Gelei József: Sportsikereink. A magyar sport nagy pillanatai 1951-1992 (Kisújszállás, 2012)
Gerevich, Gerevich, és megint Gerevich!
1952 5? Férfi kardozóink egyeduralma az olimpián „Ravel Bolerójának sehogyan sem akart vége szakadni. A mű önmagában sem rövid, ha viszont valaki önként még vissza-vissza is teszi a tűt a lemezen, akkor egyszerűen végeérhetetlen. Ezen a szombaton (az 50-es évek derekán jártunk) éppen ilyen volt a Bolero a tatai edzőtáborban. Csodálatos, napfényes reggel volt, túl voltunk már a zászlófelvonáson, sőt a reggeli tornán és a reggelin is, mindenki szedelődzködött, s indult a nagyterembe vívni. A Bolero meg harsogott. Nemigen vett róla senki tudomást. Mígnem kilépett a kis épület, a vívók szállásának ajtaján egy fényes, simára fésült fekete hajú úriember, mogyorószínű fürdőköpenyben (ez volt akkor a válogatott színe), bal hóna alatt a sisak, bal kezében a kardok, jobbján a fehér plasztron, s mintha a plasztronos kezével egy hölgy derekát ölelné át, átszellemült arccal, tánclépésekkel kezdte átszelni a kis teret. Teljességgel átadta magát a zenének, lépegetett, forgott, amikor kell, s a lassú, hömpölygő zene ritmusára végül is átért a nagyobbik épület elé, miközben már vagy húszan bámultak kissé bambán a bemutatóját. - Mi van? Ti miért nem táncoltok? Nem halljátok ezt a csodálatos zenét? - nézett körül az igencsak húsz év alatti társaságon. - De Ali bácsi - kezdtük volna, mivel Gerevich Aladár volt az, már jóval túl a negyvenen. - Micsoda halvérű társaság! - fojtotta belénk a szót, így nem lesz belőletek semmi! Lényegét tekintve igaza lett. Azt a vívói magaslatot, amelyet ő személyesített meg, azóta sem közelítette meg senki. És alighanem ez már csak így marad az idők végeztéig." (tanítványok visszaemlékezése) Amióta a vívás mint sportág létezik, mi, magyarok mindig is meghatározó szerepet töltöttünk be a nemzetközi porondon. Nem múlik el úgy nagy világverseny, legyen az Európa-bajnokság, világbajnokság vagy olimpia, hogy vívóink ne szereznének érmeket, öregbítve ezzel Magyarország hírnevét. Az 1908-as londoni ötkarikás játékoktól kezdve egészen 1968-ig nem múlt el magyar sportolók részvételével úgy olimpia, hogy ne nyertünk volna legalább egy aranyérmet kardvívásban. Fuchs Jenő, Posta Sándor, Tertyánszky Ödön, Kabos Endre és társaik rendre a dobogó legmagasabb fokán állva fogadhatták a vetélytársak gratulációját. Aztán jött egy Gerevich Aladár nevű jászberényi fiatalember, aki sporttörténelmet írt. Szerepelt hat olimpián - olimpiai pályafutása huszonnyolc évet ölelt fel -, szerzett hét aranyérmet, s ezzel az olimpiák történetének legeredményesebb sportolói közé lépett. Még az 1932-es Los Ange-Róma, 1960. szeptember 8. Az ezüstérmes lengyel Maryan Zygmunt Kuszewski, Emil Ochyra, Jerzy Pawlowsk, Andrzej Piltkowski, Wojciech Zablocki, Ryszard Zub, az aranyérmes Gerevich Aladár (1. sor), Kárpáti Rudolf (2. sorb), Kovács Pál (2. sors), Mendelényi Tamás, Horváth Zoltán, Delneky Gábor (3. sor, b-j), a bronzérmes olasz Giampaolo Calandiini, Wladimiro Calarese, Pier-Luigi Chicca, Roberto Ferrari és Mario Ravagnan kardvívók guggolnak a dobogón a férfi kardvívás csapatversenyének eredményhirdetésén a XVII. nyári olimpián.