Soproni Napló, 1910. április-június (14. évfolyam, 74-146. szám)

1910-04-01 / 74. szám

XIV. évfolyam. Solpron, 1910. péntek, április I. 74. (1816.) szám. POLITIKAI NAPILAP A soproni Nemzeti munkapárt Nagylozson. Sopron, március 31. Tegnapi tudósításunk kiegészítéséül, mely a telefon zavartsága miatt hiányos volt a következőket jelentjük. Már Sopronban a pályaudvarban nagy lelkesedést váltott ki az a tömeges résztvétel, amelyre a hideg, havas idő folytán alig lehetett számítani. Olyanok, akik nem jelentkeztek előre is, mintegy 25-en csatlakoztak a város tekintélyes polgárai kö­zül, mint: Schaffer Antal, Varga Ferenc, Szemes István, Dr Hartmann Jenő, Zábrák Dénes, stb. Nyolc külön személykocsiban helyezkedett el a küldöttség és Pinnyén mint­egy 30 kocsi várta és szállította Nagylozsra annak tagjait. (Itt helyre kell igazítanunk tegnapi tudósításunknak B­a­á­n Endre dr fő­ispánra vonatkozó részét, mert ő nem a kül­döttséggel ment, hanem már előbb kiment Nagylozsra.) Egyáltalán az egész rendezés, elhelyezkedés az érkezésnél és az elutazás­nál precíz és példás rendben történt, dicsé­retére S­z­i­­­v­á­s­y Márton dr pártelnök szak­avatott­s­ágán­ak. Töpler Kálmán dr polgármester tele­fonon hívta fel Szilvásy dr pártelnököt és megkérte, hogy fejezze ki sajnálatát Sóly­mos­y báró előtt, hogy akadályoztatása miatt nem vehetett részt a küldöttségben. Nagylozson a küldöttség tagjai a kastély halljában összegyülekezve, a földszinti sza­lonba mentek, ahol Szilvásy Márton dr párt­elnök többször zajos tetszésnyilvánításoktól megzavart beszédben felajánlotta a jelöltsé­get. Solymosy Ödön báró, Szilvásy Már­ton dr szavaira különös meghatottsággal vá­laszol, ha kegyeletteljesen visszagondol arra a páratlanul álló barátságos viszonyra, mely apjuk között fennállott, és amely ime fiaik­nál szövődik tovább. Köszöni a személye iránt ilyen impozáns módon megnyilatkozott bizalmat.. Tizenhat évi parlamenti működé­se alaposan megunatta vele — úgymond — azt az életet, ahol a képviselők nagyobb ré­szét önös célok, előrejutásuk érdeke vezeti. Nagyon nehezére esik, éppen itthon elfogadni a jelöltséget. Idegen embernek, idegen he­lyen könnyű, ígér mindent és talán nincs is szüksége ígérete teljesítésére, vagy ha nem teljesíti ígéretét, mandátuma lejártával odább megy és punktum. De őt ideköti minden rög, ifjúságának minden emléke, szive, lel­ke és mint ilyen, nem tehet és nem is tesz olyan ígéretet, amelyet nem teljesíthet, mert köztünk él és köztünk marad és nap­nap után felelősségre vonható, amit mond azért helyt is áll és szavát meg is tartja. Őt puritán jellemű atyja úgy nevelte, azzal a jelszóval bocsájtotta világgá: becsüld em­bertársaidat, akkor téged is becsülni fognak. Majd röviden érinti a politika aktuális dol­gait szerinte azonban nem jelszavakkal, ha­nem az ipar- és kereskedelem fellendítésével lehet és kell dolgozni. Nem kell tulipán­­jelvényeket álnevekre Csaszlauból hozatni, hanem azon kell lenni, hogy iparunk olyan fejlett legyen, hogy ne szoruljunk a külföld­re, amit azonban ne­m vagyunk képesek elő­állítani, azt hozassuk nyíltan onnan, ahol legjobban megkapjuk. Szándéka nem volt a politikában részt­­venni — folytatja nagy hatást­­keltett be­szédjét, — de ilyen bizalom és megtisztelte­tés elől kitérni nem akar és a jelöltséget köszönettel elfogadja, azon tudatban teszi ezt, hogy a mandátum letelte után igazolva fogja látni a ma előlegezett bizalmat Áttér a mai kormányra és annak vezérére, Khuen- Héderváry Károly grófra, aki csakis hazája iránti szeretet és kötelességérzettől indít­tatva vette át az ország vezetését. Sok barátja van, akik ígérték neki támogatásukat, de szerinte az ilyen támogatás kívülről nem so­kat ér, oda kell menni melléje a képviselőház­ba és ott kell támogatni. Faktor legyen a képviselő a munkában, de nem a verekedés­én már itt várni senkit sem ; itt a vadrózsa és galagonya között, honnan olyan jól végig lehetett látni a városból kis falunkba vezető országúton. Mintha csak éreztem volna, hogy milyen szomorú hit fogad majd otthon. Otthon!? Hát van én nekem otthonom? Hát lehetséges, hogy egy bánatos öreg­asszony szeretete el tudja velem feledtetni azt a fényes tündérvilágot, melyben eddig éltem, ahol minden óra mintegy édes szép álom röpült tova tőlem. Hát lehetséges, hogy én, az ünnepelt fővárosi leány otthon érezzem magam ebben a kis felvidéki faluban, ahol olyan idegen nekem minden és mindenki, s hová nem kísért el engem onnan, abból a szép világ­ból senki, esek a szégyen, a fájdalom. Igaz, hogy ebben a csendes kis falu­ban nem tudta senki sem, hogy ki vagyok. Mikor ugyanis édes atyám temetése után Anna néném ide hozott magával, meg­ígérte, hogy senkinek sem fogja elárulni kilétemet. Igazán, még most is mosolyognom kell, ha rágondolok, hogy kedves rokonaim milyen kitörő örömmel vették tudomásul, mikor kijelentettem, hogy én Anna néném­­hez akarok menni. Ő lakott ugyanis a leg­messzebb és ő volt a legszegényebb. Roko­naim pedig mindent óhajtottak inkább, mint ben. A parlamenti élet elfajulása, a köz­elmúlt botrányok érlelték meg benne az el­határozást, hogy kivegye részét a munká­ból. Az elmúlt, négy év is bebizonyította, és még a legszélsőbb 48-asok is belátják, hogy csakis a 67-­es alapon lehet a haza ügyét előbbre vinni. Április 1-ikén előadja programját, ad­dig is­­kéri, tartsák meg jóindulatukban és ki­jelenti a választóknak, hogy nemcsak hogy szívesen meghallgatja és lehetőleg teljesíti mindenki kívánságát, de elvárja, hogy nyíl­tan és őszintén mondja el mindenki kíván­ságát, mert csak ha ismeri a bajt, akkor le­het azt orvosolni. Végül újból köszöni a megtiszteltetést és biztosítja a küldöttséget, hogy kettős erővel oda fog hatni, hogy azt a zászlót, melyet kezébe adtak, győzelem­re és diadalra vigye. A lelkes éljenzéssel fogadott beszéd után Szlivásy úr bemutatta a küldöttség tagjait, akikkel egyenkint kezet fogott és beszédbe eredt. Másfél órai tartózkodás után útra kelt a küldöttség. Elutazás előtt L­a­c­h­­r­e Vil­mos igazgató megköszönte úgy a barátságos fogadtatást, mint a jelöltség elfogadását. Mint vendégek jöttünk, — úgymond — de mint barátok távozunk. Még kérte a jelöltet, hogy a távollevő háziasszonynak közvetítse a küldöttség szíves üdvözletét és nagyon meleg és lelkes szavakban biztosította Soly­­mosy bárót, hogy mindent elkövetünk győ­zelme kivívásáért. Háromnegyed ötkor ko­csikra ült és fél 7-kor már Sopron­ban volt a küldöttség. A küldöttség minden egyes tagja azt a meggyőződést hozta vele Lozs­­ról, hogy Solymosy Ödön báróban megta­lálta Sopron választópolgára azt a férfiút, aki minden tekintetben méltó arra, hogy a par­lamentben képviselje. És meggyőződésünk, hogyha a város közönsége megismeri pro­gramját és személyét, akkor olyan győzel­met fog itt aratni a munkapárt, amelyre ma sokan nem is gondolnak. Nem jelszavak azok, amit ő hangoz­engem közelükbe tudni, de talán igazuk is volt. Hiszen mennyit kellett volna pirulniok miattam. Szegény Anna néném mintha csak látnám, milyen megdöbbenve nézett rajtam végig: — Tudom édes néném s éppen azért kérem, vigyen el magával, hiszen én még szegényebb vagyok. Milyen szeretettel ölelt magához. — Igen elviszlek innen s úgy foglak szeretni mint az édes gyermekemet. Igazat mondott, hiszen mióta itt vagyok egyetlen vágya, hogy el tudja velem feled­tetni a múltat. Istenem, ha úgy a lelkembe látna, ha tudná, hogy milyen szűk, milyen szomorú világ ez itt nekem. Vagy talán tudja is. Hiszen sohasem kérdi, hová megyek s miért megyek mindig csak oda az erdő szélre, talán tudta, hogy vártam valakit aki engem vissza­vigyen az én szép elhagyott világomba. És valahányszor haza mentem mindég olyan szeretettel fogadott. Most is mikor beléptem mosolyogva jött elém. — Jó hogy jösz kis leányom, nézd csak leveled érkezett. A reménynek egy kis sugara világí­totta be lelkemet egy pillanatra, hiszen négy hónap óta először történt, hogy valaki irt nekem. Az öngyilkos leánya . . . Irta: Farkasné Siposs Erzsi. Ezen a napon még a szokottnál is tovább maradtam kinn az erdő szélén. Négy hónap óta ugyanis mindennap vártam ott valakit, valakit, aki nem jött, pedig szívem minden dobbanása, ajkam minden sóhaja csak érte, csak hozzá szállott. Nem láttam a fenyvesek koszorúzta völgy szépségét, nem láttam a körülöttem nyíló virágokat, nem érdekelt semmi és senki, hiszen én csak őt vártam. És ő nem jött. De hát mért nem jött, hiszen a kis fehér leander, amit utolszor adott, már régen elhervadt és ő megígérte, hogy nemsokára hoz másikat. Ki, vagy mi tartja őt vissza tőlem? Talán egy szelíd fehér arc, vagy az a kis óngolyó talán, mely belőlem árvát vagy koldust csinált ? Igen, hát ha ő csak a gazdag bank­­igazgató leányát szerette, a sikkasztó és ön­gyilkos bankigazgató leánya már csak egy szánalomra méltó idegen előtte csupán. És négy hónap óta nekem mindez csak most jutott eszembe, csak most éreztem igazán nagy árvaságomat, nagy szegény­ségemet. Ezen a délutánon már tudtam, hogy nem fog eljönni, s tudtam, hogy nem fogok

Next