Kocsis L. Mihály: Sportpályák foglyai (Budapest, 1982)
A sportban nőttem fel, legfogékonyabb kamaszkoromban napi összezártságban a kor leghíresebb élsportolóival (1955, 1956). Akkoriban nem gondolkoztam azon, hogy vajon szeretem-e a sportot. Az eredményeket, kiugró teljesítményeket szerettem. Később azonban, amikor sorsom úgy alakult, hogy sportújságíró lettem, s mintegy másfél évtizedre megint ebbe a világba zárkóztam, kezdtem rájönni, hogy a dolgok nem egészen úgy vannak - a sportpályán sincsenek úgy —, ahogy látszanak. A siker, a bukás mindig kicsit mást is jelent, s mindenféle céllal valahogy úgy vagyunk, mint magunkban az idővel: nem tudjuk folyamatában megélni. A sport idegen szó, öt betű, a keresztrejtvény rubrikáiba könnyen beírható, ugyanakkor a hozzá közel állók előtt mintha megkérdőjelezné önmagát. Mert nem csak azt jelenti, nem csak úgy jelenti. „Megfejtése” ezért várat magára. Tandori Dezső írta dr. Kamuti Jenőnek egy nyilvános „sportlevélben”: „Ezeket a csillagtávolságokat, mondanám most, ha szép szabályosan akarnék befejezni egy nagyon boldog levelet, igen, ezeket az áthidalhatatlan partokat hozzák közelebb némely mérkőző felek, és itt hadd említhesse ki-ki a saját csillagait, szerényen, odatolakodni se mervén közelükbe. Pedig . . . mindnyájan nagyon közel vagyunk, közel, úgy általában'' Erről a közelségről szeretnék beszélni. KOCSIS L. MIHÁLY