulhasson az élet. 1945. január 18-án az Almássy téri székházunkban alakult meg a Magyar Szaktanács. Talán szim­bólum is, hogy ma éppen a 90. év­fordulót a­z SZOT székházában ün­nepeljük. Létrejöttek az üzemi bizottsá­gok is. Tapasztalataik ma is hasz­nosak számunkra. Részt vettek a szaktársak az országos akciókban. A szabómunkások vállalták egy vasúti vagon újjáépítését. A Kos­­suth-híd építését is egy-egy heti keresetükkel, élelemmel támo­gatták. A SZOT kezdeményezé­sére a szaktársak részt vettek a bányászruha akcióban. De nem­csak megvarrták a ruhákat, ha­nem ellenőrizték is a munkáltató­kat, hogy a szükséges anyagot felhasználják, nehogy eladják azt a feketepiacon. Jelentősen javították a dolgo­zók helyzetét az 1946-ban meg­alkotott és életbe léptetett kollek­tív szerződések is. Ezekben a szer­ződésekben már szerepelt a mun­kaidő, az ebédidő,, a túlóra, az órabérek és darabbérek szabályo­zása, szóltak a szabadságról, a családi pótlékról, az egészségvé­delmi berendezések kötelező fel­szereléséről. Már ebben az időben is nagy gondot fordítottak szaktársaink a bizalmiak szervezésére, hiszen mint ma is, a bizalmiak odaadó, dolgozótársaikat ismerő, értük kiálló tevékenysége jelentette a szakszervezeti munka alapját. A felszabadulást követő eszten­dőkben az ország újjáépítéséért, a proletariátus hatalmáért, a né­pi államunk megteremtéséért és megszilárdításáért vívott küzde­lemben a szabómunkások közül is sokakat a társadalom építésé­nek más vagy éppen a társadalom védelmének területére szólították el. Öröm, hogy többségük azután is, bárhol tették dolgukat, lel­kükben szabómunkások is ma­radtak és ez kifejeződött a szak­szervezetünkhöz tartozásukban is. A munkáshatalom megerősíté­séért vívott harc során, amikor állami tulajdonba kerültek a leg­nagyobb iparvállalatok, a szén­bányák, a nagybankok és az ener­giatermelő vállalatok, az első in­tézkedések még a ruhaipart nem érintették. Emiatt a ruházati munkások körében elégedetlen­ség, türelmetlenség volt. Azt kér­dezték a szakszervezeti tisztség­­viselőktől, meddig hagyják még, hogy ők a tőkés, a kisiparos kasz­­száját hizlalják. Nagy volt a sza­bómunkások öröme, amikor 1948. május közepén megkezdődött a ruhaipari üzemek államosítása.­­Még ebben az évben megalakult a Ruházatipari Központ is. Azt hiszem, nem kell szólnom arról, hogy a konfekcióiparunk műszaki színvonala ebben az idő­ben rendkívül alacsony volt. Túl­súlyban kisipari módszerekkel, technológiával dolgoztak. Az üze­mekben zömm­el lábhajtásos var­rógépek, kézivasalók voltak, rit­kaság százaiba ment egy-egy me­chanikus futószalag. 1949 végén, az államosítás be­fejezésével az üzemek, kis mű­helyek összevonásával, a tervsze­rű és szervezett termelésirányí­tással a ruhaipar is felzárkózott a gyáripar soraiba. Gyors ütemű fejlődés következett be. A ruhaipar termelését szak­szervezetünk támogatásával min­denkor a népgazdaság igényei szerint szervezte meg. A felsza­badulás után 1953-ig a lakosság felöltöztetését tekintette elsődle­ges feladatának. Ez a munka szakszervezetünk javaslatára a népruházati akcióval kezdődött, majd a ruhagyárak megszervezé­sekor a típusruhák gyártásával folytatódott. Közben az újjászü­letett honvédséget, a rendőrséget és más, egyenruhás szervezeteket, a mezőgazdasági munkásokat is el kellett látni megfelelő ruhá­zattal. E feladatok teljesítése nagy erő­feszítéseket kívánt a ruhaipar munkásaitól, alkalmazottaitól, de a szabómunkások akkor is áldo­zatkészen helytálltak a munka­asztalok, a varrógépek és a va­salók mellett. A technikai, műszaki színvonal és a szociális körülmények dön­tő változása a IV. és V. ötéves tervidőszakban következett be, akkor, amikor a ruhaipari re­konstrukciót végrehajtottuk. 1981- ben, a termelésünk értékében közel kétszerese volt az 1964-ben elért szintnek. A hazai vásárlók igényeinek kielégítése mellett ter­melésünk mintegy 45 százalékát külföldi piacokon értékesítjük. Részvételünk a társadalmi feladatok megoldásában Szakszervezetünk az elmúlt év­tizedekben is alapvető feladatá­nak tekintette a dolgozók érdek­­védelmét,­­ munkakörülményeinek, szociális ellátásának javítását, a tagság mozgósítását a társadal­munk előtt álló feladatok meg­oldására. Folyamatosan részt vet­tünk azoknak az állami intézke­déseknek a kidolgozásában, amelyek a dolgozók egészség­es balesetvédelmét szolgálták. Ezen munkán belül is különösen nagy figyelmet fordítottunk a dolgozó nőkre, az anyákra és a fiatalkorúak védelme érdekében hozott külön rendelkezések meg­születésére. Mozgósító agitációs munkánk­ban mindig nagy szerepet kapott a munkaverseny-mozgalom meg­szervezésében való közreműkö­dés is. Büszkék lehetünk arra, hogy a korábban csak a norma túlteljesítéséért folyó versenyben 1953-ban a ruhaipari munkások mozgalma hozott fordulatot: a minőség javítását elsőként tűzte zászlajára, amely ma is vezérel bennünket. Érdekvédelmi, érdekképvisele­ti és érdekegyeztető munkánkat az elmúlt évtizedekben változó szervezeti keretek között végez­tük. 1948-ban a Magyar Szakszer­vezetek XVII. kongresszusa ha­tározata alapján a textil és a ru­haipari szakszervezet egyesült. Ezután tevékenységünk a dolgo­zók sajátos képviseletében lelas­sult, erőtlenebbé vált. Az ötvenes években a szakszervezetek erőt­lensége, hibáinak nagy része ösz­­szefüggött az általános politikai hibákkal, a szakszervezeti moz­galom társadalmi szerepének le­becsülésével és leszűkítésével, ér­dekvédelmi tevékenységének hát­térbe szorításával. Nem csoda, hogy mindez a szakszervezeti tag­ság bizalmának megrendüléséhez vezetett. 1956 decemberétől a Ruházat­­ipari Dolgozók Szakszervezete is­mét önállóan végzi feladatát. Az ellenforradalmat követően a Magyar Szocialista Munkáspárt tisztázta a szakszervezet helyét, szerepét, kiállt a mozgalom mel­lett, fölkarolta törekvéseit, elin­dította a megújulás folyamatát. A politika alakításában, végrehajtá­sában is igényelte a szakszerveze­tek véleményét, munkáját. A Magyar Szocialista Munkás­párt programnyilatkozata a leni­ni normáknak megfelelően fogal­­mazt­a meg a szakszervezetek­­sze­relminek növekedését a munkás­hatalom erősítésében, az építő­munka feladatainak meghatáro­zásában és megvalósításában, a fejlett szocialista társadalom megteremtésében. Az azóta eltelt idő igazolta, ismét bebizonyítot­ta, hogy ügyünk szolgálatában eredményesen csak így dolgozha­tunk. Túri István Megfelelni a ma követelményeinek Látva az elmúlt évtizedek ered­ményeit, megállapíthatjuk, hogy ez az időszak a ruhaipar fejlő­désének a legdinamikusabb sza­kasza volt. Felvetődik azonban a kérdés, hogy szakágazatunk és szakszervezeti mozgalmunk meny­nyire tud megfelelni a mai kö­vetelményeknek, képesek va­gyunk-e rugalmasan választ ad­ni a kor, a jelenlegi világgazda­sági helyzet kihívására, a tagság kérdéseire, hogyan értékelhetjük a mai helyzetünket, melyek azok a meglevő gondjaink, amelyekről a mai ünnepi alkalommal is szól­nunk kell. Valamennyiünk előtt ismertek pártunk azon célkitűzései, ame­lyek az életszínvonal társadalmi szintű megőrzéséhez, a népgaz­daság egyensúlyi helyzetének ja­vításához fűződnek. Tudjuk, hogy nagyon nehéz feladat előtt ál­lunk. A ruhaiparnak mindkét cél teljesítésében jelentős szerepe van. Ezért a termelést segítő és politikai­ nevelő munkánk dön­tően a célok megvalósítására irá­nyul. Fontos politikai feladatnak tart­juk, hogy vállalataink és szak­­szervezeteink a Központi Bizott­ság december 1-i határozatának következetes végrehajtásával­­ a reánk háruló feladatokat teljesít­sék. így a szocialista exportköte­lezettségünket, hiszen termékeink nyersanyag-ellentételező szerepet is betöltenek. Törekedjünk arra, hogy itthon, az üzletekben széle­sebb választékban találjon ízlé­sének, méretének, pénztárcájának megfelelő ruhát minden korosz­tály. Bár a követelmények mind a belföldi, mind a szocialista piacon szigorodtak, mégis azt kell mon­danom, hogy a legnehezebb a helytállás a tőkés piacon. Ez csak nemzetközileg versenyképes ter­mékkel, hajszálpontos határidő­betartással, magas minőségi szín­(Folytatás a 3. oldalon)

Next