Sporthirlap, 1941. július (32. évfolyam, 52-60. szám)

1941-07-02 / 52. szám

/ UuEzt a szép napot sohasem felejtjük el" — mondták vasárnap este a boldog szolnokiak Mit beszélnek a kupadöntőről és önmagukról a diadalmas szolnoki játékosok? Vasárnap este... A szolnokiak öl­tözőjében boldog emberek ölelgetik egymást. Móré edző a Magyar Ku­pát ölelgeti és széles jókedvében táncra kerekedik vele. — Ennél nagyo­bb örömet nem szerezhettetek volna nekem — mondja fiainak. — Kétszer már ját­szottam Magyar Kupa-győztes csa­patban, egyszer a Bocskaiban, egy­szer pedig a Ferrcvárosban, most pedig mint edző kérek magamnak egy kis részt a kupanyerésből. Többen kérik az edzőt, hogy ők vihessék a kupát. Móré azonban nem adná oda senkinek a világ min­den kincséért sem. Amikor a szol­noki had elvonul a Fradi-pályáról, a kapuban vagy 200 szolnoki szurkoló ünnepli őket. Az egyik ezt kiabálja: — Jani bácsi, ezt a szép ered­ményt sose fogjuk magának és a fiuknak elfelejteni. Egy láthatólag pityókás szolnoki szurkoló mindenáron inni szeretne a kupából legalább egy pohár sört. Amikor Móré elutasítja a kérést, akkor a Corinthian­-díjat jelképező kupából akarna inni. Ezt sem lehet. A villamoson nagy feltűnést kelte­nek a díjakat cipelő jókedvű szolno­kiak. Az étteremben, ahol az MLSz vendégül látja vacsor­ára a kupa­döntő csapatait, a szolnoki játéko­sokkal beszélgetünk. Búzától kérdez­zük: miért játszott halványabban? — Ennek egyik oka — válaszol a fiatal középcsatár — hogy mindjárt az elején kaptam egy rúgást a de­rekamra. A másik ok meg az, hogy ma a két összekötőnek többet kel­lett hátramennie segíteni és így nem tudtak eléggé támogatni. Nemigen kaptam jó labdákat, amelyekkel ki­törhettem volna. Horváth, a fiatal kapus így be­szél:­­ — Azt hiszem, hogy a védelem megtette a magáét. Hű, de jó kis kupaküzdelem volt! Mi rettenetesen­­ készültünk erre a mérkőzésre, szom­bat óta még vizet is alig ittunk, hogy erőnlétünk a lehető legjobb le­gyen. Sajnos, a vonatunk jó két órát késett és ez egy kicsit az idegeinkre ment. Később Csabaihoz fordul a kapus: — Házat mernék rád építeni — mondja a jobbhátvédnek — olyan fix pont voltál. — Én is építenék rád házat — adja vissza a bókot Csabai — még hozzá emeleteset. — Érdekes — szól közbe Móré edző — amikor a Szolnokhoz kerül­tem, azt mondták nekem, hogy min­den helyre van ember, csak meg­felelő kapust kellene kerítenünk. Én egypár edzésen megfigyeltem Hor­­váthot és azt mondtam: Nincs itt szükség kapusra. És igazam lett. Csak egy kis önbizalomra kellett szert tennie a fiúnak és ma már — merem állítani — a legjobb magyar kapusok közé számítható. Palló János, a szolnokiak gyúrója is jelentkezik: — Nekem is van egy kis részem a diadalban. Csak én tudom, hogy milyen gondosan meggyúrtam a fiu­kat a mérkőzés­­előtt. Pedig különö­sen Szántót és Kolláthot nem könnyű gyúrni. — Miért? — Mert örökösen zavarnak. Foly­ton húznak, miközben gyúrom őket. Kolbász úr, a vezérszurkoló is itt van. Egy kis beszédet rögtönöz a gárdához. Ilyesfélét mond: „A szol­noki szurkológárda mindig mögötte­tek volt és lesz a jövőben is. Ha szá­raz kenyéren kívül más nem is jut a tarisznyánkba, akkor is elkísérünk benneteket jövőre is a Magyar Kupa döntőjének“ Szűcstől azt kérdik: — Melyik középcsatárral szemben boldogult a legnehezebben és leg­könnyebben a bajnoki év során ? — Erre nem felelek — mondja a kis Szűcs. — Nem akarom, hogy megorroljanak rám. Múltkoriban valakire azt mondtam, hogy vele szemben nem volt nehéz dolgom. Legközelebb úgy belémszállt, hogy nyögtem utána. Kolláth ezt mondja: — Hála Istennek, sérüléseim el­múltak. Kár, hogy ősszel csak három meccsen játszhattam. Tavasszal 10 mérkőzésen vettem részt s így bele tudtam jönni a játékba. Azt hiszem, hogy Szántóval együtt megtettük a magunkét. Mindenesetre szebb lett volnak, ha a Ferencvárossal játszuk a döntőt. Nem is olyan biztos, hogy a Fradi nyerte volna a Magyar Ku­pát. Szántótól kérdik: — Mi van a válogatott formával? — A BSIKET elleni mérkőzésen kilett a ballábam — mondja búsan Szántó — és csak nemrégiben jött rendbe. Nem tudom, mikor kerülök be újra a válogatottba. Tetszik tud­ni, minket vidéki gyerekeket fel­hívnak a rostára, de aztán­­ nincs tovább. Nagy balösszekötő így beszél: — Minden helyen játszottam már a csatársorban, végre azonban úgy látszik, hogy kikötöttem, balössze­kötőben. Nagy még csak 23 éves, de már világlátott nagy fiú. 1938-ban Já­vorral, a csepeliek mostani edzőjé­vel a Bratislava játékosa volt s on­nan került Szolnokra. Fazekas Csuberdáról, a tarjániak fiatal jobbösszekötőjéről beszél: — Többet vártam tőle a hírek alapján. Azt hiszem, hogy fejébe szállt a dicsőség. Hallottam, amint mérkőzés közben folyton szidta az öreg­tarjáni csatárokat. Ilyen fiatal fiúhoz talán ez nem túlságosan illik. Csendben vacsorázgatnak a játé­kosok. Múlik az idő. Feláll Leveles Kálmán, a szolnokiak elnöke. Sze­mét boldogan legelteti az asztalon sorakozó szép díjakon, aztán csen­des, meghatott hangon mondja fiai­nak: — Fiuk, köszönöm nektek ezt a szép napot! Sohasem fogom elfelej­­teni, szük­sége. Megemlítjük Zsengellérnek, hogy sokak szerint a lábtörése óta el­hagyta magát, elpuhult, nem vette teljesen komolyan az edzéseket és a mérkőzéseket. Zsengellér a fejét csóválja.­­— Ezt nem írom alá,­­— mondja. — Beszéljünk talán az edzésekről. Én valóban nem szeretem a sok ed­zést, de csak azért, mert nekem nincs is szükségem sok és erős ed­zésre. Nekem laza izmaim vannak és kevés edzéssel is hamar formába tudok jönni. É­­ például az idény kö­zepén, amikor már formában va­gyok, legszívesebben nem játszanék szerdán két kapura, pénteken pedig csak egészen könnyű mozgást vég­zek. Megfigyeltem, ha szerdán két félidőt játszottam, akármilyen köny­­nyedén, és pénteken ugyanazt az ed­zést csináltam végig, mint a töb­biek, akkor vasárnap fáradt, fásult voltam. Ha pénteken én erősen ed­zett, akkor vasárnapra nem bírom magamat kipihenni. Sohasem hasz­nált lettem, ha erőltettem a dolgot az edzéseken. Egyáltalán nem kü­löncködés részemről, amikor hideg időben, sáros, vizes pályán felmen­tést kérek a szerdai két­kapus játék alól. Tapasztalatból tudom, hogy ez nekem nem tesz jót. Éppen ezért Takács Géza, de Guttmarm, Mészá­ros és a többi edzőm sem erőltetett, hogy ilyen körülmények között ját­szom. Mindig megbeszéltem az ed­zőmmel, hogy nekem mikor mennyi és milyen edzésre van szükségem. Megpróbáltam többször azt is, hogy éppen úgy edztem, mint a többiek és velem együtt az edzőim is rájöt­tek, hogy, ami jó a többinek, az nekem egyenesen káros. Nem lehet mindenkit, minden izomzatot egy kalap alá venni. Az idény elején sem szoktam túl erősen edzeni, mert keserves tapasztalatok árán jöttem rá, hogy ez nekem káros. Amikor az SBTC-ben Tomecskó keze alá ke­­rültem, majd, am­ikor az Újpest szerződtetett és komoly, erős edzés­be kezdtem, évente kétszer-h­árom­­szor komoly húzódást szereztem. Úgy látszik, ha túlerőltetem az iz­maimat, azok hajlamosak lesznek a húzódásra. Azt sem tagadom, hogy én kissé hangulatember vagyok. Ha velem olyan gyakorlatokat erőltet­nének, amelyekhez nekem nincs kedvem, vagy amelyek véleményem szerint rám nézve károsak, abban nem volna köszönet. Egész biztos, hogy ez a mérkőzéseit megbosz­­szulná magát. — Nem gondolja, hogy a gyenge edzések miatt kissé elnehezedett, el­lustult ? — Nem. Lábtörésem előtt 76 kiló voltam, most 11 kiló körül mozog a súlyom. Ez egyáltalán nem komoly súly, hiszen 177 centi magas va­gyok. Az sem áll, hogy elpuhultam. Az izmaim rendesen ki vannak dol­gozva. Talán csak az áll, hogy va­lamivel lassúbb vagyok, ez azonban kapcsolatban van azzal, hogy össze­kötő lettem. Mint középcsatár, sok­kal több vágtagyakorlatot végeztem az edzéseken. Mint összekötőnek in­kább a kitartásra kellett fektetnem a fősúlyt. Ismétlem, én félek a rán­dulástól. Nem vagyok hajlandó meg­csinálni azt, hogy 50 méteres síkfu­tásban versenyezzek Adam Sanyi­val, mint Tóth Matyi csinálta. Szer­zett is olyan rándulást, hogy hetekig nyögte. Én inkább hátul kullogok. Megmondom ösztörtén azt is: nem vagyok a híve annak, hogy egy em­ber nyerje meg a csapatnak a mér­kőzést. Ha látom, hogy a csapatban van 4—5 játékos, aki küzd, akkor nekem is van kedvem, de ha látom, hogy a többi nem igyekszik, akkor minek dolgozzam én egyedül halálra magam? Nem akarok 28 éves ko­romban „kijátszott lemez“ lenni. Nagyváradon is így volt legutóbb. Eleinte belefeküdtem, mert szeret­tem volna, ha megverjük a híres NAC-ot. Talán, ha végig gürcölök, meg is nyerhettük volna a meccset. Később azonban láttam, hogy a fiúk legnagyobb része nem igyek­szik és nekem­ is elment a kedvem. Tudom, hogy ez hiba, de nem tehe­tek róla. Aztán a jövőről beszél Zsengellér. — Nagyon örülök, hogy a vezető­ség rászán­ta magát a komoly erősí­tésre. Urtalmas volt ez a nagy Fradi-fölény. Véleményem szerint jövőre olyan csapatunk lesz, hogy újra joggal pályázhatunk a bajnok­ságra. Már az eddigi erősítésekkel is meg tudnák akadályozni, hogy jö­vőre ne legyen a Fradinak 17 ponti előnye, de — mint, hallom, — még két-három új erőt fogunk szerződ­­tetni. Biztosra veszem, hogy jövőre más szerepet fog játszani az Újpest. Ezt joggal elvárja tőlünk a közön­ségünk is, amely az olcsó helyárak, bevezetése után nagy tömegekben özökílött ki a pályánkra, a gyenge szereplés után azonban lassan elma­radozott . Jövő héten megkezdem a sza-­­badságomat, — mondja befejezésül Zsengellér. — Igyekszem kipihenni­ a mérkőzések fáradalmait, hogy már az esti mérkőzésekre rendesen, készülhessek. Meg akarjuk nyerni a­ Szent István-kupát. Immár a jövő évi v­agy“ Újpesttel!. 2 Zsengellér nem hagyta el magát, nem puhult el, csak éppen különleges az edzésmódszere Az újra „nagy66 Újpest meg akarja nyerni a Szent István-kupát Zsengellér „tanár úr“ érdekes alakja a magyar labdarúgásnak. Mondhatnék, üstökösként tűnt fel a magyar labdarúgás egén s ragyo­gott is, amíg közbe nem szólt sze­rencsétlen kassai lábtörése. Azóta bizony ig­en-igen ritkán láttuk a pá­lyán a régi Zsengellért. Sokszor az volt az érzésünk, hogy ez a kivéte­les képességű játékos „elhagyja ma­gát", nem ambcionálja úgy, mint hajdanában, hogy a magyar labda­rúgás legjobbjai között emlegessék a nevét. Mintha beletörődött volna abba, hogy „nem megy, hát nem megy". Erről az érdekes kérdésről beszélgettünk tegnap Zsengellérrel. Első kérdésünk ez volt: V. — Elégedett-e az idei teljesítmé­nyével? — Korántsem ment olyan jól, — kezdi Zsengellér, — mint a lábtöré­sem előtti években, mondjuk, ami­kor Kb-t és bajnokságot nyert a csapat, de szerintem ebben a baj­noki évben már lényegesen jobban­­ ment, mint az 1939—190-es bajnoki­­­ évbeli. — Miért nem ment úgy, mint a ■ régi jó időkben? — Ennek több oka van. Az első: az év elején a vezetőség erősen meg­fiatalította a csapatot és ezen a ré­ven sokkal több felelősség, sokkal több munka hárult rám, mint ré­­gebebbi. Én sohasem voltam a sok munka híve. Amikor középcsatárt játszottam, egy-két húzással meg­lőttem a magam góljait. Kállai és Vincze Jenő mellett ez nem is volt olyan nagy mesterség." A mostani fiatalokkal nem tudtam mindjárt megértetni magamat. Az ilyen át­alakítás sohasem megy zökkenő nélkül. A másik ok: nekem is átme­neti volt ez az év, mint az egész csapatnak. Ebben az évben nyergel­­tem át teljes mértékben középcsa­tárból összekötőbe. Ez sem olyan egyszerű dolog, mint gondolnák. Más középcsatárt játszani és más összekötőt. Egész más beidegződé­sek kellenek összekötőbe, s más az edzésmódszer is. Bizony, sokat iz­zadtam az őszi idény végén és a ta­vasz elején, amíg azt mondhattam: no most már kezd menni összekötő­ben is. Az idény végén azonban — legalábbis azt hiszem, — már elég jól ment. Bizony, meglehetősen fá­radtnak érzem magam. A mai őszi szekötőnek többet kell szaladgálnia, 90 perc alatt, mint a hajdani támadó középfedezetnek kellett, hiszen nem kell kitöltenie azt az űrt, amely­et két támadó fedezet és a csatársor előretolt részei között támad akkor, ha a csapat védekezésben van. Mi az összekötő irányít és hozza fel a labdákat. A nyári szabadságomat a pihenésnek szentelem. Nem fogok mértéktelenül strandolni, fürödni, nem akarok teniszezni, vagy más sportot űzni. Úgy érzem, hogy az én érzékeny és nem túl erős izomza­­tom­nak sok-sok pihenésre van most SPORTHIRLAP SZERDA, 1941 JÚLIUS S. Így pihen egy Fradi-játékos Polgár nem érez fáradtságot és _______eleinte hiányzott neki az edzés Már második hete, hogy a Ferenc­város játékosai szegre akasztották a körszeges cipőt. Nincs edzés, nincs mérkőzés, mindenki pihenhet kedve szerint. Élvezheti a nyarat... A pihenő Polgár „Drumit“ az üllői úti pályán találjuk, ő akkor is itt van, amikor — pihen. (— Most, hogy itt van a nyári szünet — fordultunk hozzá — hogy él, mit csinál? Változtatott-e meg­szokott életmódján ?) — Semmit sem — válaszolja a zöld-fehérek kullancsa. — Éppen­séggel semmit sem. Csak egy kicsit furcsa volt az elmúlt héten, hogy nem kellett edzésre mennem. Annyi­ra a vérembert vannak már az edzés­napok, hogy még most is neki-neki indulok edzeni s csak amikor a pá­lyán­­ vagyok, jut eszembe, hogy pi­henő van. (— Szóval hiányzik az edzés?) — Eleinte igen. Most azonban már kezdek kijönni a megszokott kerék­vágásból. Csak most jöttem rá, hogy az edzések helyett mást is le­het csinálni... (— Például?) — Sétálni. Hosszú sétákat teszek­­- Polgáráéval. (— Mondja csak, „Drumi". Most, hogy pihen, többet alszik-e, többet eszik-e, mint a bajnoki idényben ?) — Egy szemernyivel sem többet. Most is van olyan nap, hogy még világos van (9 óra), amikor lefek­szem. Aztán az ételadagokon sem változtattam semmit. Most is éppen olyan jó étvággyal eszem, mint az­előtt. (— Node azért egy kicsit jobban kiereszti most a gyeplőt. Most sza­bad.) — Komolyan mon­dom, nem. Nem is alkalmas erre most az idő. Talán egy-két pohár sörrel több... Ennyi az egész. Polgár „Drumit" most affelől fag­gatjuk, hogy fáradtnak érzi-e ma­gát. Kellett-e neki ez a pihenő. — Nem nagyon — válaszolja. — Nem vagyok fáradt. Most is olyan jó erőben vagyok, mint a bajnoki idényben. (— Szóval nincs labdaundora.) — Nincs bizony.­­ (—­ Egy-két gyengébb játéka után pedig ezt hangoztatták.) — Akik ezt mondták, tévedtek. Csak néha egészen különös dolgok történnek az emberrel. Volt úgy, hogy amikor a pályára mentem, szinte duzzadtam az erőtől, mégsem ment a játék, hiába akartam. Leg­alább is nem úgy, ahogy szerettem volna. Hogy ez miért van, nem tu­dom megmagyarázni. Nemcsak én, de más sem... (— volt már olyan időszaka, amióta játszik, hogy kívánta-e a pi­henőt ?) — őszintén mondom, egyszer sem. Azelőtt azért nem, mert fiatalabb voltam, most meg azért nem, mert sportszerűen élek. (Akármit is mon­danak rólam mások.) (— Nem fog sportolni a pihenő alatt?) — Teniszezni szerettem volna. Megbeszéltük Lázár Gyuszival, hogy teniszezünk a figáron, a „Tanár úr“ azonban nem jön. Én pedig mással nem szeretek játszani. Gyuszi ugyan­úgy játszik, mint én, ezért is válasz­tottam társul. Most, hogy nem jön, elmarad a tenisz... (— Szóval semmi sport?) — Egy kis evezés és egy kis úszás mégiscsak lesz. Ezen a héten még itthon „nyaralok", azután a család­dal együtt lemegyünk Kistelekre. Ha­za... Onnan egy Szolnok melletti faluba. Nagykörűbe vagyunk hiva­talosak. Az egyik jóbarátom — nagy Fradi-szurkoló — hívott meg ben­nünket.. Nagykörű a Tiszaparton van, tehát evezni és úszni is lehet. Aztán napozunk is. Ez lesz az én idei nyaralásom.­­— Most még csak egy kérdést, „Drumi". Ha most is volnának EK- mérkőzések, szívesen játszana — nyaralás helyett?­ — Szívesen. A Ferencvárosban mindig szívesen játszom. Aztán fá­radt sem­ vagyok... Kimenőben szinte sajnáljuk a nép­szerű „Drumit", hogy — pihennie kell... A Stécé keresztülviszi, amit akar „Emil bácsi“ és a salgótarjáni fiúk a vesztett kupadöntőről A Kupa-döntő után nem mond­hatjuk el, hogy nyugalom lett volna a salgótarjániak öltözőjében. Ugyan­csak­ ideges volt a társaság. — Két szolnoki vert meg bennete­ket, — mondogatták a szurkolók. — Kolláth és Szántó... Maga Riff Emil edző is ideges egy kicsit: — Egészen más lenne, — hangoz­tatja, — ha csak egy góllal kapunk ki. Hiszent támadtut­k éppen eleget... Aztán Jenőfihez fordult az edző: — Mért nem­ fejeltél erősebben? Nem zavart senki. Ha erősebb az a fejes, bemegy. És egyenlíthettünk volna... — Emil bácsi, — mentegetődzött Jenőfi, — nagyon puhán kaptam azt a labdát. Ezért nem tudtam erőt adni bele... — Aztáj­ ott volt Trenka kiha­gyott nagy helyzete is, — dohogott tovább Riff. — Nem lehet, fiam, idegeskedni a kapu előtt... (Ez a megjegyzés Trenkának szól.) — Irányítani akartam, — így Trenka, — de lecsúszott a fejemről a labda, . Mi Géczyt, a gömbölyded kapust faggatjuk, hogy védhette-e volna valamelyik gólt. — Egyiket sem, — legyintett Gé­­czy. — Kolláth villámgyorsan fe­jelte be labdát, Szántó pedig úgy repült a labda után, mint egy zu­hanóbombázó. Ha véletlenül össze­ütközött vol­a velem, könnyen meg­sérülhetett volna. Nagyon vakmerő volt... — Igen, — szólt oda Riff edző, — ezért is nyert a Szolnok. Ezzel a vakmerőséggel. Csatárai minden ké­tes helyzetben beledobták magukat kapu előtt... Nálunk elöl volt hiba... — Mi, — mondotta csöndesen, in­kább csak nekünk, Géczy — min­dent megtettünk ott, hátul. Annyit dolgoztunk, mint a ló... Riffnek jó füle van. Meghallja, amit a kapus mond. — Semmi panaszom a védelemre, — állapította meg az edző. — Az első perctől kezdve az utolsóig küz­dött, harcolt. Nem rajta múlott a vereség. —• Nekem, — panaszkodott Ta­kács IV — alaposan beletérdelt a combomba Kolláth. Egy hétig is érezni fogom a nyomát. És Takács IV nagy mérgesen ra­kosgatja a felszerelését az útitáská­jába. ■ — Ha nem sérülök meg, s—­ mor­mogta, — talán nekem is jobban megy, így is igyekeztem... Bent van az öltözőben Tátrai, a­­ Ferencváros hátvédje is. Mint régi „Stécé“-játékos egész nap nem tá­gított a hazaiak mellől. Kalauzolt segédkezett. A vereség neki is szív­ügye, de azért így beszélt: — Most már ne vitatkozzatok, fiúk. Ezen a mérkőzésen jobb volt a Szolnok. Jobb volt az összjátéka, mint, a Heteké. Nekem különösen Kolláth és Horváth tetszett. ...Ná­lunk­ a védelem játszott jól... —• Azért nekik szerencséjük is volt, — állapította meg Csuberda. — Ha sikerült volna egyenlítenünk, győztünk volna. Bennün­k több volt a szív és a lelkesedés... — Hát igen, — békült meg Riff edző is, — a szerencse az valóban a Szolnok mellett volt. Jenefiék azo­­ban jobban küzdhettek volna ott, elöl... Nekünk viszont ezt mondotta az dező: — A hiba, a balszerencsétől elte­kintve, ott van, hogy hiányzik a csa­patnak a rendes pályaedzés. Mindig máshol edzettünk... Aztán a kiesés elleni küzdelem is alaposan kivette a fiúkat, s beosztásom miatt több, múlt három hete én sem foglalkoz­hattam velük. Ha változnak a vi­szonyok, akkor a „Stécé“ is jobban fog szerepelni majd. Most is más­kép alakulhatott vol­a a játék, ha Jenőfi meg tudott volna birkózni Szűccsel és csatáraink gondolkozni is tudtak volna a kapu előtt. A társaság már készen van az útra. Amikor kikerülünk az öltöző­ből, már üres a pálya. A kapu előtt néhány salgótarjáni szurkoló várja a csapatot. Az egyik megkérdezi Jenöfitől: — Te is játszottál ? — Jenöfi bólogat. — Ki hinné, — így a szurkoló. —­ Nem is láttalak... A villamosmegállónál naígy a­ ta­nácskozás, hogy melyik kocsira szálljon a társaság. Tátrai igazítja el őket. — Hát a viszontlátásra,— búcsú­zik Riff edző. — Jövő ilyenkor új­ból találkozunk. — (Csak nem a Kupa-döntőn?) — De igen. — szól oda Jenőfi. —­ A „Stécé" keresztülviszi, amit akar.­. A jövő évi Kupa-döntő egyik résztvevője tehát már megvolna (a salgótarjániak szerint). De vaj jaid ki lesz a másik.*

Next