Soproni Szemle, 1938 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1938 / 1-2. szám - Becht Rezső: Soproni évszakok. Tél. I.
nagyoknak s mindezeket együttvéve a legfalánkabb gyermekének — az embernek. Örömei kiapadnak, nagy, melengető szeme, a nap, kihűl és csak egy marad benne: a vágy az ágy után. Alvásra vetkőzik. De előbb még melegebb vidékre küldi a soproni nyár szárnyas vendégeit, a vándormadarakat, a Békató iszapjába ágyazza a békákat, téli bölcsőjükbe rakja a hernyókat, vastagabb bundát ad a Kecskepatak őzeire s a Váris mókusaira, elaltatja a ciklámenek és gyöngyvirág csiráit, aztán rájuk teríti a soproni erdők lombját, lerázza a Lővérek sövényeinek leveleit, és a hegyeket a fenyők komor őrizetére bízva, sűrű könnyhullatás közt magára húzza a ködtakarót. Lehalkul az élet. Csak az ember marad ébren néhány állattársával. Csak azok virrasztanak, akik már sok évezred előtt elvesztették a téli álom áldását. Nyirkos falak nőnek a város körül, melyeket napról-napra összébb tol a fekete tél. Megszűkül a testi lét mozgási köre, de a szellemi lét, amelynek útja a függőleges, kettőzött erővel tör a magasba és a mélybe. A virrasztók az árnyak elől közelebb húzódnak egymáshoz s a természet melegére vágyva, mohóbban keresik a társat, az emberek társaságát. Kigyúlnak a Városháza tanácstermének és a Kaszinónak hatalmas ablakai, zenészek gyűlnek a pódiumokra, színészek a színpadra, és míg odakünn hóval kevert eső veri az utcát, addig a dolgozószobákban diákok . Erdei részlet. Fotó : Diebold.