Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1945 (5. évfolyam, 1-5. szám)
1945 / 1-2. szám - Várkonyi Nándor: A kard élén
A KARD ÉLÉN. A most eltelt súlyos esztendők alatt minden józan elme előtt egyre világosabbá vált, hogy az emberi történelem legvégzetesebb küzdelmébe sodortattunk, hogy nem csupán világhatalmi hegemóniák cseréjéről van szó, hanem alapjaiban rendül meg minden eddigi létformánk, s a föld arca megváltozik. Minden értékünk és javunk, hitünk és becsületünk a kard élére vettetett, s a kard kegyetlen mérleg, mert csak kétféle ítéletet oszt: életet vagy halált. A kard ítélete pedig mindenkinek szól, bűnösnek, ártatlannak egyformán. Ezért mindenkiben, akit nem csupán az önzés póráza vezet, fel kellett ébrednie a kényszernek, hogy a maga és népe nevében egyéni, szociális és történeti lelkiismeret-vizsgálatot tartson. S hogy a magyarság fiai közül ki milyen komolysággal, becsülettel ejtette meg, ebben a pillanatban válik el. Nagyot vétkeztünk, sokat mulasztottunk; a kard élén táncolunk, hullában a halál felé. Kis népek fiait, melyeket akarva, nem akarva elkap a világuralmi harcok örvénye, a hódító előnyszerzés eszméje nem vezetheti; csak egy sorskérdésük lehet: az önfenntartás és a szorgos munka maguknak és szomszédaiknak, néptársaiknak a javára. Mit tettünk eddig, s mi lesz a teendőnk most? Hadd szóljunk először a föld munkásáról, a parasztról, aki kilenc évszázadon át tartotta vállain a birodalom súlyát és szolgálta jó és rossz vezetőit. E kilencszáz év történelme el nem némíthatóan hirdeti, hogy valahányszor kitaszították a nemzet testéből, katasztrófa szélére sodródott az ország, s valahányszor a nemzet tagjává avatták és segítségét hívták, a veszély órájában ő mentette meg a hazát. A nikápolyi csatában az európai lovasság színe-virága egy szálig elveszett, de Hunyadi János pórhadserege félévszázadra visszavetette a török hódítást, s e paraszthad diadalaiból emelkedett ki Mátyás nagyhatalma. Dózsa százezer parasztjának kiirtásával a nemzet gerince tört el, s a magára maradt fel, a húszezer nemes, Mohácsnál hullott a porba. Bocskay és Bethlen, kiknek „kezére koronák tétettek“, néphadakat vezettek népelnyomók ellen, Rákóczi mezítlábasai tíz éven át verekedtek a német-római birodalom generálisaival, s Majtény ellenére is elértek annyit, hogy a Habsburgok ettől fogva a békés ,,pacifikálás", a belülről való megsemmisítés eszközeihez folyamodtak. Az utolsó nemesi fölkelést Napóleon egyik tábornokával mellékesen futamította meg, de amikor Kossuth a veszély órájában az Alföld népéhez fordult, két nagy monarcha összefogása kellett, hogy a hirtelen támadt seregeket leverjék. Ez volt a népi történelem utolsó nagy felvonása, aztán lehullt a függöny, s a nép eltűnt a süllyesztőben. Egykébe züllesztették, kivándorló hajókra terelték, műveletlenségbe taszították. De ma, mikor ismét a kard élén táncolunk, hozzá fordulunk segedelemért; s hogy múltjának és munkájának díját, mindnyájunk jövőjének alapját, a földet birtokába veszi, az a napfénynél is természetesebb és szükségesebb. Minden időszerű társadalmi és emberi megokoláson kívül, a puszta történelem is feljogosítja erre. De munkája és kötelessége több lesz és súlyosabb lesz, mint jogai és rangemelkedése: sorstestvérével, a bérmunkással együtt, neki kell visszaszereznie az ország fizikai egészségét, s megalapoznia minden kulturális felépítményt. Hibáiért ma még nem tehetjük felelőssé, de ahol nem tudott kiemelkedni belőlük: az önzést, a szűklátókörűséget, az ön-