Magyar Sakkélet, 1954 (4. évfolyam 1-12. szám)
1954. október / 10. szám
i Mpfl.--------------------------------Gunsberg emlékezete Amikor Gunsberg Izidorról születésének századik évfordulója alkalmából megemlékezünk, adósságot is törlesztünk, mert a szakirodalom csak szegényesen méltatta eredményeit és értékét, csak vázlatos viszszapillantást vetett sakkozói pályafutására. Kétségtelen, hogy Gunsberg 1885 —1893 között világnagyság volt. Ebben az időben párosmérkőzésen győzött Blackburne ellen, döntetlenül mérkőzött Csigorinnal, sőt Steinitz világbajnok is csak nehéz küzdelem után tudott győzni ellene, így kora legkiválóbb mestereinek méltó és egyenrangú ellenfele volt. Ez a kor egyébként sok kiváló sakkozóval büszkélkedhetett: Mackenzie, Tarrasch, Weiss és Zukertort is az élgárdához tartoztak. Az 1889-ben feltűnt nagy tehetség, Lasker Emánuel 1894-ben elhódította a világbajnoki címet e nemzedék legjobbjától, Steinitztől, a lipcsei, majd hastingsi és nürnbergi (1894—1896) versenyek megmutatták, hogy az új gárda — Teichmann, Janowski, Schlechter, Pillsbury és Maróczy — felülkerekedik a régin. Csak Tarrasch és — kevesebb ideig — Csigorin bizonyult a legjobbakkal egyenlő erősnek. Blackburne csillaga hanyatlóban volt, Zukertort 1886- ban, Mackenzie 1891-ben meghalt már, Weiss 1890-ben visszavonult a versenyzéstől, Gunsberget pedig — aki 1893-ban búcsút akart mondani a sakknak — a hastingsi verseny (1895) győzte meg, hogy nem oszthatja meg képességeit különféle foglalkozások között, azonfelül az idő lassan felette is eljár. Gunsberg Izidor 1854 november 2-án született Budapesten. Nyolcéves volt, amikor szüleivel Londonba költözött. Később néhány esztendeig — az 1867—1875. esztendőkben — Párizsban éltek, majd 1876-ban visszaköltöztek Londonba. Gunsberg már Budapesten érdeklődött a sakk iránt, de behatóan csak Londonban tanulmányozta az akkori sakkműveket. Párizsban a cári kormány elleni felkelésben résztvevő, s ezért elmenekült Rosenthal Sámuel híres lengyel sakkmester tanítgatta. Az 1867. esztendőben rendezték Párizsban a világkiállítást és ezzel kapcsolatban a nemzetközi sakkversenyt. E küzdelemben honfitársunk, Kolisch Ignác győzött Steinitz és Winawer előtt. Gunsberg végigszemlélte a versenyt, amely nagyon lelkesítette és ösztönözte sakkpályára, legalábbis egyes életrajzírói szerint. E feltevés nem egyezik teljesen a valósággal. Az ifjú inkább azért jelent meg mindennap, mert a sakkverseny színhelye alatti teremben Strauss János, a bécsi keringőkirály adott hangversenyt, majdnem mindennap. Érdekelték az ifjút a nagy parádék is, a kiállítást látogató uralkodók tiszteletére rendezett díszszemlék is. Gunsberg kereskedelmi pályára lépett, s csak 1885-ben, az első nagy sikere után lett hivatásos mester és sakkújságíró. Komoly sikert aratott az 1884. évi, Londonban rendezett versenyen, amelyet a díjakat kitűző hindu maharadzsa után Vyzanayagara versenynek neveztek. Első lett a német Bardeleben, Gunsberg negyedik. Még ez évben meghívást kapott Gunsberg a nürnbergi versenyre, ahol 5 egységgel csak 17. lett. E kudarc ellenére, talán éppen e csorba kiküszöbölésére hívták meg az 1885. évi hamburgi versenyre. Gunsberg itt első lett, N—V. Blackburne, Tarrasch, Mason, Weiss és Englisch, utánuk Riemann, Schallopp, Minckwitz, a gráci Berger, a magyar dr. Noa, Schottländer és Bier. E győzelem megalapozta Gunsberg nemzetközi hírnevét. Feltűnő, hogy alig másfél esztendő alatt fel tudott törni az ismeretlenségből a nemzetközi sakkélet élgárdájába. A herefordi (Anglia) 1885-ös, a londoni és nottinghami 1886-os versenyeken elért V., III—IV. és III—IV. díjaival igazolta Gunsberg, hogy hamburgi eredménye reális volt. Az 1887-ben rendezett frankfurti versenyen csak a XIV—XVI. helyre került a már hanyatló Zukertort-tal és az idős Merger-rel együtt, de a következő évi bradfordi (Anglia) versenyen ismét fényesen igazolta tehetségét. Első lett Mackenzie, a frankfurti győző előtt, s megelőzte Bardeleben, Mason, Burn, Blackburne és Max Weiss elsőrangú mestereket. E kiváló teljesítménye után Gunsberg meghívást kapott az 1889. évi newyorki nagy versenyre. E kétfordulós küzdelemben a döntetlen játszmákat újra kellett játszani, s ha az döntetlenül végződött, az elsőt olybá tekintették, mintha nem is játszották volna, így a minimális játék 38 játszma volt, de akadt olyan résztvevő is, aki 50 játszmát játszott a kivételes feltétel miatt. Az erős mezőnyben Csigorin és Max Weiss győztek 29— 29 egységgel, Gunsberg 27, Blackburne 27, Burn 26 egységet ért el. Még ebben az évben a boroszlói versenyen IV—VII. díjat nyert Gunsberg, Bardeleben, a bécsi Bauer és az öreg Paulsen mesterekkel együtt 10—10 egységgel. E verseny győztese Tarrasch volt, II. Burn, III. Miesel. Gunsberg játékerejét jobban mutatják párosmérkőzései. Blackburne ellen 1881-ben 4:7 arányban 3 döntetlennel vesztett ugyan, de ez már sikernek számított. Blackburne akkor volt fénykorában, Gunsberg pedig kezdő versenyző volt, még nem is elismert mester. Öt év múlva Bírd ellen -15—1=3 arányban győzött, majd 1887-ben Blackburne ellen +5— 2=6 arányban, Csigorinnal Havanaban mérkőzött +9—9=6 döntetlen eredménnyel és csak Steinitz világbajnok győzte le +6—4=9 eredménynyel. Különösen e két utóbbi mérkőzés igazolta Gunsberg erejét, tudását és értékét. Az elméletben nem volt eléggé járatos, de kombináló és helyzetmegítélő képessége a közép- és végjátékokban kiváló volt. Az 1895. évi hastingsi versenyen már alárendelt szerepet játszott; 22 résztvevő közül 16. lett és a nevesebb versenyzők közül csak Albin, Marco és Mieses végeztek mögötte. Nagy múltjára való tekintettel meghívást kapott a század elején is néhány versenyre, a montecarlói, bécsi, sanremói, utoljára az 1914. évi pétervári versenyre. E szereplései sorozatos kudarcok, szinte megmagyarázhatatlan gyenge eredményekkel. Az 1903. évi bécsi versenyen csak 1 játszmát nyert, 15 játszmát vesztett, néhány döntetlennel. Ekkor 49 éves volt, egészséges, s nem idős a versenyzéshez. Tény, hogy fénykorában is nagyon egyenlőtlenül játszott, 12 esztendő alatti leromlása azonban alig érthető. A pétervári versenyen csak két döntetlent ért el. A francia Riviérán még a huszas évek elején is résztvett kisebb versenyeken, ezeket nem is számítjuk Azok már csak egy öregember szórakozását jelentették. Utolsó éveit csöndes visszavonultságban töltötte. Londonban hunyt el 1930 április 24-én. A nagymesteri cím 1906-ig nem volt használatos. Az érdekeltek akkor alkották meg a nagymesterek szövetségét és megállapították,ki volt a múltban nagymester és milyen felételekkel lehet valaki a jövőben. Ez a szövetségelnöke és spiritus rectora Tarrasch volt) Gunsberget már az első tanácskozásán nagymesternek nyilvánította. Ez a minősítés és elismerés biztosította meghívását az ostendei és pétervári nagymesterversenyekre. Gunsberg — mint szakíró is — értékes munkát, végzett. »Chess Openings« c. önálló műve mellett több mint három évtizeden át vezette a »Daily Telegraph« sakkrovatát. Gunsberg történeti érdeme, hogy az angol sakkéletet a 80-as években a Blackburne-Mason-Burn- Bird mesterekkel való versengése által megerősítette és ez ösztönözte hasonló vetélkedésre az akkori német mestereket is. Ezekben a küzdelmekben nyerte alapjait a sakkozás modern elmélete. A fejlődés e korszakának Gunsberg kiváló élharcosa volt. Több mint hat évtizeden át forgolódott a nemzetközi sakkvilágban, legtöbbször őrhelyen, felelős szolgálatban. Amikor 1922-ben megismertem, magát angolnak vallotta, de hangoztatta, hogy szülőföldjét soha nem felejtette el és sajnálja, hogy csak egyszer, a 70-es években volt »itthon« látogatóban. Magyarázatul hozzáfűzte, hogy rokonsága már kihalt. A magyar sakkozók közül Maróczyt nagyon tisztelte, magasra 219