Sürgöny, 1863. október (3. évfolyam, 223-249. szám)

1863-10-14 / 234. szám

a­ nik akkor a ház többi tagjaival ? Szavazniok nem le­het, mert erre jogosítva nincsenek. Ha pedig nem sza­vaznak, akkor megtörténhetik, hogy a ház többsége visszavonul a szavazó szekrénytől, a kisebbség pedig magában szavaz. A kormány ezen dilemmából úgy me­­nekedhetnék meg, ha ily elkülönzött illetőség alá eső tárgyak nem tétetnek napirendre,­­ a budget-tárgya­­lás alkalmával a kívánalmak elő nem terjesztetnek; azonban a követek háza ebbe nem adhatja beleegye­­zését, mert ekkor mostani kompletíroztatása által a megerősödés helyett inkább még befolyásának jelen­tőségét koc­káztatná. Azon indítványok, melyek azon perezben tétetnek, a midőn valaki, a képviselőtest a pénzzacskón tartja kezét, sokkal több fontossággal bír­nak, mint a­miket a szűkebb reichsrath vagy a tarto­mányi gyűlések terjesztenek elő. — Oly kívánat, mely a költség megajánlása alkalmával , mint feltétel adatik elő , előre is biztosabb eredményre tarthat számot, mint azon javaslatok, melyek a rendes parlamenti tárgyalások útján kerülnek elő. Nem kellene így lenni, de így van. A budget-vita a belügyi reformokra nézve nagy fontosságggal bir, a ezen előnyt az „elkülönzött illetőség alá eső tárgyak“ miatt nem lehet elhanyagolni.“ Harmadik évi folyam. 234. — 1863. Szerkesztő-hivatal: Barátok-tere 7. sz. a. földszint. kiadó hivatal: Barátok-tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­­hivatalban, barátok­ tere 7. szám, földszint. Vidé­ken bérmentes levelekben minden posta­hivatalnál,süneöNT Budapesten házhoz hordva. Félévre 6 ft 80 kr. Negyedévre 4 „ 60 „ Szerda October 14. Előfizetési árak austriai értékben. [ Vidékre, naponkint pontin. Félévre 10 forint. I Negyedévre 6 „ Előfizetési felhívás „SÜRGÖNY“ octóber—decemberi évnegyedei folyamár*. Előfizetési ár 5 ft.­­A. „Sürgöny“ kiadó hivatala. HIVATALOS RÉSZ. Mosonymegyének élelmezése tekintetéből,a vasúton szállítandó vágómarhákra nézve lerakodási állomáso­kul, a keleti marhavész tartama idejére, Sz.­Miklós, Mo­­sony és Zurndorf tűzetett ki. NEMHIVATALOS RÉSZ. Az aszály által ipséggel fenyegetett vidékek ré­szére egyesek által a helytartótanács elnökségénél, a f. évi September hó 1-én 65,609. bz. a. (közlétteken ki­­vül még a következő vetőmag- és famennyiségek ajánl­­tattak fel: Ran­old­er János veszprémi pü­spök által 1000 p. m. búza, 500 p. m. árpa, 500 p. m. zab, a folyó árnál 1 fttal olcsóbban. Pécsi káptalan által 50 p. m. búza és 50 öl tűzifa ingyen. Rimely Mihály szt. mártoni főapát által 800 p. m. búza, 200 p. m. árpa és 200 öl tű­zifa leszállított árakon, azaz 4 ft, illetőleg 2 ft és 9 fton. Özv. G­y U­r k­y Pálné, szkl. gróf V­a­y Erzsébet által 7—8000 öl tűzifa jutányosb áron, azaz vágással 5 fton, vágás nélkül 4 fton. Veszprémi kápta­l­an által 300 p. mérő búza, 200 p. mérő árpa, a folyó áraknál 50 krral ol­csóbban. Gróf Wenckheim Károly által bizonytalan mennyiségű tűzifa, a folyó árakból 12% nők elengedése mellett. Fest, oct. 13. Az ellenzéki lapok néma hallgatását, mely­­nélfogva a kibontakozás lehetőségéről s annak módjairól beszélni épen nem akarnak, máskép nem magyarázhatjuk, mint hogy ők most is a „várás“ politikáját tartják legczélszerűbbnek. Mi azonban a „várás“ politikáját, daczára némely nyilatkozatoknak, melyek bécsi centra­lista lapokban olykor-olykor megjelennek, még sem tartjuk igazolva, sőt helytelennek s reánk nézve igen hátrányosnak hiszszük ezt. A mi szemeink ő­felségére, királyunkra vannak egyedül függesztve. Tudjuk azt, hogy az utolsó, a döntő szó csak innen jöhet és nem másról. Ne nézzünk tehát másra, hogy teszi e kö­telességét vagy nem, hanem járjunk el polgári és hazafias kötelességünkben magunk, s igyekez­zünk oly méltányos módot feltalálni, melylyel a birodalom nagyhatalmi állását s feloszthatat­lanságát Magyarország százados autonómiájá­val kiegyeztetni, s ő Felsége legkegyelmesebb szándékának megfelelni lehessen. Ha mi kötelességünket, mint illik, hiven teljesítettük, úgy sikertelenség esetére is nyu­godtak lehetünk,mert Európa közvéleménye előtt igazoltuk magunkat; bár mi soha sem szűntünk meg erősen reménylen­, hogy azon fejedelem, ki csupán atyai indulatától vezéreltetve, fejedelmi jogait népeivel megosztani, s az alkotmányos­ságot egész birodalmára kiterjeszteni kegyeske­dett, a magyarnak alkotmányos kérését, és mint nemzet, létezhetési feltételét bizonyosan meghall­­gatandja, ha szemeinket a méltányosság, a gya­korlati lehetőség elöl önkényt be nem hányjuk. Kiegyezkedési kísérletek által tehát csak nyerhetünk, de veszíteni semmi esetre nem ve­szíthetünk, mert a kiegyezkedés hozzájárulásunk nélkül úgy sem történhetik meg, s így, ha ez csakugyan megtörtént, saját óhajtásunk telje­sült; ha pedig sikertelennek mutatkozik a ki­­egyezkedés, akkor ott maradunk, a­hol most vagyunk, csakhogy Európa s a nemzet nagy tömege előtt megmutattuk, hogy a kiegyezte­tés nem rajtunk múlt el. Ellenben a „városi“ politikának, akármely oldalról forgassuk is, semmi előnyét nem va­gyunk képesek felfedezni. S ha valami véletlen igazolni találná is a várók vérmes reményeit, ez mindenesetre nagyon bizonytalan va­lami lenne, mire okos és előrelátó ember épen oly kevéssé szokott építeni, mint a sorsjátékra, míg megfordítva a „várás“ nagyon valószínű, sőt elkerülhetetlen veszélyeket hozand fejünkre. A választás tehát a valószínű veszély és bizony­talan kimenekülés közt nem leend nehéz! Már P­­­e­t­e­r financzminister úr nyilvá­nította a birodalmi gyűlésben, hogy az állam terhes financziális állapotát rendbe hozni lehe­tetlen, míg a magyar kérdés megoldva nem leend. úgy hisszük, e részben minden publicista kezet fog a financzminister úrral, kinek a biroda­lom helyzetéről bármi szerény fogalma van is. Az államdeficit megszüntetésére múlhatat­lanul megkívántatnék a közigazgatási és tör­vénykezési rendszernek önkormányzati elvre való fektetése, mely a bureaucraticus kezelés­nél tetemesen olcsóbb és mégis jobb szokott lenni; az adózási ágak nemének és módjának szabályozása és a nemzetgazdászat elveivel való kiegyeztetése, hogy az adózó polgárok kereset­forrásai a kényszerűségből behozott adóztatási rendszer által végkép be ne duguljanak; végre az állampolgárok nagyobb áldozatkészsége és buzgósága, mely ha milliók keblében él, csak­nem megoldhatlan nehézségeket szokott le­győzni. Ugy de mindezen hasznos reformok és buz­galmak a magyar kérdés megoldása nélkül csak jámbor óhajtások maradnak. A magyar kérdést pedig miképen lehessen megoldani, ha a megoldás feltételeiről, módjai­ról nyilvános lapokban egy árva szót sem aka­runk ejteni? ez előttünk megfejthetetlen talány. Tr­efort Ágoston ura „Pesti Napló“ leg­közelebbi számában már magyar hazánk élet­érdekére nézve is szükségesnek látja, hogy a magyar országgyűlés mielőbb összeoivassék. Tökéletes igaza van, de miképen remél­hetünk mi ettől sikert, ha közjogi kibontakozá­sainkat illetőleg legtekintélyesebb férfiaink mé­lyen hallgatnak,­­ egy sikeres országgyűlés tart­­hatására nézve a közvéleményt előkészíteni vo­nakodnak ? Vagy ismét mindent csak a véletlenre aka­runk hagyni? Bizony akkor „saját belátásunk, ügyességünk és kitartásunk“ se sokat fog se­gíteni. A czélt akarjuk, de az idevezető eszközö­ket visszautasítjuk! Ez nem politika! TÁRGYI VISSZAPILLANTÁS tudományos állapotainkra, kapcsolatban a régi s uj tanrendszerrel. BESZÉD, melyet az 1863/** évi tanszaknak a m. kir. egyetemnél october 5-én tartott Ünnepélyes megnyitásakor azon egyetem nagy díszteremében tartott úr. TOLDY FERENCZ, kir. tanácsos, a magyar nyelvészet s irodalomtörténet nyilvános r. tanára, mint a bölcsészeti kar ez idei dékánja. (Folytatás.) Tisztelt gyülekezet ! az eddig mondottakban egy és más tudomány nálunk való hátramaradásának okait érintettem; hadd nevezzem meg azon egyetemes és fő­okot, mely — ha valamely ország közoktatási rendsze­re , tudományos állapota közt létezik szoros okbeli ösz­­szefüggés, a­mit ugyan tagadhatni nem fog senki — mely, mondom, nem más, mint régi tanrendszerünk, s egyetemünk szerkezetének egyetemi színvonal alatt állása volt. A középiskolákból, sajátkép az egyetem elő­csarnokaiból, a még két gyermek alig hozott magával egyebet egy kis deák nyelvnél: nem nevezhetem is­meretnek, mert az csak némi gyakorlati ügyessége volt a beszédnek és írásnak, mely mindkettőnek vajmi kevés köze volt a római nyelv és szellem ismeretével . A classicusok olvasása némely kevés minta darabok grammatikai elemzéséből, a földrajz-nevek tárából, a történelem igen elemies elbeszéléséből a tényeknek, a természetrajz szintén ily rövid leírásából a természe­ti testeknek állott, mindennemű érzékitő előmutatások nélkül, — hogy a soványul tárgyalt egy-két élő nyel­vet, kit- és számtant ne is említsem. Mindezeket osztá­lyonként azon egy oktató tanította, ki egy s más tárgy­ban szakférfi vagy bár némileg beavatva nagyritkán volt s lehetett, de ha volt volna is, a többi tárgyat sze­retet és lelkesség nélkül adta elő. Megtanultatta, mí­g az emberivadékokon át nem változott, úgynevezett elő­írt tankönyvekben állt; Megtanultatta inkább az em­lékező, mint az ítélő tehetséggel, így készülve, vagy helyesben készületlenül lépvén át a gymnasium növen­dékei a lyceumok, akadémiák, az egyetem bölcs­észeti osztályaiba: várjon lehetett-e itt a felsőbb tudományo­kat, az egy történelmen kívül, máskép mint elemileg adni elő ? Összes ereje pedig az egyetemi oktatásnak a gyakorlati karokban pontosult össze: a gúla alapja sem elég tág, sem elég szilárd nem volt. Hallom a czá­­foló választ: „És mégis — mondják — mennyi derék, jeles, sőt kitűnő férfit mutat fel a magyar tudomány e rendszer hosszas virágzása alatt és daczára.“ Igen ura­im ! de egyes jelesek léte nem czáfolja meg egyete­mes hátramaradásunk tényét, mely minden téren tagadhatatlan, s melynek meg nem hamisítható tanúja s emléke hazai irodalmunk! Igen is, egyes, bármi számos jelesek léte nem csillapíthatja le a pa­naszt, melyet annyi becses évek elvesztése felett mél­tán emelhet az öntudatra ébredt nemzet. Igaz, mind­nyájan, kik tanítunk és írunk, a régi rendszer emlőin nőttünk fel, de, uraim, kik a tudományos műveltség magasb lépcsőjére vergődtek, ez anyai tej mellett nem éltek-e idegen táplálattal még többel? T. i. a külföld tudományos életének szelleme átfuvalt hozzánk is, egy­­egy magot, mint a szél a plántákét, elhullatott itt is és kikeltek azok, ki, igen is, intő jelül a pusztában, hol s merre volt légyen a tudományosság igaz hazája — ha-­ tárainkon kivül. — Nem bocsátkozom itt egyetemi ré­­­­gi állapotaink részletes bírálatába, de korántsem az­ért, mintha tanácsos volna az egyetem előbbi tanerői­ről hallgatnunk, nehogy igazat szólva szigorúak s szer­­retetleneknek láttassunk elődeink iránt, valóban nem; s a hazai tudományosság csúcsai legnagyobbrészt ez egyetemé voltak, s ha feladásom volna ez anyaintézet tudomány­o­s irodalombeli történetét előadni, tekintve különösen az e térnek állandóan, és csak szromonként fel-felderült, borongó egér, tisztelettel, sőt büszkeség­gel járulhatnék a visszaemlékezés munkájához. De szabadok nem voltak ők szellemük kincseiosztoga­tásában, nem a tárgyak megválasztása, nem azok ke­zelése, nem azok kiterjedésének meghatározása körül: mindez reájok volt parancsolva, sőt magok oly seké­­mákhoz kötve, melyektől csak félve távozhattak el, oly korlátok közé szorítva, melyeken tágítani nem az ő hatalmukban állt. S h­a ezért tanításaik gyakran, s szinte legtöbbször tanításaik sikere is, tudományok s irodalmi érdemükkel nem állott arányban. S mindez természetes, mert a rendszer szerint az egyetem böl­csészeti kara csupán a gymnasium egy magas­ osztá­lya volt, azon gymnásiumé, melyben akkor legjelebb ifjú az, ki legjobb emlékező tehetséggel bírt. Ez időket, uraim, az 1848. év örök sírjába te­mette. Kimondatott a szaktanítás nagy elve a gymnásiumra, a ki a tanszabadságé az egye­temre nézve, s mindkettőt vallotta, fentartotta, sőt mire a megelőzött magyar kormány rá nem ért, a rá követ­kezett nem magyar kormány bővebben kifejtette, a miért neki szintetlen hálával tartozunk. A szaktanítás a tanítókart az instructori színvonalról a szakférfiaké­ra emelte fel, s rövid időn láttuk, h­ogy nem a képesség hiányzott gymnásiumi tanárainknál, hanem képessé­gük hasznosítása. Egy század nem mutatott fel ez­előtt annyi derék tanférfit, mint e másfél évtized, s itt nem csak számokra hivatkozom, irodalmi mű­vek szá­mára , hanem az ifjak dolgozataira, milyeket nem ke­veseknek a jelenlévők közöl lehetett alkalmunk látni, s a köz­vizsgálatokra, melyeknek bizonyosan még töb­­­­ben voltunk tanúi, s tanúi úgy a tanárok készü­ltségé­­­­nek, és sokszor gyakorlati virtuositásának, mint annak, hogy az ifjak nem csak recitálni, hanem gondolkodva s ítélve elsajátítani tanultak ; a miért az egyetemre­­ nem csak bizonyítványokat, hanem képes éltséget is hoznak, bármely tudományt felsőbb álláspontról fel­fogni.— S itt őket a már szabadegyetem fo­gadja. Bevezetve t. i. a bölcsészet, a természettan, a történelem, philologia s irodalom elemeibe, azoknak egy és más ágait, részeit, egyes fontos kérdéseit külön collegiumokban, bőves, tudományosan fejlesztő s­ok adatoló, sőt kútfőszerű módszer szerint hallják fejte­­gettetni, s ez után nem csak a tudomány tartalmát, ha­nem a tudományt megalkotó vizsgálat és gondolkodás módját is elsajátítják. Nem csak, hanem e rendszer a tanításra kedvet és hivatást érző minden tudós előtt megnyitván a tért, magát egy vagy más szakra habili­­táltatni, ez által nem csak a mindig Üdvös versenynek nyílik it, hanem azon egy tudománynak többféle állás­pontokból vagy különböző irányokban hirdetésére, sőt oly szakok előadására is, melyeknek megalapított tan­székeik nincsenek, különösen pedig számos, tudomá­nyosan vagy gyakorlatilag fontos specialitásoknak is, melyek képzelhető végtelen számára a leggazdagabb állam sem vétetik igénybe sehol. Ez intézmény jótéte­ményéből nem csak több párhuzamos tanfolyamok folynak már is mind a három világi karban, hanem számos oly tárgyakról találunk újabbkori tanrendeink­­ben előadásokat, melyek eladdig soha ez egyetem tanszékeiről le nem hangzottak. Érdekeltség gerjed minden irányban, s nem csak a gyakorlati tudomány­­karokban, hanem a bölcsészetiben is, mely főleg az általános műveltségről gondoskodik. A siker kétségbe nem vonható. Ne akarja senki e dicső intézmény feletti hazatlas örömünket a hanyagok emlegetésével elkese­ríteni. Ilyek voltak és lesznek, minden rendszer mel­lett De mi a tanszabadság következményeiül t­é­­nyekre mutatunk. Az államvizsgálatok, a szigorla­tok, a tanárvizsgálatok, az egyetemi pályamunkák, az új rendszer növendékeinek, az előbbiekhez mérve, ma­­gasb állásáról, fejlettebb s önállóbb ítéletéről, a tudós vizsgálatokba is beavattatásukról tanúskodnak, mik mellett hadd hivatkozzam még segédintézeteink mind buzgóbb használtatására is, melyek közöl többek he­lyett csak könyvtárunk azon egy tényét említem fel, mely szerint 1851 óta, midőn a látogatások száma Lapszemle Az „OSl 0. Post“ a szőkébb s tágabb reichsrathra vonatkozólag következő észrevé­teleket tesz: „A külföld tudja, hogy az ausztriai parlamentben a birodalom egyik része nincs képviselve,­­ hogy most Erdély megjelenése által a reichsrath számszerűtt és erkölcsileg is megerősödött. De hogy az „engere“-ből most „weitere“ lett, az a külföldi embernek nem igen tud a fejébe férni. De hiszen e tekintetben nekünk osztrákoknak is vannak kérdéseink, miket csak a praxis oldhat meg. Ez alkalommal csak a dolog mulattatóbb oldalát akarjuk szemügyre venni. A szűkebb reichsrathnak mostani,, Entpupping“­­ja a szélesbre, a két ház elnökének is sok fejtörést fog okozni. Tudva van, hogy a reichsrath azon tagjai, kik e testület teljességét most megszerzik, oly kérdésekben, melyek a szűkebb gyűlés illetősége alá esnek, nem bír­nak szavazattal. Például, a most szőnyegen lévő hono­sítási törvény tárgyalásakor az erdélyi reichsrath urak csak a tartományi gyűlések követeinek számára fön­­tartott karzaton mint hallgatón lehetnek jelen. Tehát mind a követek­, mind az urak­­ házában kétféle ülések fognak tartatni. Az egyik félében a gyű­lés mint a gesamtreichsratb fungál, a­hol az erdélyiek is jelen vannak; a másikban a német szláv tartomá­nyok számára szavazzák meg a törvényeket. E tekin­tetben nem lesz nehézség, ha a tárgyakat szigorúan distingválni lehet. Azonban különösen a budget fölötti vita alkal­mával oly tárgyak is szoktak előfordulni, melyek „ve­gyes természetűek.“ Vegyük fel például azon kérdést, mely a pénzügyi bizottmányban legközelebb tárgyalta­tott­ Tudva van, hogy a pénzügyi bizottmány teljes ülé­sében a következő indítvány fogadtatott el: „Kijelenten­dő, hogy a közokt. m­inisterium fölállítása a szükség által igényeltetik.“ A közokt. ministerium hatósága azon­­ba­n csak a szűkebb reichsrath alá tartozó tartományok­ra van számítva, miután az octoberi diploma a közok­tatást a lajtbán­ és királyhágón­ túli országokra néz­ve belü­gyi kérdésnek jelöli ki. Hasonló eset fordul elő az oly indítványok és kivonatoknál, melyek a budget tárgyalása alkalmával az igazságszolgáltatásra nézve előterjesztetnek. Az unterrichtsrath dotatiója a teljes reichsrath elé tartozik, de ugyan a hatóság belső sza­bályozása és az előtte forgó tárgyak a szűkebb biro­dalmi tanács illetősége alá esnek. Tehát ha az utóbbi dolgok felett kell szavazni, az erdélyi követeknek el kellene a termet hagyniok ? E bajon úgy lehetne segíte-­­ni, hogy a szavazás ily alkalmakkal név szerinti felszó­lítás által történjék. De meg kell vallani, hogy ezen procedúra kissé igen sajátszerb­ leend, úgy hogy ahoz hasonlót más parlament elő nem mutathat. Még ennél is nehezebb és sajátszerűbb fog lenni, ha az erdélyi követek a budget tárgyalásakor, ha Er­dély belügyi, közoktatási és igazságszolgáltatási költsé­gei lévén napirenden, ezen követek szintén indítvá­nyokkal és kivonatokkal akarnának föllépni. Mi törté­­ n Sz. István-szobor indítványozása. Pest, okt. 13. *) Fővárosunk vasárnap Ünnepi szint öltött magára. A tizenhetedik század végén a mirigy annyira pusztí­totta fővárosunkat, hogy százak és százak hullottak áldozatul. A ragályos vész 1691-ben megszűnvén, őseink Ünnepélyes fogadást tettek, hogy hálájuk zálo­gául a Szentháromság tiszteletére emléket emelnek. 1697-ben Fatanics János plébános és Froper­­g­e­r Jakab városbirája alatt a szobor fölállittatott, s 1716-ban Zenner János főbirósága alatt kidiszit­­tetett, s úgy állott 1809-ig, midőn az idők viszontag­sága annyit rongált rajta, hogy leromboltatása és a kőanyagnak eladatása hatóságilag elhatároztatott. Az ebből bejött, körülbelül 6000 forintnyi összeg újabb adakozásokból annyira szaporodott, hogy 1860 ban már 20.000 forintot meghaladna. Ekkor S­z­á­n­t­ó­f­f­y Antal plébános — mint bibornok érsek ő eminentiá­­jának felhatalmazottja — Al­k­e­r Antal hatóságilag­ kiküldött fővárosi tanácsos, Ebner Fidél­ János, vá­­­lasztott polgár, Hild József építész, és Vikus Jó­zsef belvárosi egyház-gondnok bizottmányt képezvén, H­a­­­b­i­g András, bajor eredetű, utóbb bécsi hírneves művészszel alkuba bocsátkoztak, és pedig — mint az eredmény mutatja — szerencsés sikerrel.. A szobor vasárnap avattatott fel. Ő eminentiája pont tiz órakor a harangok zúgása és a taraczkok mo­raja közt megjelenvén, a templom főajtajánál az összes c­erűs, a fővárosi tanács és polgárok által fogadtat­ván, a főoltárhoz vezettetett, hol a Minden­szentek letenyéje megkezdetvén, az Ünnepélyes menet a Szent­háromság-szobra felé indult. Ekkor az ízletesen felsze­relt két sátor alatt a királyi és városi hatóságok kép­viselői már helyet foglaltak, élükön a nagyméltóságú királyi helytartó úr, gróf Pálffy Mór­a excellentiája. A beszentelés végeztével az egész Ünnepélyes menet a templomba indult, hol a pest-lipótvárosi plébános bér­szódét tartott, melyben az Ünnep valláserkölcsi és mű­vészeti jelentősségét kiemelte. Ezt követte az Ünnepé­lyes főmise, melynek bevégeztével ő eminentiája a bel-­ városi paplakba vezettetett, hol a pestvárosi küldöttség I Krászonyi József főpolgármester vezetése alatt meg­jelenvén, ő eminentiájának a Szt. Háromság szobor körül tett fáradozásaiért a főpolgármester a város kü­*) Közlötték ugyan már a Sz. Háromság-szobor föl­­csentelési Ünnepélyének leírását, mindamellett adjuk e második közlést is, főleg azért, mert annak egyik legfőbb részletét, a Sz. István szobor iránti indítványtétel jelene­tét teljesebben, s a közvetlen hatás eleven feltüntetésé­vel adja. Sí.

Next