Segélykiáltás, 1933 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1933-01-01 / 1. szám
2 Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Aki az élet viharzó tengerén emberi lelkek halásza akar lenni, csak akkor érhet el eredményt, teremhet az örökkévalóságra is maradandó gyümölcsöt, ha Jézussal együtt munkálkodik. Ezért, ha csodás, nagy halfogást akarsz, akkor mielőtt ahhoz hozzá fogsz, előbb arról bizonyosodj meg, várjon Jézus veled van-e és parancsára veled-e ki a hálót. Hit és cselekedet Hit és cselekedetek együvé tartoznak. Ezt mutatta egyszer egy öreg révész igen érthető módon. Ő ugyanis nagyon szerette az Isten Igéjét és szorgalmasan kutatott benne. Az emberek közül, akiket ide-oda kellett vinnie, gyakran volt két jóbarát, kik komolyan beszélgettek keresztényi dolgokról. Sokszor vitatkoztak a hit és cselekedetek felett; az egyik csak a hitről akart tudni, a cselekededetekről nem, a másik azonban több súlyt fektetett a cselekedetekre, sőt azt állította, hogy egyedül a cselekedetekre van szükség, hogy az ember üdvözülhessen. Ez nagyon szomorította az öreg révészt. Nem szólt semmit, de fogta a két evezőjét és az egyikre ráírta e szót: „hit“ és a másikra e szót: „cselekedet.“ Amidőn újra átvitte a két barátot a túlsó partra és ezek a szokott módon ismét vitatkoztak, a víznek kellő közepén hirtelen elővette külön az egyik evezőt és teljes erővel dolgozott vele. Természetesen körben forgott a csónak, anélkül, hogy előre jutott volna és midőn a barátok csodálkozva kérdezték, hogy mit csinál és hogy fogja már a másik evezőt is, — akkor vette a másikat egyedül — és a csónak forgott a másik oldala felé, de előre nem jutott. Ekkor megmutatta nekik az evezők neveit és ők megértették, hogy mit akart nekik az öreg mondani és szégyenkezve elhallgattak. (Jak. 2, 17.) Segélykiáltás Bűnös hallgatás Rousseau, a híres tudós a következő történetet beszélte el. Egykor egy ügyvéd társaságában az Ivére partján sétáltam. Séta közben egy helyre értünk, hol a szúrós cserjén érett gyümölcsöt láttam. Kíváncsiságból megkóstoltam, s mivel kellemes savanykás ízét üdítőnek találtam, ettem belőle. Társam csendben, szótlanul ballagott mellettem, de anélkül, hogy példámat követte volna. Végre megszólalt: — Mit csinál? Nem tudja, hogy ez a gyümölcs mérges? — Mérges? — kiáltottam fel megijedve. — Természetesen — válaszolá —, ezen a vidéken mindenki tudja ezt és nem eszi meg senki. — De miért nem mondta ezt meg azonnal? — Nem mertem, uram, szólni. Nem tudtam megállani, hogy el ne nevessem magam ezen az alázatosságon, de az evést természetesen abbahagytam. Hány ilyen ember van a világon, mint ez az ügyvéd, akik oktalanul szerénykednek. Ott hallgatnak, ahol beszélni és ott beszélnek, ahol hallgatni kellene. Hány ember mérgezi meg magát körülöttünk a legkülönbözőbb módon, rossz társaságban való forgolódással, romlott beszéd hallgatásával, erkölcstelen könyvek olvasásával, ártalmas vagy alkoholos itallal. Ha a maga helyén és idején kellő tapintattal és szeretettel tennénk bizonyságot embertársainknak, mennyi rossztól menthetnénk meg. De mi álszeméremből, kényelemből, vagy félelemből hallgatunk, mint ez az ügyvéd. Nem akarunk a más dogába beleavatkozni. Nem bűn-e az ilyen hallgatás? Hogy mi a keresztény kötelessége az ilyen esetben, elmondja Ezékiel próféta könyvének 33. fejezetében. Ha a kötelességteljesítés kellő tapintatból fakad és ha mindenek fölött igaz szeretettel párosul, valami eredménye mindig lesz. Egyszerű, hűséges bizonyságtétel a maga idején minden ékesszólásnál többet ér! Vasárnapi munka Nagyon sokan arra használják fel a vasárnap délelőtti időt, hogy azon mindenféle házimunkát végeznek, azon megokolással, hogy erre máskor nem érnek rá. A délutánt aztán mégis a nyugalomnak szentelik a korcsmában! Az Úr nevének dicséretéről és tiszteletéről, amire ezen nap tulajdonképen rendeltetett, természetesen szó sem lehet. Ily módon a szent napot Istentől és önmaguktól ellopják, annak lelki és testi áldásaitól magukat durva kézzel megfosztják. Valaki azzal szokta menteni vasárnapi munkáját, hogy azt mondta: „Jobb dolgozni, mint csavarogni.“ Egy lelkész, aki ezt hallotta, erre így felelt: „Ez éppen olyan, mintha azt mondaná valaki, jobb lopni, mint gyilkolni!“ Aki azonban a szent nap délelőttjén, akár a munkahelyén, akár otthon dolgozik és délután a korcsmában, kaszinóban vagy polgári körben kártya és bor mellett „pihen“, az nemcsak tolvaj, hanem egyben gyilkos is, mert míg egyrészt világi dolgok végzésére ellopja az Istennek napját, másrészt üdvösségre teremtett lelkét balga és erőszakos módon megfosztja az örök élettől. A másik fiú : Várjon nem ez-z a bűnösebbik a kettő közül? Az ifjabbik, a tékozló fiú történetéről eleget hallunk, azonban bátyjáról nagyon keveset, pedig Jézus őt éppúgy kirívó jellemként állítja elénk, mint amazt. Amíg az ifjabbik a hirtelen fellobbanású, külső bűnökben tombolót mutatja be, addig benne a titkos, mások által nem könnyen szemlélhető bűnös képe tárul elénk. Az idősebbik fiú állandóan az atyai házban élt. Hogy ezt mai vallásos nyelven fejezzük ki, olyan életmódot folytatott, mely külsőségek tekintetében a vallásos előírásokat fedte. Azt a hibát követte el, amit ma is oly sokan tesznek, hogy a tilalmak betartásával megelégedett: nem lopott, nem ölt, nem tékozolt, nem dőzsölt. Ezenkívül kifelé tisztességes életmódot folytatott. Öccse bűneire bárki könnyen rámutathat, azonban az idősebbik fiúban még többre akadunk. Az atyja házában él, azonban lélekben nem voltak egyek. Hány, forma szerint jó kereszténynek kell, ha őszinte, bevallania, hogy a formák és külsőségek betartása ellenére sem boldog, hogy hiányzik azon összhang, melynek Isten és ember közt léteznie kell. Habár mindenük megvan, mégsem boldogok. Várjon miért? Az idősebb fiúban a lélek bűneit találjuk meg, melyek nehezebben észlelhetők. E bűnök: az irigység, a gőg, a keserűség, a lelket minden keresztényi örömtől megfosztják és eredményes, örömteli szolgálatban megakadályozzák. A lelkiismeret gyengéd intelmeinek figyelmen kívül hagyása, előítéletek, meg nem bocsájtó lelkűlét, mások iránti bizalmatlanság és az önzés száz különféle megnyilatkozása lehetetlenné teszik, hogy Istennel igazi benső kapcsolat jöjjön létre. Az ilyen ember az atyai házban élhet, nagy összekülönbözésre sohasem kerül sor, azonban állandóan azon érzés tölti el, hogy közte és atyja között a megnemértés szakadéka tátong. Ezt sokszor tapasztaljuk a mindennapi családi életben is, ahol egyesek magukat helytelen érzéseknek átengedve, a többiektől elkülönítik, ami által minden bensőséges családi kapcsolat megszakad. E téren az idősebbik korántsem egyedülálló példa. Azonban Isten iránt is fennáll ez a helyzet, amenynyiben az ember — hogy így mondjuk — Isten házában él anélkül, hogy Istennel benső kapcsolata lenne. Ennek oka leginkább abban rejlik, hogy az ilyen ember célja és vágya Isten akaratával nem egyezik meg. Gondoljunk csak arra, mily rideg, szinte kegyetlen szóval támadt az idősebbik fiú atyjára, amiért az öccsét visszafogadta. Hol találjuk itt a testvéri, a felebaráti szeretetet? Természetes, hogy a tékozló fiát szerető és visszatéréséért imádkozó atyát hideg szíve sohasem értheti meg. Mennyi önzés hangzik sértődött szemrehányásából! Az idősebbik fiú a megszenteletlen keresztény lelkiállapotát tárja fel. Belső békétlenség és keserűség, öröm és boldogság nélkül. Vájjon mit ér az atyai házban való tartózkodás, ha mégsem hoz békességet? Nem kellene e viszályságot megszüntetni? Ezt lehet, azonban csak úgy, ha magunkat minden feltétel nélküli megadással Isten rendelkezésére bocsájtjuk, hogy ilyképen akaratunk szent akaratával összhangba kerüljön.