Somogyi Hirlap, 1906. november (3. évfolyam, 249-273. szám)
1906-11-01 / 249. szám
átokszava és mindezt nem látja, nem hallja senki sem, nem veszik észre, csak egynéhány érzékeny szivű emberbarát, aki nem győzi szóval, írással, tettel, hogy figyelmeztesse az emberiséget jótékonyságra. Az emberiség pedig közömbösen, lomhán halad a végtelen szenvedés mellett és csak olyankor juttat filléreket, alamizsnát az arra szorulóknak, ha igen nagy a jókedve, vagy a szíve bánata. A hétköznapi élet rendes munkája közben, a józan, számító ész megfontolt okoskodásával senki sem gondol azok ezreire, akik jótékonyságra szorulnak. Vannak közintézmények, melyek segíteni akarnak e bajon, s az állami hatalom is hoz olyan tessék-lássék intézkedéseket, hogy ne lehessen közönnyel vádolni, de mit ér mindez, mikor még oly nagy a segítségre szorulók száma. Nem lehet a tenger vizét apró kagylóhéjakkal kimenteni, de nem elég hozzá a világ minden gőzszivattyúja sem. A nyomort és szenvedést nem lehet a jó htékonyság, irgalmasság apró-cseprő vödröcskéivel kimerni, ámde lehet enyhíteni a kínokat és megszüntetni az ínséget, ha berendezkedik erre a társadalom. Amint az egészségesen lüktető élet gondoskodik önmagáról és egyengeti boldogulása útját, úgy kellene, olyan lelkiismeretességgel a tehetetlenekről is gondoskodnia. Aminthogy nem mulaszt el semmi módot és alkalmat arra az emberiség, hogy kellemessé tegye létét, szórakozást leljen a világ szépségeiben, úgy kellene intézményesítenie nyomorgódról való gondoskodást is. Addig azonban, míg eljön ennek ideje ... addig talán még egynéhány nagy szívnek kell elvérzenie a világfájdalom kínjaiban . .. s addig csak adakozzunk könyöradományokkal, alamizsna-fillérekkel a szerencsétleneknek — az örök irgalom nevében. A vízvezeték és a közegészség ügye. Kaposvár, október 31. A vízvezeték fővonalán az utcai csapok a múlt heti próbákon bőven öntötték a rég várt vizet s ma már még a leghitetlenebbek s beletörődnek a pessimistikus szólások ! " Szembeült a tükörrel. Soha eddig a szobájában meg nem tűrt tükröt. Szembeült tehát a tükörrel vígan fütyörészve. Még kürtőkalapját is a fején felejtette. Legalul a keretet kezdte vizsgálgatni. Fölemelte fejét és tekintete a tiszta tükörlapra esett. Egyszerre elakadt torkán a füttyszó. Hogyan, a patvarba, ez az ágrólszakadt, kócos és fésületlen haramia, ez ő maga lenne. És a torzonborz bajusz, a sünszakál? A kabátja úgy fityeg, mint az akasztott emberé és a cipője ... no, ezt a cipőt nem viselheti többé! Hirtelen felugrott a székről és föl-alá száguldott a szobában. De tekintete mindig a tükörbe tévedt, ott pedig egyre látta a csufondáros felkiáltójelet: ez vagy te, ilyen vagy te, Pöndörke tanár úr ! Pöndörke másnap a városba hajtatott s mint kicserélt Pöndörke érkezett vissza. Vadonatúj, készen vásárolt volt azon az emberen minden. Az esernyője, a cipője, a ruhája, a gallérja, még a szakálla és a bajusza is új volt. Rendes, megkefélt, kipödört. Mi nem ismertünk rá. Én a nagymama mellé bújtam és a szemébe kacsintva, kacagni kezdtem, de a nagymama nem nevetett, szívélyes, bátorító mosolylyal ment Pöndörke elé, leányos tartózkodással üdvözölte és jól láttam, kicsit szemet hunyt most is a szögletessége fölött. Sebaj! A tükör ott áll a szobában, az jobban lecsiszolja, jobban lefaragja, mint a gyalu. A városi tanárból pedig kis idő múlva olyan kifogástalan falusi gavallért nevel, hogy be fog illeni a bukásába: csakugyan megnyílik pár nap alatt a vízvezeték. Lapunk megszületése óta s ennekelőtte a helyi sajtó, főleg pedig a megszűnt „Kaposvár“, elejétől kezdve szeretettel foglalkoztunk a vízvezeték ügyével. Sürgettük létesítését, majd igyekeztünk támogatni azokat, akik ez ügyet vitték, csinálták. Tettük pedig ezt azért, mert Kaposvár közegészségügyének hatalmas fejlődését vártuk a vízvezeték létesítésétől. És éppen most a vízvezeték megnyitásában a közegészség veszélyeztetésétől tartunk. Ha ugyanis a város vezetői ama kényelmes álláspontra helyezkednek, hogy a „nagy mű készen áll, az alkotó pihen“, úgy a vízvezetékkel nem csak hogy nem javítottak, de rontottak. Városunk közegészségügyi viszonyai — a tuberkulózistól eltekintve — elég jók voltak. Egy-két hagymás eset ha fordult elő, csakhamar kiderült az esetek 90 százalékában, hogy úgy hozattak ide. De mert városunknak ivóvize kétségtelenül rossz és kevés, tekintettel a népesség, forgalom, ipar rohamos emelkedésére igenis nagyon sürgős volt gondoskodni arról, hogy a város elegendő, egészséges, jó vízzel láttassák el. Magában véve azonban ez nem csak hogy nem elégséges, de sőt veszedelmeket is rejt magában. Gombamódra épülnek az új házak. A medgyes-telken s már nem a központban levő telkeken a kényelmes, egy lakásos épületek, lent pedig részben új, részben bővített, átépített bérházak, amelyek már nagyobb, sűrűbb lakottságra számítanak. És mindez új épületek a fejlődött igényeknek megfelelő, modern berendezést kapnak. Fürdőszobával, vizeléssejtekkel. Az egész belváros épít, átalakít és pedig mind éppen a vízvezetékre számítva. Mi lesz ennek a következése ? A vízelhasználás óriási emelkedése anélkül, hogy a víz elvezetéséről gondoskodás történt még a régi urak közé is, bizony lehet, a nagymama mellé is. Mindössze csak egy kis türelem. Egy kis elnézés, egy kis művészet, nevezetesen a rövidlátás művészete. Pöndörke tanár úrnak a nagymama már kinyitotta a szemét, most még a magáét kell kissé összehúznia és rendbe lesz minden. Oh hiszen a nőnek oly szükséges művészete a rövidlátás. De nekem majd a szívem hasad bele ebbe a művészetbe! Egyszer megint egyedül ültem a nagymamával. Az orgonabokrok közül meglestem, mikor megy magában a felső rózsalugas felé, mert egy idő óta valami megmagyarázhatatlan ősasszonyi ösztönnél fogva mindig ki tudta kerülni, hogy ketten egyedül találkozzunk. De most melléje ugrottam és hogy velem maradjon, elkaptam a kezét. A lugasban fejem fölött két nagy sárga rózsa nyílt, azokat gyorsan letéptem. Egyet a nagymama ölébe tettem, egyet a kezembe tartottam. És égő, könnyes szemmel, az első felindulást, fájdalmat, a legelső csalódást szívembe fojtva száraz, ajakkal mondtam — életemben a legelső asszonynak: — Nagymama, én azt álmodtam egyszer, hogy az Úristen odafönt az égben rózsás üngöcskékbe bujtatott angyaloknak diktálja le minden embernek a sorsát. A kis angyalok rózsalevélre írják és ennek a rózsának a magját elszórják a földön. Minden embernek a sorsa tehát egy nyiladó rózsa szirmára van írva és ha ketten valahol találkoznak és letépnek két rózsát és ennek a két rózsának volna. Eddig városunkban fejenkint alig számíthattunk naponta egy-egy lakásra 10 liter vizet. Ezt csak elvezették az utcai árkok s beitta a föld, felszítta a nap. De mi lesz ezután, ha minden lakáshoz, vagy csak sok lakáshoz vizeléssel lesz ? Mondjuk, a fürdőszoba vize kifolyik az utcára. Ez még nem olyan baj. Nagyobb fennakadást fog azonban okozni a elesettek termékeinek elhelyezése. Nálunk az egész városban pöcegödrök vannak. A kórház és kaszárnya tárfarendszerü árnyékszékekkel bírnak s pár háztól — elég disznóság — az elvezetésre teljesen alkalmatlan jelenlegi csatornába ömlik az árnyékszékek tartalma. Szóval maga a talaj az, amely magába szedi Kaposvár összes szennyét, ürülékét. Tessék már most elképzelni, hogy minden vizeléssejt egyszeri öblítéséhez legalább 20 liter víz kell. Egy-egy közepes számú család ilyetén vízfogyasztása tehető 200 literre. Ennek azután két eredménye lesz. Az egyik, hogy a háziurak nem fogják győzni a pöcegödör tisztítást, ez azonban csak az ő bajuk. A másik pedig az, hogy a pöcegödreiket nagyobbítani fogják, s ezek a pöcegödrök az erősen felhígított alkaliákkal telíteni fogják a talajt rothadó, miazmás, fertőző anyagokkal. Hogy ez azután mit fog jelenteni nálunk, ahol a pöcegödrök néhol a szomszéd telkén, néhol pedig — megírtam már anélkül, hogy bárki is tagadta volna, kiírom hát megint bátran — éppen az utca vagy köztér alatt, de mindenesetre éppen a legsűrűbben lakott helyeken a legsűrűbben, egymáshoz közel vannak elhelyezve, amely megítélését városunk tudós főorvosára bízom. Maga a talaj lesz hordozója a ragályos betegségeknek s ha még nem volt typicus Kaposváron, lesz 1—2 év múlva. Nem akarok arra a banális igazságra rájönni, hogy most már csatornázni kell. Persze kell, mégpedig nagyon sürgősen. Hanem a csatornázás dolgát akárhogy siettetnék is, pedig nem siettetik — annak léte szirmairól mégis egy történetet olvasnak le, azt a két embert a jó Istenke is egymásnak teremtette. Azokat aztán nem választhatja el soha többé semmi ! Sem zápor, sem jeges eső, sem a sors haragja, sem Pöndörke tanár úr. Semmi, soha semmi ! Nagymama, ne haragudj azért rám, hogy én most mint egy gyerek sírok, de a te rózsád szirmáról olvasd el az üzenetet, — mert az én rózsámon az áll, hogy én — hogy én nagyon szeretlek téged ! Nagymama szeméből lassan megeredt a köny. Tépegette a rózsaszirmot csipkés kötőjébe, aztán egyik kezéből a másikba szórta. — Én édes kis bolondom, szerelmes lovagom, hogy az én szerelmem egy rózsalevélre van írva ? Volt — de az én szerelmemet régen elfújta a szél . .. És a rózsaszirmot mind beledobta a szélbe, a szél a kerten átkapta, vitte a cserjén, bokrokon, a kerítésen túl, el a rétekre, a mezőkre, ki tudja hova — elvitte azt az egyetlen levelet is, amelyről mi talán — ahogy akkor éreztem — a sorsunkat olvashattam volna le. .. . Régi, bolondos történet és persze az értelme semmi. Pöndörke tanár úr őszre elvette a nagymamát és ott maradt falun gazdálkodni. Többet is hozott az neki, mint a tudománya. De nekem akkor úgy fájt a szívem. Hogy már a legelső kérő, egy Pöndörke tanár úr is kiüthette a nyeregből az utolsó szerelmes lovagot !