Symposion, 6 (Novi Sad, 1995)
Horváth György KÖSZÖNŐSZÖVEG (elhangzott: Muzslán, 1995. október 28-án, a Bábel-díj átvételekor) | díjátadások alkalmával a díjazott joga és kötelessége, hogy megköszönje a díjat, így most én is e beszédaktust teszem meg: Köszönöm. Viszont az is a díjkiosztók és a díjat kapó dolga, hogy elgondolkodjanak azon, miért is adják, illetve miért is kapja a díjat. Ennek persze van egy szimpla oldala is, mert nyilvánvaló, hogy a díjazott csinált valamit, a díjkiosztók pedig több csinálmány közül emelték ki azt a bizonyos valamit. De én most mint díjazott annyiban szeretnék csak eleget tenni az utánagondolásnak, mivel magam ellen még sincs túl nagy kedvem értekezni, hogy utalnék egy momentumra: mifelénk, tehát itt, Vajdaságban a magyarok körében mára már minden díj korlátozott érvényűvé vált, hiszen olyan kevesen vagyunk és oly kevesen írunk és pályázunk, hogy a meggondolkodtató abban mutatkozik meg, vajon van-e okunk díjakat, mégpedig ily sok díjat osztogatni és kapni. A díjaknak fedezettel kell rendelkezniük, s garanciát kell felmutatniuk arra vonatkozólag, hogy a kitüntetett emberek, pontosabban munkáik, minőségesek is. Ma én ezt a biztosítékot nem látom. Meg aztán mifelénk az irodalmi jellegű díjak a kelleténél jóval több politikai és kultúrpolitikai indíttatással rendelkeznek. S mivel a magamfajta politikai és kultúrpolitikai véleményére nemigen kíváncsiak sehol sem, esetleg nem maradna más, mint hogy most, e korlátozott nagyságú nyilvánosság előtt mondjam el észrevételeimet. Erre pont e díj kötelezne, amely Szived János emlékére és tiszteletére alapíttatott. Ugyanis éppen Szived életszemléletének, életművének és elsősorban életútjának mondana ellent egy meghunyászkodó, mindenbe beleegyező, a fennállót bármikor reflektálatlanul és kritikátlanul elfogadó magatartás, mely figyelmen kívül hagyná kulturális és közéletünk adott konstellációját. Nem feledhetjük, hogy azok, akik ma holmiféle kiegyezést hirdetnek, egységesítést a sokféleség ellenében, pont ők voltak azok, akik Szived Jánost szó szerint kinyírták. Hogy e díj létrejöhetett, jelzésértékű: talán van remény a tisztaság uralkodóvá tételére a mindenkori pragmatizmussal szemben. A harc azonban még hátravan. Úgy is, hogy magának e díjnak kell bizonyítani létjogosultságát. A harc kimenetelét viszont kétesnek ítélem. Nemcsak amiatt, mert ezen a tájékon egyre esélytelenebb egy etikus életforma és intellektuális bátorság - ha van ilyen - következetes véghezvitele és beteljesítése, hanem amiatt is, mert amíg a küzdelem tart, addigra kifogy alólunk a nép. Az a nép, mely számára írhatnánk, már amennyiben hajlandó lenne olvasni. De ez egy másik probléma. Bábeli zűrzavar ez. Eligazodni benne nehéz, a posztmodernizálódás által felzabálódnak az egykor honos értékek, széttöredezik a világ, s amennyiben nem hamzsol fel bennünket a rend, mi magunk gyarmatosítjuk önmagunkat. Újabb Bábel előtt állunk, s végső soron ez nem túl rossz. Mert, ellentétben a bibliai Bábellel, most pont a nyelv által találhatjuk meg a kivezető utat, bár ez az út hangsúlyozottan privát út. Hacsak a nyelv őrei barikádokat nem állítanak fel új állításainkkal szemben, írni lehet, mert mást úgysem lehet. Jobb a nyelv hálójában szavakat és szálakat fűzve, azaz a nyelv rabságában élni, mint másokéban. (Hogy szebbeket ne mondjak.) Tehát még egyszer. A baj az: itt már csak pozíciókért folyik az öldeklődés. Nem eszmei rendszerek, ideológiák között húzódnak a frontvonalak, melyek mögött értékek, álláspontok, de legalábbis hiedelmek lapulnak, és melyeknek megmaradása, illetve meghonosítása a cél. Itt szinte már mindenki rossz nietzscheánussá vált, mert ugyan az örökös harcban, az állandó felülemelkedésben és főleg a felszínen való úszkálásban találják meg magukat és hivatásukat, de elfeledik, hogy át kellene már értékelni a helyzetet és a komor, dicstelen ügyeket. Új szótár kell. S lehetőleg olyan értékeket kellene megalapozni, melyeknek bástyái -