Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

8 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A költészet napja in Az egyik legismertebb lemondás szerint Inter arma silent musae, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Mint minden közmondásnak, ennek is van fonákja, és hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténetből is, a még latin nyelven író Janus Piannoniustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsáik, sőt, legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, akkor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarországon? Hiszen ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a fegyvercsörgés zaja. Akkor meg ájult béke volna? Tudjuk, az sincs, szerencsére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron mindenki egyet szeretne: felvirágoztatni az országot, de a nagy bajból odáig vezető utat sokan sokféleképp gondolják megvalósíthatónak. A költészet akkor lép — nálunk szinte szükségszerűen — a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb verse, a Vérző zászlók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni — s ma már csak néhány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986- ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog- a politikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetükben, érzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbíthetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partrg”; s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt szor még költőivel sem.sokA tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé „emlékszik rá”. Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy azért, mert ha az úttörő érdemekre mutatna rá, ő maga csak követő lehetne. De hát az emberiség értelmes egyedei mindig követői voltak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcselekedte, telt a haza, amit megkéveTovábbra tennie kell a dolgát, megis fogalmazni azt, ami ma mondhatatlan. S én úgy látom, tudja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, annak igazi értékeit, de az már most is látható, hogy nem a meghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert politikát olvassa, az országa gyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetések petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együttes egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség meghatározó répét a megújulásban, szóés büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamaival, az eredmény meglepő azonosságot, hasonlóságot mutatna. A magyar költészet — ellentétben a nem művészi megszólalásokkal — azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette —, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis : váljunk olvasóivá a mai magyar költészetnek. Azért is, mert így a mai Magyarországot jobban megértjük. Vasy Géza Somogyi Néplap ARS POETICA Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpentek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s két a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon, a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelelnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be poros számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübörgnd rímeit. Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! Bertók László MIKOR, AHOL A néhány óra, mikor a zajok reggel nyolctól, fél kilenctől talán tizenkettőig, fél egyig, mikor az éjszakában megmosakodott, kiszellőztetett, magukra hagyott agyterervények, mikor a világ kinyújtózkodik, ez a semmi ág, hol becsukódtam önmagam alatt, hogy csak felülről, s jobban félek a ... mint tőletek, ahol nem én vagyok, csak egy idegen, egy felnőttbe zárt kisgyerek, ahol nem bírom tovább, mikor, ahol megkapaszkodhatok. Simai Mihály élni akaró éden meggyfa jön ajkához emeli fehérlő kürtjét most most fölzeng fölujjong fölsokolt minden zenévé árad a gyönyörűség hallod? a legszerelmesebb N silenziót játsszák a fák az élni akaró édent új ritmusban virághangszerelésben Utassy József MAGAMNAK ÍROK Mit bánom én, ha olvassa, ha nem verseimet a Nyájas olvasó! Magamnak írok. Nem csábít siker. Átlényegít az ég alatt a szó. Tudom: hazudni nem hazudtam. Minden betű ragyog. Arany sisakot hord a tollam, s fényes gondolatot. Az előcsarnokban álldogáltam, és unalmamban a kezemet bámultam. Aznap volt műhelygyakorlatunk az iskolában, s hideg víz nem vitte le az olajpiszkot a bőrredőkből, a körmök alól. Aztán bemehettünk nagyteremnek nevezett hoadályba, amelyben egyéb, szürke napokon filmvetítéseket, néhány Lézengőre számító műszaki előadásokat, kiállításokat, meg holmi nagygyűléseket tartottak. Most viszont ünnep volt a MEGYEI irodalmi pályázat díjkiosztása, amelynek eredményét, valamint a pályamunkákat majd a MEGYEI lap is közli. A díjazottakkal, a zsűri tagjaival, valamint kal együtt a hozzátartozóklehettünk vagy húszan az ötszáz fős teremben. (Ma már minek szépíteni: talán tucatnyian.) A díjakat — azt hiszem — a Tanár úr adta át. Én a ragyogó első díjat vehettem át, volt még egy előkelő második és egy megbecsült harmadik helyezés is. Továbbá néhány reményteljes dicséret. A hozzám képest idősnek számító, de még harminc alatti harmadik helyezett jeges tekintetére jól emlékszem. Lírikus önérzettel gyilkos pillantásokat lövellt a néki taknyosnak számító versfaragó felé — felém. Ma már felidézhetetlen, de biztosan magvas, mi több: magas röptű beszélgetésbe elegyedve sodródtunk a kijárat felé. A Tanár úr közelében lépdeltem, őt atyai jóakarómnak tekinthettem, írásaim méltánylójának és pártfogójának. Az előcsarnokban vettem, hogy elkésve észrebár, apám is ott áll. A Tanár úr nyomban hozzálépett, s bár nem nekem szánta, hallottam, amint felém bökve a fejével, azt mondja: „Költő”. A Tanár úr — visszafogottságukban is keserű beszámolóimból — tudhatta, hogy apám némileg másképp ítéli meg e ténykedést. Egyszer a gyárból hazaérve, azt mondta: „Csak ne legyél te író, azokat mindig becsukják. Vagy felakasztják.” Hangjából nem is annyira aggodalom, mint történelmi megfellebbezhetetlenség csengett ki. Ama íróhiányos időszakot későbbi olvasmányaim alapján is úgy ítélhetem meg, hogy apám kijelentésének legfeljebb az első része állta meg a helyét. De az elhivatottságtól eltéríteni szándékozó véleményét — nem jogszolgáltatási alapon — akkori eszemmel nem fogadhattam el. Sőt, az írói sors veszélye csak még jobban megerősítette eltökéltségemet a költészet hatalmáról. Az ehhez hasonló nézeteltérések miatt viszont apámmal nemigen hánytam-vetettem meg az alkotás különleges belső rezdüléseit. Immár költőnek nemcsak érezve magam, de kineveztetve is, másnap az örömtől elfúlva olvastam a MEGYEI lapban az eredményhirdetést, meg röpke, de veretes művemet. Az utcán lépdelve bizonyos voltam benne, hogy mindenki olvasta a hírt, ha a szembejövők nem ismernek is, de elég annyi, hogy én tudom. •köztük járok, és ha az ismeretlenek tudnák, hogy én vagyok az, biztosan, rajonganának értem. Lebegtető volt ez az ismeretlen ismertség. Az ismerten ismeretlenség. A nagyság mámora. Kéjes elégtételt éreztem az egyik, az irodalmi finomságokra érzéketlen tanárom gonoszkodása felett : egyszer majd ő is megtudja, kivel volt igazságtalan, de akkor már késő lesz. Mi tagadás, én előre megbocsátok neki, de vajon megbocsát-e neki kor? És sajnáltam őt.az utóAz újsághírt természete- Száraz, hűvös helyen tartandó. Minőségét korlátlan ideig megőrzi, sen kivágtam, egy noteszbe ragasztottam. Mire megsárgult a silány rotációs papír, a pályázat résztvevője teljességgel többi kihullott a világirodalomból. A második díjas nyomtalanul eltűnt, a harmadik díjas becsületes pedagógus lett. Az egyik dicséretben részesített pályázó fiatalon meghalt. Évtizedre rá a Tanár úr is. Az újságpapír előbb eltöredezett, s ha hozzáértem, peregni kezdett, mint az ősi pergamen. Aztán elporladt. Én élek, ami nem mondható túl nagy dicsőségnek. S noha azóta jártak jobb idők is az írókra, mi több, azok is hazajárnak, valaha világgá mentek, akik valamikori fiúi fölényben ismerőssé ért. Akár a felköttettetést is vállalnám, hogy újra hallhassam apám mondatát, mely előhívná azt a lebegést, amitől mámorító íze lesz a hétköznapoknak. De akárhogy szeretném is, a falak nem hajolnak el előlem, mint sás, s nem rajong körül a a napfény, a dolgok nem fordulnak ki önmagukból, mint valaha, csak itt vannak, tapinthatón és érzékelhetőn, mint a beteljesedő idő, a be nem teljesedés. Marafkó László PÁLYÁDÍJAM 1989. április 8., szombat Kist Benedek Ha marad örömöd Az ég navat zihál. Ikrásodik a lény. Darvadozik a táj. Felsír e költemény, akár egy csecsemő. Lehull a szürkület. Alig virradt a nap, s egyszerre este lett. S még nem is láttalak — rögzött későnkelö. Menned kellett korán, hogy értekezletek, viták, csaták során őröld idegzeted, fogyaszd energiád. De jössz már, jössz hamar, hisz íme: este lett. A szél havat kavar, a s szél körül sziszeg, a szél arcodba vág. A busz mindig tömött, a cucc mindig nehéz, s ha marad örömöd, az jo megérkezés, hogy itthon, újra itt, itt, hol gond I kerül gondra, hol újabb munka vár, meg egy versek bolondja, ki iszik, kiabál, bár óvnák karjaid. Makay Ida Régi szerelem margójára Palack az óceánban, mely partot sosem ért, ige rég elfelejtett nyelven. Szó, mit nem ért senki. De visszhangozza, kongatja föld s az ég. Küszöbön kisarjadt gyom. Vak szemben néma kép. Tűz elhagyott szobában. Nincs mért, de ég — csak ég. Belányi György FELNÖVÖK a fű felett a fény mögött az arcaimban felnövök és minden olyan mintha jó ahogy nekem neked való — arcaim visznek messze el az ember végül földre fel a csontjaimban felnövök a fű alatt a fény mögött Futó Árpád TÖREDÉK (In memóriám J. A.) S a sínek csak fekszenek iovább, némagyászba görnyed az állomás, mintha minden titkát rejtené, akár’kilencszázharminchét telén. Megállók, mintha érteném szavát, csalódottságba fúló sóhaját, az emberét, ki látván, nincs tovább, sínek fölé hajol sikoltván: „nagyon fáj ...” Íme hát, mit meglelt: szent hazát, mintha magyar sors nem is érdemelne mást... Mi hát a válasz, s pane 1rá egyáltalán: miért vezet halálhoz minden állomás?!... A fej lehajlik és flecsüng a kéz, vad, ólmos ég alatt az éjkomor, nehéz ... a súlyos csendbe mozdonyfütty kiált, s fülembe ’súgja a bánatát a táj.