Somogyi Ujsag, 1942. október (24. évfolyam, 222-246. szám)

1942-10-01 / 222. szám

2 I FERENC JÓZSEF­I KESERŰVIZ­ ­uban, a falu gyümölcsösében hála­adó áhítatra jöttünk egybe, hogy legalább is így vasárnaponként,­ ha mód van rá, szívből fakadó imád­sággal megköszönjük a jó Istennek, hogy megóvta éltünket a harcok vérzivataros óráiban. Kérjük, hogy oltalmazzon bennünket továbbra is és áldja meg lelkünket törhetetlen hittel, erővel és vigye győzelemre fegyvereinket, hogy mindezáltal örömet, békességet szerezzünk Ha­zánknak és szeretteinknek. Nem tudom elhallgatni azt a meg­hatóan kedves jelenetet, aminek ma szemtanúja voltam. Úgy kezdődött az egész, hogy a hdp. éím. előéneklésé­­vel imára kulcsolt kézzel, halkan el­kezdtük énekelni: Boldog Asszony Annánk ... Amikor tekintetem ön­kéntelenül is a mellettem álló, csend­ben imádkozó Szabó-Földes János bajtársam gondbarázdás­ arcára té­vedt, akinek arcán drága gyöngy­­cseppek gördültek alá. A könnybelá­­badt szemek láttán valami úgy el­­s­zorította az én szívemet is, hogy nem tudtam tovább énekelni. Ha­marosan vége is lett az éneklésnek és mindenki az elhelyezési körlete felé sietett, csak én és Szabó-Földes baj­társam maradtunk ott egyhely­ben, mozdulatlanul egymás mellett állva, áhítattal beragyogott tekintet­tel. Mindegyünk­ még egy imát­ mondott el magában és keresztvetés után lassan, szótlanul megindultunk az út felé ... Először még arra gon­doltam, hogy nem kérdezem meg Szabó-Földes bajtársam elfogultsá­gának okát, de az örök emberi kí­váncsiság győzedelmeskedett a szán­dékom felett. Mos már csak azon töprengtem magamban, hogy hogyan is kérdezzem meg tapintatosan, ne­hogy valami elhamarkodott kérdés­sel esetleg fájót érintsek. Lassan, kó­­kadta­n ballagtunk egymás­ mellett, míg végre nagy nehezen megszólal­tam, miközben a régi jó magyar szokáshoz híven mindketten meg­álltunk. — Mondja, csak, János, — kérde­zem kimért hangon, — mi szorította el úgy a szívét éneklés közben? János bajtársam mosolyt erősza­kolt halvány pírban égő arcára és gyors mozdulattal morzsolta szét az arcán csillogó két könnycseppet. — Semmi, szakaszvezető úr, — nyöszörögte alig halható hangon, — igazán semmi!.... — Na, de mégis mi? — faggatom. — Hát Istenem, — szólal meg Já­nos bajtársam, kisebb szünet után, mélyről fakadó érzéssel, — eszembe jutott, hogy odahaza, Kaposmérőben is most van a szentmise. Nem mondott többet. Katonásan tisztelgett és elsietett a szálláskörle­te felé. * A rögtönzött íróasztalomon az ebéd már ott gőzölgött a csajkám­ban, aminek elfogyasztása után én is pihenőre tértem. Délután 6 óráig aludtam és akkor jött a parancs, hogy a sötétség beálltával egy őrmesterrel ki kell men­nünk egyik zászlós szakaszá­hoz, ahol az őrm. szolgálati beosz­tásánál fogva az esetleges panaszo­kat fogja orvosolni, míg én mint szd. írnok, a ma érkezett levélpostát és a zsoldilletményt fogom kikézbe­síteni. A nap már régen lenyugodott a távoli hegyek mögött és a csillagok ezrei ragyogtak az égen, mikor Illés őrmesterrel útnak indultunk. Óvato­san, tapogatódzva lépkedtünk a bi­zonytalan úton, nehogy valami zajt verjünk. Félórai gyaloglás után rendben meg is érkeztünk a zászlós szakaszához. — Az őr­szem eligazítása után Csondor Ist­ván bajtárs fogadott bennünket. Nagy örömet okoz jöttünk, de külö­nösképpen akkor, amikor a köpe­­­ttyem zsebéből kihúzom a szakasz postáját. Úgy megrohannak a fiúk, hogy a zászlós úr kénytelen rendet teremteni. Egyszerre néma csend­ lesz. Rendben megtörténik a levél­szétosztás és a szakasztörzsbe tartozó bajtársak, akik most itt tar­tózkodnak, boldog örömmel újságol­ják egy apásnak, hogy: „Te, írt a Ju­liskám ... És is kaptam öt levelet a feleségemtől, stb.“ Hála Istennek mindenki kapott levelet és így nem látni szomorú arcot. A zsoldillet­ményt is rendben átadom a zss. úr­nak, aki nem sokat törődik a pénzzel, hanem ő is csak a leve­lek olvasásával van elfoglalva. A kormoslángú kis rajlámpa fénye mellett ugyancsak nehéz elolvasni a leveleket de azért mindenki mohó igyekezettel „fúlja“ a drága hazai gyöngybetűket. Mikor P. zss. úr a levelek olvasá­sával végez, a nála megszokott ud­variassággal hellyel és cigarettával kínál meg bennünket. Bodor füst­csóvákat fújva beszédbe mélye­­dünk. Sok tréfa, élcelődés hangzik el. A zászlós úr után az őrmester, szakok. helyettes mesélt régi katonakorából történetet. — Jól emlékszem, — kezdi, —­ géppuskás tisztes iskolás voltam, amikor az egyik órán az iskolapa­rancsnok a lovakról tartott elméleti oktatást. Hosszú magyarázat után az iskolapk. feltette azt a kérdést, hogy ki tudná a hallgatók közül vi­lágosan és értelmesen elmagyaráz­ni, hogy mit értünk lovasszellem alatt? Mert ahogy mi titeket, — folytatta az iskolank, — katonaszel­lemben nevelünk, azzal azt akarjuk elérni, hogy nemcsak derék katonái. SÖMOfiHUEHB 1942. október 1. Értesítés: CIPŐ ÜZLETEMET 44-es EZRED­ UTCA 2. SZÁM ALÁ HELYEZTEM ÁT. Tisztelettel : Németh Ignác cipőüzem cipő kis- és nagykereskedés, állomástól jobbra, volt Baross u. «xMMHMHMBMNHHatMMImnMmnnHHHMnMHMMBHBHMHHi ■■■■■■■■■■ Singer varrógépek PUCH, Es-Ka Bremabor és más KERÉK­PÁROK, varrógép és kerékpár alkatrészek Hadi Istvánnál­­ Kaposvár, Korona­ u. 17. (telefonszám : 174) KEDVEZŐ RÉSZLETFIZETÉS! hanem dolgos kezű honpolgárai is legyetek a Hazának! Mivel azonban nektek, mint géppuskásoknak lóval is kell bánnotok, így jogosan elvá­rom tőletek, hogy mindannyiótok tudja, mi is az a lovasszellem. Na, ki tudná ezt megmondani? — tette fel hosszú magyarázat után a kér­dést és fürkésző tekintete végigsik­­lott a padokban némán meglapuló tisztes jelöltek felett. — Na, senki sem jelentkezik? — hangzott a parancsnok érces hangja. — Hát mit csináltok ti itt mi? ! — paprikázott. Mit gondoltok? Én azért beszélem ki a tüdőmet, hogy ti csak üljetek a fületeken és azon járjon az eszetek, hogy mi lesz az ebéd? Ha két percen belül nem je­lentkezik valaki, —­ dörgött vész­jóslóan, — akkor egyheti laktanya­fogsággal fogom megfenyíteni az egész tisztes iskolát! Megértettétek?! Várakozásteljes szünet. A folytatt, néma csendben egyszer csak fel­emelkedik az egyik tisztes jelölt, — aki az iskola becsületét akarta meg­menteni, és remegő hangon jelent­kezett. —• Főhadnagy úr, alázatosan je­lentem, én tudom ... — Na, fiam magyarázd meg en­nek a sok lapulónak, hogy mi is az a lovasszellem. — Kisértet lóháton !.. Nagy sikere van az őrmester tré­fájának. Na, de nem maradunk már to­vább. Illés őrmester is befejezte az egyik karabély kijavítását, így az­tán indulhatunk. — Búcsút veszünk mindenkitől. Legutoljára a csendesen meghúzódott Csalinecz György ruszin bajtárssal fogok ke­zet, aki tört magyarsággal, szomorú hangon megszólal: — Szakaszvezető úr, nekem. Nek nem jötte az a levél? — Nem jött Gyurka, — nézek rá részvéttel. De azért ne busulj, pró­bálom megvigasztalni, csütörtökön ■újra érkezik posta és akkor biztos, hogy te is fogsz levelet kapni ha­zulról. — Hát a’ z a „kapusfári“ ismeret­len néni nem írta levél? — Nem, Gyurkám. Sajnos, újab­ban nagyon megfeledkezik rólunk! — Kár, — böki V­­a­ruszin testvér szomorúan. — Pediglen az volta olyan szép, mikor egyszer volt én is kaptam egy kapusfát ismeretlen asszonyságtul levél! — Ne búsulj Gyurka, — vigaszta­lom magabízón, — majd megírom én annak az Ismertlen Asszonynak, hogy írjon neked egy szép levelet! — Alázatosan kérem, szakaszve­zető úr, azt is írja meg, hogy küld­jön egy kicsi cigaretta is, mert az nekem is nincs van. — Sajnos, most nem lehet ám csomagot küldeni Gyurka, — ma­gyarázom neki ezt a ránknézve is szomorú tényt és vigasztalásul egy cigarettát nyomok a tenyerébe. — Az van cigaretta, lehet külde­ni, 10—20 darab jó magyar Levente a lefelezőborítékban is, — magya­rázza a Gyurka bajtárs. — Tudom, mert az Ambrus­szky. úr is múltkor kapta így cigaretta! — Jól van Gyurka, — mosolygok a ruszin ügyes útbaigazításán, — majd ezt is megírom annak az is­meretlen kaposvári asszonynak és tudom biztosan, hogy fogsz majd tőle kapni cigarettát. — Köszönöm szépen, már előre i­s és illedelmesen meghajtja a sisakkal koronázott fejét. Egy óra körül lehet az idő, mikor Illés őrmesterrel elindulunk „haza­felé“. Olyan sötét van, hogy vágni lehetne. Úttalan utakon botorká­lunk és nem egyszer majdnem a nyakunkat törjük, mikor egy-egy aknatölcsérbe lépünk. Jó félórás ta­­pogatódzó járás után megérkezünk. A távoli dombok mögül éppen most bújik elő a fogyóhold kiflialakja. Nagy nehezen bejutunk a szállásra, ahol nagy szuszogás közben a ma szolgálatmentes­­ — Sz. József szakaszvezető bajtárs alussza édes álmait. Csendben járunk, nehogy megzavarjuk a közkedvelt festő ,mézédes álmát. Amíg az őrmester előkotorássza zsebéből a gyufát és meggyújtja a lámpát, én addig a szerelvényt dobálom le magamról és utána odaülök az asztal mellé és hozzákészülök a beszámolóm meg­írásához. Az őrmester úr lefekszik. Csak egyedül maradok ébren, mert ma én vagyok az ügyeletes. Nem is baj, gondolom magamban, ma úgyis van egy kis írni valóm, így aztán ezzel könnyen elütöm az időt. * A beszámolóm témájának a meg­szövegezésén és azok betűkbe való öntésén fáradozom mikor váratla­nul álmában megszólal a nagy kecs­­keszakállt növesztő Sz. bará­tom: — Tatjana, igyi szudá, — mond­ja álomközben kétszer is: — Tatjana igyi szudá!. .. A még ébren levő őrmesterrel nem tudjuk visszafojtani kuncogá­sunkat és hangos nevetésbe törünk ki. A hangos lármára Józsi bará­tunk is felébred. — Mit nevettek? — szólalt meg artikulátlan hangon. — Hagyjátok az embert nyugodtan durmolni, — és a más­ik oldalára fordulva újra álomba szenderült. Elcsendesedik körülöttem min­den. A bajtársak verseny horkolá­sát ugyan kellemetlen hallgatni, na, de azért mindez nem zavar engem az írásban. Mikor már a beszámolók végefelé tartok, kidugom a fejem a szállás bejárati nyílásán át a szabadba és m­egnyugodva látom, hogy keleten már világosodik. — Hála Istennek, — sóhajtok fel, megelégedetten.­— Ennek az éjsza­kának is vége. Csendes és nyugodt éjszakám volt. * Befejezésképpen közkívánatra üzenem a 220/25-ös tábori posta­számról, hogy mindannyian jól va­gyunk és egészségesek!

Next