Vitray Tamás (szerk.): Vallomások és legendák (Budapest, 2011)

Az én Vasasom

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Vasas-Fradi-meccs a Népstadionban. Úgy 13-14 éves lehettem, már tévénk is volt, azon néztem a fiúkat. A Népstadion tömve, a meccs pedig egyenesen káprázatos volt. Úgy kezdődött, mint egy szép álom, a 20. percben már 3- 0-ra vezettünk. Annyira izgultam, hogy szinte tízpercenként rohantam a lakás legkisebb helyiségébe, és a második félidőre már hőemelkedésem volt. Nem csoda: előbb 3-1 lett, majd 4- 1, végül 4-4. A közönség tombolt, senki nem hőbörgött, csodás élményt nyújtott mindkét csapat. Évtizedekkel később, már újságíró voltam, Albert Flórit és Mészöly Kálmánt is emlékez­tettem erre a nagyszerű élményre. Mindketten mosolyogva vallották meg: bunda volt... Bizony az utóbbi évek u­tán évtizedek hoztak szép számmal csalódást is, de a gyerekkori élmények megrendíthetetlenek. Akkor is látogatóban voltunk valahol az Erzsébet királyné út­ján egy ismerős családnál. Kora délután, hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk Kispestre megnézni a Honvéd-Vasast. Már csak állóhely jutott (bizony, ilyen is volt), és én a meccs nagy részét apám nyakában töltöttem. Nem emlékszem az eredményre, de ma is előttem van egy nagydarab Honvéd-drukker arca. Amikor kivonultak a csapatok, odafordult a szomszéd­jához: „Azt a szőke srácot figyeld a Vasasban. Még csak 18 éves, de elképesztő tehetség. Azt hiszem, Mészölynek hívják.” Híztam a büszkeségtől... Mai napig is készséggel vállalom az elfogultság vádját, de vallom, hogy Mészöly Kálmán a maga posztján minden idők tán legjobb labdarú­gója volt. Nem csupán itt, a Kárpát-medencében, hanem az egész világon. A Szőke Sziklát egyébként egyszer láttam sírni. Egy Közép-Európa-Kupa-mérkőzés volt, a Fáy utcában. Az ellenfél, valamelyik csehszlovák élcsapat, az első félidőben pazarul védeke­zett. A szünetben 1-1 volt az állás, majd a folytatásban parádéztunk. Mészölyön nem lehetett

Next