Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1879
Vannak azután olyanok is, kikről nem mondhatnók, hogy érzéketlenek a művészet kincsei a remekművek iránt, inkább ezeket nagyon is nagyra, sőt túl is becsülik ; órákig elmerengnek Rafael Madonnája előtt, gyönyörködve szemlélnek egy németalföldi tájképet, a legnagyobb lelkesedésbe törnek ki a Laokon csoportozat előtt, a legnagyobb gyönyörrel telnek el Liszt remek játéka alatt : míg a természet műveiben jelentkező szépségeket figyelmen kívül hagyják, vagy ha észre veszik is, nem tudnak maguknak számot adni az érzelmekről vagy hangulatról, melyet a természet szépségeinek látása kelt bennök. Azért rövid fejtegetésünk során a természet nagyszerű templomába vezetjük különösen fiatal olvasóinkat, a kiknek szivök és fejök még tiszta s igy fogékonyabb a természet szépségeinek élvezetére ; feltárjuk előttük a természet nagy könyvét, hogy tanuljanak abból olvasni, meg levén győződve arról, hogy benne gazdag forrását találják a szépnek, hosszú sorát az aestheticai érzelmeknek s ezek által keltett valódi gyönyörnek. Ugy hiszszük nem teszünk felesleges munkát, ha fiatal olvasóink szemét az iskola szűk falai közül a nagy mindenségre irányítjuk, annál is inkább, mert ízlések fejlesztésére, kedélyek nemesítésére és látóhatáruk kiszélesítésére akarjuk e néhány sort szentelni, mintegy természetes kiegészítéséül azoknak, amelyeket az iskolában, különösen költészettani fejtegetéseink folytán néha elmondottunk. Fejtegetésük célja szolgáljon egyúttal mentségünkre a túlságos gyakorlati irányért, mint amelyet helyesebbnek tartunk az ifjúságra nézve az elvont elméleti szabályoknál. Voltak ugyan aestheticusok, akik egyoldalú felfogással, az emberi szellem túldicsőitésével csak ennek műveit tartották szépnek, mig a természettől minden szépséget el akartak tagadni. Ezen nézet ma már lejárta magát s mindenki elismeri a természetben jelentkező szépséget. Volt azonban olyan idő is, midőn ezt nemcsak elismerték, hanem túl is hajtották. Az ókor népei a természet szépségeinek homályos és titokszerű érzelmeit mythologiai alakokkal személyesítették. A mythologia vadászkörébe volt vonva az egész természet, mert a régiek isteneinek, najádjai és nympháinak, tündérei és manóinak a természet szépségiből eredő homályos és titokszerű érzelem adott léteit és egyszersmind költői felfogást. Bennünk is feltámad a szép természet látására ezen homályos érzelem, anélkül azonban, hogy mi azt személyesítenők. Mi nem hiszünk már Pánban az árkádiai erdők istenégébe, ki az árnyas völgyekben csatangolva hívogatja magához és édesgeti a tánckedvelő nymphákat s a kik legott lesietnek hozzá mulatni a bércekről a hús csermely partjaira ; de annál mélyebben érezzük az erdők sűrűjének otthonias és ünnepélyes csendjét, a melyet csak egy-egy csevegő patak táncolva lejtő habjai zavarnak. Mi nem hallgatódtunk esténkint, mint a manali pásztorok Pán furulyájának mélabús hangjai után, hanem e helyett az esti csend kellemtes nyugalmát érezzük, keblünkben, s az is-