Sürgöny, 1862. július (2. évfolyam, 149-175. szám)

1862-07-22 / 167. szám

Mi­sodik évi folyam. 167. szám — 1862. hírketati hivattal. Bará’kik­ tere 7. sz. a. földalánt. Kiadó hivatal: Barátok tere 7. az. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­hivatalban, barátok­ tere 7 szám, földszint. Vidéken biti mentse levelekben , minden posta hivatalnál.SÜRGÖNY / Budapesten házhoz hordva. ft kr ft kr Eg­észévre 16 — Évnegyedre 4 — Félévre 8 — Vidékre, naponkint postán ft kr ft kr Egészévre 16 — Negyedre 4 — Félévre 8 — Előfizetési árak austriai értékben. HIVATALOS RÉSZ. Ö cs. k. Apostoli Felsége f. é. jun. 29-töl Klein József szolnoki lakos vezetéknevének „Kis“ re, Gie­­sing Mihály hevesmegyei gyöngyös tarjányi közbir­tokos vezetéknevének „Szabadhegyi“re és ,­­­a­j­­d a Márton krassómegyebeli kerületi orvos vezetéknevé­nek „Bátor“ ra változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóztatott. Ő cs. k. Apostoli Felsége f. év junius hó 11-ről Tusnyák József munkácsi lakos vezetéknevének „Kövéryre, és Lincz Károly paulisi kir. kincstári uradalmi ellenőr családnevének „Kohányi“ra vál­toztatását legkegyelmesebben megengedni méltóz­tatott. A cs. k. Apostoli Felsége f. évi jun. hó 27-ről Mahler Móritz szegedi lakos nevének „Maros­i“ra változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóz­tatott. Wolf Márton kisvenyémi uradalmi ispán családne­vének „Farka­s“-ra átváltoztatása f. é. Szent-Jakabhó 6-ról kelt kegy. udv. rendelvénnyel legkegyelmesebben megengedtetett. Fischer Ernő pestmegyei pilisi járásbeli szol­­gabiró vezetéknevének „Halászira kért átváltoz­tatása legkegyelmesebben megengedtetett. Pesten lakó Z­s­i­r­o­s István és Mihálovits János által 1859. évben a szin­irdai keringő nyomó­gépre nyert szabadalom, f. é. Szent Ivánhó 16 án 9672 bz. a. kelt kegyelmes udvari rendelet folytán a 4-ik évre meghosszabbitattott, mi ezennel országszerte köz­hírré tétetik. NEMHIVATALOS RÉSZ. Tájékozás. Anglia még most sem fog az amerikai polgári bábomba beavatkozni; kitűnik ez­­. Palmerston nyi­latkozatából. A lordot a richmondi csatanyerés nem győzi még meg arról, hogy a Dél ez által valóban elég erős lett, magát tovább is föntarthatni, s ezért kéri a házat, bízza a kormányra az idő­pont megválasztását, melyet az a közbenjárásra al­kalmasnak tart. Valóban az utolsó tudósítások je­lentékenyen leszállítják az éjszakiak megveretésé­­nek fontosságát, a­mennyiben kilátásba helyezik, hogy McClellan csapatjai közelebb ismét támadólag fognak föllépni, s a közszellem csak annál nagyobb erélyre ébredt egy oly csapás megorvoslása végett, melynek következményei, ha ismétlődnék, idegen be­avatkozást idézhetnének elő. Hogy ennek gondolata is mily indignaziót idéz elő az Egyesült státusok népes­ségében, mutatja a new-yorki polgármester igen erélyes tiltakozása bármi idegen beavatkozás ellen s hangja elárulja, hogy ő a népség érzelmeinek hő tolmácsa. E szerint Angolország nem fog még most se beavatkozni, daczára annak, hogy Angliában a gyapothiány mindig érezhetőbb lesz, s egy Blackburn­­ban, Manchester mellett tartott nagy meeting, számos aláírásokkal ellátott kérvényben a királynőt az amerikai confoederatio azonnali elismerésére fölhívni szándékozik , de daczára Francziaország sürgetéseinek is, melynek külügyminiszere különösen ez ügyben járt Londonban, a­nélkül azonban, hogy ezért érne. Egy brüsseli tudósítás szerint azonban mind 1. Palmerston mind 1. Russell igyekeztek a franczia kül­­ügyministernek bebizonyítani, hogy az angol-franczia barátság megtartása most inkább mint valaha szívü­kön fekszik, s ha­b­ár az amerikai beavatkozásba nem egyezhettek is, de e helyett beleegyeztek azon kon­stantinápolyi követi conferentia megtartásába, mely a szerb-montenegrói ügyet szabályozandja. Thouvenel állítólag Mihály fejedelemnek egy iratát mutatá be, melyben ez kijelenti, hogy ő Európa beavatkozása nélkül nem képes többé a szerbek harczi szellemét fé­kezni, s egyszersmind azon föltevést igyekezett érvé­nyesíteni, hogy a szerbek kevesebb engedménynyel is beérik s megelégszenek, ha az ismeretes szkupstinai határozatok elismertetnek, ha ez az európai diplomatia kifolyása. Ez hatott volna az angol államférfiakra, s hajlandókká téve Francziaország javaslatainak elfoga­dására. E követi conferentiák egyik nagy akadályát Olaszország képezi, mennyiben Szardinia követeli, hogy mint olasz kormány azokban részt vehes­sen, Austria pedig mint olyannal nem akar egy értekezletben ülni. Ez jön folyvást állítva, most a „Presse“ állítja, miszerint Austria e részben megváltoztató nézetét. A „Botseb­“ londoni levelezése is megerősíti ez állítást, mondván, hogy Austria egy jegyzékben tudató a londoni kabinettel, miszerint többé nem vonakodik az olasz kormánynyal egy ér­tekezletben helyet foglalni, de kikötő, hogy a con­ferentia tárgyalásai csupán a szerb - montenegrói ügyre korlátoztassanak. Austria e szerint nem egyezik abba, hogy az értekezletek a keleti kérdésre általában kiterjesztessenek, vagy épen általános európai confe­­rentiává alakuljanak, s ebben valószínű­leg találkozik Angliával. Beszélnek egy jegyzékről, melyet az olasz kor­mány az utolsó héten a berlini és sz.-pétervári kabine­tekhez válaszul az ezek által követelt biztosítékokra intézett. Ebben különös említést csak a Velenczére és Rómára vonatkozó tétel érdemel. Az elsőt illetőleg nem akarja az olasz kormány vizsgálni, mennyiben szükséges Velencze megtartása a német terület biz­tonságára nézve, ámde minden kormánynak, s így az olasznak is, sürgető érdeke, Európa békéjét és nyugalmát föntartani. Hogy az olasz kormány ké­pes leenii, a békeháborító eszélytelen mozgalmakat megakadályozni, ezt megmutaták a bresciai esemé­nyek. A másodikat, t. i. a római ügyet illetőleg kijelenti az olasz kormány, miszerint a k. kormány e részben teljes megnyugvást nyújthat, miután 1859 óta minden olasz államférfiu elismeré, hogy a római kérdés csak szellemi eszközökkel oldható meg. E válasznak legalább ügyességét nem lehet tagadni. Olaszországnak Poroszország általi elismertetése közelebb a porosz követi házban szőnyegre fog kerülni, még­pedig a katholikus párttöredéknek interpellátiója folytán­ a minister néhány napra ígéri válaszát, mikor valószínüleg már az olasz rendkívüli követ is Berlinben leend. A porosz hivatalos szinű lapok most maguk el­árulják, hogy a porosz elismerés mindenekelőtt kosz­­­rény Austria ellen, így az „Elbenf. Zig“ állítja, misze­rint Poroszország már az emlékezetes azonos jegyzékek idejében s azok befolyása alatt lépést tett a sze­pétervári kabinetnél az olasz elismerés egyidejűsége iránt; egy­szersmind elárulja, miszerint az elismerési szándékot Berlinben Austriának a vámegyletbe lépés iránt nyil­vánított óhajtása érlető meg. Pest, júl. 21. (FK.) Ismét béke és mély csend ural­kodik a magyar lapokban. Azon élénkebb mozgalmak, érdekes közjogi vitatkozások, me­lyeket Schmerling államminiszer úrnak a bécsi alsóházban tett békülékeny nyilatkozata, s a félhivatalos D­o­n­a­u-Z­e­i­t­u­n­g­nak szokatlan nyájas szavai a magyarokhoz, idéztek elő, rög­tön elnémultak, s ismét síri csend állott be. Várjon ki magyarázza meg nekünk e rög­töni ismételt elhallgatást? Mi gyanújuk az okát. Hihetőleg, mint a „Pesti Napló“ érdemes szerkesztője­­. Kemény Zsigmond mondá, az a polémia, vagy inkább csak eszmecsere, mely a magyar lapokban a megoldási kísérletek idő­szerűsége felett f­olytattaték, oly szolgálatot tett, min­t szokott hadjáratoknál a recognoscirozás, mely ügyesen végrehajtva, az ellentábor állás­pontjait és erejét egészen felfedezi. A centralista bécsi lapok és a „Donau-Zei­t­ung“ meg­mondák mindazt nekünk, mit tudni akartunk. Most már tudjuk, hogy a februári alkotmány pontjainak szigorú megóvása mellett nagy ál­dozati készség mutatkozik Bécsben a ki­békülésre , de arról szó sem lehet, hogy a feb­ruári alkotmány az általa kiszabott formák mellőzésével változtathassék meg. Ennek ellene­­áll a revisiora vagy módosításokra vonatkozó paragraphnak világos és minden magyarázatot kizáró ért­eme. E világos szavak Bécsből, e félremagya­­rázhatlan értelmezések megtették hatásukat, mert nemcsak a „Pesti Napló“ hallgatott el, mely a politizálást jelen körülmények közt idő­szerűnek nem tartotta, ámbár állítása, szerint a kibékülést óhajtó, hanem elvrokonaink, a ki­egyezkedés legbuzgóbb barátai is, kik az ország­gyűlés után szintén elhallgattak, de később an­nál erélyesebben kezdtek működni,­­­a nyert bécsi felvilágosítások után reményt vesztve, el­csüggedve, újólag elnémultak. Mi őszintén fájlaljuk ez elnémulást és pe­dig két okból. Mert először a lajthántúli politi­kusok elhallgatásunkat félremagyarázzák és el­lenünk fordítják; s másodszor azért, mert nem hisszük, hogy az elcsüggedt tétlenség czélsze­­rűbb eszköz lenne bajaink orvoslására, mint a türelemből kifogyhatatlan eszélyes tevékenység. Az elsőt a­mi illeti, már látjuk, hogy a bécsi centralista lapok avval vádolnak bennün­ket, hogy a­­ magyarok nem is akarják a ki­egyezkedést, mert hallgatunk, s mereven a 48-ai törvényekhez ragaszkodunk. Hogy ez alaptalan vád, bizonyítják azon számos röpiratok, melyek a kiegyezkedési kér­désben épen magyaroktól megjelentek. De bizo­nyítja a legnagyobb magyar ellenzéki lapna­k, a „Pesti Napló”nak csak minap tett nyilatkozata is, melyben határozottan tiltakozik, mintha a nem­zet magát specifice a 48. bástyáiba hálózta volna be; tiltakozik azon bom­b­ozottság ellen, mintha meg nem változtatható törvényeket is­mernénk ; s neki más követelése nincs, csak az, hogy a 48-ki törvényekben teendő változtatások a maga útján történjenek. E kifejezések igen általánosak ugyan, me­lyek részletezve értékükben sokat veszíthetnek, és csaknem azon sorsra juthatnának, mint a bé­csiek kiegyezkedési hajlama és áldozati készsé­ge, miután megeshető, hogy a „Pesti Napló“ pártja épen azon pontokon nem kívánna vál­toztatni, melyeket mi eltöröltetni óhajtanánk, de annyi ez általánosságokból is kivehető, hogy a legnagyobb ellenzéki lap nem ragaszkodik me­reven a 48-hoz. Aztán a „P. N.“ elhallgatását indokolni is igyekszik. Szerinte közülünk senki se foghat a kiegyenlítésre oly indítványnyal felléphetni, mely a „Donau Zig“ követelésének megfeleljen, mely szerint a magyar országgyűlés törvényjavasla­tát a birodalmi tanács vizsgálná felül, a febr. 26. pátens épenhagyása mellett,­­ miután minden differentiánk épen abból támadt, hogy a magyar alkotmányos jogok nevezetes része a reichsrath illetékessége alá tartozónak lön nyilvánítva. „Ne­künk más kiegyenlíteni való ügyeink nincsenek is, mint épen csak olyanok, melyek a reichsrath intézményét és illetékességét akarnák hazánkra vonatkozólag vagy tagadni és megszüntetni, vagy korlátolni és átalakítani.“ Ennélfogva a „P. N.“ nem tud delejtűt találni, mely most a Lajthán túl hullámzó nézetek tengerén át bár­mely csekély kikötőhöz, révhez vagy általában párthoz is vezethessen. Ezekre mi csak azt válaszoljuk, hogy való­ban nemcsak a „Pesti Napló,“ de mi se tudnánk egy helyes indítványnyal fellépni, mely a „Donau Zeitung“ követelésének megfelelne. Ennyiben tökéletes igaza van. De ez nem elegendő ok a hallgatásra. Mert nem igaz az, mintha nekünk más kiegyenlíteni való ügyeink nem is lennének, mint épen csak olyanok, me­lyek a retoristáb­ intézményét és illetékességét akarnák hazánkra vonatkozólag vagy tagadni és megszüntetni, vagy korlátolni és átalakítani. Lennének bizony nekünk számtalan kie­gyenlítési ügyeink, ha a reichstáth soha meg nem született volna is. Ott vannak az 1848- diki törvények, melyeknek egy részét Ő Felsége megerősíteni kegyeskedett, más részét pedig, mint kir. jogaiba ütközőt, határozottan visszautasított. E pontok iránt kell legelőször is a nemzetnek királyával kibékülni. Ezek lenné­nek országgyűlés előtt Sajtó útá­n előbb megvita­­tandók, ha azt akarjuk, hogy jövő országgyűlé­sünk ismét gyümölcsfélén ne legyen. Ne hallgassunk mi arra, hogy a lajthán­túli politikusok mit beszélnek, mit akarnak, ha­nem végezzük el a dolgot előbb magunk közt. Hiszen ha mi tevékenységünket vagy hallgatá­sunkat a lajthántúli politikusok eljárásától füg­­gesztenők föl, magunk elismernők függésünket és alárendeltségünket, mi a „Pesti Napló“ nagy érdemű szerkesztőjének bizonyára nem szándéka. Mi legalább tökéletesen hisszük, hogy a magyar nemzet sorsát nem a reichsváth, hanem a magyar király és a magyar nemzet együtt és egyesülve döntendik el. Lapszemle. „Beszélni vagy hallgatni“ czim alatt a „Vaterland“ ugyancsak vezérczikkünk eszméivel ro­kon, és jelesen irt czikket hoz, melyet magyar létünkre annál inkább kell figyelemre méltatnunk, mert e lap a magyar kérdéshez mindig a jog és méltány szempont­jából­­szólt. A czikk így hangzik : „A „P. Napló“ a bécsi s pesti lapok közt a ma­gyar kérdésre vonatkozólag legközelebb folyt discus­­siot recognoscirozásnak nevezé. A hasonlítás találó. Mindkét részről kifejleszték a csatárlánczokat, kihívó állásokat foglalának el, ál­tá­madásokat intéztek, s végül a goromba ütegek se hiá­nyoztak. Végre a többé kevésbé független tollak hiva­talos és szabad csapatai mindkét részről hadi­szállá­saikra tértek vissza, és mindkét táborban tudták, a­mi egyébiránt már előre is tudható volt, mikép mindkét ellen bevetetlennek tartja állásait, hogy igen biztosan érzik magukat bennök, és nem szándékoznak a har­­c­ot azokon kívül megkezdeni. Most ismét a fegyverszünet egy neme állt be. Ho­gyan lehet ezt legczélszerűbben használni ? „A mi tak­tikánk : hallgatni s hallgatva várni“ mondják újabban sok oldalról Magyarországban. De várjon a hallgatás e taktikája valóban bölcs és üdvös e? Előttünk nagy mértékben aggodalmasnak és veszélyesnek látszik. Mi értjük az indokokat, melyek ezen taktika leg­melegebb szószólóit arra határozzák, hogy ily nagy buzgalommal szónokoljanak a hallgatás mellett. Azon eszme közt, melynek kifejezését február 26 dika képezi, és Magyarország jognézetei, valamint talán túlságosan fölgerjedt önérzete közt a kiegyezés lehetetlen és jelentékeny engedményekbe egyik olda­lon se akarnak az ellenfél igényeivel szemben bocsát­kozni. Ennélfogva Magyarországban a magyar kérdés fölött minden discussiót fölöslegesnek és a fennálló kö­rülmények közt c­élnélkü­linek tartanak. Másrészről az egyértelműségnek, melyet Magyar­­ország ez óráig nyilvánításaiban tanúsított, igen szűk határa van. Csak a negatíóra, csupán azon irány egyhangú visszautasítására szorítkozik, melynek a február 26-dika által kellene előmozdíttatnia. Ezen negatívn kívül a különböző nézetek annyira eltérnek egymástól, hogy tényleges javaslatok taglalásával el­­kerülhetlenek a mélyen ható szakadások. Nemcsak azon álfényt nem akarják koc­káztatni, melylyel az utolsó magyar országgyűlés határozatai egyhangúlag hozattak, hanem tartózkodnak magukat a közös ellennel — kivel őszinte békét nem képzelnek, — szemközt idő előtti pártszakadások által gyöngíteni és oly oldalakat felmutatni, melyek az ügyes ellennek megannyi támadási pont gyanánt szolgálhatnának. Ezen okok kétségkívül nem súly nélküliek , és a hallgatás taktikája is ígér némely előnyöket,­­ de képesek-e ezek ellensúlyozni azon nagy hátrányokat, a­melyek belőle erednek ? Mi ezt komolyan vonjuk kétségbe. Hogy az elidegenítő hallgatás tetszősebbé tétes­sék, azt mondják : nem tartozik egyesek köréhez, hogy a megoldás különböző módjainak fejtege­tésébe bocsátkozzanak; csak az országgyűlés van jogosítva ide vonatkozó javaslatok fölött tanácskoz­ni, vagy azokat formulázni. A­nélkül, hogy tagadnék, mikép ezen ellenvetés mellett szólni látszik valami, mégis inkább arra tartjuk alkalmasnak, mikép a ki­egyezést gátolja, a­helyett, hogy előmozdítaná. Az országgyűlés is csak egyesekből áll. E gyü­lekezet határozatai annál többet nyomandnak majd a mérlegben, minél inkább átgondolttak s világosabbak egyes tagjainak nézetei. De hogyan tisztuljanak e né­zetek, miképen consolidáltassanak meggyőződéssé, ha a vélemények előleges kicserélése, ha a természetes regulator, az alapos discussio megtiltatik. Továbbá a következő országgyűlésnek hihetőleg nagy fontosságú küldetést kell teljesítnie. Lehet, hogy Magyarország végzetének kiszámíthatlan időkre határo­zott fordulatot adand. Nagy felelősség fekszik tehát rajta és sürgető a leen, annak szüksége, hogy a közvélemény­nyel lehetőleg öszhangzásban legyen. Oly szenvedély té­lén s elfogulatlan-e Magyarországban az uralkodó han­gulat, a­mint ezt a helyzet komolysága követeli? Oly elő­­ítélet-mentes, hogy a viszonyokat és ezek követeléseit teljesen méltányolni tudja ? Eléggé meg van-e tisztul­va, hogy az országgyűlés kívánalmait s követeléseit teljesen nyugodt lelkiismerettel vehesse határozatai­nak alapjául ? És ha nem­­ hogyan akar kivergődni azon dilemmából, minélfogva vagy oly nézeteknek ad kifejezést, melyek nem állnak a viszonyok magassá­gán, s a­melyeket nem oszt, vagy ellentétbe teszi ma­gát a közvéleménnyel, míg egész méltósága, valamint jogosultsága is csak azon föltevésen alapszik, hogy e vélemény hű tolmácsolója. Mi tehát e nézpontból se látjuk át, mily szolgálatot tesz a hallgatás az ország­nak , sőt inkább hazafias kötelességnek tartjuk egy va­­lódilag felvilágosodott közvélemény képezését a dis­­cussióba való bocsátkozás, és a függő kérdések minden oldalróli megvilágítása által előmozdítani, a­mely elfo­gulatlan pillantást vethessen a helyzetre, és magának alapos ítéletet szerezhessen. Mi ezt még mellőzvetlen­­nek is tartjuk, ha az országgyűlés oly módon akarja megoldani feladatát, mely az idő és viszonyok követe­lése­inek megfelel, s a melyért a haza még a messze jövőben is köszönettel fog neki tartozni. A hallgatás különösen hátrányosnak látszik a mérsékeltebbekre, a kiegyezés őszinte barátaira. A másik oldalon nem oly lelkiismeretesek mint ők. Egy szót se beszélnek ugyan a kiegyezés mellett, de köz­vetlenül s közvetve annál erélyesebben dolgoznak elle­ne. És ez is szerződés­sértés, s következményeiben épen a mérsékelteket érintheti érzékenyen. Mi is re­méljük, hogy ők a tért, melyről eddig elvonultak, vagy melyet elvesztettek, ismét megnyerendik; mindamellett kedvezőtlen viszonyok közt igen könnyen megtörtén­hetik, hogy egykor hiába fognak beszélni, mert most mereven ragaszkodnak a hallgatáshoz. Hogy azonban a makacs hallgatás fenyegető kö­vetkezéseit teljesen áttekinthessük, a Lajtán túlra is kell egy pillantást vetnünk. Magyarország azon hitnek ör­vend, hogy politikájában a hazafiaság és szigorú jog­érzet által engedi magát h­ányoztatni, azonban hozzá­teszik, hogy nem mindig tanúsítja azon államférfias éleslátást, melyet a helyzet követel. Ezen hiány külö­nösen ott érvényesíti magát, a­hol Magyarországnak a Magyarországon kívü­li viszonyaira való vonatkozások forognak szóban, főleg pedig az őszállam kérdésében teszi magát érzékenyen érezhetővé. Ha széttagoló szempontból, itt ott, a véletlennek vagy önkénynek tulajdonítandják is a monarc­ha ere­detét, azt meg se fogják tagadhatni, hogy a különféle országtörvények mellett és körül, sőt azok ellenére oly viszonyok keletkeztek, melyek az eredetileg tisztán gépiesen egyesült országegyetemet szerves alakítmány­­nyá változtatták át. Idővel ezen vonatkozások oly sokoldalúakká s bensőkké lőnek, hogy a monarchiá­nak eredeti alkatrészeire leendő feloldása ezentúl nem gondolható. Austria — és ezt mindazok gondolják meg, a kik e pompás birodalom bukására számitnak — ha ily szerencsétlenség valaha bekövetkeznék, atomok­ba oszolhatik fel, de nem többé oly részekbe, melyek magukban hordják az önálló és egészséges életre való képességet. Ezen vonatkozásokból erednek az úgynevezett közös ügyek. A kormánypolitika felállíthat tárgyalá­sokra oly formát, mely a czélnak nem felel meg, vagy a­mely ezt másnak rendeli alá, de ezen ügyeket maga se nem teremtheti, se nem mellőzheti. Jogosítva lehet tehát Magyarország irányadó ellenvetést tenni oly forma ellen, a­mely önállósága rovására, egy idegen elem mesterkélt felsőbbségének felavatására hajlandó, de a fölebbi tények következményei elől nem vonhatja el magát, hacsak saját létét nem veszélyezteti. Ezt február 26-dikára alkalmazva kitűnik, mit tegyen legközelebb Magyarország. Azon hivatalos nyilvánítások szerint, melyek Magyarországra nézve egyedül irányadók, nincs neki ez óráig megtiltva, hogy február 26-dikát ne tekintse másnak, mint alkotmány­­programmnak. Az­által, hogy ezt elfogadhatlannak ta­lálja, ellenkezésbe jó ugyan a bécsi kormány mostani vezetőivel, de miként akarják ezen ellenkezésből a hallgatás szükségességét és kötelességét származtatni. A magyar kérdés megoldása még sok nehézség megoldásába kerülhet, de e kérdés Magyarországra, valamint az öszbirodalomra nézve csak akkor volna végzetszerte , ha a lajt­an inneni közvélemény ellensé­ges fordulatot venne Magyarország irányában. Ez azonban eddig nemcsak hogy nem történt meg, sőt inkább e közvélemény, — daczára azon fájdalmas érzésnek, hogy Magyarország hibái az ép, alkotmány­­szerű élet kifejlődését a Lajthán innen is gátolják — oly leplezetlenül nyilvánítja Magyarország iránti ro- Kedd, július 17.

Next