Szabad Föld, 1970. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

2 Viharos temetés Irta: Sásdi Sándor A falumbéli R. Jánost kisko­romban nagyon szerettem. Öz­­bőrnadrágot viselt, olyat, ame­lyiken látszott a serték helye. Odaült közénk, gyerekek közé és mesélte, az Érczi-erdőn ho­gyan leste meg, hogyan lőtte agyon a nagyszarvút, mennyi pénzt kapott az uraságtól a combja húsáért, pedig éppen hogy annak az erdején került puskavégre. Úgy beszélt velünk, mint a felnőttekkel. Ha össze­veszett a feleségével, az istálló­­küszbön kuporogva, nekünk mesélte: „Szünet nélkül jár a szája, mint a réce feneke ... Be­szélj, beszélj, bolond — gondo­lom magamban —, de ha egy­szer elunom, olyan szent, mint a mai nap, hogy megszorítom a torkát és nem is kicsit...” R. János bácsi temetésen együtt énekelte a kántorral a búcsúztatót, gyüdi búcsúra za­rándokolva, e menet élén vitte a szűzmáriás kék lobogót és mindenkié közül kiösmerszett gyönyörűségesen rezgő hangja: „Égi Szűz virág, áldjon a vi­lág ..Heti gyónó-áldozó lé­tére, pontosan eljárt misére, li­tániára, Gundy plébános úr reá hivatkozott, mint jó példára, de a felszabadulás után — ezt még a magam tapasztalása szerint mondom — hirtelen hátat for­­dítsts az anyaszentegyháznak. U­gyan, hogyan sem, ő lett a földig­énylő bizottság elnöke és — ezt is a saját szememmel láttam — sógorságot, komasá­­got nem tekintve, igyekezett igazságosan kijelölni a parcellá­kat. Ötvenhat után neki kö­­szönhető, hogy a szétszéledt nyájat hetek alatt sikerült ösz­­szeterelni, sűrűn hangoztatván kedvelt szavait: „Ésszel éljünk, emberek...” Két évvel ezelőtt láttam utoljára. Jól elhagyta a hetvenet, ő volt a komplexbri­gád vezetője, ami nemcsak ab­ból állt, hogy dirigálta a bri­gádbelieket, de a kaszával, ka­pával a kezében — ha nem is állt a sor elején, de nem dőlt ki előbb, mint a fiatalja. Egykori játszópajtásom, V. Péter, akivel ma is tartom a ba­rátságot, időnkint levelet me­neszt a címemre, abban megír­ja, kinek a koporsóját eresztet­ték le az ecetfás temetőben, ki­nek a lánya­ fia tart lakodal­mat, nem hallgatván el, hogy némi torzsalkodás adódik a téeszben, de a szárazság ellené­re munkaegységenként húsz fo­rintot fizetnek, és ha a kukori­cában nem csalatkoznak, lega­lább 45 forint lesz egy munka­egység értéke. Éppen eme utol­só levelének végén, utóiratként szerepelt: „Továbbá tudatom veled, hogy R. János bácsi, aki­nek őzbőrnadrágját valamikor annyira megcsodáltuk, a végét járja, az orvos szerint: napjai megszámlálóitván .. — Én vagyok, életnagyságban én — roppan elém tegnap egy­kori játszópajtásom, szívből ör­vendezvén neki, habár az ő ar­cán látom saját öregedésemet. A legkisebb leányunokája a nyáron érettségizett, augusztus elsején mu­­­rkába állt az egyik kispesti patikában, 800 forint kezdő fizetéssel, és két évig he­tenként kétszer iskolába jár. Ki tiszteltet, ki küldi az üveg mé­zet, ki a Kálmán-körtet, majd részletezése olyan események­nek, amelyeket családombeliek értetlenül hallgatnak, de annál fontosabbak a számomra. Vé­gül: — Amíg el nem felejtem, azt, ami — látásodon kívül — jöve­telem fő célja. Anna-napkor te­mettük az őzbőrnadrágost. Az előzménye olyan, hogy újságba­­való történetet kerekíthetsz be­lőle ... Megpróbálom. Ágya körül a két lánya, az unokái. Az, akit fenyegetett, hogy a torkát megszorítja és nem is kicsit, megelőzte őt a ha­lálban. Juli a nagyobbik fiát noszo­gatja:­­ — Fuss el Jani bátyádhoz, va­lamelyik fogatos hozza el a pa­pot. — Nem gyónok. Hangosan mondja a két szót a haldokló, a kisebbik lánya, Vilma, simogatja a kezét: — Meggyón, édesapám, amiatt még meggyógyulhat, az ősszel szedheti a brigádjában a kuko­ricát a margitmajori darabon... — Nem gyógyulok, meghalok, lányaim, de nem kell a pap, eligazítom én az Istennel a ma­gam dolgát... A fehérre meszelt mennyeze­tet nézi, hirtelen felkapja a fe­jét, de vissza is ejti a szép, tisz­ta párnára: — Nem a papnak, néktek mondom, mert így ... így köny­­nyebb ... így ... így valame­lyest megkönnyebbedek ... Ré­gen, legénykoromban, elloptam Buda Marci gyöngyháznyeles zsebkését... Biczóék padlásáról két zsák búzát... Vilma a legénysorba csepere­dett unokákat biztatja: — Eredjetek dolgotokra, a holnapi piacra szánt paprikát szedik a brigádbéliek... — Maradjatok — pusmogja az öreg — hallják meg a többit is ... A bisztricei koldust berú­­gattam, kivettem zsebéből az ezüst ötkoronást... a vonaton, amikor láttam, olyan mélyen alszik, hogy fogdoshatom a ke­zét, az abaligeti alagút alá érve, lehúztam ujjáról a gyémántos gyűrűt... A pap kertjéből nya­ranta én hordtam el a diny­­nyét... Amíg a pécsi boltos a portékát mérte, az üveg alól ki­vettem a csomag zsebkendőt... Anyátok rojtoskendőjét se pén­zért vásároltam... Kár volt a cigányt bántani... a téesz mag­tára mögé, a csalánba, én dug­tam el a három zsák naprafor­gómagot, hogy este hazavi­gyem ... Három éve a két zsák korpát... Azóta semmit... ta­lán azért, mert megöregedtem... Vagy, ki tudná, miért... így va­lahogyan Bajusza eltakarta a száját, szeme becsukódott, vékony ujjú két keze mozgott a legtovább; furcsán, mintha különvált vol­na megmerevedő testétől. Temetése napján — így mond­ja gyerekkori játszópajtásom — olyan szél kerekedett, hogy a három koszorút lesodorta R. János aranybetűs koporsójáról. nff­' Motorbicikli jön a falu felől. Berregés, puffogás — aztán hir­telen csend. De csak néhány má­sodpercig. Újra motorzajtól han­gos a táj, a motorbicikli megfor­dul, indul visszafelé és belefúr­ja magát a Bakony csendjébe. Ennyi idő alatt egy automata se tölthette volna tele az üzem­anyag-tartályt. Ez a kút pedig nem automata. Bokrok között a faluszéli ház, amelyben a kút kezelője lakik, onnan kell elő­hívni. Nem megy az ilyesmi gyorsan. Otthagyom megfigyelő­­helyemet, felderítő útra indulok A kutat megközelítve látom rajta a táblát. Alenzin mini-s A ház udvarán mintha rám várna az asszony. Bemutatkozik. (— Mü­ller Imréné vagyok. — A kút kezelője? — Igen!) Mondom neki: kérek ötliter keveréket. De látja rajtam, hogy jó szóval is megelégszem, hát beljebb tessékel. Közben már tájékoztat (— Másfél hete várom, a benzint, az uram tegnap is telefonált Pétre, azt válaszolták: a Bala­­ton-part most előrébb való.) Pe­dig nem „búvóhely” már a Ba­kony mélye, nem lovak porosz­­kálnak útjain, bujdosó betyá­rokkal, hanem motorbiciklik, autóbuszok, gépkocsik, trakto­rok, kombájnok. Jómódú téeszek gazdálkodnak a falvakban, a kö­zelben itt a balinkai bánya, la­kótelepével. A Balaton-partról mind több turista „merészkedik” a Bakony „rengetegébe”.­­ a gépjárműveket nem takarmány táplálja, hanem üzemanyag, gáz­olaj és benzin. Kellenek hát a töltőállomások az utakra. Negyedszázada még csak a városokban tankolhattak a gépkocsivezetők. Ha üzem­, anyaguk a Bakonyban valahol elfogyott, leshették szerencséjü­ket. Ma az ÁFOR Móron és Zir­­cen is üzemeltet töltőállomáso­kat, a két helyiség között pedig három faluban, Csetényben, Ba­­konyszombathelyen és itt, Ba­­konycsernyén az ÁFÉSZ kezelé­sében törpekutakat. (— Ez itt mikor létesült? — Hét éve.) Az Általános és Értékesítő Szövet­kezet tagjai annak idején saját zsebükből járultak hozzá a kút felállításához. Akkor úgy lát­szott: kielégíti az igényeket. Csakhogy egyre nőnek az igé­nyek. (— Mennyi benzint tud tárolni? — Négyezerötszáz litert — És az meddig elég? — Még három hétig se, a negyedik hé­ten már mindenkit elküldhetek.) Ugyanakkor újabb igények je­lentkeznek. A törpékét csak keveréket szolgáltat, a motorbiciklihez az jó, még a Trabant, vagy a Wart­burg is megelégszik vele, de más járművekkel már be kell menni Mórra, vagy Zírcre, s mindegyik több mint húsz kilométer . És terjed már a Bakonyban is a fű­tőolaj használata. (— A múlt télen elkezdtük az árusítását, 20 ezer litert adtam el, de több fo­gyott volna, csakhogy nem volt megfelelő tárolóhely, s betiltot­ták az árusítást.) Hiába piroslik hát az út mentén, ha ellátása nehézkes, választéka nem kielé­gítő. ,,Ki«l»olá*"-hálózat Még Székesfehérvárott bekuk­kantottam az ÁFOR 2. számú tájegységének központjába. Az ország legnagyobb körzete tarto­zik ehhez a központhoz: 92 töl­tőállomás, 32 kirendeltséggel. A törpekutak száma is 32, ezek ál­talában kisebb falvakban talál­hatók és az ÁFÉSZ, mint vi­szonteladó kezelésében működ­nek. Afféle „kisbolt"-hálózat ez, üzemanyag-ellátásunk vérkerin­gésében. A tájegység üzemanyag-ellá­tottságáról a központi telep áru­forgalmi vezetője, Kléber Pál tájékoztatott. (­ Üzemanyaggal bőven rendelkezünk, munkaerő­­problémánk sincs.) De a főváro­si körzet után itt a legnagyobb és a leggyorsabb a forgalom emelkedése. Iparvidékek és ide­genforgalmi tájak tartoznak ide, a fejlesztés elsősorban ezeket szolgálja. Emellett az újonnan jelentkező igények kielégítése is erősen terheli a 2. számú tájegy­ség központi telepét. Erre csak egy példa: tüzelőolajból az 1968—69-es idényben 2283 ton­nát, az elmúlt télen pedig már 5685 tonnát forgalmaztak. És a most következő télen hasonló emelkedés várható. (­ A prob­lémák főleg a tárolóhely, a hor­dókapacitás és a szállítás terén mutatkoznak.) Ezért­ a falusi üzemanyagellátáshoz az eddigi­nél szorosabb és szélesebb körű kooperációra van szükség a vi­szonteladókkal. Ezt tükrözik egyébként or­szágos viszonylatban az ÁFOR negyedik ötéves beruházási ter­ve is. A 400 új töltőállomás lé­tesítése, a többszáz tankautó be­szerzése mellett, a kisebb tele­pülések szintén növekvő igényeit a viszonteladói hálózat sűríté­sével kívánják­ kielégíteni. Az ÁFÉSZ a 2. számú tájegy­ség területén számos törpekutat üzemeltet már. Korszerűsítésü­ket, bővítésüket azonban egye­dül nem tudja mindenütt bizto­sítani. (— Szívesen vesszük a falusi gazdaságok, téeszek je­lentkezését is, de azok egyelőre még nem nagyon tolonganak Pedig segítenénk őket szakmai létesítésében. A tájegységünk 32 törpekútjából mindössze három iránt mutatkozik effajta érdek­lődés.) A három érdeklődő egyi­ke a bakonycsernyei Málnater­melő TSz. I’sty jelentkező A téesz irodájában Udvari Imre főkönyvelő fogad. (— Igaz a hír? — Igen, mi komolyan el­szántuk magunkat, hogy benzin­állomást létesítünk.) A téesz üzemanyagraktárában egyelőre csak az erőgépek tankolhatnak. És azok is csak reggel, mert a magtáros kezeli azt is, napköz­ben pedig annak máshol van dolga. Ha a téesz benzinállomá­sa elkészül .—A terv már kész, az építkezés 219 ezer forintba kerül, két 25 köbméteres tartályt építünk, gázolajnak és benzin­nek.), akkor egy embert külön ráállítanak a kutak kezelésére A gépműhely előtt, a főútvonal mellett építik meg a benzinállo­mást, kis műanyagtetős épület­tel, s akkor aztán nem kell a személykocsikkal se Mórra, vagy Zírcre menni benzinért, a környező téeszek is jöhetnek ide gázolajért, s az országút utazói se találnak a kútra függesztve táblát, ilyen felirattal: „Benzin nincs”. Ám egyelőre a falu másik vé­gében még ez a felirat fogadja a tankolni szándékozó gépjár­műveket. Szűts László Kérek öt liter keveréket! SZABAD FÖLD 1970. AUGUSZTUS 2. Esőköpeny csuklya nélkül A Szamos árterülete még mindig olyan, mint egy hatalmas, szikkadt, megrepedezett tenyér. Az ország legkérgesebb tenyere. Fehérgyarmat néhány eltűnt utcáját már felhalmozott jégkukások jelzik. Két hét telt el azóta, hogy visszaérkeztem Fehérgyarmat­ról, az építőtáborból. Azóta ki­cserélődött a tábor. Sokan már a vállalt két hét letelte előtt hazamentek. Meséltek is sokat. Általában rosszat. — Szervezetlenség. A víz fertőzött. Munka nincs. A han­­­­gulat rossz. Az építés lassan megy. S mit mond a tábor vezetője, két hét után? — Most már egyre kevesebb az állásidő. Jelenleg 206-an va­gyunk. Külföldiek is dolgoznak a táborban. Érkezett egy cso­port Jerevánból: tizenhárom fiú és négy lány. Aztán jöttek Irkutzkból: tizenkét fiú, hét lány, és Krakkóból tizenöten. A krakkói csoportban 8:7 a fiúk javára. — Tehát, mégiscsak „vegyes” lett a fehérgyarmati építőtábor. — Igen. De a lányok is dol­goznak. Épp úgy rakják a vago­nokat, mint a fiúk. — Tudtad, hogy jönni fognak? — Nem. Csak jöttek. — Ez szervezetlenség? ★ — Már éjszaka is dolgozunk. Valamivel jobb a munkaszerve­zés, mint két héttel ezelőtt. Per­sze ehhez hozzájárul az is, hogy most csak kétszázvalahányan vagyunk, és­­ nem háromszáz­­nyolcvanan. Három brigád dol­gozik éjjel, kint a telepen... Har­minchét ember. Négyen pedig a tábort tartják rendben. Állás­idő? Most már lényegesen ke­vesebb van. Ha nincs rakodási munka, akkor teleprendezést végzünk. Most már nem ragad be teherautó a sárba. Legalább­is a telepen. Tőle tizenöt méter­re lehet, hogy néha leragad egy­­egy kocsi. — S ez igen nagy baj. Nem megy a szállítás. Pedig új te­herautók is érkeztek már. De — egyszerűen — olyan állapot­ban vannak az utak, hogy szin­te képtelenség téglát, meg egye­bet fuvarozni rajtuk. — De az biztos, hogy valami­vel szervezettebben megy már minden. Az első két hétben itt valóban nagy fejetlenség volt. Akkora, hogy meg kellett vár­ni az új turnust, hogy valamit segíteni tudjunk. Most már jobb. — A MÁV? — A MÁV. jelenleg 20 ezer vagon lemaradásban van. ★ — Az idő sem jó. Sokszor esik az eső. Esőben persze nem dol­gozunk, mert­ adnak ugyan eső­köpenyt, de sajnos nincs hozzá csuklya. Enélkül meg nem lehet dolgozni, mert az ember nyaká­ba csorog a víz. Tehát: állásidő. Meg is kérdeztük X.-et, hogy miért nem adnak csuklyát? (Ha ugyanis adnának — lehetne eső­ben is dolgozni.) Ezt felelte: „A Munka Törvénykönyv nem írja elő, hogy az esőköpenyhez csuklya is jár”. — Őrültség ... Ilyen is van. ★ összefoglalva: Az ár, a tragédia esetleges és közvetlen veszélye teremtette hadiállapotszerű szervezettség — felbomlott. Ez igazság. Fe­hérgyarmaton mondta az egyik egyetemista: úgy látszik a szer­vezők lazítanak. Pedig ezt nem engedheti meg magának senki, ezt nem enged­heti meg magának az ország. Télre házak kellenek. Csak Fe­hérgyarmaton 8—900 házat kell újjáépíteni, illetve kijavítani. A jelenlegi munkaszervezési és szállítási „tünetek” nem mu­tatják a várt pozitívumokat. Bánki Péter M­­össszetet Bars megyében jártam és el­készültem arra, hogy komoly vi­tatkozásra, érvelésre lesz szük­ségem a 9. sz. Autóközlekedési Vállalat fő-fő emberénél. Mert egy percig sem volt vitás előt­tem, hogy Kunszabó Jenőné kis­­bugaci olvasónk nemrég írott levelének minden sora igaz. Az állt abban, hogy körülbelül egy éve kaptak egy „piacos” busz­járatot, amelyik kedden és pén­teken 11 óra tájban indult visz­­sza Soltvadkertről. Addig elad­hatták az eladnivalót, megvehet­­ték, amit odahaza nem árul a bolt, és délre mégis hazaértek. Nos, az új menetrend életbelépésével ez a jó busz­járat megszűnt. Csak Bó­­csáig közlekedik, ők meg vagy megvárhatják a délután három­kor induló járatot, vagy gyalo­golhatnak 8—9 kilométert. Hál’istennek, nem kellett vi­tatkoznom, jóformán szólnom is alig. Bodnai Sándor, a 9. sz. AKÖV felelős embere még mi­előtt részletesebben hozzáfog­tam volna a beszélgetéshez, elém tette a vállalat menetrend-mó­dosítását. Ebben pedig az áll többek között, hogy a Kiskőrös— Bocsa—Abonyi-major autóbusz­­vonalon Bocsa tanácsháza és a Halasi-útelágazás között keddi és pénteki munkanapokon újra közlekedik már a piacosokat ha­zahozó autóbuszjárat. Köszönet és elismerés a gyors intézkedésért! Pályiné

Next