Soproni Hirlap, 1928. július (15. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-01 / 147. szám

1928 július 1. Soproni hírlap Az egykéről. Sokat beszélnek manapság az elnép­telenedés veszedelméről, sok jószándékú nyilatkozat és tanács hangzik el ama meg­állapítások kapcsán, hogy a születések száma Magyarországon is csökken. Valóban úgy látszik, mintha ebben a tekintetben Magyarország is megirigyelte volna a művelt Nyugat kétes dicsőségét, azt látjuk, hogy évről-évre apad az újszülötteknek a száma, apad a sokgyermekes családok száma, de annál inkább nő az olyan házaspároké, amelyek egy gyermek megszületése után mindent elkövetnek a további gyermekáldás megszüntetésére, sőt az olyanoké, akik a gyermeket csak felesleges tehernek tekintik. Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ez az eljárás minden ellenkező érveléssel szem­ben erkölcstelennek mondható. Igaz ugyan, hogy van a gyermektelenségnek és az egy­gyermekes házasságnak számos orvosi­egészségügyi oka is, de bármilyen sokfélék legyenek ezek az okok, aránylag igen ritkák úgy, hogy bizony az egykének, vagy még inkább az egyke rendszerének leginkább a házastársak egyéni akaratában kell az okát keresnünk. Az előbb említett orvosi-egész­ségügyi okok ellen csak megfelelő fegyve­rekkel küzdhetünk, ha valamely asszony betegség miatt magtalan, a betegséget kell meggyógyítani és ha a férfi szervezeté­ben van a hiba, nála kell beavatkozni. De ahol az egyéni akaratot látjuk a hát­térben, ott nem elégedhetünk meg az egyéni rábeszéléssel, az erkölcsre való hivatkozás­sal, egyfelől, mert erre a legtöbb esetben hiányzik a hivatottság, másfelől, mert a gyermektől való tartózkodás igen sokszor mélyebben rejlő okokra vezetendő vissza. Az a fiatal házaspár, amely önmagát is alig tudja eltartani, a legszebb erkölcsi prédi­kációk mellett sem siet majd gyermekekkel benépesíteni a családi élet alig pislogó tűz­helyét, ha nem találja meg a megélhetés megkönnyebbedésében a gyermekek jövő­jének biztosítását. Mondhatnók erre: nem szabad addig házasodni, míg ezek az elő­feltételek nincsenek meg! Ez is igaz, csak­hogy az ilyen esetekben a gyermekáldástól való kényszerű tartózkodás néha olyan ne­mes felelősségérzésből fakad, amit viszont a közerkölcs nevében ápolnunk kell és nagyra növelnünk. Ott, ahol tisztán gazda­sági okok állnak az egyke hátterében, igen könnyű a közsegítség: állam, hatóságok, társadalom és minden tényező a legnagyobb anyagi áldozatokkal kell, hogy megsegítse a sokgyermekes családokat! Minden munka­­alkalom, állás, jövedelem elosztásánál előny­ben kell részesíteni a többgyermeseket, a közalkalmazottak családi pótlékát emelni kell, az ilyen családoknak kedvezményeket kell nyújtani a közszolgáltatások terén, (utazás, iskoláztatás stb.) úgy, hogy a házasulandók minden lépten-nyomon azt lássák, mennyire igyekszik az állam és min­den tényezője a társadalomnak jutalmazni azt a fáradtságot, amelyet a sok gyermek felnevelése jelent. Igen sok ilyen módja van a buzdításnak, amelyeket Franciaországban pl. az agglegényi adó segítségével biztosí­tanak anyagilag. Ahol a gyermekáldástól tisztán erkölcsi okokból tartózkodnak a szülők, ahol a divat, az asszony szépsége, a hiúság stb. szólnak közbe, ott erkölcsi orvosszerek alkalmazása szükséges, amiben az egyházaké a leg­nagyobb szerep. Legyen a dolog bár­hogyan, nagy hiba volna az egyke ellen egy-egy eszköz erőszakos alkalmazásával küzdenünk, mert fel kell ismernünk, hogy egy ilyen bonyolódott társadalmi tünet, amelynek ezer és egy oka lehet, csak a leg­különbözőbb beavatkozások együttes alkal­mazásával gyógyítható, vagy enyhíthető. Egyúttal pedig nem szabad felednünk, hogy Magyarországon az itt-ott felbukkanó egyke mellett olyan bő forrásai buzognak a ma­gyar életnek, hogy azoknak óvásával ki­meríthetetlen erőtartalékhoz jutna a nemzet­test, ha az újszülöttek egészségvédelme ki volna építve. Az erőteljes anya- és csecsemő­­védelmi munka tehát az elnéptelenedés elleni küzdelem egyik legfőbb feladata! 3 Frankenburgi Adolf búcsúja Soprontól Ismeretes, hogy Frankenburg Adolf 1868- ban telepedett le Sopronban és itt tartóz­kodott 1881. végéig. Ez alatt az idő alatt élénk részt vett Sopron társadalmi életében s különösen azokat a mozgalmakat pártolta, amelyek a magyarság érdekeit szolgálták, így került élére 1877-ben a magyar Társas Körnek s ezért alapította meg szintén 1877- ben a soproni Irodalmi és Művészeti Kört. Frankenburg Adolf 1881. szeptember 13-án jelentette be az irodalmi kör igazgató taná­csában, hogy: „családi viszonyai őt Sopron­ból elköltözésre kényszerítik“. Azt mondja a jegyzőkönyv: Az igazgató választmány fájdalommal veszi tudomásul a szeretett és tisztelt elnök urnak végleges elköltözését s lemondását,­­ köszönetét és háláját fejezi ki a köz érdekében eddigelé tanúsított buz­galmáért és fáradozásaiért s azon reményé­nek ad kifejezést, hogy elnök ur körünknek ezentúl is szellemileg tagja és támasza fog maradni s működése által a kör érdekeit hathatósan fogja előmozdítani. Az ügyek vitelével Tomsich Bertalan alelnököt bízták meg. Az a családi körülmény, amely Franken­­burgot Sopronból való távozásra kényszerí­­tette, a házassága volt. Frankenburg Adolf 1881. október 10-én vezette oltár elé Carina Annát, a Nemzeti Színház énekesnőjét a nagycenki templomban. Sopron c. napilap írja, hogy az esketési szertartást Tolnay Antal, nagycenki plébános, Frankenburg barátja végezte. Frankenburg tanúja Vaszary Sándor tiszttartó volt, a menyasszonyé pe­dig Gschmeidler Ákos bécsi udvari ügyvéd, Carina Anna bátyja. A házasságkötést helyéül Frankenburg azért választotta Nagy­­cenket, mert édesanyja ott született és mert szülei is ott kötöttek házasságot. Ő maga is járt már Nagycenken, amikor gr. Széchenyi István szolgálatában állott. Az új házaspárt számtalan távirat üdvözölte, így többek között Greguss Ágosté és Fálk Miksáé. Az Irodalmi Kör október 1-én fényes est keretében búcsúztatta első elnökét. Ezen az estén megjelent Sopron és a környék egész magyar intelligenciája, hogy istenhozzádot mondjon annak az embernek, akiből szinte sugárzott a hazaszeretet és a nemzeti érzés. A műsoron a Férfidalkör és Pertl Vilma énekszáma, Szákonyi Kálmán humoreszkje, továbbá Oesterreicher Géza, Lenek Kálmán, Munczi Lajos és Béla quartettje mellett, Frankenburg, Bucsúzáskor című felolvasá­sával szerepelt. Előadását így fejezte be: „Az ember, a fiatal úgy mint az öreg, különféle irányban keresi szerencsés utait s gyakran egészen másfelé jut, mint ahova indult s a vezető sorsnak e bele­szólásába saját szándéka és akarata irányzására oly igen hozzászokott már a magyar ember, hogy a legtöbb, ha kérdezik tőle, meddig fog ma vagy holnap vagy akármikor haladni útjában? — csak azzal válaszol: ameddig az Isten akarja ! — Midőn e megadásnak a jóságos Isten akaratába, az elválás jelen nehéz percében kifejezést adnék, teszem ezt óhajom teljesítésének azon biztos reményében, miszerint nem válok el ma végleg e szép város és kies vidékének lelkes, vendégszerető lakóitól s hogy életpályám bevégezte előtt még élvezni fogom a viszontlátás örömeit, ha az Isten is úgy akarja.“ Frankenburg Adolf azonban többet nem tért vissza Sopronba. Csak a lelke van talán néha, egy-egy ünnepélyes órán, még ma is közöttünk. A búcsúestén Tomsich Bertalan, majd Möller Ede köszöntötte a távozó vezért. Előbbi emlékalbumot adott át neki, benne az igazgató-választmány tagjainak fény­képét. Moher Ede a reáliskola önképzőköre nevében üdvözölte s átadta neki a tiszteleti tagságról szóló okmányt. A műsor utáni vacsorán Moher Ede és Deszkásy Boldizsár Frankenburgot, Bella Lajos és Hannibál József (megyei főjegyző) Carina Annát él­tette. Frankenburgék október 20-án utaztak el Sopronból. Budapesten tárt karokkal fogadták őket a régi barátok. Az íróknak és művészeknek egy társasága november 19-én már estét rendez Frankenburg tiszteletére. De meg­mozdul a soproniak budapesti egyesülete is s egy kis darab Sopront varázsol Fran­kenburg köré. Ennek az egyesületnek soproni társaskör Budapesten volt a neve s nem más, mint a mai Sopronmegyei Kör. November hó 26.-án állandó helyisé­gekben, a Magyar Király szállóban estét rendeztek, amelyen Frankenburg Adolf is megjelent. A soproni körnek akkor dr. Hoff­mann Pál egyetemi tanár volt az elnöke, aki később Sopronba kerülvén az irodalmi körben Frankenburg örökébe lépett. Fran­kenburg Adolfot Hoffmann elnök éltette, Frankenburg pedig a kör tagjaira ürítette poharát. Bárhogyan forog is az idő kereke, Sop­­ronak mindig hálával kell Frankenburg Adolfra gondolnia. A magyar irodalomtör­ténet hegyláncában nem volt égig meredező sziklacsúcs, vállai nem érintették a felhő­ket, nem volt eget-földet rengető vulkán, hanem lankás, virágokkal, fákkal telenőtt, madárdaltól hangos, pillangókkal ékes, szé­les hátú hegy, amelyre ledönthetetlen fala­kat, megingathatatlan bástyákat, századokra néző várakat lehetett építeni. Berecz Dezső. SOPRONI STRÓFÁK Júniusból julius lett, Megjött a nyár­i asszony Megérkezett, hogy végre is Meleget fakasszon. Úgy jött közénk igézően Sugarakkal játszón, Mint egy dráma krepdesinben Lengén és átjátszón. * A prospektus szerint Sopron Egy iskola város, Ez állítás, amint hallom Valóval határos. Jó olvasóm, megkérdezem, Ó, a végét várd ki, Mit gondolsz, hogy ez a város Hány iskolát járt ki? * Nem apad a tombolaláz. Sőt még inkább tombol, A rendező, mint beszélik, Szép summát begombol. Ó, könyörgöm, tessék kérem Már megmagyarázni, Hogy lehetne anyósomat El-kitombolázni. * Azt olvasom, vízhiány van, Szóval, kevés viz van, Kút is, amely ki nem száradt, Állítólag itt van. Nem írhatnak ám igazat­­, azok a lapok, Vendéglőkben, ha bort kérek, Mindig vizet kapok. * Ezt a kis hirt a tollamban Világért sem hagyom, Soproni jó szokás szerint Rögtön tovább adom.’ A sok dicséret fejében — Irigyelni kár azt — Viszonzásul nevet a város Díszpolgárnak választ. Kipi-Kopi.

Next