Schirilla György: Egy távfutó vallomásai (Budapest, 1986)
III. fejezet. Legjobb barátom a Duna
1964. januárjában azonban hiába vártam, nem akart megindulni a Dunán a jegesedés. Végülis öreg barátom nem hagyott cserben, februárban felöltötte fehér ruháját. A jégviszonyok és az időjárási tényezők ismeretében elhatároztam, hogy Budapest felszabadulásának évfordulóján, február 13-án úszom át a zajló folyót. Egyik taxis kollégámat, bizonyos „Mobutut" kértem meg, hogy a vállalkozásnál legyen segítségemre. Valódi nevére sajnos nem emlékszem, valamint arra sem, hogy miért is hívtuk őt „Mobutunak?" A szentendrei HÉV Margit-hídi végállomásától nem messze volt a Vasas csónakháza. Mint Vasas sportolónak innen sikerült csónakot kölcsönözni. ,,Mobutu" súlya egy mázsa körül lehetett. A kísérés céljára kapott alumínium csónak legfeljebb, ha 25 kg-ot nyomott. ,,Mobutu" már az úszás megkezdése előtt „rajtolt" a kis lélekvesztővel. Rossz volt nézni az elindulását. Éppen, hogy fel nem borult. A kísérés csak formális volt, hiszen a kis alumínium csónak mentésre semmiképpen sem alkalmas. Az átúszási kísérletemet senkinek nem jelentettem be, kivéve a munkahelyemet, a Fővárosi Autótaxi Vállalatot. Futva mentem a helyszínre a II. kerületi Tölgyfa utcai lakásról. Jól beöltöztem és ittam egy fél liter mézes teát. A szállingózó havazásban kimondottan „feldobva" éreztem magam. Melegem volt és nem drukkoltam különösebben. Az Erzsébet-híd pesti hídfőjéhez érkezve láttam, hogy meglehetősen nagyszámú alkalmi nézősereg verődött össze, gondoltam, hogy azért, mert látták taxis kollégáim csoportosulását. A helyszín fővárosi viszonylatban is meglehetősen frekventált. Gyorsan levetkőztem fürdőnadrágra, majd azonnal a zajló folyóba vetettem magam. Arra ügyeltem ezzel, hogy hőtartalékkal induljak. A Duna zajlása 20—30 %-os volt, tehát lehetőségem nyílt arra, hogy a jégtáblákat kerülgessem, eltologassam magam elől. Közérzetem olyan volt, amire számítottam. Az átúszás végig biztonságosan ment, frissen, jó állapotban jöttem ki a Gellért-hegy előtt lévő partszakaszra. A mínusz 5 fokos levegőhőmérséklet egész kellemesnek tűnt. A partraéréskor egy rendőr fogadott elsőként, tisztelgett. Azt hittem, gratulálni akar, de nem így történt. Azt mondta: „Jó napot kívánok, kérem a személyazonossági igazolványát!" Egy szál úszónadrágban voltam. A körülöttem állók harsány nevetése végül pótolta a személyazonossági igazolványt. De hol van ,,Mobutu"? Némi keresgélés után megpillantottam az alumínium „cirkálót" „Mobutuval" a fedélzeten. A folyó közepe felé a kísérő csónakban — mely nemzeti színű és Vasas zászlóval volt díszítve — a Szabadság-híd vonalát elhagyva billegett. A nézők most már „Mobutuért" aggódtak. Nem ok nélkül, mivel a mázsás ember jól aláöltözve felvette még a szolgálati bőrkabátját is, így aztán alig tudott mozogni, pedig erre szüksége lett volna. Az egy szál evezőlapátot hol az egyik, hol a másik oldalon merítette vízbe, hogy elkerülje az egyhelyben történő körkörös mozgást. Végül is,,Mobutu" sűrű káromkodások közepette nagy nehezen partot ért a Műszaki Egyetem előtt. Egyre csak azt mondogatta, hogy bohócot csináltam belőle. Egyértelm