Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1940
Pedig volt neki! Aki olyan odaadással tudta végezni az iskolai munkát, és oly sokszor tudott együtt lenni diákjaival délutánonként is a játszótéren, azt csak szerető szíve fűzhette tanítványaihoz. — És ez fűzte őt rendtársaihoz is. Hisz amikor a gazdaságban szorgoskodott, értük fáradozott, amikor kedves kertjében munkája eredményének, a zsendülő veteményeknek és a pirosló gyümölcsöknek örült, nekik akart örömet szerezni. Néha egy-egy meglepetéssel kedveskedett rendtársainak, és ekkor látszott a legjobban, hogy mennyi szeretet lakik benne. A szemében csillogó öröm volt ilyenkor árulója. Ez volt az az alkalom, amikor nem tudta titkolni, hogy örül mások örömének. De a dicséretet és köszönetét ilyenkor is mereven elhárította magától. Ő mindig a csendben dolgozó, érzéseit teljesen csak önmaga előtt megnyilatkoztató Karadics Ferkó maradt. És ez a kívül szúrósnak látszó, de belül csupa szív, és darabossága mellett is nagyon szeretetreméltó egyéniség nincs többé. Sajátosan imbolygó járásával nem siet végig többé Sátoraljaújhely főutcáján, Széphalom felé, ki a földekre, vagy Patak felé, ki a szőlőbe. Árva lett a kert, amely sok gondjával is felüdítője volt, és szerető gondoskodását nem érzi többé. Árvák lettek a diákok, akik féltek tőle, de szerették, mert igazságos volt, és szigorúsága mögött mindig érezték a szeretetét is. És árva lett a rendház is, mert elvesztette azt, akinek minden munka kevés volt ahhoz, hogy elfáradjon, amikor a rendtársaiért kellett dolgoznia. Karadics Ferenc nincs többé, de áldozatos életének emléke ott él ma is mindazok szívében, akiknek megadatott, hogy szeretetreméltó egyéniségét igazán megismerjék. Kovács László Budapest.