Segélykiáltás, 1937 (14. évfolyam, 2-12. szám)
1937-02-01 / 2. szám
2 ZELŐTT ősszüleink az Éden kertjében a kígyó csábításának engedve a tiltott fa gyümölcséből szakítottak, lelkiismeretük nyugodt és tiszta volt. A bűn és a bűnvallás előttük ismeretlen fogalmak voltak. Csak miután a jó és gonosz tudása fájának gyümölcsét megízlelték és annak nedve mint halálos méreg egész lényüket áthatotta, lettek látókká. Azelőtt az isteni világosság és élet teljességében jártak és szemük sötétséget soha nem látott, míg most Isten haragját és büntetését magukra vonva, Tőle, a Teremtőtől, az élet forrásától elszakítva a sötétségbe kerültek, ahová az isteni fényességnek csak egyes sugarai hatoltak el. Az ember a bűn rabságába adatott el. Cselekedetei bűnösökké lettek és ezek bűnös voltát már letagadni sem tudja. A bukott ember lelkében a lelkiismeret vádoló szava szólal meg. A bűntudat benne mindinkább fokozódik, az önvád mardosása fájóbb és gyötrőbb lesz, az elvesztett boldogság távoli látomása, mint jelen helyzetének tükörképe elébe áll és mindez kétségbeeséssel tölti el. Érzi tehetetlenségét, erőtelenségét, tudja, hogy önmaga helyzetén változtatni nem képes és ezért felkiált: ,,Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testétől?!“ Ahol bűntudat létezik, ott ezt a pszichológiai folyamatot mindig megtaláljuk. Ez a gyötrő elégedetlenség, ez a kétségbeesés lehet azután belső szemlélődésének kiindulópontja. Dávid nagy felfedezésére jut el, hogy: „Egyedül Te ellened vétkeztem.“ Meglátja azt, akinek szeretetét és jóságát lábbal taposta, ami szívében szomorúságot, bánatot indít, míg végül méltatlansága teljes tudatában, minden feltétel nélkül, irgalomra kiszolgáltatja magát és felhangzik ajkán az a csodaszép ima: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek.“ Nem tartozik ugyan a tárgyhoz, azonban nem maradhat megemlítetlenül, hogy Isten mindenkinek, aki őszinte bűnbánattal, alázatos, megtört szívvel hozzá fordul, Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának áldozata érdeméért hajlandó megbocsájtani, mégpedig tekintet nélkül arra, hogy az illető qualitativ vagy quantitativ milyen bűnös múltra tekint viszsza. Tapasztalhatja, amit Dávid a 32. Zsoltárban is kifejez: ,,Míg elhallgattam, megavultak csontjaim .. . vétkemet bevallom ... és te elvetted rólam bűneimnek terhét.“ Hadd fűzzem ehhez személyes bizonyságtételemet, hogy Isten akkor, amikor őszinte és alázatos lelkülettel és bűnbánattal hozzájárultam, bűneimet megbocsájtotta és gyermekévé fogadott. A bűnvallás leglényegesebb része a lelkület, a belső motívum, amelyből ered. Jogosultsága és értelme csak az önkéntes bűnvallásnak van. A kényszeredett, a kényszerhelyzetből előálló bűnvallásnak Isten szemében semmi értéke sincs. A tettenért bűnös ráhagyja a neki felrótt ha megvalljul a bűneinket, hit és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson mindet minden fyamisságtól. 1. János 1, 9. cselekményt, azonban csak félelemből vagy haszonlesésből. Így tett Saul is, amikor Sámuel kérdőre vonta az Amálek kiirtására vonatkozó isteni parancs végre nem hajtása miatt. Amikor azután a próféta a bűnét fejére olvassa, akkor előbb mentegetődzik, és csak az isteni ítélet közlésére, „mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvet téged, hogy ne légy király“. •— mondja: „vétkeztem.“ Amikor ezt mondta, akkor azonban csak az az egy gondolat töltötte be egész lényét: talán a beismerés által még helyrehozható a mulasztás. Mennyivel más az igazi bűnbánattal eltelt alázatos bűnvallás, mely Jézus példabeszédében a tékozló fiú ajkáról hangzik el. „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.“ E szavakat komoly belső harc előzi meg, amelyben az isteni szeretet által balsorsba döntött fiúban a jobb belátás kerekedik felül, amely gőgjét, büszkeségét megtörve arra bírja, hogy felkerekedvén, elmenjen. E példázat még arra is megtanít, hogy a bűnvallás nemcsak Istennek teendő, hanem az esetben, ha embereket megbántottunk, a múltat velük szemben is rendeznünk kell. A tékozló fiúhoz hasonló tapasztalaton minden Istenben hívővé vált ember átesik, mert hisz az írás szavai szerint „mindannyian mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő utára tértünk“ és ezért szükséges az atyai házhoz való megtérés. A külső forma, vagy a mondott szó a bűnvallás lelkű idéhez viszonyítva lényegtelen. A bibliai példák általában kevés szóból álló bűnvallásokat sorolnak fel. Akár a templomban imádkozó vámszedőre, akár a kereszten függő latorra, vagy az éjszakában síró Péterre gondolunk, a forma más-más, a lényeg azonban mindig ugyanaz: megalázkodás, őszinte bűnbánat. Az eddig elhangzottak, amint mondani szokás, a világban, a bűnben élő emberek bűnvallására vonatkoztak. Tegyük fel azonban a kérdést, nincs-e szüksége bűnvallásra a már hívővé vált, Krisztus követésében élőnek is? Vájjon nem fordul-e elő, hogy az ilyen vétkezik, visszaesővé válik? Nem fordult-e elő — és mi, akik gyengeségben az Úr követésében kívánunk élni, nem emlékszünk-e mindannyian ily esetekre, — hogy lelkesedésünk megcsappant, a szeretetünk hanyatlott, szorgalmunk meglanyhult és egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem vagyunk azok, akik egykor voltunk, hogy valami ott áll Isten között és közöttünk, hogy imánk mintha csak a menynyezetig hatolna, ahonnan erőtlenül hull vissza és hogy nincs meg, az a zavartalan lelki közösségünk az Úrral, amely egykor részünk volt és amely olyan boldoggá tett. Vájjon mit tegyen a hívő, ha ily lelkiállapotba kerül? Azonban Isten bennünket fokról-fokra, egy világosságból másik világosságra vezet és az ily kinyilatkoztatás mindig azt a hatást váltja ki, mint Ésaiásnál, aki az Úr dicsőségét és szentségét megpillantva, azonnal mély bűntudatra ébredt és bűnét megvallja: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok.“ Amire ma Krisztus egyházának Magyarországon, Budapesten szüksége van, az, hogy a Szentlélek Isten kegyelmesen meglátogasson bennünket és egy ébredéssel ajándékozzon meg. Ennek szükségességét sokan, sok táborban érzik és bizonyos előkészületeket folyamatba tettek. Ahhoz azonban, hogy a tájak learathatók legyenek, egy dolognak kell feltétlenül bekövetkeznie és ez a hívők bűnvallása. Nem véletlen az sem, hogy az Alliansz imahét első napjának tárgyai a hálaadás és a bűnvallás. E tárgyak más szóval számadást jelentenek. Egyrészt arról, amit Isten értünk tett — ez az, ami azután hálaadásra késztet, másrészt pedig arról, hogy mi mit tettünk ő érette, mely esetben csak egy következtetésre jutna(Folytatás 1. oldal, 3. hasáb.) A bűnvallás Hevesi Ödön főkapitánynak az alliansz-imahét alkalmával a Kálvin-téri templomban tartott beszéde Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! (Folytatás az első oldalról.) meg. Mindannyiunknak kötelességünkké teszi, hogy felkészüljünk testileg és lelkileg minden eshetőségre. Ezért tegyük fel a farsangi mulatozás közben azt a komoly kérdést, hogy felkészültünk-e a halálra? Lelked ügyét Istennel rendezted-e, hogy bármelyik pillanatban megállhass ítélőszéke előtt? Vájjon örök üdvösség, vagy örök kárhozat volna-e sorsod, ha a bálteremből ragadtatnál el az élők sorából? Jól gondold meg, hogy mit teszel! Vigyázz magadra és ne felejtsd azt sem el, hogy mint egy nemzet polgára, felelős vagy hazádért is. Segélykiáltás