Sporthirlap, 1929. november (20. évfolyam, 128-140. szám)
1929-11-02 / 128. szám
4 SPORTHÍRLAP SZOMBAT, 1929 NOVEMBER 3. A délnémet csapat: technikai készség — lendület nélkül, egyoldalú taktika — ötletesség hííján A délnémet csapat csupa erős fizikumú és jó kondícióban levő játékosból áll, akiknek megvan a technikai készültségük, ügyesen kezelik a labdát, lőni is tudnak — és mégsem boldogulnak ezzel a fegyverzettel." Nem pedig azért, mert technikájuk egy lassúbb és egyoldalúbbb labdajárásra van beállítva. Szinte azt lehetne mondani, a mieinkkel való összehasonlításban, hogy állójátékot folytatnak, amely úgy van „megszervezve, hogy egyik csapatrész a másik területén túl ne terjessze az ő hatáskörét és így a legkiszámítottabb módon eleget tegyen az ökonómia követelményeinek. Különösen észrevehető volt ez a „szabványosság” a csatársor munkájában. A támadások szinte minden alkalommal ugyanazon sablon szerint épültek fel: a hal foktól legtöbbször az összekötőkhöz, onnan a szélsőkhöz került a labda, azután következett többkevesebb sikerrel a beadás, amelyre egyvonalban helyezkedett a három belső csatár. Hogy ezt az átlátszó, régimódi taktikát, amely úgyszólván semmit sem használt ki az új orszájdszabály nyújtotta előnyökből, hakjaink és bekkjeink hamar kiismerték és könnyen parírozták. Ezzel szemben a várt veszedelmes belső csatárjáték teljesen elmaradt. A nagyhírű Pöttingert szinte észre sem lehetett venni, sem mint irányítót, sem mint áttörő és lövőcsatárt. Bergmeier is keveset vétette észre magát a középjátékban és legfeljebb Reinmann „táplálásával” tett szolgálatot. Annál többet volt munkában a másik összekötő, Frank, aki talán egyedül képviselte az egész csatársorban a sablonokon túlnövő ötletességet. A szélsők közül Reinmann az iskolázottabb és ennek következtében veszedelmesebb, a balszélső Hoffmann viszont prototípusa az egy sablonnal beállított szélsőknek. A délnémet fedezetek szorgalmas, szürke akkordmunkát végeztek. Amíg a magyar csatársor még nem tudott belelendülni a gyors passzjátékba, addig jól szedegették el előlük a labdákat és juttatták előre saját csatáraikhoz, ám a lendület gyorsulásával egyre jobban háttérbe szorultak, annál is inkább, mert játékuk tökéletlenségénél fogva a magas labdákkal sem tudtak boldogulni. (A gyenge fejjáték egyébként az egész csapat kirívó hiányossága.) A legegyenletesebb „rakkoló” munkát Heidkamp végezte, de az ő kitartása — kellő taktikai készség és gyorsaság hijján — nem volt elég a magyar jobbszárny mesterfogásainak ellensúlyozására. Leinberger Bukovi gyengébb kezdőperiódusában mint irányító is érvényesült, azután a magyar centerhall feltörésével teljesen defenzív szerepre szorítkozott. Knöpfler játékában nem mutatkoztak nagyobb értékek. A bekkek típusai a német romboló hátvédeknek, akik csak a kapu felszabadításában látják feladatukat, de rúgásaikkal a tehermentesítő offenzívát szolgálni nem tudják. Rúgó technika dolgában mindketten jól állanak, de helyezkedési érzékük hiányos. Az „öreg” Stuhlfaut az első félidőben, amikor csatáraink messziről ostromolták a kapuját, több „parádriposzt”-tal szolgált rá a tapsra. Kifutásokat, rávetődéseket, robinzonádokat nem láttunk ekkor sem tőle, de a laposan lőtt labdákat biztosan fogta jellegzetes térdelő pózban, a magasakat pedig jól húzta le, vagy öklözte a mezőnybe. Amikor azonban a második félidőben,a hátvédei gyenge helyezkedése folytán, közvetlen közelről érték őt a támadások, elvesztette biztonságát, s mert nehéz testsúlyánál fogva nincs meg a kellő mozgékonysága, egymásután kapta a gólokat, amelyekközött, pedig akadt volna nem egy kifutással menthető, egyre hasznosabb tagja lesz a válogatott csapatnak. Bukovi lassan kapott lábra, eleinte alig láttuk frontban, de a második félidőben már ura volt a középső régiónak és lendülete annyira felfokozódott, hogy a góllövésben is szerepet kapott. Kiéber egyenletes, megbízható védőjátékot folytatott, de offenzív ereje nem volt a megszokott. A két hátvéd — Manál és Hungler — úgyszólván percek alatt kiismerte a német csatársor egyoldalú taktikáját és innen kezdve szinte fölényesen rombolta szét a támadásokat. Az egyetlen német gólt valamivel több elővigyázatos vággal talán meggátolhatták volna, de — tekintve, hogy a mérkőzés végén már az egész magyar csapatot elfogta a jóllakottság tunyasága — a két bekket sem lehet nagyon hibáztatnunk e szépséghibáért. Fehér teljesen rászolgált a bizalomra biztos fellépésével, amelyre nem túl sokszor volt szükség. A bíróról Krist bíró a gyakorlott játékvezető nyugalmával vezette a mérkőzést és az ő hidegvére kedvező hatással volt a játékosokra, akik mintaszerű fegyelmezettséggel és teljesen fair modorban harcoltak. A bíró hibájául talán mindössze azt róhatjuk fel, hogy támadásban levő játékosokat gyakran megállított az ellenfél ártatlanabb faultjai miatt. Másrészt dicséretére szolgál, hogy a veszélyes játék eseteit nem hagyta figyelmen kívül. A magyar csapat Táncosban megtalálta az igazi válogatott szélsőt*rv Braun Csibi utódját Ez volt az igazi „iskolameccs“ — mondja Bensemann, a világhírű német sportújságíró, aki a magyarok pompás játékával és a német összeállítás hibáival magyarázza a súlyos vereséget A magyar csapat játékában kezdetben szinte általános volt a bizonytalanság és tervszerűtlenség, később azonban ezek a hiányosságok csak egy-két játékosnál maradtak meg, míg a többiek, az ellenfél kiismerése folytán, visszanyerték biztos fellépésüket, ami gólokban is kifejezésre jutó eredményességet biztosított. Kezdetben az a feltűnő taktikai hiba akadályozta az eredményességet, hogy az irányítók — Turay és Bukovi — nem használták ki eléggé a jobbszárny rendkívüli akcióképességét. Annak ellenére, hogy a kis Tánczos már az első mozdulatával elárulta, hogy nagyszerű képességei ezen a mérkőzésenteljes fényükben fognak kibontakozni, a játék hosszú időn át nem terelődött erre a szárnyra, hanem a túlsó oldalra, holott hamarosan kitűnt az is, hogy Ticska nincs jól diszponálva és ennélfogva Hirzer sem tud eredményesen játékba lendülni. Amikor azután végre megindult a jobbszárny kellő táplálása, egyszerre megeredt a gólzápor és megszületett a nagy gólarányú győzelem. De ennél talán még örvendetesebb és fontosabb, hogy megtaláltuk Tánczosban azt a válogatott jobbszélsőt, akire Braun Csibi letűnése óta vártunk. Szinte tökéletes az a szélsőjáték, amit ez a kistermetű játékos mível. Nagy gyorsaságának és bámulatos technikai készségének egyidőben való kihasználásával teremt magának helyzeteket és tiszta, falsmentes beadásokkal, vagy passzokkal juttatja a labdát a legjobb helyre, de ha kell, ott készen áll ő maga is a biztos lövésre. Ezen a mérkőzésen nem tudtuk, mit csodáljunk meg inkább: precíz passzait, amelyeket Takács elé tálalt szinte „gólkész” állapotban, vagy pedig azt a mesteri lövést, amellyel megszerezte a meddőséget megtörő első gólt. Nem is kell külön hangoztatnunk, hogy ilyen szélső mellett Takács aktivitása és eredményessége megnövekedett s ha a két jobboldali csatár megértő együttműködése ilyen marad, vagy még fejlődik, akkor félelmes erejű szárnnyal fog rendelkezni a Ferencváros és a válogatott csapat. Turay munkája ezúttal nem volt igazi centermunka. Bukovi kezdeti gyengeségét látva, nagyon is hátrahúzódott és ezt a félig defenzív, félig offenzív szerepét később is folytatta. így is nagy hasznára volt csapatának, de viszont center létére nem tudott a sok gólban közvetlen részes lenni. Ticskáról már elmondottuk, hogy nem tudta formáját kijátszani. Első akciói nem sikerültek, ami megrendítette az önbizalmát úgyannyira, hogy később, amikor nyíltabb csatárjáték folyt, akkor sem tudta játékkészségét értékesíteni. Hirzert eleinte meghendikepelte partnerének gyengesége, a második félidőben azonban „önállósította magát” és ezzel visszatért az akcióképessége. A halfsorban Obitz végig nagyvonalú és technikai tökéletessége folytán fölényes játéka dominált. Ez a bohóságaiban is racionális játékos Félórával a válogatott csapatok mérkőzése után a Royal-szálló éttermében Walter Bersemann elmondja véleményét a játékról, a csapatokról, az eredményről s arról, ami ezek után következhet. Walter Bensemann nem vezére a délnémet szövetségnek, nem tagja egyetlen nagy német klubnak sem. Mégis az ő véleménye a legérdekesebb és a legértékesebb. Mert ő — Bensemarm. A „Kicker” szerkesztője. Lapja a német sportban külön hatalom. S ő maga a legkitűnőbb újságíró, aki csak a sportnak él. S minden irányban tökéletes kultúrájú, széles látókörű européer. Gazdag családból származott s vagyona nagy részét a futballra áldozta, ő vitt Németországba először angol csapatokat — a saját költségén. A nemzetközi érintkezés fontosságának egyik legelső felismerője Maga is nagyon sokat utazik és éppen útilevelei keltik mindig a legnagyobb feltűnést. „Mein Fahrtenbuch”, a német sportközönség legkedveltebb olasmánya. Bensemann útikönyvébe most újra belekerül Budapest. Harmadszor jár a magyar fővárosban Bensemann. Először 1921-ben a II. délnémet-magyar mérkőzés alkalmából látogatott meg bennünket, azután a nagy német csapatot kísérte ide egy ízben. — Csodálkoztam, mikor megláttam a pályát — mondja Bensemann — kerestem rajta a pázsitot. Nem is értem, hogy lehet száraz talajon játszani. Nálunk Németországban meg sem próbálják, hogy új futballpályát nyissanak füvesítés nélkül. Azonnal tudtam, hogy ez a mi játékosainkra nézve nagy hendikepet jelent, hiszen megszokták, hogy gyönyörű gyepes pályán játszanak. És a játék végén meg kellett állapítanom, hogy ez a hendikep az eredményben még egy gólnyi különbséget sem jelentett. Nem ezért kapott ki a délnémet csapat. Azért kapott ki Délnémetország válogatott együttese ilyen súlyosan, mert a magyar csapat teljesítménye fenomenális volt. Ez a belső csatártrió, amely ma a magyar csapatban játszott, sokkal jobb minden kontinentális belső triónál, amelyet valaha is láttam. És nem hiszem, hogy Angliában is lehetne jobbat találni. Annyira szembeötlő volt a magyarok futball kulturális fölénye, hogy én a gólokat minden meglepetés nélkül vettem tudomásul. Egész természetesen estek, őszintén szólva, azt hiszem, hogy ha a magyar csapatnak egy kis szerencséje is van, az eredmény még súlyosabb lett volna számunkra. A magyar halfsor és a közvetlen védelem is kitűnő. Egyedül a kapusról nem tudok véleményt mondani. Alig akadt komoly munkája. — Ezzel szemben a délnémet csapat munkateljesítménye alig értékelhető. Az én véleményem szerint, ez a hibás összeállítás következménye. Kezdettől fogva elleneztem, hogy Stuhlfaut legyen a kapus. Helyette a regensburgi Jacobsot kellett volna beállítani. Húszéves gyerek, a legnagyobb jövő előtt áll. Úgy látszik, féltek a fiatalságától, holott a mi jó Heymink már nagyon elöregurasodott. Az is hiba volt, hogy Müllert a hátvédposzton szerepeltették. Ns a gént kellett volna játszatni, ő még sérülten is sokkal többet produkált volna, mint Müller, aki 36 éves vén gyerek s neon állhatta meg a helyét, a fürge és fiatal magyar csatárokkal szemben. A csatársorban a balszárny kielégített, de Pöttinger formán alul játszott, ma őt sem lett volna szabad válogatott csapatba állítani. A jobbszárny egész gyenge volt. Bergmeier is, aki egyébként a Bayern nagyon tehetséges játékosa. — A bíró ellen semmi kifogásom. Igaz, hogy nem is akadt nehéz dolga, olyan példásan fair volt a mérkőzés. Allen kicsit szigorú volt, de végre is tényleg hendsz volt. Ne is vitatkozzunk róla. — A közönség szépen viselkedett, csak kicsi volt. Sajnálnám, ha a magyarok ráfizetnének a szíves vendégfogadtatásra. Node remélem, annál érdekesebb lesz majd a reváns Délnémetországban. — Akármilyen súlyos is a 7:1 arányú vereség, engem mégsem sújt le, mert véleményem szerint most értük el először azt, amit a „lehr“-meccsekkel akartunk. Sokat tanulhatunk a magyaroktól. A mai tipikusan iskolameccs volt. Egyébként is jótékony hatcst várok ettől az eredménytől. Azt várom, hogy megerősödjön nálunk az a mozgalom, mely a profibojkott megszüntetéséért folyik. Most már a bojkottot legerélyesebben védő szövetségek is kénytelenek lesznek belátni, hogy nekünk van szükségünk a magyar, osztrák és cseh csapatokkal való érintkezésre. S ha ez megtörténik, érdemes volt a 7:1-es vereséget is elszenvedni. Különben is furcsa játék folyik a német szövetségekben. Például ott van Közép-Németország. Állandóan a bojkott híveinek vallják magukat, de máiig ők az elsők, akik a nemzetközi tanítómeccsekért jelentkeznek. Meg is kapták az olasz-német meccset Leipzigba és a magyar-németet Drezdába. No persze, ezeken nem fontos, hogy profik, vagy amatőrök játszanak-e a németek ellen. Ezeken a bevétel fontos. Nagyon helyeslem a PLASz akcióját abban az irányban, hogy először is a magyar szövetség ne kössön le mérkőzést a német Bunddal, másodszor pedig, ha már elküldik a válogatott csapatot Németországba, ne játszanak a bojkottpárti szövetség területén. — A magyar profiszövetség vendéglátása egyébként olyan lekötelezően szíves volt, hogy alig várom a rovánclehetőséget. Közben leült az asztalhoz Tschackert dr. is, a cseh szövetség delegátusa, aki a vasárnapi magyar-cseh béketárgyalásra érkezett, de már végignézte a pénteki meccset. Bensemann a magyar vendégszeretetet dicséri, mikor Tschackert dr. közbeszól: — Igen, a magyarok nagyon udvariasak. Gondoltak mind a hét német, szövetségre, mindegyiknek küldtek egy szép, hízott gólt. — Jó, hogy nincs tizenkét szövetségünk — dörmögte Bensemann. S a komoly nyilatkozat után egyszerre ismét vidám hangulat kerekedett vendégeink asztalánál. A vereség nem rontotta el a jókedvüket. Igazi sportemberek.