Segélykiáltás, 1933 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1933-01-01 / 1. szám

2 Nálam nélkül semmit sem cselekedhet­tek. Aki az élet viharzó tengerén emberi lelkek halásza akar lenni, csak akkor ér­het el eredményt, teremhet az örökké­valóságra is maradandó gyümölcsöt, ha Jézussal együtt munkálkodik. Ezért, ha csodás, nagy halfogást akarsz, akkor mielőtt ahhoz hozzá fogsz, előbb arról bizonyosodj meg, várjon Jé­zus veled van-e és parancsára veled-e ki a hálót. Hit és cselekedet Hit és cselekedetek együvé tartoznak. Ezt mutatta egyszer egy öreg révész igen érthető módon. Ő ugyanis nagyon szerette az Isten Igéjét és szorgalmasan kutatott benne. Az emberek közül, aki­ket ide-oda kellett vinnie, gyakran volt két jóbarát, kik komolyan beszélgettek keresztényi dolgokról. Sokszor vitatkoz­tak a hit és cselekedetek felett; az egyik csak a hitről akart tudni, a cselekede­­detekről nem, a másik azonban több súlyt fektetett a cselekedetekre, sőt azt állította, hogy egyedül a cselekedetekre van szükség, hogy az ember üdvözülhes­­sen. Ez nagyon szomorította az öreg ré­vészt. Nem szólt semmit, de fogta a két evezőjét és az egyikre ráírta e szót: „hit“ és a másikra e szót: „cselekedet.“ Amidőn újra átvitte a két barátot a túlsó partra és ezek a szokott módon ismét vitatkoztak, a víznek kellő köze­pén hirtelen elővette külön az egyik eve­zőt és teljes erővel dolgozott vele. Ter­mészetesen körben forgott a csónak, anélkül, hogy előre jutott volna és mi­dőn a barátok csodálkozva kérdezték, hogy mit csinál és hogy fogja már a másik evezőt is, — akkor vette a mási­kat egyedül — és a csónak forgott a másik oldala felé, de előre nem jutott. Ekkor megmutatta nekik az evezők ne­veit és ők megértették, hogy mit akart nekik az öreg mondani és szégyenkezve elhallgattak. (Jak. 2, 17.) Segélykiáltás Bűnös hallgatás Rousseau, a híres tudós a következő történetet beszélte el. Egykor egy ügyvéd társaságában az Ivére partján sétáltam. Séta közben egy helyre értünk, hol a szú­rós cserjén érett gyümölcsöt láttam. Kí­váncsiságból megkóstoltam, s mivel kellemes savanykás ízét üdítőnek talál­tam, ettem belőle. Társam csendben, szótlanul ballagott mellettem, de anél­kül, hogy példámat követte volna. Végre megszólalt: — Mit csinál? Nem tudja, hogy ez a gyümölcs mérges? — Mérges? — kiáltottam fel meg­ijedve. — Természetesen — válaszolá —­, ezen a vidéken mindenki tudja ezt és nem eszi meg senki. — De miért nem mondta ezt meg azonnal? — Nem mertem, uram, szólni. Nem tudtam megállani, hogy el ne ne­vessem magam ezen az alázatosságon, de az evést természetesen abbahagytam. Hány ilyen ember van a világon, mint ez az ügyvéd, akik oktalanul szerény­kednek. Ott hallgatnak, ahol beszélni és ott beszélnek, ahol hallgatni kellene. Hány ember mérgezi meg magát kö­rülöttünk a legkülönbözőbb módon, rossz társaságban való forgolódással, romlott beszéd hallgatásával, erkölcste­len könyvek olvasásával, ártalmas vagy alkoholos itallal. Ha a maga helyén és idején kellő tapintattal és szeretettel ten­nénk bizonyságot embertársainknak, mennyi rossztól menthetnénk meg. De mi álszeméremből, kényelemből, vagy félelemből hallgatunk, mint ez az ügy­véd. Nem akarunk a más dogába bele­avatkozni. Nem bűn-e az ilyen hallgatás? Hogy mi a keresztény kötelessége az ilyen esetben, elmondja Ezékiel próféta könyvének 33. fejezetében. Ha a köteles­ségteljesítés kellő tapintatból fakad és ha mindenek fölött igaz szeretettel pá­rosul, valami eredménye mindig lesz. Egyszerű, hűséges bizonyságtétel a maga idején minden ékesszólásnál töb­bet ér! Vasárnapi munka Nagyon sokan arra használják fel a vasárnap délelőtti időt, hogy azon min­denféle házimunkát végeznek, azon meg­­okolással, hogy erre máskor nem érnek rá. A délutánt aztán mégis a nyugalom­nak szentelik a­­ korcsmában! Az Úr nevének dicséretéről és tiszteletéről, amire ezen nap tulajdonképen rendelte­tett, természetesen szó sem lehet. Ily mó­­don a szent napot Istentől és önmaguktól ellopják, annak lelki és testi áldásaitól magukat durva kézzel megfosztják. Va­laki azzal szokta menteni vasárnapi mun­káját, hogy azt mondta: „Jobb dolgozni, mint csavarogni.“ Egy lelkész, aki ezt hallotta, erre így felelt: „Ez éppen olyan, mintha azt mondaná valaki, jobb lopni, mint gyilkolni!“ Aki azonban a szent nap délelőttjén, akár a munkahelyén, akár otthon dolgo­zik és délután a korcsmában, kaszinóban vagy polgári körben kártya és bor mel­lett „pihen“, az nemcsak tolvaj, hanem egyben gyilkos is, mert míg egyrészt vi­lági dolgok végzésére ellopja az Istennek napját, másrészt üdvösségre teremtett lelkét balga és erőszakos módon meg­fosztja az örök élettől. A másik fiú : Várjon nem ez-z a bűnösebbik a kettő közül? Az ifjabbik, a tékozló fiú történetéről eleget hallunk, azonban bátyjáról nagyon keveset, pedig Jézus őt éppúgy ki­rívó jellemként állítja elénk, mint amazt. Amíg az ifjabbik a hirtelen fellobbanású, külső bűnökben tombolót mutatja be, addig benne a titkos, mások által nem könnyen szemlélhető bűnös képe tárul elénk. Az idősebbik fiú állandóan az atyai házban élt. Hogy ezt mai vallásos nyelven fejezzük ki, olyan életmódot folytatott, mely külsőségek tekintetében a vallásos előírásokat fedte. Azt a hibát követte el, amit ma is oly sokan tesznek, hogy a tilal­mak betartásával megelégedett: nem lopott, nem ölt, nem té­­kozolt, nem dőzsölt. Ezenkívül kifelé tisztességes életmódot folytatott. Öccse bűneire bárki könnyen rámutathat, azonban az idősebbik fiúban még többre akadunk. Az atyja házában él, azonban lélekben nem voltak egyek. Hány, forma szerint jó kereszténynek kell, ha őszinte, bevalla­nia, hogy a formák és külsőségek betartása ellenére sem bol­dog, hogy hiányzik azon összhang, melynek Isten és ember közt léteznie kell. Habár mindenük megvan, mégsem boldo­gok. Várjon miért? Az idősebb fiúban a lélek bűneit találjuk meg, melyek nehezebben észlelhetők. E bűnök: az irigység, a gőg, a kese­rűség, a lelket minden keresztényi örömtől megfosztják és eredményes, örömteli szolgálatban megakadályozzák. A lelkiismeret gyengéd intelmeinek figyelmen kívül ha­gyása, előítéletek, meg nem bocsájtó lelkűlét, mások iránti bizalmatlanság és az önzés száz különféle megnyilatkozása lehetetlenné teszik, hogy Istennel igazi benső kapcsolat jöjjön létre. Az ilyen ember az atyai házban élhet, nagy összekülön­­bözésre sohasem kerül sor, azonban állandóan azon érzés tölti el, hogy közte és atyja között a megnemértés szakadéka tátong. Ezt sokszor tapasztaljuk a mindennapi családi életben is, ahol egyesek magukat helytelen érzéseknek átengedve, a töb­biektől elkülönítik, ami által minden bensőséges családi kap­csolat megszakad. E téren az idősebbik korántsem egyedül­álló példa. Azonban Isten iránt is fennáll ez a helyzet, ameny­­nyiben az ember — hogy így mondjuk — Isten házában él anélkül, hogy Istennel benső kapcsolata lenne. Ennek oka leg­inkább abban rejlik, hogy az ilyen ember célja és vágya Isten akaratával nem egyezik meg. Gondoljunk csak arra, mily rideg, szinte kegyetlen szóval támadt az idősebbik fiú atyjára, amiért az öccsét vissza­fogadta. Hol találjuk itt a testvéri, a felebaráti szeretetet? Ter­mészetes, hogy a tékozló fiát szerető és visszatéréséért imád­kozó atyát hideg szíve sohasem értheti meg. Mennyi önzés hangzik sértődött szemrehányásából! Az idősebbik fiú a megszenteletlen keresztény lelkiálla­potát tárja fel. Belső békétlenség és keserűség, öröm és bol­dogság nélkül. Vájjon mit ér az atyai házban való tartózko­dás, ha mégsem hoz békességet? Nem kellene e viszályságot megszüntetni? Ezt lehet, azonban csak úgy, ha magunkat minden feltétel nélküli megadással Isten rendelkezésére bo­­csájtjuk, hogy ilyképen akaratunk szent akaratával össz­hangba kerüljön.

Next