Soproni Hirlap, 1929. május (16. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-01 / 98. szám

XVI. évf. 98. szám. Sopron, 1929 május 1. szerda Ára 16 fillér. Soproni Hírlap KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyed évre.......................8­40 pengő Egy hónapra....................... 2­80 pengő Szerkesztőség: Sopron,Várkerület 66. Telefon­szám: 345. Egyes példány ára helybeni és vidéki árusítóinknál köznapokon 16 fillér, vásár- és ünnepnapokon 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: Kiadóhivatal, Sopron, Várkerület 66. Dr. CSERMÁK GONTRAND Telefon­szám: 394. A főiskolás Ez a hét a főiskolások hete. Hétfőn volt egy éve annak, hogy a Szent Imre Kollégium alapkövét letette Glattfelder püspök, a magyar egyetemi diákok pártfogó főpapja. Pénteken a főiskola öreg valé­­rásai tartják ballagásukat a városon át, pén­teken pedig valétabál, a búcsúzó diákok mulatsága hozza össze Sopron társadalmát és a főiskola népét. Ez a hét a főiskolást az érdeklődő sze­retet középpontjába állítja. Emlékezzünk róla! Akkor jött közénk, amikor a magyar ököl­ből kihullott a fegyver és Szent István or­szága mindenki szabad prédája lett. Jött, mint a többi sok ezer menekülő: lerongyolva, üldözötten, szívében az ottho­nát vesztett ember keserűségével, a vissza­vágyó, kemény daccal. Visszanézett és nem egy elhagyott isko­lát, nem is egy elveszített otthont gyászolt, hanem másfélszázados, romantikus, gyönyörű diákvilágot, amelyhez hasonló nem volt e széles hazában. Mi nem­ értettük és talán sohasem fogjuk megérteni, mi minden fáj a gruben-kabátos öreg fiú szívében, amikor ezt a nevet mondja: „Selmecz“! Nekünk az egy várost jelent, neki egy világot: diá­kok világát. Előre nézett s elszoruló szívvel kérdezte: hol a bánya, amely eltartson majd, hol az erdő, amely otthont s kenyeret adjon? De aztán megrendült benne: „A nagy világon­­ kívül nincsen számodra hely!...“ és könyvei fölé hajolt, hogy az életre s a hon­foglalásra felkészüljön. Otthont kért és kapott a leghűségesebb várostól a leghűségesebb magyar diák. Meg­próbálta idegenben, új otthonban megépí­teni a selmeczi diákvilágot. És úgy érezte, hogy nem tudja már megépíteni. Más a föld itt, más a hegy és más az erdő, mások az emberek és mások az idők. Ó, nem az a pár száz kilométer a nagy távolság, amely Selmecz és Sopron között fekszik, hanem az a trianoni 10 év, amely 1919 és 1929 között elmúlt. Ezalatt a tíz év alatt a ma­gyar nemzet s a magyar ifjúság száz évet öregedett! Istenem, mit tudtak régi évtizedek boldog diákjai mindarról, amit a mai fiúk megéltek és végigszenvedtek . Tiz közül ma is három hontalan, menekült s kettőnek szülei meg­szállott területen a szenvedő magyarok ke­nyerét eszik. Ezek a fiuk a gondtalan, bohó diákok életét csak könyvekből s meséből ismerik. Ezeknek a lelke úgy sér vissza Selmecz felé, ahogyan a turáni pusztaságra visszasír a magyar lélek, a boldogabb múl­hat sirató vágyódással. A trianoni tíz esztendő szenvedése és sok nyomorúsága a főiskolást nagyon szegénnyé és szomorúvá tette, hiszen a nemzet baját és fájdalmát az ifjúság lelke érezte meg s­értette meg mindig legjobban. De ugyan­akkor a trianoni Magyarország sok nehéz küzdelme férfivá avatta. Száműzetésben vala­hogyan megnőtt és nagystílűvé lett a fő­iskola diákja. Ősei, a selmeczi diákok valaha azzal mu­lattak, hogy kereskedők cégtábláit éjjel fel­cserélték. Jó diáktréfa volt ez akkoriban. Sopronban is cégtáblát cseréltek a főisko­lás diákok, de az nem diáktréfa, az magyar történelem volt. Amikor idegen hatalmak törvényt szabtak a legyőzött országnak s a mi városunk fölé új cégtáblát tettek, amely­nek felírása : „Oedenburg, Burgenland“, — akkor régi selmeczi magyar vér hajtotta a főiskolást, hogy a felkelő harcok s a nép­szavazás nehéz napjaiban elcserélje ezt a cégtáblát a másikkal, amelyre ezer éven át vérrel s munkával írták reá: „Sopron, Ma­gyarország.“ Egy felkelésit a temetőben s a „civitas fidelissima“ felirás a hűségkapu címerében hirdetik, hogy a főiskola diákja még ma is az, mint volt százötven év óta; csak éppen hogy megnőtt s hogy amit va­laha filisztert megboszantó tréfából csinált, azt most nagy stílben csinálja s magyar történelmet ir vele. Azóta pihennek a kereskedők cégtáblái. Mert aki egyszer férfivá, hőssé magasodott, az nem játszik többé gyerekjátékokat. És a trianoni főiskolás: Férfi. Azért írtam meg ezeket, hogy a főisko­lások hetében tanuljunk így nézni ezekre a hatalmas, csupa­ erő és csupa­ tűz fiukra. Hiszen a nemzet jövőjét, reményét, erejét ma ők hozzák, meg a sok ezer testvérük szerte az országban. És higyétek el: csak az a nemzet lehet nagy és örök, amely az ő leg­drágább kincsét, ifjúságát megérteni és meg­becsülni tudja. dr. K. Nagy tömeg részvéte mellett helyezték örök nyugalomra a Schreiner-házaspárt Vasárnap este, amikor a titokzatos éjszaka közeledtét egyre sűrűbb fekete hullámok jelezték és egymásután lobbantak fel a villanylámpák sárga tűzszemei, félelmet­­keltő nagy némaságban indítottak útnak az Erzsébet-közkórház rideg hullaházából két fekete koporsót. A tragikus sorsú Schreiner Emil dr. ny. konzul és felesége, az urát a halálba is követő melegszívű asszony hült tetemeit ölelte magába a két egyszerű al­kotmány. Akik látták, megálltak és leg­alább egy röpke sóhajjal fejezték ki rész­vétüket. Mennyivel más volt az út kez­dete ! Soprontól Bánfalván keresztül Brenn­­bergbányáig: napsugár és élet. Bánfalvától Sopronig: vér. És az Erzsébet-közkórháztól az evangélikus temetőig — csak néhány lépés a feltáratlan misztikumok felé — csupa némaság, csupa merevség, csupa megkövült bánat. Még egyszer az autó A koporsók útjáról eszembe jut egy má­sik út. És az útról az átlőtt karosszériáju Talbot-kocsi, melynek vázát sűrű, piros embervér festette. Erről a kocsiról mondotta a ma már néma, szederjesajku Schreiner dr. Eszterháza és Kapuvár között. — A legjobb vásár, amit Sopronban autóval egyáltalán kötöttek. Hatvan millióba került csupán, de ma is eladhatnám nyolc­vanért. Örülök neki. A kormánykerék mellé mindig maga ült. És amint fordított egyet a volánon, eltűnt az az idegessége, amely általában jelle­mezte. Maga lett a nyugodtság. Azoknak, akik a kormánykerék mellett nem látták, mindez hihetetlennek tetszhetik. Pedig így van. És fokozta a nyugodtságát, ha útköz­ben mélyet, nagyokat szippanthatott ciga­rettájából. Naponta 60—80 darabot szívott. — A kocsivezetést az Egyesült Államok­ban tanultam —­ beszélte —, ahol autón jártam hivatalba. Akkor még, 10—15 évvel a háború előtt, szenvedélyes kocsivezető voltam. Hatalmas túrákat tettem meg sza­badidőmben. A hatvanas sebességet szeret­tem. Ezt annyira megszoktam, hogy keve­sebbel nem is tudok menni. De hatvanon túl már nem ura a vezető kocsinak és én betartom a tempót. Mindennek egy esztendeje. És szomba­ton este láttam a konzul lehajtott fejét, vér­telen arcát és megüvegesedett szemeit. Me­reven nézett a volánra. A kocsi állt. A koporsóvivőknek is van egy bizonyos tempója. Lassú, félelmetes, hátborzongató. A kápolnában A vasárnapról hétfőre virradó és hétfőről keddre virradó éjszakákat már a temető csendjében, pillanatnyi elszakítás után újra egymás mellett töltötte a Schreiner-házas­­pár. Két koporsó a hallgató csendben, me­lyet betakar a sötét éjszaka! Puszta négy fal között, az oltár közelében, kripták fö­lött, melyeknek kőlapja alatt rég elköltö­zöttek csontjai pihennek! Egymás mellett és mégis távol egymás­tól a férj és a feleség, kinek az utolsó szava is az ura neve volt. Az uráé és az anyjáé. A fehérhajú matrónáé, ki távol a temetőtől és lélekben mégis velük, hullatja a szenvedés fájdalmait. És hogy teljes legyen a kép, a két éj­szaka időközében megmutattak egy 16 éves kőmívesinasnak az uz porában pirosló két vértócsát. Az emberi vért nehezen issza be a föld. A házaspár véletlen­ gyilkosa meg­rettent a kettős vértócsától. Megrettent test­ben és megborzadt lélekben. És miként a nyomozó közegek jelentették, a gyerek két éjszakán át nem hunyta le szemeit, a ho­mályban örökösen ott látta maga előtt a két halott hófehér arcát. Mert a szerető asszonynak is az okozta a halálát, ami az uráét. Elvérzés. A halál beállta után a ke­zelő orvosok a tű hegyét beleszúrták az asz­­szony egyik ujja hegyébe. A tű sebzett, de a sebből nem fakadt vér. Az Isten szabad ege alatt A temetési szertartás idejét délutáni há­rom órára tűzték ki. De alig múlt egy óra, a napsütéses, szeles időben sűrű emberrajok indultak meg az ev. temető felé. Egyszerű asszonyok, idős férfiak, akiket a részvét haj­tott. A sürgős munkaidő dacára sokan kel­tek útra, jórészt csoportokba verődött asszo­nyok, a tragédia színhelyéről, Sopronbán­­falváról is. A Schreiner—Lenk-családok mauzóleum­­szerű kriptaépülete a temető legszebb helyén, egy részint kőfallal, részint fonott vasráccsal körülvett területrészen emelkedik. A kőfal mellett jeltelen márványsíremlék fehérült. A

Next