Sporthirlap, 1929. november (20. évfolyam, 128-140. szám)

1929-11-02 / 128. szám

4 SPOR­THÍRLA­P SZOMBAT, 1929 NOVEMBER 3. A délnémet csapat: technikai készség — lendület nélkül, egyoldalú taktika — ötletesség hííján A délnémet csapat csupa erős fizi­kumú és jó kondícióban levő játékos­ból áll, akiknek megvan a technikai készültségük, ügyesen kezelik a lab­dát, lőni is tudnak — és mégsem bol­dogulnak ezzel a fegyverzettel." Nem pedig azért, mert technikájuk egy lassúbb és egyoldalúbbb labdajárásra van beállítva. Szinte azt lehetne mon­dani, a mieinkkel való összehasonlí­tásban, hogy állójátékot folytatnak, amely úgy van „megszervezve, hogy egyik csapatrész a másik területén túl ne terjessze az ő hatáskörét és így a legkiszámítottabb módon eleget te­gyen az ökonómia követelményeinek. Különösen észrevehető volt ez a „szabványosság” a csatársor munká­jában. A támadások szinte minden alkalommal ugyanazon sablon szerint épültek fel: a hal foktól legtöbbször az összekötőkhöz, onnan a szélsőkhöz ke­rült a labda, azután következett több­kevesebb sikerrel a beadás, amelyre egyvonalban helyezkedett a három belső csatár. Hogy ezt az átlátszó, régimódi taktikát, amely úgyszólván semmit sem használt ki az új orszájd­­szabály nyúj­totta előnyökből, hak­­jaink és bekkjein­k hamar kiismerték és könnyen parírozták. Ezzel szemben a várt veszedelmes belső csatárjáték teljesen elmaradt. A nagyhírű Pöttingert szinte észre sem lehetett venni, sem mint irányítót, sem mint áttörő és lövőcsatárt. Berg­­meier is keveset vétette észre magát a középjátékban és legfeljebb Rein­­mann „táplálásával” tett szolgálatot. Annál többet volt munkában a másik összekötő, Frank, aki talán egyedül képviselte az egész csatársorban a sablonokon túlnövő ötletességet. A szélsők közül Reinmann az iskolázot­tabb és ennek következtében vesze­delmesebb, a balszélső Hoffmann vi­szont prototípusa az egy sablonnal be­állított szélsőknek. A délnémet fedezetek szorgalmas, szürke akkordmunkát végeztek. Amíg a magyar csatársor még nem tudott belelendülni a gyors passzjátékba, addig jól szedegették el előlük a lab­dákat és juttatták előre saját csatá­raikhoz, ám a lendület gyorsulásával egyre jobban háttérbe szorultak, annál is inkább, mert játékuk tökélet­lenségénél fogva a magas labdákkal sem tudtak boldogulni. (A gyenge fejjáték egyébként az egész csapat kirívó hiányossága.) A legegyenlete­sebb „rakkoló” munkát Heidkamp végezte, de az ő kitartása — kellő tak­tikai készség és gyorsaság hijján — nem volt elég a magyar jobbszárny mesterfogásainak ellensúlyozására. Leinberger Bukovi gyengébb kezdő­periódusában mint irányító is érvé­nyesült, azután a magyar centerhall feltörésével teljesen defenzív sze­repre szorítkozott. Knöpfler játéká­ban nem mutatkoztak nagyobb ér­tékek. A bekkek típusai a német romboló hátvédeknek, akik csak a kapu fel­szabadításában látják feladatukat, de rúgásaikkal a tehermentesítő offen­­zívát szolgálni nem tudják. Rúgó tech­nika dolgában mindketten jól állanak, de helyezkedési érzékük hiányos. Az „öreg” Stuhlfaut az első félidő­ben, amikor csatáraink messziről ostromolták a kapuját, több „parád­­riposzt”-tal szolgált rá a tapsra. Ki­futásokat, rávetődéseket, robinzoná­­dokat nem láttunk ekkor sem tőle, de a laposan lőtt labdákat biztosan fogta jellegzetes térdelő pózban, a magasa­kat pedig jól húzta le, vagy öklözte a mezőnybe. Amikor azonban a második félidőben,a hátvédei gyenge helyezke­dése folytán, közvetlen közelről érték őt a támadások, elvesztette biztonsá­gát, s mert nehéz testsúlyánál fogva nincs meg a kellő mozgékonysága, egymásután kapta a gólokat, amelyek­­között, pedig akadt volna nem egy kifutással menthető, egyre hasznosabb tagja lesz a váloga­tott csapat­nak. Bukovi lassan kapott lábra, eleinte alig láttuk frontban, de a második félidőben már ura volt a középső régiónak és lendülete annyi­ra felfokozódott, hogy a góllövésben is szerepet kapott. Kiéber egyenletes, megbízható védőjátékot folytatott, de offenzív ereje nem volt a megszokott. A két hátvéd — Manál és Hungler — úgyszólván percek alatt kiismerte a német csatársor egyoldalú taktiká­ját és innen kezdve szinte fölényesen rombolta szét a támadásokat. Az egyet­len német gólt valamivel több elő­vigyázatos vággal talán meggátolhat­ták volna, de — tekintve, hogy a mér­kőzés végén már az egész magyar csa­patot elfogta a jóllakottság tunyasága — a két bekket sem lehet nagyon hi­báztatnunk e szépséghibáért. Fehér teljesen rászolgált a bizalomra biztos fellépésével, amelyre nem túl sokszor volt szükség. A bíróról Krist bíró a gyakorlott játékvezető nyugalmával vezette a mérkőzést és az ő hidegvére kedvező hatással volt a játékosokra, akik mintaszerű fegyel­mezettséggel és teljesen fair modor­ban harcoltak. A bíró hibájául talán mindössze azt róhatjuk fel, hogy tá­madásban levő játékosokat gyakran megállított az ellenfél ártatlanabb faultjai miatt. Másrészt dicséretére szolgál, hogy a veszélyes játék eseteit nem hagyta figyelmen kívül. A magyar csapat Táncosban megtalálta az igazi válogatott szélsőt*­­rv Braun Csibi utódját Ez volt az igazi „iskolameccs“ — mondja Bensemann, a világhírű német sport­újságíró, aki a magyarok pompás játékával és a német össze­­állítás hibáival magyarázza a súlyos vereséget A magyar csapat játékában kezdet­ben szinte általános volt a bizonyta­lanság és tervszerűtlenség, később azonban ezek a hiányosságok csak egy-két játékosnál maradtak meg, míg a többiek, az ellenfél kiismerése folytán, visszanyerték biztos fellépé­süket, ami gólokban is kifejezésre jutó eredményességet biztosított. Kezdetben az a feltűnő taktikai hiba akadályozta az eredményességet, hogy az irányítók — Turay és Bu­kovi — nem használták ki eléggé a jobbszárny­­ rendkívüli akció­képességét. Annak ellenére, hogy a kis Tánczos már az első mozdulatával elárulta, hogy nagyszerű képességei ezen a mérkőzésen­­teljes fényükben fog­nak kibontakozni, a játék hosszú időn át nem terelődött erre a szárnyra, hanem a túlsó oldalra, ho­lott hamarosan kitűnt az is, hogy Ticska nincs jól diszponálva és en­nélfogva Hirzer sem tud eredménye­sen játékba lendülni. Amikor azután végre megindult a jobbszárny kellő táplálása, egyszerre megeredt a gól­zápor és megszületett a nagy gól­arányú győzelem. De ennél talán még örvendetesebb és fontosabb, hogy megtaláltuk Tánczosban azt a válogatott jobbszélsőt, akire Braun Csibi letűnése óta vár­tunk. Szinte tökéletes az a szélsőjáték, amit ez a kistermetű játékos mível. Nagy gyorsaságának és bámulatos technikai készségének egyidőben való kihasználásával teremt magá­nak helyzeteket és tiszta, falsmentes beadásokkal, vagy passzokkal­ jut­tatja a labdát a legjobb helyre, de ha kell, ott készen áll ő maga is a biztos lövésre. Ezen a mérkőzésen nem tudtuk, mit csodáljunk meg in­kább: precíz passzait, amelyeket Takács elé tálalt szinte „gólkész” állapotban, vagy pedig azt a mes­teri lövést, amellyel megszerezte a meddőséget megtörő első gólt. Nem is kell külön hangoztatnunk, hogy ilyen szélső mellett Takács ak­tivitása és eredményessége megnöve­­kedett s ha a két jobboldali csatár megértő együttműködése ilyen ma­rad, vagy még fejlődik, akkor félel­mes erejű szárnnyal fog rendelkezni a Ferencváros és a válogatott csapat. Turay munkája ezúttal nem volt igazi centermunka. Bukovi kezdeti gyengeségét látva, nagyon is hátra­húzódott és ezt a félig defenzív, fé­lig offenzív szerepét később is foly­tatta. így is nagy hasznára volt csa­patának, de viszont center létére nem tudott a sok gólban közvetlen részes lenni. Ticskáról már elmon­dottuk, hogy nem tudta formáját ki­játszani. Első akciói nem sikerültek, ami megrendítette az önbizalmát úgyannyira, hogy később, amikor nyíltabb csatárjáték folyt, akkor sem tudta játékkészségét értékesí­teni. Hirzert eleinte meghendike­­pelte partnerének gyengesége, a má­sodik félidőben azonban „önállósí­totta magát” és ezzel visszatért az akcióképessége. A halfsorban Obitz végig nagy­vonalú és technikai tökéletessége foly­tán fölényes játéka dominált. Ez a bohóságaiban is racionális játékos Félórával a válogatott csapatok mér­kőzése után a Royal-szálló éttermében Walter Bersemann elmondja véleményét a játékról, a csapatokról, az eredmény­ről s arról, ami ezek után következhet. Walter Bensemann nem vezére a dél­német szövetségnek, nem tagja egyetlen nagy német klubnak sem. Mégis az ő véleménye a legérdekesebb és a legér­tékesebb. Mert ő — Bensemarm. A „Kicker” szerkesztője. Lapja a né­met sportban külön hatalom. S ő maga a legkitűnőbb újságíró, aki csak a sport­nak él. S­ minden irányban tökéletes kultúrájú, széles látókörű européer. Gazdag családból származott s vagyona nagy részét a futballra áldozta, ő vitt Németországba először angol csapato­kat — a saját költségén. A nemzetközi érintkezés fontosságának egyik legelső felismerője Maga is nagyon sokat uta­zik és éppen útilevelei keltik mindig a legnagyobb feltűnést. „Mein Fahrten­­buch”, a német sportközönség legked­veltebb ol­asmánya. Bensemann úti­könyvébe most újra belekerül Budapest. Harmadszor jár a magyar fővárosban Bensemann. Először 1921-ben a II. dél­német-magyar mérkőzés alkalmából lá­togatott meg bennünket, azután a nagy német csapatot kísérte ide egy ízben. — Csodálkoztam, mikor megláttam a pályát — mondja Bensemann — keres­tem rajta a pázsitot. Nem is értem, hogy lehet száraz talajon játszani. Nálunk Németországban meg sem próbálják, hogy új futballpályát nyissanak füvesí­tés nélkül. Azonnal tudtam, hogy ez a mi játékosainkra nézve nagy hendike­pet jelent, hiszen megszokták, hogy gyönyörű gyepes pályán játszanak. És a játék végén meg kellett állapítanom, hogy ez a hendikep az eredményben még egy gólnyi különbséget sem jelentett. Nem ezért kapott ki a délnémet csapat.­­ Azért kapott ki Délnémet­ország v­álogatott együttese ilyen súlyosan, mert a magyar csapat teljesítménye fenomenális volt. Ez a belső csatártrió, amely ma a ma­gyar csapatban játszott, sokkal jobb minden kontinentális belső triónál, ame­lyet valaha is láttam. És nem hiszem, hogy Angliában is lehetne jobbat találni. Annyira szembeötlő volt a magyarok futball kulturális fölénye, hogy én a gólokat minden meglepetés nélkül vet­tem tudomásul. Egész természetesen estek, őszintén szólva, azt hiszem, hogy ha a magyar csapatnak egy kis sze­rencséje is van, az eredmény még súlyo­sabb lett volna számunkra. A magyar halfsor és a közvetlen védelem is ki­tűnő. Egyedül a kapusról nem tudok véleményt mondani. Alig akadt komoly munkája. — Ezzel szemben a délnémet csapat munkateljesítm­énye alig értékelhető. Az én véleményem szerint, ez a hibás összeállítás következménye. Kezdettől fogva elle­neztem, hogy Stuhlfaut legyen a kapus. Helyette a regensburgi Jacobsot kellett volna beállítani. Húszéves gyerek, a legnagyobb jövő előtt áll. Úgy látszik, féltek a fiatalságától, holott a mi jó Heymink már nagyon elöregurasodott. Az is hiba volt, hogy Müllert a hátvéd­poszton szerepeltették. Ns a gént kellett volna játszatni, ő még sérülten is sokkal többet produkált volna, mint Müller, aki 36 éves vén gyerek s neon állhatta meg a helyét, a fürge és fiatal magyar csatárokkal szemben. A csatársorban a balszárny kielégített, de Pöttinger for­mán alul játszott, ma őt sem lett volna szabad válogatott csapatba állítani. A jobbszárny egész gyenge volt. Berg­­meier is, aki egyébként a Bayern na­gyon tehetséges játékosa. — A bíró ellen semmi kifogásom. Igaz, hogy nem is akadt nehéz dolga, olyan példásan fair volt a mérkőzés. A­ll­en kicsit szigorú volt, de végre is tényleg hendsz volt. Ne is vitatkozzunk róla. — A közönség szépen viselkedett, csak­­ kicsi volt. Sajnálnám, ha a magyarok ráfizetnének a szíves vendégfogadta­­tásra. Node remélem, annál érdekesebb lesz majd a reváns Délnémetországban. — Akármilyen súlyos is a 7:1 arányú vereség, engem mégsem sújt le, mert véleményem szerint most értük el elő­ször azt, amit a „lehr“-meccsekkel akar­tunk. Sokat tanulhatunk a magyaroktól. A mai tipikusan iskola­meccs volt. Egyébként is jótékony hatcst vá­rok ettől az eredménytől. Azt várom, hogy megerősödjön nálunk az a mozgalom, mely a profibojkott megszüntetéséért folyik. Most már a bojkottot legerélyesebben védő szövetségek is kénytelenek lesznek belátni, hogy nekünk van szükségünk a ma­gyar, osztrák és cseh csapatok­kal való érintkezésre. S ha ez megtörténik, érdemes volt a 7:1-es vereséget is elszenvedni.­­ Különben is furcsa játék folyik a német szövetségekben. Például ott van Közép-Németország. Állandóan a boj­kott híveinek vallják magukat, de má­iig ők az elsők, akik a nemzetközi ta­nító­meccsekért jelentkeznek. Meg is kapták az olasz-német meccset Leipzig­­ba és a magyar-németet Drezdába. No persze, ezeken nem fontos, hogy profik, vagy amatőrök játszanak-e a németek ellen. Ezeken a bevétel fontos. Nagyon helyeslem a PLASz akcióját abban az irányban, hogy először is a magyar szö­vetség ne kössön le mérkőzést a német Bund­dal, másodszor pedig, ha már el­küldik a válogatott csapatot Németor­szágba, ne játszanak a bojkottpárti szö­vetség területén. — A magyar profiszövetség vendég­látása egyébként olyan lekötelezően szí­ves volt, hogy alig várom a rovánclehe­tőséget. Közben leült az asztalhoz Tschackert dr. is, a cseh szövetség delegátusa, aki a vasárnapi magyar-cseh béketárgya­lásra érkezett, de már végignézte a pén­teki meccset. Bensemann a magyar ven­dégszeretetet dicséri, mikor Tschackert dr. közbeszól: — Igen, a magyarok nagyon udvaria­sak. Gondoltak mind a hét német, szö­vetségre, mindegyiknek küldtek egy szép, hízott gólt. — Jó, hogy nincs tizenkét szövetsé­günk — dörmögte Bensemann. S a ko­moly nyilatkozat után egyszerre ismét vidám hangulat kerekedett vendégeink asztalánál. A vereség nem rontotta el a jókedvüket. Igazi sportemberek.

Next