Somogyi Hirlap, 1906. november (3. évfolyam, 249-273. szám)

1906-11-01 / 249. szám

átokszava és mindezt nem látja, nem hallja senki sem, nem veszik észre, csak egyné­hány érzékeny szivű­ emberbarát, aki nem győzi szóval, írással, tettel, hogy figyelmez­tesse az emberiséget jótékonyságra. Az emberiség pedig közömbösen, lomhán halad a végtelen szenvedés mellett és csak olyankor juttat filléreket, alamizsnát az arra szorulóknak, ha igen nagy a jókedve, vagy a szíve bánata. A hétköznapi élet rendes munkája közben, a józan, számító ész megfontolt okoskodá­sával senki sem gondol azok ezreire, akik jótékonyságra szorulnak. Vannak közintézmények, melyek segíteni akarnak e bajon, s az állami hatalom is hoz olyan tessék-lássék intézkedéseket, hogy ne lehessen közönnyel vádolni, de mit ér mind­ez, mikor még oly nagy a segítségre szo­rulók száma. Nem lehet a tenger vizét apró kagyló­héjakkal kimenteni, de nem elég hozzá a világ minden gőzszivattyúja sem. A nyomort és szenvedést nem lehet a jó h­­­tékonyság, irgalmasság apró-cseprő vödröcs­­kéivel kimerni, ámde lehet enyhíteni a kíno­kat és megszüntetni az ínséget, ha beren­dezkedik erre a társadalom. Amint az egész­ségesen lüktető élet gondoskodik önmagáról és egyengeti boldogulása útját, úgy kellene, olyan lelkiismeretességgel a tehetetlenekről is gondoskodnia. Aminthogy nem mulaszt el semmi módot és alkalmat arra az emberi­ség, hogy kellemessé tegye létét, szórakozást leljen a világ szépségeiben, úgy kellene in­tézményesítenie nyomorgód­ról való gondos­kodást is. Addig azonban, míg eljön ennek ideje ... addig talán még egynéhány nagy szívnek kell elvérzenie a világfájdalom kínjaiban . .. s addig csak adakozzunk könyöradományok­­kal, alamizsna-fillérekkel a szerencsétlenek­nek — az örök irgalom nevében. A vízvezeték és a közegészség ügye. Kaposvár, október 31. A vízvezeték fővonalán az utcai csapok a múlt heti próbákon bőven öntötték a rég várt vizet s ma már még a leghitetlenebbek s beletörődnek a pessimistikus szólások ! " Szembeült a tükörrel. Soha eddig a szo­bájában meg nem tűrt tükröt. Szembeült tehát a tükörrel vígan fütyö­­részve. Még kürtőkalapját is a fején felej­tette. Legalul a keretet kezdte vizsgálgatni. Fölemelte fejét és tekintete a tiszta tükör­lapra esett. Egyszerre elakadt torkán a fütty­szó. Hogyan, a patvarba, ez az ágrólszakadt, kócos és fésületlen haramia, ez ő maga lenne. És a torzonborz bajusz, a sünszakál? A kabátja úgy fityeg, mint az akasztott em­beré és a cipője ... no, ezt a cipőt nem viselheti többé! Hirtelen felugrott a székről és föl-alá száguldott a szobában. De tekin­tete mindig a tükörbe tévedt, ott pedig egyre látta a csufondáros felkiáltójelet: ez vagy te, ilyen vagy te, Pöndörke tanár úr ! Pöndörke másnap a városba hajtatott s mint kicserélt Pöndörke érkezett vissza. Va­donatúj, készen vásárolt volt azon az embe­ren minden. Az esernyője, a cipője, a ru­hája, a gallérja, még a szakálla és a bajusza is új volt. Rendes, megkefélt, kipödört. Mi nem ismertünk rá. Én a nagymama mellé bújtam és a szemébe kacsintva, ka­cagni kezdtem, de a nagymama nem neve­tett, szívélyes, bátorító mosolylyal ment Pön­dörke elé, leányos tartózkodással üdvözölte és jól láttam, kicsit szemet hunyt most is a szögletessége fölött. Sebaj! A tükör ott áll a szobában, az jobban lecsiszolja, jobban lefaragja, mint a gyalu. A városi tanárból pedig kis idő múlva olyan kifogástalan fa­lusi gavallért nevel, hogy be fog illeni a bukásába: csakugyan megnyílik pár nap alatt a vízvezeték. Lapunk megszületése óta s ennekelőtte a helyi sajtó, főleg pedig a megszűnt „Ka­posvár“, elejétől kezdve szeretettel foglal­koztunk a vízvezeték ügyével. Sürgettük lé­tesítését, majd igyekeztünk támogatni azo­kat, akik ez ügyet vitték, csinálták. Tettük pedig ezt azért, mert Kaposvár közegészség­­ügyének hatalmas fejlődését vártuk a víz­vezeték létesítésétől. És éppen most a vízvezeték megnyitásá­ban a közegészség veszélyeztetésétől tartunk. Ha ugyanis a város vezetői ama kényelmes álláspontra helyezkednek, hogy a „nagy mű készen áll, az alkotó pihen“, úgy a vízveze­tékkel nem csak hogy nem javítottak, de rontottak. Városunk közegészségügyi viszonyai — a tuberkulózistól eltekintve — elég jók voltak. Egy-két hagymás eset ha fordult elő, csak­hamar kiderült az esetek 90 százalékában, hogy úgy hozattak ide. De mert városunk­nak ivóvize kétségtelenül rossz és kevés, te­kintettel a népesség, forgalom, ipar rohamos emelkedésére igenis nagyon sürgős volt gondoskodni arról, hogy a város elegendő, egészséges, jó vízzel láttassák el. Magában véve azonban ez nem csak hogy nem elégséges, de sőt veszedelmeket is rejt magában. Gombamódra épülnek az új házak. A medgyes-telken s már nem a központban levő telkeken a kényelmes, egy lakásos épü­letek, lent pedig részben új, részben bőví­tett, átépített bérházak, amelyek már nagyobb, sűrűbb lakottságra számítanak. És mindez új épületek a fejlődött igényeknek megfelelő, modern berendezést kapnak. Fürdőszobával, vizeléssejtekkel. Az egész belváros épít, át­alakít és pedig mind éppen a vízvezetékre számítva. Mi lesz ennek a következése ? A víz­elhasználás óriási emelkedése anélkül, hogy a víz elvezetéséről gondoskodás történt még a régi urak közé is, bizony lehet, a­­ nagymama mellé is. Mindössze csak egy­­ kis türelem. Egy kis elnézés, egy kis mű­vészet, nevezetesen a rövidlátás művészete. Pöndörke tanár úrnak a nagymama már ki­nyitotta a szemét, most még a magáét kell kissé összehúznia és rendbe lesz minden. Oh hiszen a nőnek oly szükséges művészete a rövidlátás. De nekem majd a szívem hasad bele ebbe a művészetbe! Egyszer megint egyedül ültem a nagyma­mával. Az orgonabokrok közül meglestem, mikor megy magában a felső rózsalugas felé, mert egy idő óta valami megmagya­rázhatatlan ősasszonyi ösztönnél fogva min­dig ki tudta kerülni, hogy ketten egyedül találkozzunk. De most melléje ugrottam és hogy velem maradjon, elkaptam a kezét. A lugasban fejem fölött két nagy sárga rózsa nyílt, azokat gyorsan letéptem. Egyet a nagy­mama ölébe tettem, egyet a kezembe tartot­tam. És égő, könnyes szemmel, az első fel­indulást, fájdalmat, a legelső csalódást szí­vembe fojtva száraz, ajakkal mondtam — életemben a legelső asszonynak: — Nagymama, én azt álmodtam egyszer, hogy az Úristen odafönt az égben rózsás üngöcskékbe bujtatott angyaloknak diktálja le minden embernek a sorsát. A kis angyalok­­ rózsalevélre írják és ennek a rózsának a magját elszórják a földön. Minden embernek a sorsa tehát egy nyiladó rózsa szirmára van írva és ha ketten valahol találkoznak és letépnek két rózsát és ennek a két rózsának volna. Eddig városunkban fejenkint alig szá­míthattunk naponta egy-egy lakásra 10 liter vizet. Ezt csak elvezették az utcai árkok s beitta a föld, felszítta a nap. De mi lesz ezután, ha minden lakáshoz, vagy csak sok lakáshoz vizeléssel lesz ? Mondjuk, a fürdő­szoba vize kifolyik az utcára. Ez még nem olyan baj. Nagyobb fennakadást fog azonban okozni a elesettek termékeinek elhelyezése. Nálunk az egész városban pöce­gödrök vannak. A kórház és kaszárnya tárfarendszerü árnyékszékekkel bírnak s pár háztól — elég disznóság — az elvezetésre teljesen alkalmatlan jelenlegi csatornába ömlik az árnyékszékek tartalma. Szóval maga a talaj az, amely magába szedi Kaposvár összes szennyét, ürülékét. Tessék már most elképzelni, hogy minden viz­­eléssejt egyszeri öblítéséhez legalább 20 liter víz kell. Egy-egy közepes számú csa­lád ilyetén vízfogyasztása tehető 200 literre. Ennek azután két eredménye lesz. Az egyik, hogy a háziurak nem fogják győzni a pöce­­gödör tisztítást, ez azonban csak az ő ba­juk. A másik pedig az, hogy a pöcegödrei­­ket nagyobbítani fogják, s ezek a pöcegöd­­rök az erősen felhígított alkaliákkal telíteni fogják a talajt rothadó, miazmás, fertőző anyagokkal. Hogy ez azután mit fog jelen­teni nálunk, ahol a pöcegödrök néhol a szomszéd telkén, néhol pedig — megírtam már anélkül, hogy bárki is tagadta volna, kiírom hát megint bátran — éppen az utca vagy köztér alatt, de mindenesetre éppen a legsűrűbben lakott helyeken a legsűrűbben, egymáshoz közel vannak elhelyezve, amely megítélését városunk tudós főorvosára bí­zom. Maga a talaj lesz hordozója a ragá­lyos betegségeknek s ha még nem volt typicus Kaposváron, lesz 1—2 év múlva. Nem akarok arra a banális igazságra rá­jönni, hogy most már csatornázni kell. Per­sze kell, még­pedig nagyon sürgősen. Ha­nem a csatornázás dolgát akárhogy siettet­nék is, pedig nem siettetik — annak léte­­ szirmairól mégis egy történetet olvasnak le,­­ azt a két embert a jó Istenke is egymásnak teremtette. Azokat aztán nem választhatja el soha többé semmi ! Sem zápor, sem jeges eső, sem a sors haragja, sem Pöndörke ta­nár úr. Semmi, soha semmi ! Nagymama, ne haragudj azért rám, hogy én most mint egy gyerek sírok, de a te rózsád szirmáról olvasd el az üzenetet, — mert az én rózsá­mon az áll, hogy én — hogy én nagyon szeretlek téged ! Nagymama szeméből lassan megeredt a köny. Tépegette a rózsaszirmot csipkés kö­tőjébe, aztán egyik kezéből a másikba szórta. — Én édes kis bolondom, szerelmes lo­vagom, hogy az én szerelmem egy rózsa­levélre van írva ? Volt — de az én szerel­memet régen elfújta a szél . .. És a rózsaszirmot mind beledobta a szélbe, a szél a kerten átkapta, vitte a cserjén, bok­rokon, a kerítésen túl, el a rétekre, a me­zőkre, ki tudja hova — elvitte azt az egyet­len levelet is, amelyről mi talán — ahogy akkor éreztem — a sorsunkat olvashattam volna le. .. . Régi, bolondos történet és persze az értelme semmi. Pöndörke tanár úr őszre el­vette a nagymamát és ott maradt falun gazdálkodni. Többet is hozott az neki, mint a tudománya. De nekem akkor úgy fájt a szívem. Hogy már a legelső kérő, egy Pön­dörke tanár úr is kiüthette a nyeregből az utolsó szerelmes lovagot !

Next