Szabad Föld, 1971. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-03 / 1. szám

«■ ^10^ ,tárgynyeremény« {12. oldal) ftj XXVII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 20 OLDAL. ARA: 1.20 FT 1971. JANUÁR 3. \ / ­-----­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­--­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­----­------------------------------------­­----­­­­-­­­--­­-----­­­----­­­-­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­-------------­ MAGYARORSZÁGI VÁLTOZÁSOK ÍRTA: DR. ORTUTAY GYULA Népünk néhány évtized múl­va ünnepli 1100 éves évforduló­­­ját annak, hogy ősi hazájából vándorútra kelve 1196-ban mai hazájában megtelepedett. A finnugor eredetű és türk­ népek által megszervezett magyar nép századokig vándorolt, míg jelen hazájába érkezett. A földműve­lést már ismerő lovas-nomád nép, a magyar, nehezen szokta meg új hazáját, s nehezen illesz­kedett a kialakult európai feu­dális rendbe. Hosszú évtizede­kig tartott a hadi kalandozások korszaka, a magyar lovas hadak eljutottak francia, olasz földre, a németek rettegték, s közép­kori latin mondás volt „a sa­­gittis Hungarorum libera nos, Domine!” — az Istentől kértek menedéket a nyilazó magyarok elől. Ez volt a kezdek Hosszú évszázadokon át ma­gányosnak, idegennek érezte magát új hazájában a magyar nép. A hatalmas germán és szláv nemzeti egységek között a magyarság, bár mindegyre ke­reste a kapcsolatot Európa né­peivel, mégis újra meg újra éreznie kellett magányát, külön­állását. A nagy mongol betörés idején IVI. Béla királyunk két­ségbeesett levelet írt a pápához, rámutatván arra, hogy a magyar nép magányos itt, Európában, senki sem tekinti testvérének. „Egyedül van az én népem” — ez a kétségbeesett kiáltás fogal­mazódik meg IV. Béla levelében és ez a fölfogás évszázadokon át kísérte a magyar népet. Poli­tikusok, írók, tudósok vallották ezt a nézetet — de erről hadd szóljak még, mert ez az alap­vető magányérzés változott meg 19­45-ben, felszabadulásunk ide­jén s ez az egyik leglényegesebb változás. A magyar nép ma nincs már egyedül. Azokról a megtörtént válto­zásokról és azokról­ a kibonta­kozó tendenciákról szeretnék szólni, amelyek az 1945 előtti és mai világunkat elkülönítik egy­mástól. Nem vádiratot készítek a múlt ellen: a valóság tényei­­re és a mögöttük levő társadal­mi igazságra szeretném felhív­ni a figyelmet. Magam néprajzi kutató, folklorista vagyok, ez a szakmám — és politikus is. A változások érzékeltetésére két megközelítési módot válasz­tottam: először néhány statisz­tikainak tűnő szembeállítást, másodszor a változások néhány, szerintem lényegesnek vélt vo­­­­nását hangsúlyoznám. " 1938-ban hazánkban a lakos­ság 57%-a a mezőgazdaságból élt s nem tett ki 30%-ot a mun­kásosztály. 1965-ben a szövetke­zeti parasztság már csak 29%, és a munkások és alkalmazottak­­ aránya már 67%-ra emelkedett, tehát a társadalom szerkezete lényegesen megváltozott. 45 előtt hazánk jellemzésére, a pa­raszti nyomorúság jellemzésére a „hárommillió koldus országa” kifejezést használták. Kiderült, hogy nem jogtalanul. Ma viszont — s ezt bátran állíthatom — nincs koldus Magyarországon, társadalmi-gazdasági okokból senkinek sem kell koldulnia — a nyomorúságnak azt az alvi­lági szintjét, ami jellemző volt a két világháború között is, el­tüntettük. 1945-ig a magyar ipar jelen­tős része magánkézben volt, csak néhány területen volt ál­lami tulajdonban (az államvas­utak, az energiaszolgáltatás egy­­egy területe stb.). A földtulaj­don megoszlásáról pedig azt mondották, hogy az­ Európa egyik legfeudálisabb jellegű bir­tokmegoszlása. Csak néhány adatot erre: 1938-ban az 5 kat. holdnál kisebb terület a föld­­birtokosok 63,1%-ának volt a kezében s ez csupán a művel­hető terület 10,1%-a volt; az 5— 10 kat. holdas birtok a birtoko­sok 16,3 ° ’o-ának a kezén s a föld­terület 9,2%-ára terjedt ki. Vi­szont — hogy néhány adatot át­ugorjak — a 200—1000 kat. hol­das birtokok a birtokosok 0,4%­­ának a kezén voltak s ez a te­rület 13,2%/o-át tette ki, míg az 1000 holdnál nagyobb birtok a birtokosok 0,1%-ának a tulajdo­­nában volt, s ez tette kei a mű­velhető terület közel 30%-át. Volt néhány olyan nagybirtoko­sunk, akinek a kezén százezer­nyi holdas birtokok voltak, amíg százezrével keresték a munkát a föld nélküli parasztjaink, akik néha a legnagyobb­ dologidőben is munka nélkül lézengtek — nemcsak azt nem tudták, hogy a rideg télben hogyan élnek majd családjukkal, de a termő nyári-őszi időn sem tudtak ke­nyeret adni gyermekeiknek. 1945 után két alapvető válto­zás következett be, több hul­lámban s nem is mindig jó szer­vezés után. 1945-ben megszűnt a nagy- és középipar magánkéz­ben, Iparunk döntő része állami ipar lett s a nagy iparvállalatok igazgatásába közvetlen beleszó­lása van a munkásosztályunk­nak. A mezőgazadság átszervezése kollektív, szocialista gazdálko­dássá több fokozaton át történt — nem viták és viharok nélkül. 1945 márciusában a világi és egyházi nagybirtokot a föld nél­küli és az 1—2 holdnyi kisbirto­kos parasztságnak juttatta a földosztási törvény. Az ország területének 34,6%-át kapta meg több mint 642 000 család. Majd ezek a kisbirtokos parasztok megalakították mezőgazdasági szövetkezeteiket, és kialakultak a nagyobb, ún. állami gazdasá­gok, ez azonban az összes me­zőgazdasági területnek alig több mint 10%-a. A néhány holdas paraszti birtokok kollektív me­zőgazdasági üzemekké, szövet­kezetté szervezése nem ment könnyen: a parasztság azt hit­te, jogait veszíti, alig megszer­zett birtokocskáját veszíti el. 1949—54 között a szövetkeze­tek szervezése nem is volt ered­ményes, a megművelt terület alig 27%-ra terjedt ki s a pa­rasztság a maga jövőjét bizony­talannak látta, a mezőgazdaság terméseredményei egyre hányatt­lottak. 1953—61 között nagy po­litikai feladat volt parasztsá­gunk meggyőzése, hogy a mező­­gazdaság termelékenysége, a pa­rasztság életszínvonala egyaránt a közös szövetkezeti gazdálko­dástól függ. Nehéz, sokszor in­dulatos viták után a parasztság elfogadta érveinket, és alig né­hány ezrelék kivételével ma már egész parasztságunk vagy tsz­­ben, vagy állami gazdaságban dolgozik. Ma az bánkódik, aki megmaradt egyéni birtokában: látja, zsákutcában van. A ma­gyar mezőgazdaság termésered­ményei 30—70%-kal haladják meg a legjobb békeévet, a pa­rasztság életszínvonala jelentő­sen emelkedett, nem is hasonlít­ható össze a múlttal. Jellemző különben az is, hogy az ország településeinek 44%-a városi jellegű településsé válto­zott. Megváltozott hazánkban az utóbbi évtizedekben a nemzeti jövedelem elosztása is. Mint m­ár említettem, 1945 előtt társadal­munk szerkezete fáiig feudális, félig kapitalista jellegű volt. Az alacsony fizetésű, kiszolgáló tisztviselőréteg fölött egy igen vékony réteg élt igen magas életszínvonalon, jövedelme je­lentős részét külföldre vitte. Ez a vékony földbirtokos és tőkés arisztokrácia döntött a nemzeti jövedelem fölött. A munkásság több mint 10%-a állandóan munkanélküli volt, segélyből, alkalmi munkából tengette éle­tét. A paraszti napszámbér az 1937—38-as hivatalos statiszti­kák szerint 80 fillér és 1 pengő közt váltakozott, ami a paraszti szólás szerint „éhenhaláshoz sok volt, megélhetésre kevés”. 1945 előtt hazánk, főként az öregek, betegek száméira a lét­bizonytalanság országa volt. 1910-ben a nyugdíjasok száma 31 000, 1920-ban 64 000 volt és számuk még 1941-ben sem volt több mint kb.­1S0 000 — a többi, akinek nem volt magánvagyona, birtoka, a legkietlenebb öregség elé nézett. Pedig ilyenek tették az ország többségét: nem is egy nagy írónk félelmes elbeszélé­sekben írta meg a munkás, pa­raszt öregek kietlen helyzetét: saját családjuk is tehernek érez­te puszta létüket, szinte alig vár­ták halálukat. A felszabadulás után fokozatosan kiterjesztettük az egészségügyi szolgáltatásokat, a társadalombiztosítást és a nyugdíj rendszerét. Gyakorlati­lag ma már az egész társadalom számára biztosított a betegellá­tás, a kórházi kezelés és minden öreg számára biztosítunk, igaz, egyelőre még szerény nyugdíjat. Hadd kapcsolom ide egészség­­­ügyi ellátottságunk változását is. Ez a terület is mutatja egy félig feudális ország megválto­zását. Nem részfeladatokat köz­lök: azokban a megyékben, ahol néprajzi úton jártam, a falusi és tanyai lakosság több mint 60 százaléka nem része­sült rendszeres orvosi ellátás­ban, a szülőanyák 80 százaléka nem kórházban szült, és ezek­ben a nehéz órákban még ele­mi orvosi segítségben sem ré­szesült, ezért aztán igen magas volt hazánkban a csecsemőha­lálozás; különben a két világ­háború között Európában ha­zánkban volt a legmagasabb a tbc. Ma már egészségügyi el­látásban, az orvosok számában felzárkóztunk a modern ipari államokhoz, s ha van gondunk, az nem a csecsemőhalálozás, a tbc, hanem az, hogy a termé­szetes népszaporodás alacsony. Okait most nem elemezném, csak annyit fűznék e témához, hogy a népszapor­odás adatai is kezdenek kedvezőbbre fordul­ni. Csak néhány olyan legfőbb változás statisztikai mutatóit ismertettem, ami arra vall or­szág-világ előtt, hogy valóban új Magyarországról beszélhe­tünk. Szekfű Gyula, a nagy konzervatív-katolikus történet­tudósunk (tehát nem forradal­már, marxista kutató!) írta utolsó könyvében, amely az 1945 utáni változásokat elemez­te: a magyar nép végre hon­foglaló lett saját hazájában végre övé lett az ország, ígéri ez a változásaink lényege. S ha ezekről a változásokról most már nem a statisztikai összeha­sonlítás módszerével szólok, rö­viden még a következőket mondhatom: 1945 óta megszűnt népünk tragikus, pesszimista léterzé­­se, írók, tudósok, politikusok történetfilozófiája, a magányos­ságra, elszigeteltségre ítélt ma­gyar lét immár a múlté. Aligha kell részleteznem: né­pünk megszűnt a szolgák, a jobbágyi alázaté társadalmi osztályok népe lenni. Régeb­ben íróink éppen a megalázott nép szomorú állapotát jelle­mezték mindegyre. Illyés Gyu­la a két világháború közt, 1936- ban írta meg a nagy uradal­mak paraszti népének életét. Abban írja meg, hogy az ura­­dalm­ak intézőinek hogyan is il­lett ütlegelni a 70 éven fölüli parasztokat; parlamentünkben még 1907-ben is azon vitáztak, hogy a földesúrnak joga van-e ütlegelni a mezőgazdasági mun­kást: a vita után jogot­ adtak erre.­ A magyar nép már nem is emlékszik erre a megalázott­­ságra: önérzetes, vitázó néppé vált, néha bizony nagyon is in­gerülten önérzetes, jogaiból nem engedő, s a vitát nagyon is kedveli. S a vita folyik ma hazánkban: irodalomban, mű­vészetben s a közéletben egy­aránt. Nyílt, bátor társadalom­má­­ vált a mi hazánk. A szo­cializmus nem megkötöttséget, nem zártságot jelent számunk­ra, hanem a fejlődés alapja, le­hetősége és ösztönzője. Tudjuk, sok még a gondunk: jó úton vagyunk, a Szocializmus útján. De már nemcsak a ve­zetőit, az egész magyar nép vi­lágosan látja a célt, s egyetért ezzel a céllal. Tiszakécskei fiatalok

Next