Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-09 / 237. szám

1991. október 9., szerda SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS Alighanem Kaposváron ezideig egyedülálló eseménynek le­hettek részesei mindazok, akik egyáltan tudtak arról, hogy a West London Institute két „performance szakos", végzős növen­dékének diplomamunkáját láthatják a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Gimnáziumának klubjában — és el is jöt­tek ezt a különös előadást megnézni. Marsha Bartley és Katherine Griffin — az előadás két sze­replője —, Barry Edwards és Geoffry Smith tanítványa, akik a West London Institute-ban működő „Optik” perfor­­mance-csoport vezetői. A két végzős hallgató vizsgaelőa­dását is ők írták és rendezték, míg a zenei kíséret Clive Bell munkája, aki az említett cso­port zenei vezetője. Megfogalmazódik az em­berben a kérdés, hogy két an­gol színinövendék miért ép­pen Kaposváron adja elő dip­lomamunkáját? A válasz egy­szerű. Tavaly nyáron a Sze­gedi Színházi Fesztiválon vendégszerepelt az „Op­­tik”-csoport, Barry Edwards „ Project" című előadásával. A csoport tagjai annyira jól érez­ték magukat itt, hogy Marsh­a és Katherine az intézet költ­ségére „hozták el” vizsgaelő­adásukat Magyarországra. Mi több, a bemutató Budapesten volt, a múlt hónapban. Azóta több magyar városban jártak, s így jutottak el Kaposvárra is. A „No strings”, vagyis „Nin­csenek kötések (kötelékek, kapcsolatok)” című előadásuk műfaji megjelölése szerint pe­rdig „a­ ritual in space, azaz „szertartás a térben”, szaba­dabb fordításban pedig „szer­tartás, amely megtörténhet bárhol”. Mindez az ún. moz­gásszínház, a performance és a rituálé elemeit ötvözi több-kevesebb sikerrel. Té­mája valahol az emberi kötő­dések és kötések, közeledé­sek és találkozások, a nemek egymás felé törekvő örök von­zalmának, birtoklás- és sza­badságvágyának határain ra­gadható meg. De nem érde­mes szavakba önteni, mert ezek érzések, hangulatok, impressziók. A mozgás nagy­szerűen kifejezi őket, és az előadásban is ez sikerült a leghitelesebbre és a legtelje­sebbre. A szertartásnak ré­szesei lehettünk, sajnos, szónak pusztán hétköznapi ér­a­telmében, noha a mozgás és a monoton hangzás — min­den ősi rituálé alapja — adva volt. De épp ez a zenei mono­tonitás állta utunkat, hisz töké­letesen ellentétes volt a moz­gás intenzitásával, az egész előadás tapintható fejlődésé­vel, amely az emberi kapcso­latteremtés kezdeti fázisaitól fokozatosan jutott el a leg­­meghittebb egymásratalálá­­sig. Nyitva csupán a perfor­mance kérdése maradt szá­momra, mert hogy „a pillanat­ban éles” — ahogyan a művé­szek az előadás után fogal­maztak — mennyiben valósít­ható meg egy olyan előadás­ban, amelynek írója, rende­zője, s még zenei vezetője is van — arra azt hiszem, aligha adható megnyugtató válasz. Engem mégis inkább nyug­talansággal tölt el az a tény, hogy „kulturált nyugaton” már „a pillanatban élést” is szemi­náriumon tanítják... Performance avagy színielőadás? Házhoz mennek Magyar Ágnes a távoktatott gondozók A modern pedagógia egyik legdivatosabb módszere a távoktatás, amely most a menedzserképzés és a nyelv­­tanulás után újabb területen igyekszik teret hódítani. A Magyar Vöröskereszt és Magyar Televízió közös „vál­a­lalkozásában” a házigondozók és a betegápolók felkészíté­sében igyekszik segítséget nyújtani. Demján Dénes, a Magyar Televízió főmunka­társa így összegezte az akció legfontosabb tévés tudnivalóit: “ A távtanulás eszközei­nek sorában a legnyitottabb, a legelérhetőbb kétségtelenül a televízió. A 11 részes soroza­tot az 1-es csatornán fogjuk sugározni, kedd reggelente 8 óra 30 és 8 óra 50 perc között. Úgy tervezzük, hogy később videokazettán is forgalomba hozzuk a tananyagot, ezzel is lehetőséget teremtve azok­nak, akik a megadott műsor­időben nem tudnak a képer­nyő elé ülni. Lesznek megfe­lelő kiegészítő tankönyvek is, és arra számítunk, hogy az ország különböző vidékein he­lyi tanfolyamokat is szervez­nek kiegészítendő a filmeken látottakat. Simon Jánosnétól, a Ma­gyar Vöröskereszt Szociális Szolgálatának vezetőjétől tud­tuk meg: — A beteggondozás egyre több családnak okoz gondot, hiszen a kórházak bizonyos akut betegségek színvonalas ellátására nem alkalmasak. A szívbetegek, az asztmások, a mozgásszervi fogyatékosok, az időskorúak ellátása a jó szándékon kívül hozzáértést is kíván. Ezek az ismeretek bárki által elsajátíthatók. Bizo­nyos értelemben a jogszabá­lyok is kedveznek a házi betegápolóknak: a tartósan beteg hozzátartozóikat maguk ápoló személyek állami térí­tést kaphatnak. És még egy szempontra szeretném fel­hívni a figyelmet: ezek a táv­tanfolyamok segíthetnek a munkanélküliség enyhítésé­ben épp úgy, mint a szociális C7rtl/*iá Itató­­»HrónoU hfti/L­UbUiyUilUlUOVI­ r\U!­Vi iwi\ w­i tésében. Még egy fontos információ: a tanfolyam végén a vállalko­zók vizsgát tehetnek és ennek alapján jogot nyerhetnek nem csak közeli hozzátartozóik ápolására is. S. P. 5 Egyensúlyban Kling József szobrainak nem-ábrázolásáról „Hosszú fejlődés eredmé­nyeként lett arra képes a mű­vész, hogy megszabaduljon a tárgyiasságtól, és saját aka­rata alapján alkossa művét, vagyis amíg eljutott odaáig, hogy többé nem a tárgyias­­ság, hanem maga a műalko­tás lett a mű tartalma és állí­tása...” Kling József szobrász kiállí­tása kapcsán, — melyet a Munkácsy gimnázium diákjai­nak igazán ünnepélyes meg­nyitója (is) emlékezetessé tett — hívtam segítségül Michel Seuphornak, a non-figuratív művészet egyik legelső kriti­kusának gondolatát. E prob­lematika, az absztrakció és absztrahálás, a non-figurativi­­tás és (vagy) nem-ábrázolás ugyanis a mai napig vitatott, újabb és újabb polémiák kiin­dulási pontjául szolgál. Voltak, akik már a harmincas évek oloK nemzetközi p­ nn-fini­tratív kiállítása alkalmából „befuc­­­csoltnak” vélték a tárgyiatlan művészetet, mondván: „kime­rítette lehetőségeit”. Mégis megszületett 1937-ben az Egyesült Államokbeli Museum of Non-Objektiv Painting (a tárgyiatlan festészet múze­uma). E rövid művészettörténeti kitérő után egy újabb kritikus, a svájci Hans Münch kijelenté­séből szeretnénk eljutni a fen­tebb említett kaposvári tárlat­hoz: „A tárgy nélküli művészet — közlésképtelen." Ez nem így van. Mégha nem is oly egyértelmű egy-egy műalkotás mondanivalójának lényege, mégha az egyik leg­alapvetőbb szempont is az értelmezéskor a befogadói szubjektum szerepe. Mindez­zel kiegészítve a cáfolat elő­vezetését — hozzátéve, ma­gam inkább vagyok az auten­tikus közlésmód, és a kön­­­nyedebben átélhető műalko­tások híve — mondom: a tárgy nélküli művészet is abszolút közlésképes. Persze ez az ál­lítás korántsem annyira forra­dalmi, mint amennyire a szá­llolókon járt Manapság ha távolságtartás­sal is, de már megvan az absztrakt nyelvezet egészsé­ges helye az izmusok, művé­szeti kategóriák sorában. Időzve a közlésképesség­nél, immár Kling József szob­rain kívánjuk egyfajta bizony­ságát adni: nem a véletlen tette-vette egymásra a köve­ket és a fákat. Természetesen — annak függvényében, ki-ki miként éli meg ezeket az alko­tásokat — nem kapunk azon­nali élményt. Időbe telik míg összeállnak bennünk a for­mák, megtaláljuk helyük ér­telmét a térben, felismerjük vi­szonyukat egymáshoz. Imi­gyen a felszínen kutatva, az első jelentős benyomásként szolgál a feltűnő, — ám látszó­lagos — egyensúlyzavar, egyensúlyprobléma a szobrok alkotóelemei között. Szinte felkiáltójelként szegeződik a befogadó irányába: minden, mindentől elbillenni próbál — mégis áll, és örökké állni fog. Minden rész egy izgalmas egyensúlyviszonyban van az egésszel: az archaikus, szi­lárd kő a szikár-erős fával, a piíö­r­u^r­ól a nagy kockavái, a szakrális jelképek a profán vi­lág szimbólumaival. Kling József nem-ábrázoló ábrázolásai az örök és ősi egyensúly, a teremtett világ hi­tében születtek. Balassa Tamás Fotó: Kovács Tibor A negyedik elemiben kitű­nően vizsgázott, mégis ismé­telnie kellett, mert a gimnázi­umi beiratkozáshoz és a tan­könyvek megvásárlásához szükséges pénz még hiány­zott. Fanni nővére végül „ös­­­szevarrta és kézimunkázta” a hiányzó összeget, s egy haj­nalon édesapjával elindultak Kaposvárra. Nyolcórai gyalog­lás után megcsodálhatta az emeletes régi gimnázium épü­letét, amelynek a földszintjén könyvkereskedés volt. Egyik rokonuknál kapott szállást, de a mindennapi étkezésről gon­doskodnia kellett. Édesapjá­nak sok ismerőse volt Kapos­váron a Szilből és környékéről származó gazdagabb zsidók körében, s estig sikerült is „hat nap evést” szereznie (min­dennap más családnál étkez­hetett a fiú.) A hetediket maga a kisdiák szerezte meg, még­pedig Kunffy Lajos, festőmű­vész nagyapjánál. Édesanyja pedig minden héten sütött számára egy kenyeret, amit a tiszta fehérneművel együtt az idős családfő gyalog vitt el Kaposvárra. Tanárai közé tar­tozott Vaszary János festő­művész édesapja, s osztály­társai közé Roboz Zoltán (ké­sőbb természettudós), a So­mogy című hetilap főszerkesz­tőjének fia, valamint Rippl-Rónai József. Miután a gimnázium hatodik osztályát befejezte, búcsút mondott „Somogy vármegye Mekkájá­nak” (csak hatosztályos volt akkor még ez a gimnázium), és Budapestre készült, hogy az érettségihez szükséges he­tedik-nyolcadikat elvégezze. Útiköltségét a szil­ intelligencia kuglipartijain kereste meg a helybeli káplán segedelmével, aki becsülte a törekvő diákot s beajánlotta baba-állogatónak. Pesten a Barcsay gimnázi­umba iratkozott be, s miután beszerezte a szükséges tan­könyveket, egy hazafias ün­nepségen a maradék pénzét — két forint hetven krajcárt — kilopták a zsebéből. Ezúttal a történelemtanára segített rajta; tanítványokat szerzett neki. Érettségi után letöltötte „ön­kéntes évét”; katonai élményei közül az volt számára a leg­emlékezetesebb, amikor egy hadgyakorlaton maga I. Fe­renc József apostoli király „hordta le” egy balul sikerült vezénylés miatt, írt viszont egy jó tanulmányt a tatárjárás­ról, amely a Ludovika Akadé­mia közlönyében jelent meg, s a kiváló történész, Pauler Gyula is hivatkozott rá az Ár­pádok koráról szóló munkájá­ban. Az egyetemen történe­lemmel foglalkozott. Tanárai közül nagy hatással volt rá Sa­lamon Ferenc történetíró, hálásan emlékezett meg Ke­l­lékgyártó Árpádról, aki két je­lentős ösztöndíjhoz is hozzá­segítette. Miután az úgyneve­zett Bésán-stipendiumot el­nyerte, egy nap megkérdezte tőle a professzor, miért nem folyamodik a zsidó ösztöndí­jért is. Székely Sámuel azt fe­lelte, hogy ahhoz protekció kell, a jeles index nem elég. Az ösztöndíj referense pedig nem más, mint a híres Goldzi­­her Ignác. Kerékgyártó pro­fesszor e név hallatára elko­­morodott, ugyanis pár évvel azelőtt egy akadémiai vitán összevesztek. Ennek ellenére utasította a fiatalembert, hogy írja meg a folyamodványt, s egy hófúvásos napon szemé­lyesen kísérte el Goldziher la­kására. A Talmud és a Korán jeles tudósa ugyancsak csodál­kozva, bár őszinte örömmel tessékelte be könyvekkel tele­zsúfolt dolgozószobájába a Szent István Társulat mélyen vallásos választmányi tagját. — Méltóztassék befáradni. Minek köszönhetem a meg­tisztelő látogatást? Kerékgyártó tanár úr el­mondta kérését, majd felszólí­totta az ifjút, hogy adja át fo­lyamodványát és indexét Gol­dziher Ignácnak. — Én nem vagyok kíváncsi az indexére — szólt a tudós —, de biztosíthatom a tanár urat, hogy pártfogoltja már meg is kapta az ösztöndíjat. Mert ha Kerékgyártó Árpád, a magyar katolikus egyház osz­lopos tagja érdemesnek tartja, hogy személyesen eljárjon egy zsidó diák érdekében, ak­kor ez a legkevesebb, amivel én hitközségi főtitkári minősé­gemben meghálálhatom tanár úr fáradozását. 1886 őszén Párizsba uta­zott. Már az első napon a magyarok kedvelt gyüleke­zőhelyén, a Grand Caféban egy erőteljes, fekete hajú fia­talember lépett az asztalához. — Szervusz, Samu! Fiát te hogy kerülsz ide? Kaposvári iskolatársa, ba­rátja, Rippl-Rónai József állt előtte. Két évvel volt fiatalabb nála, a kaposvári polgári is­kola igazgatójának fia, aki — feljegyzése szerint — már 12 éves korában nagyobb mű­vész volt, mint a gimnázium rajztanára. A hatodik osztály után a Schrőder-patikába állt be gyógyszerészgyakornok­nak, majd Pesten, az egyete­men találkoztak újra, ahol Rippl-Rónai sikeres vizsgát tett. Aztán megint eltűnt a szeme elől, s csak később tudta meg, hogy búcsút mon­dott a patikának, s egy gróf támogatásával Münchenben tanult. Székelyt kellemesen meg­lepte a találkozás, hiszen nem sejtette, hogy Rippl-Rónai is Párizsban él. Ez időben a mű­vész még a müncheni iskola szellemében dolgozott, Mun­kácsy volt a példaképe, maga a mester is pártfogolta, s segítette — a többi között ren­delkezésére bocsátotta mű­termét. Csakhogy Rippl-Rónainak — bármennyire igyekezett — nem volt ínyére a Mun­­kácsy-stílus, és hamarosan rádöbbent, hogy neki „külön útja van”, azt kell megtalálnia. Ehhez felbecsülhetetlen se­gítséget kapott hitvesétől, La­­sariene-től, akiről Székely — párizsi életük tanúja — igen el­ismerően, tisztelettel emléke­zik meg. Más magyar művé­szekkel is összebarátkozott Párizsban. Fényes Adolffal, Csók Istvánnal, (Kunffy Lajost már Somogyból ismerte) és Katona Nándorral, aki később gazdag ember lett, ám ez idő­ben szénáspadláson lakott egy művészetkedvelő korcs­­máros jóvoltából. Munkácsyék is megkedvelték, minden esté­lyükre meghívót kapott. (Folytatjuk) Szapudi András Beleszólt a világtörténelembe (2.) A hetedik nap Kunffyéknál

Next