Segélykiáltás, 1937 (14. évfolyam, 2-12. szám)

1937-02-01 / 2. szám

2 ZELŐTT ősszüleink az Éden kertjében a kígyó csábításá­nak engedve a tiltott fa gyü­mölcséből szakítottak, lelki­ismeretük nyugodt és tiszta volt. A bűn és a bűnvallás előttük ismeretlen fogalmak voltak. Csak miután a jó és gonosz tudása fájának gyü­mölcsét megízlelték és an­nak nedve mint halálos mé­reg egész lényüket áthatotta, lettek látókká. Azelőtt az isteni világosság és élet tel­jességében jártak és szemük sötétséget soha nem látott, míg most Is­ten haragját és büntetését magukra vonva, Tőle, a Teremtőtől, az élet for­rásától elszakítva a sötétségbe kerültek, ahová az isteni fényességnek csak egyes sugarai hatoltak el. Az ember a bűn rab­ságába adatott el. Cselekedetei bűnö­sökké lettek és ezek bűnös voltát már letagadni sem tudja. A bukott ember lelkében a lelkiisme­ret vádoló szava szólal meg. A bűntudat benne mindinkább fokozódik, az önvád mardosása fájóbb és gyötrőbb lesz, az elvesztett boldogság távoli látomása, mint jelen helyzetének tükörképe elébe áll és mindez kétségbeeséssel tölti el. Érzi te­hetetlenségét, erőtelenségét, tudja, hogy önmaga helyzetén változtatni nem képes és ezért felkiált: ,,Óh, én nyomorult em­ber! Kicsoda szabadít meg engem e ha­lálnak testétől?!“ Ahol bűntudat léte­zik, ott ezt a pszichológiai folyamatot mindig megtaláljuk. Ez a gyötrő elégedetlenség, ez a két­ségbeesés lehet azután belső szemlélődé­sének kiinduló­pontja. Dávid nagy felfe­dezésére jut el, hogy: „Egyedül Te elle­ned vétkeztem.“ Meglátja azt, akinek szeretetét és jóságát lábbal taposta, ami szívében szomorúságot, bánatot indít, míg végül méltatlansága teljes tudatá­ban, minden feltétel nélkül, irgalomra kiszolgáltatja magát és felhangzik ajkán az a csodaszép ima: „Isten, légy irgal­mas nékem, bűnösnek.“ Nem tartozik ugyan a tárgyhoz, azon­ban nem maradhat megemlítetlenül, hogy Isten mindenkinek, aki őszinte bűnbánattal, alázatos, megtört szívvel hozzá fordul, Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának áldozata érdeméért hajlandó megbocsájtani, mégpedig tekintet nélkül arra, hogy az illető qualitativ vagy quan­titativ milyen bűnös múltra tekint visz­­sza. Tapasztalhatja, amit Dávid a 32. Zsoltárban is kifejez: ,,Míg elhallgattam, megavultak csontjaim .. . vétkemet be­­vallom ... és te elvetted rólam bűneimnek terhét.“ Hadd fűzzem ehhez személyes bi­zonyságtételemet, hogy Isten akkor, ami­kor őszinte és alázatos lelkülettel és bűn­bánattal hozzá­járultam, bűneimet meg­­bocsájtotta és gyermekévé fogadott. A bűnvallás leglényegesebb része a lel­kület, a belső motívum, amelyből ered. Jogosultsága és értelme csak az önkéntes bűnvallásnak van. A kényszeredett, a kényszerhelyzetből előálló bűnvallásnak Isten szemében semmi értéke sincs. A tettenért bűnös ráhagyja a neki felrótt ha megvalljul a bűneinket, hit és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson mindet minden fyamisságtól. 1. János 1, 9. cselekményt, azonban csak félelemből vagy haszonlesésből. Így tett Saul is, amikor Sámuel kér­dőre vonta az Amálek kiirtására vonat­kozó isteni parancs végre nem hajtása miatt. Amikor azután a próféta a bűnét fejére olvassa, akkor előbb mentegetőd­­zik, és csak az isteni ítélet közlésére, „mivel te megvetetted az Úrnak beszé­dét, ő is megvet téged, hogy ne légy ki­rály“. •— mondja: „vétkeztem.“ Amikor ezt mondta, akkor azonban csak az az egy gondolat töltötte be egész lényét: ta­lán a beismerés által még helyrehozható a mulasztás. Mennyivel más az igazi bűnbánattal eltelt alázatos bűnvallás, mely Jézus példabeszédében a té­kozló fiú ajkáról hang­zik el. „Atyám, vétkez­tem az ég ellen és te el­lened.“ E szavakat ko­moly belső harc előzi meg, amelyben az isteni szeretet által balsorsba döntött fiúban a jobb belátás kerekedik felül, amely gőgjét, büszkesé­gét megtörve arra bírja, hogy felkerekedvén, el­menjen. E példázat még arra is megtanít, hogy a bűnvallás nemcsak Istennek teendő, hanem az esetben, ha embere­ket megbántottunk, a múltat velük szemben is rendeznünk kell. A tékozló fiúhoz hasonló tapasztalaton minden Istenben hívővé vált ember át­esik, mert hisz az írás szavai szerint „mindannyian mint juhok eltévelyed­­tünk, ki-ki az ő utára tértünk“ és ezért szükséges az atyai házhoz való meg­térés. A külső forma, vagy a mondott szó a bűnvallás lelkű idéhez viszonyítva lé­nyegtelen. A bibliai példák általában ke­vés szóból álló bűnvallásokat sorolnak fel. Akár a templomban imádkozó vám­szedőre, akár a kereszten függő latorra, vagy az éjszakában síró Péterre gondo­lunk, a forma más-más, a lényeg azon­ban mindig ugyanaz: megalázkodás, őszinte bűnbánat. Az eddig elhangzottak, amint mondani szokás, a világban, a bűnben élő embe­rek bűnvallására vonatkoztak. Tegyük fel azonban a kérdést, nincs-e szüksége bűnvallásra a már hívővé vált, Krisztus követésében élőnek is? Vájjon nem for­­dul-e elő, hogy az ilyen vétkezik, vissza­esővé válik? Nem fordult-e elő — és mi, akik gyengeségben az Úr követésében kí­vánunk élni, nem emlékszü­nk-e mind­annyian ily esetekre, — hogy lelkesedé­sünk megcsappant, a szeretetünk hanyat­lott, szorgalmunk meglanyhult és egy­szer csak azt vettük észre, hogy már nem vagyunk azok, akik egykor voltunk, hogy valami ott áll Isten között és közöt­tünk, hogy imánk mintha csak a meny­­nyezetig hatolna, ahonnan erőtlenül hull vissza és hogy nincs meg, az a zavartalan lelki közösségünk az Úrral, amely egy­kor részünk volt és amely olyan bol­doggá tett. Vájjon mit tegyen a hívő, ha ily lelki­­állapotba kerül? Azonban Isten bennünket fokról-fokra, egy világosságból másik világosságra ve­zet és az ily kinyilatkoztatás mindig azt a hatást váltja ki, mint Ésaiásnál, aki az Úr dicsőségét és szentségét megpillantva, azonnal mély bűntudatra ébredt és bű­nét megvallja: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok.“ Amire ma Krisztus egyházának Ma­gyarországon, Budapesten szüksége van, az, hogy a Szentlélek Is­ten kegyelmesen meglá­togasson bennünket és egy ébredéssel ajándé­kozzon meg. Ennek szükségességét sokan, sok táborban érzik és bizonyos előkészületeket folyamatba tettek. Ah­hoz azonban, hogy a tájak learathatók legye­nek, egy dolognak kell feltétlenül bekövetkez­nie és ez a hívők bűn­­vallása. Nem véletlen az sem, hogy az Alliansz ima­hét első napjának tár­gyai a hálaadás és a bűnvallás. E tárgyak más szóval szám­adást jelentenek. Egyrészt arról, amit Is­ten értünk tett — ez az, ami azután hálaadásra késztet, másrészt pedig ar­ról, hogy mi mit tettünk ő érette, mely esetben csak egy következtetésre jutna­­(Folytatás 1. oldal, 3. hasáb.) A bűnvallás Hevesi Ödön főkapitánynak az alliansz-imahét alkalmával a Kálvin-téri templomban tartott beszéde Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! (Folytatás az első oldalról.) meg. Mindannyiunknak kötelességünkké teszi, hogy felkészüljünk testileg és lel­kileg minden eshetőségre. Ezért tegyük fel a farsangi mulatozás közben azt a komoly kérdést, hogy felkészültünk-e a halálra? Lelked ügyét Istennel rendez­ted-e, hogy bármelyik pillanatban meg­állhass ítélőszéke előtt? Vájjon örök üdvösség, vagy örök kárhozat volna-e sorsod, ha a bálteremből ragadtatnál el az élők sorából? Jól gondold meg, hogy mit teszel! Vigyázz magadra és ne felejtsd azt sem el, hogy mint egy nemzet polgára, fele­lős vagy hazádért is. Segélykiáltás

Next