Segélykiáltás, 1926 (3. évfolyam, 2-24. szám)

1926-01-16 / 2. szám

2 Az Úr szolgálójának szeretete és szenvedései. Booth Katalin életképe. 12. Folytatás Szt. Ágnesből Staffordba szintén hosszú, fárasztó volt az utazás. A gyakori helyváltoztatás nehézségei és a nagy távolság az egyes állomások között okot adtak a nagymamának arra az ajánlatra, hogy egy időre majd magához veszi a kis Vikst. Erre az ajánlatra Katalin igen jellemző módon így felel : „Vilmosnak az a szándéka, hogy mielőtt új munkamezejét elfoglalja, kérelmet terjeszt az elöljáróság elé, mivel újabb hírek nagyon nyugtalanná tették és nagyon fájdalmasan érintették, világosságra van szüksége. Bármennyire óhajtom is az állandó otthont, mégsem szeretném Vilmost semmi esetre sem elhagyni. Hiszen látom, mennyire szükséges neki az én jelenlétem, gondoskodásom és résztvételem. Ő maga sem akarja ezt. Azt mondja, semmi se válasszon el addig bennünket, amíg együttutazásunknak megvan a maga lehetősége. Én sem bírom magamat arra elhatározni, hogy Vikitől elváljak, először: mivel tudom, hogy a gyermeknek szeretete szükségszerűleg elfordulna tőlünk ; másodszor : mivel a jövő esztendő a legfontosabb a gyermek akaratának kifejlődésében. És e dologban el nem kerülhetem, hogy tebenned ne bízzam. Ismerem az én anyácskámat, és tudom, hogy őneki nincs meg a készsége az önfejűségnek olyan alapos megsemmisítésére, amint az valóban szükséges. S akkor aztán az én gyermekem el volna veszve, mert a feltétlen engedelmességet meg kell neki tanulnia.“ Katalin nem volt szószólója a gyermekekkel való kemény bánásnak , de azt állandóan szem előtt tartotta, hogy azok jelentéktelen vonzalmainak és vágyainak nem szabad ellágyultan helyet adni. Korai meghajlás mások előtt általában szükségesnek és áldásosnak tetszett neki. KILENCEDIK FEJEZET: Mikor Boothék Staffordban voltak, akkor történtegy esemény, amely némiképen előjelszerűnek látszott. A házhoz, amelyben laktak, tartozott egy kert és ebben szokott a kis Viki, jóllehet még csak 15 hónapos volt, ujjongva szaladgálni, amíg anyja kézimunkájával a lugasban ült, ahonnan fiát megfigyelhette. Egy napon az utcai sövényben örömriadással fedezett fel egy madárfészket, amelyben a madármama ült a tojásokon. Hamar beletanult az újonnan lelt kincsnek megbecsülésébe és távol is tartá tőle kis kezét; de legalább százszor tett nála egy kis látogatást, hogy élvezze a kedves látványt, s a madárkák is már szinte hozzászoktak gyermeklátogatójukhoz és megértették, hogy tőle őket veszély nem fenyegeti. Egy reggelen, mint rendesen, elszaladt a kicsi, hogy megnézze a fészket, mikor a szülők egyszerre hangos jajkiáltásra ijedtek és odasietve azt látták, hogy az összes tojások összetörve az utcán hevernek, a madaraktól elhagyott fészekben pedig egy nagy bogár ült. Booth és neje nem tudták megállni, hogy fel ne vessék a kérdést : vájjon nincsen e, ez az esemény arra szánva, hogy őket valami közelgő bánatra készítse elő; nem zúzza-e össze majd talán az ő reményüket és óhajukat is a jövendőt illetőleg valami durva kéz? Nem sokáig kellett kétségben lenniök. Az értekezlet Notthinghamban tárgyalt és a legközelebbi reggelen egy régi barátjuktól, Bates Józsiástól, aki részt vett a gyűlésen, a következő levelet kapták : Nottingham, 1857. június 6-án. Kedves lelkipásztor úr! A maga ügye ma, egy reggeltől estig tartó vita után eldőlt. Abba kell hagynia az evangélizálást és át kell vennie egy lelkészi állást. 44 szóval 40 ellenében hozták ezt a végzést. A hangulat erősen Ön ellen fordult. Tegnap azt indítványozták, hogy én a közülünk kivált Heaps úrnak helyére póttagul választassam a bizottságba. Ámde ennek Dr. Crofts azért szegült ellene, mert én Önnel barátságban vagyok. De azért legyen nyugodt. Egész bizonyosan minden jóra fordul , azon egy percig sem kételkedem. Bárcsak megmutatná Isten önnek az ő akaratát ! Szívélyesen üdvözölve az ön kedves feleségét, vagyok a nagy szükségben is Önnek híve Bates Józsiás. Nemsokára aztán az értekezlet titkárától is kapott Booth egy levelet hivatalos végzéssel, amelyre Booth következőleg válaszolt: „Az Uj Szövetség nottinghami konferenciájának titkárához. 1857 junius. Tisztelt Uram! Levele, mely velem az értekezletnek személyemre vonatkozó végzését közli, ma érkezett kezembe. Ki kell jelentenem, hogy én azon nagyon elcsodálkoztam. Ami a személyes kellemességet illeti, azon ugyan nem panaszkodhatom, mert egy, tán két évig is eltartó pihenés a nehéz munka után, testemnek és lelkemnek is jót fog tenni. De az mégis fáj, hogy az értekezlet óhajtandónak tartja, hogy én azt a munkát, amelyet éppen ő bízott rám, amelyet Isten oly láthatólag megáldott és amelyet a szövetségnek legjelentékenyebb tagjai olyan dicsérőleg elismertek, abbahagyjam. És hozzá még, tisztelt uram, semmi oka sincs adva ennek az óhajtott változtatásnak. Az értekezlet bizonyosan nem ok nélkül cselekszik így és az én testvéreim is egész bizonyosan érdemesnek tartanak engem ennek az oknak ismertetésére. Mellőzi tehát a konferencia az én miszsziómat teljességgel? Avagy annak végrehajtásában tán én hibáztam? Az első esetben nincsen mit mondanom; ha azonban a beszédben vagy cselekvésben vetnek hibát a szememre, akkor én jogot formálok az önvédelemre. Hiszen még a legaljasabb gonosztevőt is megilleti ez a jog. Azon két és fél év alatt, amelyben evangélista gyanánt működtem, nézeteim és alapelveim nem változtak és azokat mindig nyíltan kimondottam. Az egyház az egész idő alatt nyilvánosan és négy szem között működésemről csak dicsérőleg nyilatkozott. Kettő kivételével valamennyi lelkész szíves barátsággal fogadott. Különösnek látszik, hogy olyan sok egyhangú elismerés után az értekezlet öt órán át mérlegeli, hogy várjon tanácsos-e az általa javasolt munkát folytatni. (Folytatjuk.) Akarsz-e megszabadulni a rossz szokások hatalma alól? Jézus erős, hogy megmentsen — Jézus megment téged most! Segélykiáltás A CÉL.Erőszaka. Ő térdein feküdt. Arcát kezeibe temette, mert imában küzdött- A hatalmasok Hatalmához fohászkodott és szeretetet, meg erőt kért. Szeretetet kért mindazok számára, kik elveszettek és erőt kért mindarra, amit az elveszettekért tenni szándékozik. Csend honolt. Mozdulatlanul térdelt ott és forró homlokán hideg verejték gyöngyözött alá. — Bolond! — hangzott most és ő összerezzent. — Bolond ! — hallatszott ismét és ő felemelte a fejét. — Bolond! kiáltott harmadszor és ő hátrafordult, de senkit sem látott. És ekkor tudatára ébredt, hogy a test volt az, mely eképpen szólott a lélekhez. — Mit akarsz? — kérdezte. — Hogy mit akarok? — viszonozta a test és nevetett, hogy remegés futott mainden tagján végig. — Te az elveszettek után akarsz járni, de . . . megtaláltad már önmagadat? Csak azt a vallást hívjuk, melyet kiélünk, bármily felekezethez tartozzunk is. — Természetesen ! Hiszen megtaláltam békémet az Úrban, magamat is Ő benne. — Önző és irgalmat nem ismerő vagy, csak magadra gondolsz és velem nem törődsz. Pedig nekem is megvannak igaz jogaim éppenúgy, mint szükségleteim. Mindezeket azonban nem akarod többé teljesíteni, figyelembe venni. — Mennyiben? — A jó falatokat, melyeket számomra tartogattál, most nélkülöznöm kell és a kelyhet telve édes nedűvel megvontad tőlem. A víg együttlétek vidám kacaja hiányzik nekem és a hárfa hangja nem cseng a fülembe. Nem gyönyörködhetek többé a kicsiny leánykák táncán. A hold más emberek számára járja az égboltot és a tó hullámain nem ringathatom magam. Ezt tetted velem! — De nyertél helyette mást. — Igen, köszönöm ! A keskeny ösvény tövisei szétszaggatták ruhámat és a meredek út kövei felsebezték lábamat. Nyelvem elszárad a torkomban, míg te a sivatagot járod. Kemény a kenyér és szűkén kimért, melyet nyújtasz. Érdesek és lesoványodottak kezeim és orcaim pírja letűnt. — Szemrehányásod nem érint engem, minthogy fontosabb elérnünk az örök üdvöt és az örök boldogsághoz számodra is csak ez az egy út vezet. — Mit törődöm én azzal ! A lélek halhatatlan és a halál után elhagyja a testet. A testet ellenben eltemetik a földbe. A földi élet rövid ideje az enyém és én azt ki is akarom használni. — Arra nem gondolsz, hogy egykor feltámadás leszen? — Nem! De te térjél el mind e bolondos gondolattól és kövess engem az örömnek útján. — Hallgass! Elég soká kísértettél engem, most már nem akarom tovább eltűrni. — Jöjj, hiszen a te javadat akarom. — Hallgass, mert különben kénytelen leszek téged azon jellel száműzni, mely elől félelem és remegés tölt el. — Jól van hát. Békében hagylak, de mondjad meg, mit akarsz cselekedni? — Enyhíteni a világ nyomorát. Annyi van belőle. Menj csak az utcára ki, menj csak végig az úton, mit fogsz mindenütt találni? Szükséget, szükséget és ismét csak szükséget ! — Bizony ! Igazat beszélsz, oly igensok van belőle. Menj csak a világba ki, mindenfelé megtalálhatod. A test szükségét a lélek szükségével vegyesz. Elvonul melletted színtarka ruhákban és ajkakkal, melyek bíbortól vörösek, mögötte pedig a sápadt arc húzódik tova és a kézben villog az acél. Szemedbe kacag a szégyen és reád vigyorog a bűn. Nézd, ott egy ház, majd összedől és mégis, emberek laknak benne. Nem egy mécses a szűk szobában. A férfinek nincs munkája, az asszony a hideg tűzhelynél gugol és a gyermekeket gyötri a láz. Éhínség leselkedik a küszöbön és tekintetükből nyomor és kétségbeesés kiált. Da ne menj oda. Az úton egy részeg fekszik. Az idő hideg, még megfagyhat. De neki segíteni nincsen időd. Fiatal leányt üldöz a férfi ott, menj és őrizzed meg a bukástól! Menj és enyhítsed a szükséget! De mit tud az ember teljesíteni? Gyenge " és" eszközei korlátoltak és a világ nyomorúsága túlságosan nagy, semhogy egy ember ki tudná küszöbölni azt. Térj észre hát, minthogy hiábavaló a te törekvésed. — Te az előbb elém vázoltad a világ örömeit, most pedig a világ fájdalmait hozod. Jól tudom azt, igen sok van belőle. Én azonban az utat nem egyedül járom. Ezren és ezren vonulnak velem együtt azon úton és nyújtják a megbotlónak kezüket és felemelik azokat, kik elbuktak. Itt alamizsnát osztanak és vigaszt öntenek a másik lélekbe. Azokkal akarok menni. Kéz a kézben vonulunk mi és enyhítjük a nyomort és habár tudom, hogy az emberiség egész szenvedését nem tudom megszüntetni, tudom azt, hogy néhány könynyet fel tudok szárítani. Ezen drága folyadék minden cseppje pedig egykor majd azon korona ékköve lesz. És ha csak egyetlenegy könnyet tudtam is felszárítani, egyetlenegy sóhaj felszállását megakadályozni, úgy életem nem volt hiábavaló! Hevesi Ödön, kadett, a nemzetközi kadettiskolán. ! !----------------------------------| | Legyen meg a Te j akaratot!. j Minél hosszabb időn át kö-vetjük Jézust, annál jobban is ♦ | merjük meg Isten akaratát, mely I » nem mindig ugyanazon módon | ] nyilatkozik meg. Néha hirtelen | j nyilatkozik meg, mint fénylő z I villám mely széttépi a sötét fel- | i hőfüggönyt, máskor meg foko- j ! zatos, mint a hajnal pirkadása. ! De bármiképpen is, az őszinte j ♦ szív egyszer, valamilyen módon *s megismeri Isten szándékát és ! t akkor az Isten akarata terveinek j j középpontjává válik. Az ember most már félelem nélkül Isten vezetésére bízza magát, hiszen Ji ismeri már Isten végtelen szeretetét. I________________________| | 1926. január 16.