Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-09 / 237. szám
1991. október 9., szerda SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS Alighanem Kaposváron ezideig egyedülálló eseménynek lehettek részesei mindazok, akik egyáltan tudtak arról, hogy a West London Institute két „performance szakos", végzős növendékének diplomamunkáját láthatják a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Gimnáziumának klubjában — és el is jöttek ezt a különös előadást megnézni. Marsha Bartley és Katherine Griffin — az előadás két szereplője —, Barry Edwards és Geoffry Smith tanítványa, akik a West London Institute-ban működő „Optik” performance-csoport vezetői. A két végzős hallgató vizsgaelőadását is ők írták és rendezték, míg a zenei kíséret Clive Bell munkája, aki az említett csoport zenei vezetője. Megfogalmazódik az emberben a kérdés, hogy két angol színinövendék miért éppen Kaposváron adja elő diplomamunkáját? A válasz egyszerű. Tavaly nyáron a Szegedi Színházi Fesztiválon vendégszerepelt az „Optik”-csoport, Barry Edwards „ Project" című előadásával. A csoport tagjai annyira jól érezték magukat itt, hogy Marsha és Katherine az intézet költségére „hozták el” vizsgaelőadásukat Magyarországra. Mi több, a bemutató Budapesten volt, a múlt hónapban. Azóta több magyar városban jártak, s így jutottak el Kaposvárra is. A „No strings”, vagyis „Nincsenek kötések (kötelékek, kapcsolatok)” című előadásuk műfaji megjelölése szerint perdig „a ritual in space, azaz „szertartás a térben”, szabadabb fordításban pedig „szertartás, amely megtörténhet bárhol”. Mindez az ún. mozgásszínház, a performance és a rituálé elemeit ötvözi több-kevesebb sikerrel. Témája valahol az emberi kötődések és kötések, közeledések és találkozások, a nemek egymás felé törekvő örök vonzalmának, birtoklás- és szabadságvágyának határain ragadható meg. De nem érdemes szavakba önteni, mert ezek érzések, hangulatok, impressziók. A mozgás nagyszerűen kifejezi őket, és az előadásban is ez sikerült a leghitelesebbre és a legteljesebbre. A szertartásnak részesei lehettünk, sajnos, szónak pusztán hétköznapi ératelmében, noha a mozgás és a monoton hangzás — minden ősi rituálé alapja — adva volt. De épp ez a zenei monotonitás állta utunkat, hisz tökéletesen ellentétes volt a mozgás intenzitásával, az egész előadás tapintható fejlődésével, amely az emberi kapcsolatteremtés kezdeti fázisaitól fokozatosan jutott el a legmeghittebb egymásratalálásig. Nyitva csupán a performance kérdése maradt számomra, mert hogy „a pillanatban éles” — ahogyan a művészek az előadás után fogalmaztak — mennyiben valósítható meg egy olyan előadásban, amelynek írója, rendezője, s még zenei vezetője is van — arra azt hiszem, aligha adható megnyugtató válasz. Engem mégis inkább nyugtalansággal tölt el az a tény, hogy „kulturált nyugaton” már „a pillanatban élést” is szemináriumon tanítják... Performance avagy színielőadás? Házhoz mennek Magyar Ágnes a távoktatott gondozók A modern pedagógia egyik legdivatosabb módszere a távoktatás, amely most a menedzserképzés és a nyelvtanulás után újabb területen igyekszik teret hódítani. A Magyar Vöröskereszt és Magyar Televízió közös „válalalkozásában” a házigondozók és a betegápolók felkészítésében igyekszik segítséget nyújtani. Demján Dénes, a Magyar Televízió főmunkatársa így összegezte az akció legfontosabb tévés tudnivalóit: “ A távtanulás eszközeinek sorában a legnyitottabb, a legelérhetőbb kétségtelenül a televízió. A 11 részes sorozatot az 1-es csatornán fogjuk sugározni, kedd reggelente 8 óra 30 és 8 óra 50 perc között. Úgy tervezzük, hogy később videokazettán is forgalomba hozzuk a tananyagot, ezzel is lehetőséget teremtve azoknak, akik a megadott műsoridőben nem tudnak a képernyő elé ülni. Lesznek megfelelő kiegészítő tankönyvek is, és arra számítunk, hogy az ország különböző vidékein helyi tanfolyamokat is szerveznek kiegészítendő a filmeken látottakat. Simon Jánosnétól, a Magyar Vöröskereszt Szociális Szolgálatának vezetőjétől tudtuk meg: — A beteggondozás egyre több családnak okoz gondot, hiszen a kórházak bizonyos akut betegségek színvonalas ellátására nem alkalmasak. A szívbetegek, az asztmások, a mozgásszervi fogyatékosok, az időskorúak ellátása a jó szándékon kívül hozzáértést is kíván. Ezek az ismeretek bárki által elsajátíthatók. Bizonyos értelemben a jogszabályok is kedveznek a házi betegápolóknak: a tartósan beteg hozzátartozóikat maguk ápoló személyek állami térítést kaphatnak. És még egy szempontra szeretném felhívni a figyelmet: ezek a távtanfolyamok segíthetnek a munkanélküliség enyhítésében épp úgy, mint a szociális C7rtl/*iá Itató»HrónoU hfti/LUbUiyUilUlUOVI r\U!Vi iwi\ wi tésében. Még egy fontos információ: a tanfolyam végén a vállalkozók vizsgát tehetnek és ennek alapján jogot nyerhetnek nem csak közeli hozzátartozóik ápolására is. S. P. 5 Egyensúlyban Kling József szobrainak nem-ábrázolásáról „Hosszú fejlődés eredményeként lett arra képes a művész, hogy megszabaduljon a tárgyiasságtól, és saját akarata alapján alkossa művét, vagyis amíg eljutott odaáig, hogy többé nem a tárgyiasság, hanem maga a műalkotás lett a mű tartalma és állítása...” Kling József szobrász kiállítása kapcsán, — melyet a Munkácsy gimnázium diákjainak igazán ünnepélyes megnyitója (is) emlékezetessé tett — hívtam segítségül Michel Seuphornak, a non-figuratív művészet egyik legelső kritikusának gondolatát. E problematika, az absztrakció és absztrahálás, a non-figurativitás és (vagy) nem-ábrázolás ugyanis a mai napig vitatott, újabb és újabb polémiák kiindulási pontjául szolgál. Voltak, akik már a harmincas évek oloK nemzetközi p nn-finitratív kiállítása alkalmából „befuccsoltnak” vélték a tárgyiatlan művészetet, mondván: „kimerítette lehetőségeit”. Mégis megszületett 1937-ben az Egyesült Államokbeli Museum of Non-Objektiv Painting (a tárgyiatlan festészet múzeuma). E rövid művészettörténeti kitérő után egy újabb kritikus, a svájci Hans Münch kijelentéséből szeretnénk eljutni a fentebb említett kaposvári tárlathoz: „A tárgy nélküli művészet — közlésképtelen." Ez nem így van. Mégha nem is oly egyértelmű egy-egy műalkotás mondanivalójának lényege, mégha az egyik legalapvetőbb szempont is az értelmezéskor a befogadói szubjektum szerepe. Mindezzel kiegészítve a cáfolat elővezetését — hozzátéve, magam inkább vagyok az autentikus közlésmód, és a könnyedebben átélhető műalkotások híve — mondom: a tárgy nélküli művészet is abszolút közlésképes. Persze ez az állítás korántsem annyira forradalmi, mint amennyire a szállolókon járt Manapság ha távolságtartással is, de már megvan az absztrakt nyelvezet egészséges helye az izmusok, művészeti kategóriák sorában. Időzve a közlésképességnél, immár Kling József szobrain kívánjuk egyfajta bizonyságát adni: nem a véletlen tette-vette egymásra a köveket és a fákat. Természetesen — annak függvényében, ki-ki miként éli meg ezeket az alkotásokat — nem kapunk azonnali élményt. Időbe telik míg összeállnak bennünk a formák, megtaláljuk helyük értelmét a térben, felismerjük viszonyukat egymáshoz. Imigyen a felszínen kutatva, az első jelentős benyomásként szolgál a feltűnő, — ám látszólagos — egyensúlyzavar, egyensúlyprobléma a szobrok alkotóelemei között. Szinte felkiáltójelként szegeződik a befogadó irányába: minden, mindentől elbillenni próbál — mégis áll, és örökké állni fog. Minden rész egy izgalmas egyensúlyviszonyban van az egésszel: az archaikus, szilárd kő a szikár-erős fával, a piíöru^ról a nagy kockavái, a szakrális jelképek a profán világ szimbólumaival. Kling József nem-ábrázoló ábrázolásai az örök és ősi egyensúly, a teremtett világ hitében születtek. Balassa Tamás Fotó: Kovács Tibor A negyedik elemiben kitűnően vizsgázott, mégis ismételnie kellett, mert a gimnáziumi beiratkozáshoz és a tankönyvek megvásárlásához szükséges pénz még hiányzott. Fanni nővére végül „összevarrta és kézimunkázta” a hiányzó összeget, s egy hajnalon édesapjával elindultak Kaposvárra. Nyolcórai gyaloglás után megcsodálhatta az emeletes régi gimnázium épületét, amelynek a földszintjén könyvkereskedés volt. Egyik rokonuknál kapott szállást, de a mindennapi étkezésről gondoskodnia kellett. Édesapjának sok ismerőse volt Kaposváron a Szilből és környékéről származó gazdagabb zsidók körében, s estig sikerült is „hat nap evést” szereznie (mindennap más családnál étkezhetett a fiú.) A hetediket maga a kisdiák szerezte meg, mégpedig Kunffy Lajos, festőművész nagyapjánál. Édesanyja pedig minden héten sütött számára egy kenyeret, amit a tiszta fehérneművel együtt az idős családfő gyalog vitt el Kaposvárra. Tanárai közé tartozott Vaszary János festőművész édesapja, s osztálytársai közé Roboz Zoltán (később természettudós), a Somogy című hetilap főszerkesztőjének fia, valamint Rippl-Rónai József. Miután a gimnázium hatodik osztályát befejezte, búcsút mondott „Somogy vármegye Mekkájának” (csak hatosztályos volt akkor még ez a gimnázium), és Budapestre készült, hogy az érettségihez szükséges hetedik-nyolcadikat elvégezze. Útiköltségét a szil intelligencia kuglipartijain kereste meg a helybeli káplán segedelmével, aki becsülte a törekvő diákot s beajánlotta baba-állogatónak. Pesten a Barcsay gimnáziumba iratkozott be, s miután beszerezte a szükséges tankönyveket, egy hazafias ünnepségen a maradék pénzét — két forint hetven krajcárt — kilopták a zsebéből. Ezúttal a történelemtanára segített rajta; tanítványokat szerzett neki. Érettségi után letöltötte „önkéntes évét”; katonai élményei közül az volt számára a legemlékezetesebb, amikor egy hadgyakorlaton maga I. Ferenc József apostoli király „hordta le” egy balul sikerült vezénylés miatt, írt viszont egy jó tanulmányt a tatárjárásról, amely a Ludovika Akadémia közlönyében jelent meg, s a kiváló történész, Pauler Gyula is hivatkozott rá az Árpádok koráról szóló munkájában. Az egyetemen történelemmel foglalkozott. Tanárai közül nagy hatással volt rá Salamon Ferenc történetíró, hálásan emlékezett meg Kellékgyártó Árpádról, aki két jelentős ösztöndíjhoz is hozzásegítette. Miután az úgynevezett Bésán-stipendiumot elnyerte, egy nap megkérdezte tőle a professzor, miért nem folyamodik a zsidó ösztöndíjért is. Székely Sámuel azt felelte, hogy ahhoz protekció kell, a jeles index nem elég. Az ösztöndíj referense pedig nem más, mint a híres Goldziher Ignác. Kerékgyártó professzor e név hallatára elkomorodott, ugyanis pár évvel azelőtt egy akadémiai vitán összevesztek. Ennek ellenére utasította a fiatalembert, hogy írja meg a folyamodványt, s egy hófúvásos napon személyesen kísérte el Goldziher lakására. A Talmud és a Korán jeles tudósa ugyancsak csodálkozva, bár őszinte örömmel tessékelte be könyvekkel telezsúfolt dolgozószobájába a Szent István Társulat mélyen vallásos választmányi tagját. — Méltóztassék befáradni. Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? Kerékgyártó tanár úr elmondta kérését, majd felszólította az ifjút, hogy adja át folyamodványát és indexét Goldziher Ignácnak. — Én nem vagyok kíváncsi az indexére — szólt a tudós —, de biztosíthatom a tanár urat, hogy pártfogoltja már meg is kapta az ösztöndíjat. Mert ha Kerékgyártó Árpád, a magyar katolikus egyház oszlopos tagja érdemesnek tartja, hogy személyesen eljárjon egy zsidó diák érdekében, akkor ez a legkevesebb, amivel én hitközségi főtitkári minőségemben meghálálhatom tanár úr fáradozását. 1886 őszén Párizsba utazott. Már az első napon a magyarok kedvelt gyülekezőhelyén, a Grand Caféban egy erőteljes, fekete hajú fiatalember lépett az asztalához. — Szervusz, Samu! Fiát te hogy kerülsz ide? Kaposvári iskolatársa, barátja, Rippl-Rónai József állt előtte. Két évvel volt fiatalabb nála, a kaposvári polgári iskola igazgatójának fia, aki — feljegyzése szerint — már 12 éves korában nagyobb művész volt, mint a gimnázium rajztanára. A hatodik osztály után a Schrőder-patikába állt be gyógyszerészgyakornoknak, majd Pesten, az egyetemen találkoztak újra, ahol Rippl-Rónai sikeres vizsgát tett. Aztán megint eltűnt a szeme elől, s csak később tudta meg, hogy búcsút mondott a patikának, s egy gróf támogatásával Münchenben tanult. Székelyt kellemesen meglepte a találkozás, hiszen nem sejtette, hogy Rippl-Rónai is Párizsban él. Ez időben a művész még a müncheni iskola szellemében dolgozott, Munkácsy volt a példaképe, maga a mester is pártfogolta, s segítette — a többi között rendelkezésére bocsátotta műtermét. Csakhogy Rippl-Rónainak — bármennyire igyekezett — nem volt ínyére a Munkácsy-stílus, és hamarosan rádöbbent, hogy neki „külön útja van”, azt kell megtalálnia. Ehhez felbecsülhetetlen segítséget kapott hitvesétől, Lasariene-től, akiről Székely — párizsi életük tanúja — igen elismerően, tisztelettel emlékezik meg. Más magyar művészekkel is összebarátkozott Párizsban. Fényes Adolffal, Csók Istvánnal, (Kunffy Lajost már Somogyból ismerte) és Katona Nándorral, aki később gazdag ember lett, ám ez időben szénáspadláson lakott egy művészetkedvelő korcsmáros jóvoltából. Munkácsyék is megkedvelték, minden estélyükre meghívót kapott. (Folytatjuk) Szapudi András Beleszólt a világtörténelembe (2.) A hetedik nap Kunffyéknál