Kocsis L. Mihály: Sportpályák foglyai (Budapest, 1982)

A sportban nőttem fel, legfogékonyabb kamaszkoromban napi összezártságban a kor leghíresebb élsportolóival (1955, 1956). Akkoriban nem gondolkoztam azon, hogy vajon szeretem-e a sportot. Az eredményeket, kiugró teljesítménye­ket szerettem. Később azonban, amikor sorsom úgy alakult, hogy sportújságíró lettem, s mintegy másfél évtizedre me­gint ebbe a világba zárkóztam, kezd­tem rájönni, hogy a dolgok nem egészen úgy vannak - a sportpályán sincsenek úgy —, ahogy látszanak. A siker, a bu­kás mindig kicsit mást is jelent, s min­denféle céllal valahogy úgy vagyunk, mint magunkban az idővel: nem tudjuk folyamatában megélni. A sport­­ idegen szó, öt betű, a keresztrejtvény rubrikái­ba könnyen beírható, ugyanakkor a hozzá közel állók előtt mintha megkér­dőjelezné önmagát. Mert nem csak azt jelenti, nem csak úgy jelenti. „Megfej­tése” ezért várat magára. Tandori Dezső írta dr. Kamuti Jenőnek egy nyilvános „sportlevélben”: „Ezeket a csillagtávol­ságokat, mondanám most, ha szép sza­bályosan akarnék befejezni egy nagyon boldog levelet, igen, ezeket az áthidal­hatatlan partokat hozzák közelebb né­mely mérkőző felek, és itt hadd említ­hesse ki-ki a saját csillagait, szerényen, odatolakodni se mervén közelükbe. Pe­dig . . . mindnyájan nagyon közel va­gyunk, közel, úgy általában'' Erről a közel­ségről szeretnék beszélni. KOCSIS L. MIHÁLY

Next