Sportvezető, 1983 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1983-08-01 / 8. szám

mindenek felett álló közös hadsereg és mellette egy szerényebb honvédség is működött. A vívás oktatása pedig ré­sze volt a katonatiszti kiképzésnek és a tisztek nagy része olyan képzést kapott, melyért vívómesteri oklevél járt. A ka­tonai vívómesteri oklevéllel a hadsere­gen belül hivatalosan végzett vívások­­atás ellenére sem voltak az illetők hi­vatásosak, hanem amatőrök. A verse­nyeken pedig mindenki egyéni elhatá­rozás alapján vehetett részt. Az Osztrák—Magyar monarchiának fővárosa mindig Bécs volt és minden Bécsben kezdődött s Budapest min­dent Bécs után csinált. Bécsben pedig akkor Luigi Barbasetti személyében mindenható olasz vívómester működött, aki időnként Budapestre is lelátogatott és az itteni állapotokról mértékadó bí­rálatot mondott. De nemcsak nyilat­kozott, hanem 1896. januárjában részt vett Barbasetti a MAC nagyszabású ví­vóakadémiáján is, ahol többek között Iványi is vívott ellene. Erről a „Sport­világ” így számolt be: „Az olasz mester gyorsasága és tig­risugrásaival szemben Iványi kitűnő is­kolája fölényt biztosított neki, meg­lepő szépen adott be Iványi három kézelővágást, ami oly gyors támadó­val szemben, mint Barbasetti, csaknem hihetetlennek tűnik fel. Nem fojthatjuk el magunkban azon ösztönünket, hogy ez alkalommal ki ne fejezzük elisme­résünket Iványi mestere, Halász Zsiga iránt.” be Ezek után pedig április elejére Athén­utaztak a nemzetközi sportélet egyes kiválóságai, hogy részt vegye­nek az első újkori olimpia versenyei­nek küzdelmeiben. Ezek sorában sze­repelt a kardvívás is ,melyre azonban magyar kiküldött nem utazott. Hogy miért, azt talán sohasem tudjuk meg, hiszen első olimpiai bajnokunk, az úszó Hajós Alfréd is csak azért vállal­kozott áprilisban 11 fokos tengervíz­ben való úszásra, mert mint szerény vi­szonyok között élt műegyetemi építész hallgató, az ógörög építészet csodá­it kívánta megnézni. Nálunk akkor mindenki az ezred­éves ünnep és kiállítás lázában égett és kardvívóink is nyilván fontosabbnak tartották, hogy az ebből az alkalom­ból a Vigadóban május 14. és 20. kö­zött rendezett nemzetközi versenyen mérkőzzenek az elismerten legjobb ola­szokkal, osztrákokkal és franciákkal. Athénban pedig egy hónappal koráb­ban, április 9-én öt kardvívó, három görög, egy dán és egy osztrák döntöt­te el egymás között az első olimpiai bajnokság sorsát úgy, hogy az a mind a négy ellenfelével szemben győztes görög Georgiadisz osztályrésze lett. A sokkal nagyobb szabású és fé­nyes külsőségek között végbement má­jusi budapesti versenyen tőrrel kezük­ben az amatőröknél az olasz Mar­co Piacetti, a hivatásosaknál a fran­cia Lucien Mérignac győzött. A vívó­mesterek kardversenyének győztese, az olaszországi Carignanóban 1866. au­gusztus 15-én született, tehát akkor har­mincéves firenzei mester, Italo Santelli lett két közös hadseregbeli oktató tiszt: Bothmer Jenő és Gregorich Amon előtt, míg a negyedik helyre az olasz Giuseppe Nadi, az ötödikre pedig­­ Halász Zsigmond került. A mérkőzéssorozat legnagyobb ér­deklődései várt eseménye, az amatő­rök kard­vívó döntője utoljára és késő estére került. A firenzei Santi Cecche­­rini állt szembe Iványi Gyulával. Az olasz hevesen támadott, Iványi elővágá­­sai nem sikerültek és a könnyű, hajlé­kony olasz kard gyakran csak lapjá­val érte ellenfelét, ami a versenybírák figyelmét elkerülte. Hosszú idő után Ceccherini egy kapott találatával szem­ben Iványinál hármat állapítottak meg, majd a nagyon elhúzódó küzdelmet a késői időre tekintettel befejezettnek nyilvánították és így Iványi a győztes Ceccherini mögé a 2. helyre került. Mintha csak egy középkori bajvívás­ról lett volna szó, a magyar kardví­vás sorsa az ezeréves ünnepségen el­dőlt. A MAC azonnal szerződtette San­telli Italát, aki itt le is telepedett, te­kintélyes mestere volt a magyar vívó­sportnak egészen 1945. február 8-án án Budapesten bekövetkezett haláláig. A MAC nem bontotta fel Halász Zsigmonddal kötött szerződését, hanem felajánlotta neki, hogy a korábbi felt­­ételekkel Santelli mellett foglalkozzon vívóival. Halász azonban ezt az ajánla­tot nem fogadta el, visszavonult saját vívótermébe, sokáig oktatta a fiatal­­ságot, majd öreg korára hazatért szü­lővárosába. Talán ha másként cselekszik, többet használhatott volna vívósportunknak, ta­nítványainak és saját magának is. A nagy lelkesedéssel munkába kezdett Santelli mellett az események tanúbi­­zonysága szerint működtek nálunk más magyar mesterek is, akiknek néha több jutott a dicsőségből, mint a saját kü­lönös magyar nyelven beszélő egykori firenzei mesternek. Iványi Gyula nem hagyta abba a ví­vást, a Központi Vásárcsarnok melletti lakásáról és a hozzá közeli munkahe­lyéről a Belvárosi Takarékpénztárból so­káig járt szorgalmasan klubja, MAC vívótermébe és bár az 1900. év­­­ben először kiírt országos bajnokságot nem ő nyerte meg, a magyar színeket a katonatiszt Gregurich Amonnal együtt ő képviselte az 1900. évi párizsi olim­pia kardvívó versenyében. Ezen a június 18. és 24. között meg­rendezett kardversenyen 44 vívó vett részt, de az olaszok éppen úgy nem indultak, mint a tőr és párba­jtőr küz­delmekben sem. Arról nincsenek ko­rabeli tudósítások és feljegyzések, hogy volt-e vívó vezető, vagy kísérő ezen a versenyen, a valószínűség amellett szól, hogy nem és a versenybíráskodást nyil­ván maguk a rendező franciák látták el, amint az régebben általában ver­senyeken lenni szokott. Különösképpen a mindig is elfogult­nak bizonyult bécsi sajtó állapította meg erről az olimpiai versenyszámról, hogy a nyolcas döntőnek Iványi Gyula volt a legjobb kardvívója, de a fran­cia versenybíróság ítéleteivel nem tu­dott megküzdeni. A bajnokságot a francia Georges de la Falaise szerezte meg honfitársa, Le­ I­on Thiébaut előtt, a harmadik helyre­­ pedig az osztrák Siegfried Flesch ju­tott. Ezután sorolták negyedikként a kis­sé titokzatos Gregurich Ámon akkori főhadnagyot, akit ötödikként Iványi Gyula követett a hatodiknak helyezett francia de Boissiere előtt. Iványi ekkor harminchat éves volt, de nevével később nem találkozunk a vívás történetében. Budapesten 1920. december 6-án halt meg. Neki és mes­terének nem jutott továbbra szerep a magyar kardvívás történetében, de hogy az úttörők ők voltak, az el nem vitatható. DR. BÁRÁNY ISTVÁN Iványi Gyula (balról) az 1895. évi első hazai amatőr kardvívó verseny győztese mesterével, Halász Zsigmonddal. 21

Next