Somogyi Ujsag, 1942. október (24. évfolyam, 222-246. szám)
1942-10-01 / 222. szám
2 I FERENC JÓZSEFI KESERŰVIZ uban, a falu gyümölcsösében hálaadó áhítatra jöttünk egybe, hogy legalább is így vasárnaponként, ha mód van rá, szívből fakadó imádsággal megköszönjük a jó Istennek, hogy megóvta éltünket a harcok vérzivataros óráiban. Kérjük, hogy oltalmazzon bennünket továbbra is és áldja meg lelkünket törhetetlen hittel, erővel és vigye győzelemre fegyvereinket, hogy mindezáltal örömet, békességet szerezzünk Hazánknak és szeretteinknek. Nem tudom elhallgatni azt a meghatóan kedves jelenetet, aminek ma szemtanúja voltam. Úgy kezdődött az egész, hogy a hdp. éím. előéneklésével imára kulcsolt kézzel, halkan elkezdtük énekelni: Boldog Asszony Annánk ... Amikor tekintetem önkéntelenül is a mellettem álló, csendben imádkozó Szabó-Földes János bajtársam gondbarázdás arcára tévedt, akinek arcán drága gyöngycseppek gördültek alá. A könnybelábadt szemek láttán valami úgy elszorította az én szívemet is, hogy nem tudtam tovább énekelni. Hamarosan vége is lett az éneklésnek és mindenki az elhelyezési körlete felé sietett, csak én és Szabó-Földes bajtársam maradtunk ott egyhelyben, mozdulatlanul egymás mellett állva, áhítattal beragyogott tekintettel. Mindegyünk még egy imát mondott el magában és keresztvetés után lassan, szótlanul megindultunk az út felé ... Először még arra gondoltam, hogy nem kérdezem meg Szabó-Földes bajtársam elfogultságának okát, de az örök emberi kíváncsiság győzedelmeskedett a szándékom felett. Mos már csak azon töprengtem magamban, hogy hogyan is kérdezzem meg tapintatosan, nehogy valami elhamarkodott kérdéssel esetleg fájót érintsek. Lassan, kókadtan ballagtunk egymás mellett, míg végre nagy nehezen megszólaltam, miközben a régi jó magyar szokáshoz híven mindketten megálltunk. — Mondja, csak, János, — kérdezem kimért hangon, — mi szorította el úgy a szívét éneklés közben? János bajtársam mosolyt erőszakolt halvány pírban égő arcára és gyors mozdulattal morzsolta szét az arcán csillogó két könnycseppet. — Semmi, szakaszvezető úr, — nyöszörögte alig halható hangon, — igazán semmi!.... — Na, de mégis mi? — faggatom. — Hát Istenem, — szólal meg János bajtársam, kisebb szünet után, mélyről fakadó érzéssel, — eszembe jutott, hogy odahaza, Kaposmérőben is most van a szentmise. Nem mondott többet. Katonásan tisztelgett és elsietett a szálláskörlete felé. * A rögtönzött íróasztalomon az ebéd már ott gőzölgött a csajkámban, aminek elfogyasztása után én is pihenőre tértem. Délután 6 óráig aludtam és akkor jött a parancs, hogy a sötétség beálltával egy őrmesterrel ki kell mennünk egyik zászlós szakaszához, ahol az őrm. szolgálati beosztásánál fogva az esetleges panaszokat fogja orvosolni, míg én mint szd. írnok, a ma érkezett levélpostát és a zsoldilletményt fogom kikézbesíteni. A nap már régen lenyugodott a távoli hegyek mögött és a csillagok ezrei ragyogtak az égen, mikor Illés őrmesterrel útnak indultunk. Óvatosan, tapogatódzva lépkedtünk a bizonytalan úton, nehogy valami zajt verjünk. Félórai gyaloglás után rendben meg is érkeztünk a zászlós szakaszához. — Az őrszem eligazítása után Csondor István bajtárs fogadott bennünket. Nagy örömet okoz jöttünk, de különösképpen akkor, amikor a köpettyem zsebéből kihúzom a szakasz postáját. Úgy megrohannak a fiúk, hogy a zászlós úr kénytelen rendet teremteni. Egyszerre néma csend lesz. Rendben megtörténik a levélszétosztás és a szakasztörzsbe tartozó bajtársak, akik most itt tartózkodnak, boldog örömmel újságolják egy apásnak, hogy: „Te, írt a Juliskám ... És is kaptam öt levelet a feleségemtől, stb.“ Hála Istennek mindenki kapott levelet és így nem látni szomorú arcot. A zsoldilletményt is rendben átadom a zss. úrnak, aki nem sokat törődik a pénzzel, hanem ő is csak a levelek olvasásával van elfoglalva. A kormoslángú kis rajlámpa fénye mellett ugyancsak nehéz elolvasni a leveleket de azért mindenki mohó igyekezettel „fúlja“ a drága hazai gyöngybetűket. Mikor P. zss. úr a levelek olvasásával végez, a nála megszokott udvariassággal hellyel és cigarettával kínál meg bennünket. Bodor füstcsóvákat fújva beszédbe mélyedünk. Sok tréfa, élcelődés hangzik el. A zászlós úr után az őrmester, szakok. helyettes mesélt régi katonakorából történetet. — Jól emlékszem, — kezdi, — géppuskás tisztes iskolás voltam, amikor az egyik órán az iskolaparancsnok a lovakról tartott elméleti oktatást. Hosszú magyarázat után az iskolapk. feltette azt a kérdést, hogy ki tudná a hallgatók közül világosan és értelmesen elmagyarázni, hogy mit értünk lovasszellem alatt? Mert ahogy mi titeket, — folytatta az iskolank, — katonaszellemben nevelünk, azzal azt akarjuk elérni, hogy nemcsak derék katonái. SÖMOfiHUEHB 1942. október 1. Értesítés: CIPŐ ÜZLETEMET 44-es EZRED UTCA 2. SZÁM ALÁ HELYEZTEM ÁT. Tisztelettel : Németh Ignác cipőüzem cipő kis- és nagykereskedés, állomástól jobbra, volt Baross u. «xMMHMHMBMNHHatMMImnMmnnHHHMnMHMMBHBHMHHi ■■■■■■■■■■ Singer varrógépek PUCH, Es-Ka Bremabor és más KERÉKPÁROK, varrógép és kerékpár alkatrészek Hadi Istvánnál Kaposvár, Korona u. 17. (telefonszám : 174) KEDVEZŐ RÉSZLETFIZETÉS! hanem dolgos kezű honpolgárai is legyetek a Hazának! Mivel azonban nektek, mint géppuskásoknak lóval is kell bánnotok, így jogosan elvárom tőletek, hogy mindannyiótok tudja, mi is az a lovasszellem. Na, ki tudná ezt megmondani? — tette fel hosszú magyarázat után a kérdést és fürkésző tekintete végigsiklott a padokban némán meglapuló tisztes jelöltek felett. — Na, senki sem jelentkezik? — hangzott a parancsnok érces hangja. — Hát mit csináltok ti itt mi? ! — paprikázott. Mit gondoltok? Én azért beszélem ki a tüdőmet, hogy ti csak üljetek a fületeken és azon járjon az eszetek, hogy mi lesz az ebéd? Ha két percen belül nem jelentkezik valaki, — dörgött vészjóslóan, — akkor egyheti laktanyafogsággal fogom megfenyíteni az egész tisztes iskolát! Megértettétek?! Várakozásteljes szünet. A folytatt, néma csendben egyszer csak felemelkedik az egyik tisztes jelölt, — aki az iskola becsületét akarta megmenteni, és remegő hangon jelentkezett. —• Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, én tudom ... — Na, fiam magyarázd meg ennek a sok lapulónak, hogy mi is az a lovasszellem. — Kisértet lóháton !.. Nagy sikere van az őrmester tréfájának. Na, de nem maradunk már tovább. Illés őrmester is befejezte az egyik karabély kijavítását, így aztán indulhatunk. — Búcsút veszünk mindenkitől. Legutoljára a csendesen meghúzódott Csalinecz György ruszin bajtárssal fogok kezet, aki tört magyarsággal, szomorú hangon megszólal: — Szakaszvezető úr, nekem. Nek nem jötte az a levél? — Nem jött Gyurka, — nézek rá részvéttel. De azért ne busulj, próbálom megvigasztalni, csütörtökön ■újra érkezik posta és akkor biztos, hogy te is fogsz levelet kapni hazulról. — Hát a’ z a „kapusfári“ ismeretlen néni nem írta levél? — Nem, Gyurkám. Sajnos, újabban nagyon megfeledkezik rólunk! — Kár, — böki Varuszin testvér szomorúan. — Pediglen az volta olyan szép, mikor egyszer volt én is kaptam egy kapusfát ismeretlen asszonyságtul levél! — Ne búsulj Gyurka, — vigasztalom magabízón, — majd megírom én annak az Ismertlen Asszonynak, hogy írjon neked egy szép levelet! — Alázatosan kérem, szakaszvezető úr, azt is írja meg, hogy küldjön egy kicsi cigaretta is, mert az nekem is nincs van. — Sajnos, most nem lehet ám csomagot küldeni Gyurka, — magyarázom neki ezt a ránknézve is szomorú tényt és vigasztalásul egy cigarettát nyomok a tenyerébe. — Az van cigaretta, lehet küldeni, 10—20 darab jó magyar Levente a lefelezőborítékban is, — magyarázza a Gyurka bajtárs. — Tudom, mert az Ambrusszky. úr is múltkor kapta így cigaretta! — Jól van Gyurka, — mosolygok a ruszin ügyes útbaigazításán, — majd ezt is megírom annak az ismeretlen kaposvári asszonynak és tudom biztosan, hogy fogsz majd tőle kapni cigarettát. — Köszönöm szépen, már előre is és illedelmesen meghajtja a sisakkal koronázott fejét. Egy óra körül lehet az idő, mikor Illés őrmesterrel elindulunk „hazafelé“. Olyan sötét van, hogy vágni lehetne. Úttalan utakon botorkálunk és nem egyszer majdnem a nyakunkat törjük, mikor egy-egy aknatölcsérbe lépünk. Jó félórás tapogatódzó járás után megérkezünk. A távoli dombok mögül éppen most bújik elő a fogyóhold kiflialakja. Nagy nehezen bejutunk a szállásra, ahol nagy szuszogás közben a ma szolgálatmentes — Sz. József szakaszvezető bajtárs alussza édes álmait. Csendben járunk, nehogy megzavarjuk a közkedvelt festő ,mézédes álmát. Amíg az őrmester előkotorássza zsebéből a gyufát és meggyújtja a lámpát, én addig a szerelvényt dobálom le magamról és utána odaülök az asztal mellé és hozzákészülök a beszámolóm megírásához. Az őrmester úr lefekszik. Csak egyedül maradok ébren, mert ma én vagyok az ügyeletes. Nem is baj, gondolom magamban, ma úgyis van egy kis írni valóm, így aztán ezzel könnyen elütöm az időt. * A beszámolóm témájának a megszövegezésén és azok betűkbe való öntésén fáradozom mikor váratlanul álmában megszólal a nagy kecskeszakállt növesztő Sz. barátom: — Tatjana, igyi szudá, — mondja álomközben kétszer is: — Tatjana igyi szudá!. .. A még ébren levő őrmesterrel nem tudjuk visszafojtani kuncogásunkat és hangos nevetésbe törünk ki. A hangos lármára Józsi barátunk is felébred. — Mit nevettek? — szólalt meg artikulátlan hangon. — Hagyjátok az embert nyugodtan durmolni, — és a másik oldalára fordulva újra álomba szenderült. Elcsendesedik körülöttem minden. A bajtársak verseny horkolását ugyan kellemetlen hallgatni, na, de azért mindez nem zavar engem az írásban. Mikor már a beszámolók végefelé tartok, kidugom a fejem a szállás bejárati nyílásán át a szabadba és megnyugodva látom, hogy keleten már világosodik. — Hála Istennek, — sóhajtok fel, megelégedetten.— Ennek az éjszakának is vége. Csendes és nyugodt éjszakám volt. * Befejezésképpen közkívánatra üzenem a 220/25-ös tábori postaszámról, hogy mindannyian jól vagyunk és egészségesek!