Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk. Volt egyszer egy aranycsapat… (Budapest, 1997)
II.
zöttük. Forray Árpád kihúzását a vízből akár jelképnek is felfoghatjuk. Jól benne vagyunk a sz.. .n, de ahogy a hároméves terv idején szólt a sláger: „.. .csak három év, csak három év, és élni, élni jó, szóljon a dal, hiszen a miénk lesz a diadal, elmúlik három év, s az ország majd vidám lesz (...) vigyázz barátom, jól vigyázz, és magad el ne hagyd, csak így leszel független, boldog és szabad". Mindenesetre 1952-ben az arcokon már ott az öntudat, és tizenhat aranyéremnek örül a magyar. Csak az élet nem szabad... Ide készítettem magamnak még két felvételt Londonból. Az egyik hátoldalára azt írta Sebes Gusztáv: „Németh Imre az emelvényen, 1948., kalapácsvetés, olimpiai bajnok." A másik képen, kard egyéniben Gerevich Aladár éppen útban van az olimpiai aranyérem felé. Az atlétikai pálya, a Wembley (öt évvel később az angol-magyar!), van egy árulkodó mozzanat a képen. Az egyik versenyző ugyanis a dobogó közelében fényképfelvételt készít. Fél térden, mint annak idején a Fradi-pályán Pobuda Tibor. De semmi cirkusz, semmi nagyzolás. Béke és képletesen olajág a győztesnek, Németh Imrének. Még minden egyszerű és családias. Se virág-, se leánycsokor. A fotóshad is csak készülődik. A vívócsarnokra ugyanez illik. Egy verseny a sok közül. Lehet, hogy éppen olimpia?! Helsinki után, itthon. Az arcokon már az öntudat. Hegyi Gyula, a sporthivatal elnöke és Sebes Gusztáv elnökhelyettes között Papp Laci