Sürgöny, 1861. augusztus (1. évfolyam, 175-199. szám)
1861-08-02 / 176. szám
Első évi folyam. Szerkesztő-hivatal: Aldunasor 5. sz. 2-dik emelet Kiadó hivatal: [ Barátok-tere 7. szám, földszint Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban, baják-tere 7. szám, földszint. 176. szám — 1861. Péntek augustus 2. Vidéken bérmentes levelekben, minden posta-hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten, hixhos hordvaft kr . Egdaidvre 16 — Évn Félévre 8 50 Egy ft kregyedre 4 60 hóra 2 — Vidékre,naponkint poétán ft kr . ft kr Egérrévre 19 — Évnegyedre 5 -Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. Ő cs. k. Felségétől nyert felhatalmazás alapján az országbíró — mihályházi Tóth Bódogot a m. kir. ítélő tábla ideiglenes tanácsjegyzőjét, az országbírói elnöki irodának első fogalmazójává valóságos udvari fogalmazói ranggal kinevezte. ÍVEMHIVATALOS RÉSZ. Bécs, július 31. L. A mai nap kiválólag meg van áldva — alaptalan hírekkel, ugy hogy az ember alig győzi őket jegyezgetni s ezért csakis a fontosabbakat emelem ki. Legelői is szájról szájra jár a fair, miszerint Erdélyországbali ajtó előtt áll a rendelet, mely a testvérhaza nemzeteit közvetlen választásokra hivandja fel a birodalmi tanács számára. Határozottan állíthatjuk, hogy ilyesmiről — legalább egyelőre — szó sincs. Egyelőre az erdélyi kancelláriától csak azt követelik, hogy teremtsen a Királyhágón túl országgyűlést. Egyelőre — mondom s ezzel e peretben beérhetjük, mi fog tán jövőben történni, arról most kár volna okoskodni — a jövő az Úristené és senki másé. Hasonlóképen alaptalan azon hir is, melyet a Srbski Dnevnik közöl,s mely szerint a Vojvodinának ujjáalakitása s a szerb nemzeti gyülekezet egybehivása szándékolhatnék; az utóbbi pedig azon okból, hogy a Reichsrathba — ezen politikai „überall und nirgends“-be — követeket válasszon. Van okom látni, hogy ezen ügyet sem fogják itt erőszakolni, még azon esetben sem, ha a jelenlegi országgyűléssel tisztába nem tudnának jőni az államkérdések iránt. Nagyon is furcsa volna, ha az alkotmányos Austria még a Vojvodina kérdésében is Bach tudor úr nyomait követné! Végtére a megyék elleni erőszakról is van szó s a „Wanderer" a többi közt ezeket írja: „A megyéket egyáltalán kemény kísérletek várják, minthogy hiteles adatok nyomán tervben van, őket felhívni, hogy az adóbehajtásra nézve segédkezet nyújtsanak , a bizottmányokat pedig feloszlatni, melyek e tekintetben ellenszegülnek." A megyei kérdés mindenesetre előtérbe fog lépni, mihelyt az országgyűlés működése egyik vagy másik módon meg fog szűnni. Vannak, kik azt hiszik, hogy, ha az országgyűlés feloszlattatik, vagy feloszlik, a megyék fogják folytathatni a viadalt, s ezeket fel is szólítják, hogy az említett esetben álljanak a csatározók élére. Kötve hiszem, hogy e tervnek kivitelére sok kilátásunk legyen. Itt ugyanis a jelszó: az országgyűléssel folytatni az alkudozást, ameddig csak lehet, a legnagyobb türelemmel s elnézéssel, de egyáltalán nem engedni meg, hogy a megyék avatkozzanak az államjogi perbe. A megyéket tehát vissza kívánják szorítani a közigazgatási térre, éspedig minden áron, szép szóval, ha ez elég lesz, erélylyel, ha a szükség megkívánja. Ugyancsak ezen szándék ismereténél fogva fejtegettem a minap szerény véleményemet, miszerint a megyék feladatának tekinteném, kikerülni mindazon tényeket, melyek őket összeütközésbe hoznák a kormánynyal. Az én felfogásom szerint a megyéknek különösen azon kell lenniök, hogy a közigazgatás nemzetiségét s függetlenségét ne veszélyeztessék. Én nem igen nagy hasznot látok a nemzet igényeire nézve abban, ha a kormányt kényszerítik, királyi biztosok kezébe adni a megyei közigazgatást, s ha bár egyelőre a nemzet nem nyerheti meg jogainak egész összegét, ildomosnak tartanám, birtokunkban tartani legalább azt, mi már megadatott, hogy úgy mondjam: megtartani zálogképen. Ez pedig, úgy hiszem, egy kis ildomosság mellett meg fog történhetni. A jelen kormány-férfiak aligha fognak a megyéktől oly dolgokat kivánni, melyekre alkotmányos hatóság rá nem állhat. Ennélfogva nem is képzelhetem, hogy gróf Forgáchnak szándékában volna, a megyéktől az adóbehajtásra nézve segédkezet követelni. Gróf Forgách előre tudhatja, hogy ezen szolgálatra alkotmányos hivatalnokot nem kap — tudhatja, miszerint ilynemű fölszólítás csak előidézése volna azon összeütközésnek, melynek elkerülése mindkét félnek — a kormánynak ugy mint a nemzetnek — egyaránt érdekében fekszik — a nemzetnek, mert csak kívánatosnak ismerheti, hogy a közigazgatás ügyei megválasztott, közbizalmat biró férfiak által kezeltessenek ; — a kormánynak pedig, mert nem igen nagy vágya lehet, az országnak minden zegezugában oly férfiakat tolni az ügyek élére, kiket a közbizalom nem ismer, s kiknek alkalmazása által a kormány csak önmaga ellen demonstrál. Igen valószínűnek tartjuk ugyan, hogy a kormány egész szigorral fog eljárni azok ellen, kik akár egyesek, akár testületek — a népet — akadályoztatják oda járulni, hogy addig is, míg az államjogi per törvényes után véget nem ér, az államnak mellőzhetlen szükségletet fedeztessenek. De ép oly erős azon meggyőződésem, hogy a megyék nem fognak oly segélyzésekre fölszólittatni, melyek a törvénynyel meg nem egyeztethetők. Mily értelme volna különben azon körlevélnek, melyben gróf Forgách a megyéket közremunkálásra hivja fel ? Ezen körlevélben gróf Forgách felkéri a megyéket, hogy vele együtt küzdjenek meg azon nehézségekkel, melyek netalán felmerülhetnének *); s nem tudnék megérteni, ha gróf Forgách önmaga szaporítaná ezen nehézségeket, ha a megyék elé, melyeknek elé támogatását keresi, oly feltételeket szabna, melyeket ezek el nem fogadhatnának. * T: levelezőnk ma közli velünk a körlevélnek, melynek német fordítása már bejárta a lapokat, eredeti magyar szövegét; az ekkép hangzik : A császári ■ apostoli királyi Felsége legkegyelmesebb Urunk által f. hó 18-kán kelt legfelsőbb kézirata folytán a magyar királyi udvari kanczellári hivatallal felrubiztatván, midőn új tisztem elfoglalásáról méltóságodat ezennel értesíteni szerencsém van, habár egyrészt lehetetlen félreismernem azon nehézségeket, melyek jelen komoly időben vállamra súlyosodnak, másrészt viszont méltóságodnak a közügyek kormányzásában kitűnő jártasságát ismerve, azon biztos remény éleszti keblemet, miszerint méltóságodnak a fejedelem iránti tántoríthatlan hűséges szeretett honunkhozi hő ragaszkodása hasonló érzelmeimmel találkozván, méltóságod szives közremunkálása mellett összevetett erőnknek sikerülend, szerencsésen megküzdeni azon akadályokkal, melyek az élénkbe kitűzött magasztos czél megközelítésénél, hazánk közjavának tartós megszilárdításánál, netalán felmerülendnek. Kelt Bécsben 1861 julius hó 20-án. Ugyancsak ezen elmélkedésnél fogva én hajlandó is vagyok azon kijelentéseknek, melyeket gróf Forgách ur magas hivatalának átvételénél tett, sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítani, mint ez például b. Miske Imre urnak a „Pesti Napló"-ban tetszik. Az alkotmányos kormányzáshoz persze sok mindenféle kell, mindenesetre sokkal több kell, mint az „államjog theóriáinak tanulmányozásához" és azoknak „a vidékről“ való elemezéséhez. De oly nehéz körülmények közt, minek a jelenlegiek, hazafias kötelességnek tartjuk, arra nézve is közremunkálni, hogy a politikai zavarok miatt a közigazgatás tönkre ne jusson, s hogy a nemzetnek legyen meg legalább mindennapi kenyere, ha már gazdag örökségét mindjárt ki nem kaphatja. TÁRCZA. Nevelésügy. Kalocsa, julius 23. 1861. Ünnepünk volt ma, az utczákon nem látni fel s alá hullámzó tömeget, nem lobognak zászlók házainkon, s mégis ünnepünk volt, csendes és zajtalan ugyan, de a melyben benső megindulással vett részt e város, s messze vidékének számos családja. A múlt évi october hóban a Notredameról nevezett apáczák vezetése alatt megnyitott nőnevelde tartja első éves próbatételét. A zárdába sietünk tehát mindnyájan, kik ott gyermekeink, gyámoltjaink, kisded rokonaink első évi neveltetésének eredményéről akarunk meggyőződést szerezni, vagy kiket oda a nőnevelés nemes ügye iránti érdekeltség hív is csak. Mi (e sorok írója) minden igyekezetünk daczára kissé köpecskén érkezünk; nem oly későn azonban, hogy az intézet irányáról, az abban gyakorlott rendszerről, s ennek hatásáról a neveltekre, tiszta s határozott fogalmat ne nyerhetnénk. Egy tágas, jól világított, s ez alkalomra zöldnövényekkel egyszerűen feldíszített terembe lépünk, melyben már számos s (mint természetes) túlnyomóan nőkből álló hallgatóság van együtt, s feszült figyelemmel kiséri a vizsgálat folyamát. Szemközt velünk középen kétfelé választott padokban ülnek a növendékek, számra mintegy negyvenen s mindnyájan egyszerűen csinos kék ruhában, figyelmesen áttekintve soraikat, örömmel szemléljük egésséges, vidor arczaikat, és illedelmes, de fesztelen tartásukat , s e jelekből biztosan következtetjük egyrészt, hogy a test kifejlődésére szükséges, a közelebb múlt idők neveldéiben fájdalom, oly sokszor mellőzött tekintetet az intézet vezetői szem elől nem tévesztették, másrészt — és erre a legfőbb súlyt helyezzük, hogy a gyermekek, kiket környező anyák karjaiból vettek át a nevelő apáczák — a szeretet szelid befolyása alatt nyerék kiképeztetésüket. Midőn a terembe beléptünk, a számtételből folyt ép a vizsgálat, egy 10—12 éves sötét bajt leányka lő ki a padok elé, meghajtja magát, nyugott értelmes tekintetével átfutva a hallgatóságot, s a fekete táblához lép, krétát s szivacsot,véve kezeibe — a tanítónő elmondja neki a megoldandó feladatot körülbelül így: valaki évi jövedelmének kétharmad részéből fedezi életszükségeit, a fenmaradó egy harmadnak egy negyedét örömeire költi, — megtakarít pedig 148 ft 52 krt, kérdés: mennyi volt évi jövedelme ? A növendék figyelmesen hallgat, felírja a megszabott számokat, azután ismétli a feladatot, s rövid biztos számadás után odadja a kiszámított jövedelmet, mely ha nem csalódunk, 594 ft 8 krt tesz. Jól van kis gyermekem, a jövedelem és kiadás közti egyensúly „to make both ends meet“ mint az angol mondja, minden háztartásnak, legyen az szerény vagy bő, legelső feladata, mely nélkül nincs tartós családi boldogság, s neked is e feladat szerencsés megoldására valószínűleg fontos szerep fog jutni, ne feledd e közt soha a számoktól kérni tanácsot. Egy másik hivatik fel, szőke, piros gömbölyű arczu, az előbbivel egykorú, de annál talán valamivel kevésbé önbizalmas, féltjük, hogy megakad, a feladat ilyformán szól: valaki öt írnokot 10 napon, naponta hét óráig foglalkoztatva, leirat általuk hétszáz ivet, szüksége van azonban nyolczszáz ívnek tizenöt nap alatti leiratására, s az írnokok csak hat óráig fognak nála dolgozhatni, kérdés : hány írnokra lesz szüksége ? ■ A feladat mint láttuk kissé bonyolult, — s mi komolyan aggódunk a szegény kis szőke leány felett, — kivált mert a sok száz iv hallatára minket is azon aggodalom kezd kinzani, hátha a leírandó temérdek ivek a múlt (múlt?) rendszer protocollumai vagy berkletjei találnak lenni. Gyermekünk — úgy képzeljük, kissé bizonytalan kézzel — feljegyzi a táblára a számokat, — s mint az előbbi ismétli a feladatot, — hangja azonban mintha kissé reszketne, — ezután elkezdi a számadást, — neki melegül a munkába, keze, mire tökéletesen biztos, diadalmasan írta ki a szükségelt írnokok számát, s mosolyogva távozik helyére. Ez is igen jól van szerkesztve, a rengeteg sok ívvel ugyan nem tudunk megbarátkozni, mert majd azon gondolat is gyötör, hogy X. Y. összeszedett vezércikkei írandók talán sajtó alá, de hiszen az ivek és az irás csak példa, s tegyünk az írnokok helyébe egyszerű munkásokat, a leírandó ivek helyébe pedig egynyi s ennyi hold lekaszálandó rétet, s látni fogjuk, hogy hasonló feladat megoldására nem egyszer lesz közületek egyik másiknak szüksége az életben. Még számos számtételi kérdések megfejtése után a földleírás — balra megyünk át, — a vén Európán kezdődött,— minden gyermek az abroszhoz megy , mit szóval elmond, azt azon megmutatja, a földrészünk határait, nagyobb hegyeit, folyamait, nevezetesebb államait, s a szabatos feleletek mindnyájunkat meglepnek, örömünkben azon sem tudunk megütközni, hogy kis földismerőink az olasz királyságot még nem ismerték el, s Olaszországban Szardinia, két Szicília királyságot, Toscánai nagyherczegséget stb látnak. A földleírást követte a hazai történet, s talán képzelődésünk vezet tévútra, de mi úgy láttuk, hogy ezen tantárgy megemlítésénél a különben is vidor arczok, még elevenebb kifejezést öltöttek magukra, — mindannyi fölszólított gyermek érezhető venvel mondotta el feleletét, — s ezen ismét mi, a ugy hisszük velünk együtt minden jelenlévő valódilag örült, — mert a mily mértékben irtózunk a politikai szenvedélytől, mámoros, utczai tüntetéseket aranyirozó nő-monstreoktól, — ugyanazon mértékben dagad örömtől kebelünk, ha látjuk, hogy szeretettel csügg a nő hazája múltján és jövőjén, s ezen szeretetet átcsepegteti az ő tulajdonképi körébe — a családba. De nem követhetjük további részletekbe a vizsgálatot, csak annyit említünk még, hogy az a természettörténetre, s természettanra jön kiterjesztve, ■ mindkét tárgyban ugyanazon értelmes vezetésről, a a növendékeket illetőleg józan fölfogásról ten tanúságot mint az előbbi tantárgyaknál. A vizsgát rövid, egyszerű, áhítattal elmondott ima fejezte be, s magunk előtt látva az imádkozó kisdedeket, képzelődésünk azon korba visz át, midőn majd rajtunk leend a sor esténkint elmondani : Kis kacsádat összetéve szépen, Imádkozzál kedves gyermekem. Mielőtt a termet elhagytuk, egy jelenlevő apa minden érdekelt nevében érzékeny szívből jött szavakkal köszönte meg a főnöknének áldástól kísért működését, elmondván, hogy a szülők mint eddig, tökéletes bizalommal hagyják felügyelete alatt gyermekeiket. Még egy kis gyermeki koncertben veszünk részt, s azután megtekintve a kézimunkák kiállítását, melyek közöl a nagymérvben képviselt fehérnemű-varrás vonja magára különösen figyelmünket, derült hangulatban hagyjuk el a zárdát, melyben imént néhány valóban élvezetdús órát töltöttünk. Az intézetet amélt Kunszt József kalocsai érsek alapította, s ezáltal magának nemzedékről nemzedékre mindenki szivében, ki a vallásos, műveit, házias nőnek befolyását a családi és társas élet nemesítésére felfogni képes, maradandó emléket emelt. D excia ez értelemben is a legnemesebb öntudattal mondhatja : non omnis moriat.“ Lapszemle. A „Gaz. Trang.“-ban következő, a román nép fölfogását jellemző czikkre akadnak: „De verbis quantum vis!“ „Mi az oka, hogy a románok nem biznak a magyarokban,hogy nem akarnak testvérisülni velök? jóllehet a magyarok azok kik a románokat a robot járma alól fölszabadították, s nekik csak a magyarral tartva lehet jövendőjük ?“ Ekkér kérdez minden magyar, kivel beszédbe elegyedünk. Mit felelnek a románok efféle kérdésekre, képzelheti magának mindaz, ki a románok és magyarok közti viszonyokkal valamint a múlt századokból, úgy a jelenből csak némileg ismeretes. Mit kelljen felelni minden románnak a fentebbféle kérdésekre, megkísértem én is itten kevés szóban kimutatni. Miért nincsen a románoknak bizalmuk a magyarban, ki lehetne magyarázni magával ezen latin közmondással is: „ad amico reconciliato libera nos Domine“ de nem akarom megérinteni a múltakat, mik által elidegenedtek a románok a magyaroktól, hanem csak a jelenre akarok szorítkozni. A magyarok mondják, hogy ők szabadították fel a románokat a robottól, s hogy magukhoz emelték, — természetes a porból, melyben sinlödtek. — Én megmondom, hogy a magyaroknak nincs joguk dicsekedni avval, hogy ők szabadították fel a románokat a robot alól, s annál kevésbé van joguk mondani, hogy ők fölemelték a románokat magukhoz. Nem! semmi esetre nem is lássuk, miért nem? Hogy mily zsarnokság alatt éltek a (román) jobbágyok Erdélynek az osztrák uralkodó ház alá jutásáig, felesleges mondanom, eléggé tanúsítja ezt a történet; csak egy II. Józsefnek sikerülhetett segíteni a jobbágyok sorsán annyiban, hogy legalább ne úgy bánjanak velük mint barmokkal s mint valami élettelen dolgokkal, hanem mint szóló lényekkel. József császár óta minden országgyűlésnek meghagyatott, miszerint egy úrbéri törvényről gondoskodjanak, azaz , hogy a jobbágyoknak földesaraikhozi viszonya szabályozásáról törvényt hozzanak; az országgyűlés azonban csak 1847-ben felelt meg ezen meghagyásnak. Ez évben egy úrbéri törvényt alkotott, egy oly úrbéri törvényt, mely által a jobbágyok állapota elviselhetlenebbé lett mint azelőtt volt, mintha azt mondták volna a magyarok, midőn alkotók : „ha nektek úrbéri törvény kell, adunk mi egyet, hogy jól lakjatok vele.“ Ezen úrbéri törvény, — mely ha életbeléptetett volna, valóságos koldusbotra juttatja a jobbágyokat — megszentesittetett a király által is, mert azok, kik a dolgok állásáról informálták, szintén magyarok voltak. (Tisztelet az 1847-ki országgyűlés azon kis minoritásának, mely a jobbágyok érdekében tett törvényjavaslatával megbukott). M Ma már most a magyarok képesek voltak 1847- ben egy a jobbágyságra nézve oly kedvezőtlen úrbéri törvényt hozni, —hogy mondhatják ők, hogy egy évvel később 1848-ban felszabaditák a románokat a robot alól ? hogy lehet az, hogy azon emberek, kik egy év előtt oly ellenségeknek mutatkoztak a románok irányában (miután a jobbágyok nagyobb részt románok voltak, s csak kevés magyar, székely és szászok, tehát ahol jobbágyokról van szó, jogosan használhatjuk a román szót) egy év lefolyta alatt annyira megváltoztak volna? A dolgok természetes meneténél fogva egy ily változás nem engedtethetik meg. Ha 18411 tavaszán egész Európa meg nem rázkódik, ha fel nem ébred az emberiség a szenvedések és apathia mély álmából, hiszem, hogy a Sz. István koronája alatti románok ma is jobbágyok volnának ! — hacsak azon anynyira nyomasztó urbárium behozatala által, a románok oda nem juttattak volna, hogy a robot súlyos jármű lerázását maguk megkísértsék, mint ezt néhány évtized előtt tették volt! Korántsem a magyarok tehát, hanem az idő, a 19-ik század szelleme tette e nagy változást! De ha épen igaz is volna az, hogy a magyarok szabaditák fel a románokat a robottól, e tettel még sem dicsekedhetnek, mert ők az emancipátiót csak kártérítés mellett tették, még pedig egy oly kártérítés mellett, mely sok földesurat jobb állapotba juttatott mint voltak 1848 előtt.Innét következik az, hogy a románok Bemmi hálával sem tartoznak a magyaroknak a robot eltörléséért, és hogy a magyarok annál kevésbé igényelhetnek hálát a románoktól, mennyivel hosszabb volt az elnyomás és a lealacsonyítás, mit a románok a magyar nemesektől szenvedtek. Hogy a románoknak nincs bizodalmuk a magyarokhoz, nagyon természetes dolog ! Melyik román nem tudja azt, hogy a magyar politika oda czéloz, miszerint Magyarország koronájával valamennyi népeit magyarokká tegye? Mit akart Kossuth (1836-tól 1848-ig), kit a magyarok annyira imádnak ? Várjon nem Magyar-, Horvát- és Erdélyország minden elemeinek megmagyarosítását ? Mit akart a legnagyobb magyar, Széchenyi Magyarországból csinálni ? Ugyanazt akarta Széchenyi is, amit Kossuth, tudniillik a tótok, románok, szerbek, horvátok és németek nemzetiségükbeli következtetését. Kossuth csak annyiban különbözött Széchenyitől, mennyiben az egyenesen neki rohant s azonnal főbe akarta ütni a nem magyar népeket, hogy megölve azokat, egyszerre kitörülhesse a népek sorából; holott Széchenyi a legalattomosabb s legveszedelmesbb ravaszsággal igyekezett a többi népeket csendesen elaltatni, hogy (a román mondása szerint) egyszer holtan ébredjenek fel. Melyik volt veszedelmesebb a románokra s átalában a nem magyar népekre nézve e két magyar apostol közül ? Nem hiszem, hogy találkoznék egy román is, ki azt mondhassa, hogy Kossuth.Nem K. hanem Sz. volt veszedelmes a magyarországi nemmagyar népekre nézve , mert egy oly ellenségtől, mely nyíltan támadja meg életedet, megvédheted magad, és a csata legalább bizonytalan vagy kétes; ellenben egy alattomban járó ellenség elöl nincs menedék , következőleg a halál bizonyos ! — Nagyobb része a magyaroknak (értem azokat, kik Magyarország szervezését magukra vállalták) eltért már Kossuth politikájától (némelyek még mindig tartanak K-tat, jóllehet amint beszélik, K. maga is megváltoztatta terveit) és Sz. nyomaiba léptek, kik látván, hogy K. — minthogy neki rohant ajtóstól, mint mondani szokták — minden népeket maga ellen lázitott fel, — már most a politicusabb magyarok összehalmozzák a népeket Ígéretekkel és emberséggel oly annyira, hogy elmondhatod a románnal, miszerint megöl az emberséggel, természetes csak szóval, meghivak vendégségre is, az ember azt hinné, hogy megsérti az Hiedelmet s a vendégszeretetet, ha nem hisz, a ha meg nem elégszik azon igen szép szavakkal; azonban mit látsz? a románok nem értenek az etiqnette-hez — mosdják az idegenek — én meg azt mondom, hogy a románok jól laktak mára szép szavakkal; szeretnének tetteket is látni, a kása megégette már egyszer a szájukat; nem akarják ujjaikat még egyszer beledugni, mert félnek, hogy megint megégetnék; hitetlenek mint Tamás, és valamint Tamás nem hitt kollegáinak, még Krisztus sebeibe maga ujjait nem dugta, ugy nem hisznek a románok sem a magyarok szavának, és nem fognak hinni mindaddig, míg magukat mint egy politikai-nemzeti egyediséget a szt. István koronája alatti országok közös alkotmányába be nem vétetik. És miért nem hisznek a románok a magyarok szavainak ? Ám miért: Elhallgatva 1-er azon sok nagy szájról, melyek nem tudnak egyebet mint nagy Magyarban , magyar föld, magyar kenyér, magyar Isten, minden ember legyen ember és magyar sat. 2-er azon