Polgári leányiskola, Segesvár, 1916
I. Igazgatói jelente az 1916-17. tanévről. Még érzékeny a seb, melyet ez év a lelkünkön ütött! Élőszóval nem mertem elétek lépni történetének összefoglalásával, mert a remegés a lélekben még egyre tart, úgy, hogy egyetlen együttrezgő hangra fölsírt volna a lelketek ellenállhatatlan, keserű zokogással. Nem akartam e fájó lelki vihart fölidézni, mert az én lelkem is tele van fájó, szunnyadó sebhelylyel, vigasztalást, enyhülést adni nem lettem volna elég erős. Ezért nem búcsúztam tőletek ez évben... De hogy a mély benyomások és történeti tényeknek mégis emléket állítsak, megkísérlem e fehér, visszhang nélküli papírra vetni azt, ami Titeket, szegény kis növendékeinket, Benneteket, szeretett kartársaimat és veletek együtt iskolánkat érte. Csendes, munkás augusztus volt. Ki-ki élte a maga legkedvesebb módja szerint a pihenés és könnyű nyári kötelességek kellemes, gondtalan — amennyire ebben a háborús világban gondtalan lehet, — életét. Legbuzgóbb növendékeink szorgalmas méhecskék módjára hordták a jobbnál-jobb gyógynövényeket garmadába az iskola termeibe, ahol szárítottuk és osztályoztuk. A tanítótársaim nyári üdülésük helyéről már beküldték érkezésük napjáról szóló jelentéseiket, az iskolában már nagyban folyt a nyári nagytakarítás, hogy a küszöbön lévő beiratásokra minden készen legyen, amikor kék égből egy irtózatos villám csattanásához hasonlóan elhangzott a vészhír: „Ki-ki meneküljön amerre tud, mert feltartóztatlanul, bármely pillanatban itt lehet a kétlelkű szövetséges vad, kegyetlen hordája“.