Szabad Föld, 1972. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-14 / 20. szám

2 SZABAD FÖLD Soha nem kelt és nem nyugodott le haraggal a nap Nádtetős, kontyos kis ház, előtte a kertben árvácskák, tu­lipánok nyílnak. A belső szobá­ban, az alacsony mestergerenda alatt egy régi fénykép. Bájosan szép, hosszúcopfú menyasszony és egy hegyesre pödört bajszú férfi tekint ránk. Hatvan évvel ezelőtt készült ez a fénykép. 1912. május 12-én, egy vasárnapi napon esküdött örök hűséget egymásnak a tizennyolc éves Miklós Erzsébet és a 24 eszten­dős Benő József. Nagy időt él­tek együtt és most a gyémánt­lakodalmukra készülődnek. Az ágyak tetején már ott szá­rad az aranysárga csigatészta, a menyek készítették. — Jaj Erzsi, milyen házba hoztak! — mondták akkor a nyoszolyólányok. — És lám, az mégis kiszolgált bennünket, mi már innen fogunk elmenni — emlékszik vissza Erzsi néni. — Hogyan kezdődött? — Először azzal jött el a fér­jem a komájával hozzánk Go­­lopra, mert odavaló születésű vagyok, hogy megnézik az eladó tinókat. Aztán az anyósom kere­sett fel és megkérdezte: — Na lányom, mit szólsz a fiamhoz? — Láttam, hogy gatya van rajta meg hímzett kötény, de följebb nem néztem meg — fe­leltem. — Hát lányom, téged jöttek azok megnézni, nem a tinót! így indult el az ismeretség út­ja és házasságban végződött. — Hál’istennek jól sikerült a házasságunk, mert a férjem nem volt iszákos és kártyás, dolgozni meg nagyon szeretett. — Édesanyám arra tanított — emlékezik Benő bácsi —, hogy a nap ne keljen és ne nyugod­jon le nálunk haraggal. És mi eszerint éltünk. Nálunk sohasem történt meg, hogy napokig, he­tekig, vagy hónapokig nem be­széltek egymással. Soha nem mondtam a feleségemnek, hogy én ezt vagy azt a munkát nem csinálom, mert nálunk az volt a szokás, hogy egymásnak szót fo­­gadtunk­ Tudtuk: a családban a széthúzás a legnagyobb átok. — Sokat dolgoztunk együtt — folytatja az emlékezést Erzsi né­ni. — 1913-ban, amikor első gye­rekünket vártuk, előző nap még együtt arattunk, — másnap meg­született Józsi. Négy fiam szü­letett, s amikor picinyek voltak, őket is kivittük a határba. Ami­kor a lányom született, akkor azt mondta az anyósom: hagyd m­ár itthon! De én akkor is ha­­­zaszaladtam délben megszoptat­ni a kislányt. A gyerekek jók voltak, egyik sem iszákos, nem verekedés, aki ismeri tiszteli, be­csüli őket. Egy édesanyának az a legna­gyobb öröme ha ilyenek a gye­rekei. Legnagyobb fájdalmuk, hogy gyermekeik közül egy, István fiuk odaveszett a máso­dik világháborúban. Legutóbb tíz évvel ezelőtt jártunk, az akkor aranylakodal­mát ünneplő házaspárnál. Azóta két unokával megnőtt a család és ma már kilenc fiúnak és leánykának mondhatják: kis­­unokám... Úgy élnek, mint a legtöbb öreg: csendben, békességben. Er­zsi néni még ma is szaporán dol­gozik, jól bírja magát. Benő bá­csi annál nehezebben. Az öt fel­vonás — ahogyan ő nevezi nagy baleseteit — nagyon megviselte. Mert hol a kocsiról esett le, hol a fa tetejéről, amikor a kirajzó méheket akarta befogni. Sokszor törött a csontja, így már nehezen jár­ kés, de lelke töretlen, mert a családi boldogság, a szeretet hatvan év óta honos itt Mező­­zomboron, a Benő portán. Gyémántlakodalmuk alkalmá­ból mi is szeretettel üdvözöljük az idős házaspárt és jó egészsé­get kívánunk egész életükre. Kőműves Gyula Állok az ablakban és azon gondolkodom: lám, igaza volt apámnak, amikor néhány éve azt mondta: „Meg­látod, fiam, az elkövetkező években egyre többet fogsz temetésekre járni.” Ha jól utánanéznék, kideríthetném, hogy odahaza a fél faluval va­lamiképpen rokonságban va­gyok, így tehát a falu öregjei­nek felével is. És az öregek távoznak, egyre többen távoz­nak tőlünk. Most már azok se maradnak, akik az élethez ed­dig a legmakacsabbul ragasz­kodtak. Gábor papa 98 éves volt. Úgy jártam vele, mint a fiam­mal, akinek születésekor elha­tároztam: csecsemőkorának minden megnyilvánulását pa­pírra vetem. Gábor papának emberségét, gazdag életútját akartam papírra vetni. Mind­egyiknél elmulasztottam az al­kalmat. Pedig mi mindenről számolhatott volna be nekem, a csaknem száz esztendős öreg! Fiatal korában, ha lesé­tált a Balaton-partra, a füredi gyógyforrásnál Jókaival, meg Blaha Lujzával együtt hall­gatta a térzenét. Egyike volt a Balaton első hazai hajós­­kapitányainak. Úgy ismerte a füredi szőlőfajták természetét, a borkezelés titkát, mint kör­nyékünkön kevesen. A Bala­­ton-parti ember világának élő lexikona volt. Egy letűnt vilá­got őrzött. Az öregek valamennyien egy letűnt világot őriznek. Az a paraszti életforma, az a falu, amelyben életük java részét élték, mára földbe süppedt, mint valami lakatlan ház. Új gazdasági, társadalmi formák falai közt élnek ma falun az emberek. A régi értelemben vett parasztság kiveszőben van — emlékőrzétben is. Temetjük az életformát és temetjük kép­viselőit. Emberileg ez fájdal­mas — de egyaránt törvény­­szerű és szükségszerű a törté­nelemben is, az életben is. Ko­rok és nemzedékek mindig váltották egymást. Valami azonban manapság mégis más, valami miatt ezek a mai temetések mégis fájdal­masabbak, és ezt a valamit — mulasztásom ellenére — még­is rám hagyta Gábor papa. És erről szeretnék most szólni. Igaz ugyan, hogy a letűnt világról keveset faggattam — de ő erről a mairól annál töb­bet beszélgetett velem. Merem állítani, hogy még kilencven éves korában is fiatalos érdek­lődéssel fordult minden új do­log iránt, de még azon túl is, ameddig amelyik érzékszerve csak engedte. Könyveket olva­sott rendszeresen, ameddig szemmel bírta, tekintete elho­­mályosulásáig nézte a televí­ziót, addig hallgatta a rádiót, ameddig füle fogékony volt a hangra. Amikor még a lába bírta, eljárt a kultúrházba, moziba. Moszkváról kérdezett, amikor onnan hazajöttem, Pá­rizsról, amikor onnan jöttem haza. Véleménye volt a viet­nami problémáról és a magyar termelőszövetkezetekről. Látta a Holdra lépni az első embert és tudta, hol tart az atomku­tatás. Rákja nem volt, de fi­gyelemmel kísérte a rák elleni küzdelmet. Jobban ismerte napjaink magyar irodalmát, mint sok fiatal, s többet törő­dött az emberiség jövőjével. És ez az, ami fájdalmassá teszi elmúlását (és minden ha­sonló öregember elmúlását) számomra. A száz évet meg­közelítő öregek minden időben meg szoktak békülni a halállal , mert a körülöttük lévő vi­lág már nem érdekelte őket. Akármilyen küzdelmes az éle­tünk, távolról az ifjúkor, az érett kor mindig szebb, mint az öregkor. Közelről semmi se olyan szép, mint távolról. Tu­dom, hogy Gábor pápában is a letűnt világ milyen megszépült emlékekben maradt fenn — de azt is tudom, hogy a körülötte lévő mai világ mennyire érde­kelte. Volt, ami közelről nem tetszett neki — de érdekelte. És ami érdekel bennünket, ab­ban érdekeltek vagyunk. Ag­gódunk érte, vagyis: éppúgy szépnek szeretnénk látni — jelenlegi hibái mellett — a jövőjét, mint ahogy szépnek látjuk a múltat, elfelejtett hi­bái mellett. Egy gyökeresen átformálódó, egészen új világot hagynak itt a régi világot őrző öregek — ezért fájdalmas az elmúlásuk, manapság talán kicsit jobban, mint régen­te. Annyi a vára­­kozást keltő kezdeményezés, technikai csoda, újabb és újabb emberi próbálkozás ko­runkban, hogy most igazán szomorú, amiért az emberi élet viszont véges. Szűts László Gyerekek a váróteremben Magas elismerés a hernádiaknak A kiváló termelőszövetkezeti gazdaság címmel kitüntett üze­mek eredményeinek sorából kü­lönösen kiemelkedik az a siker, amelyet a hernádi Március 15. Tsz elért. Ez a szövetkezet ugyanis különleges termelési szerkezettel, gyenge termőké­pességű homoktalajon gazdálko­dik. (Az ilyen adottságú tsz-ek közül a hernádiakon kívül csak a pogányi Tavasz Tsz kapta meg az idén a magas kitünte­tést.) Hernádon a múlt hét végén, bensőséges ünnepség keretében, Fehér Lajos, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a kor­mány elnökhelyettese üdvözölte a szövetkezet tagjait és adta át a Minisztertnács vándorzászlaját Cserháti Pálnak, a szövetkezet elnökének. Ül a kislány a Keleti pálya­udvar kultúrvárótermében, egyedül. Lehet vagy kilencéves, hirtelen szőke haja hátul a tar­kóján kék masnival gondosan átkötve. Körülötte nagy bőröndhalmaz, csomagok. Nincs senki az asztal mellett, csak a csomagok és a kislány. Hol szigorú, hol aggódó az arca, látszik, hogy most min­den értékért ő a felelős, őt bíz­ták meg a sok csomag őrzésével. A szomszéd asztal mellett ülő kamasz már régóta figyeli, s egyszerre kaján mosoly jelenik meg az arcán. Odamegy a szösz­kéhez. — Hát téged meg ittfelejtet­tek, mi? A kislány végigméri. — Mi az, megkukultál? Itt­hagytak? És most be vagy gyul­ladva? — Nem hagytak itt, és aján­lom, tűnj el innen! Hangosan, harsányan nevet a kamasz. — De igenis, itthagytak. Lát­tam az anyádat, az előbb szállt fel a vonatra. Ijedten rebbennek meg a ne­felejcskék szemek. — Hazudsz... Nem igaz, nem is utazott el édesanyám. Csak még kiszaladt egy boltba. — Honnan tudod olyan bizto­san, hogy a boltba ment? — Te meg itt ültél, nem is láthattad, hogy felszállt a vo­natra. — De az előbb kimentem a peronra és akkor igenis láttam. Kétségbeesve keres újabb ér­veket a kislány. — Nem is ismered az anyá­mat! — Dehogynem! Láttalak ben­neteket már az előbb együtt, láttam azt is, amikor elment. Néhány másodpercnyi csönd, aztán a kis szeplős diadalmasan kivágja: — Most már aztán biztos, hogy hazudsz. Nem utazhatott el édesanyám, mert minden cso­magot rám bízott. Vissza fog jönni érte!... Erre nincs mit mondani. Az évődő kamasz odébbsétál, a kis­lány pedig még szigorúbb , és egy kicsikét szorongóbb szemek­kel figyeli tovább a váróterem ajtaját. Szente Varga Mária Módosították a nyugdíjkorlátozást Megjelent a Szakszervezetek Országos Tanácsának kiegészítő szabályzata, mely szerint a mun­kaviszonyban álló nyugdíjas nyugdíját mindaddig korlátozás nélkül folyósítani kell, amíg munkabére a naptári év folya­mán a 6000 forintot nem halad­ja meg. E szabályzat rendelkezéseit — a sajátosságoknak és az eltérő rendelkezéseknek megfelelően — alkalmazni kell a termelőszö­vetkezetekben, a kisiparosok és a hadigondozottak esetében is. Rendelet a munkások továbbképzéséről A munkaügyi miniszter ren­delete részletesen szabályozza a munkások továbbképzésével kapcsolatos tennivalókat. A ren­delet meghatározza a tovább­képzés fogalmát is. Eszerint to­vábbképzésen az iskolában, to­vábbá egyéb szakmai tanfolya­mokon megszerzett általános és szakmai ismeretekre épülő el­méleti és gyakorlati ismeretek korszerűsítését, továbbfejleszté­sét, valamint ennek keretében a politikai műveltség fejlesztését kell érteni. A vállalat gondoskodik arról, hogy a munkásokat, főként a szakmunkásokat időközönként — általában 5—8 évenként — továbbképezzék. Különös gon­dot kell fordítani arra, hogy a pályakezdő fiatalok részt vehes­senek ilyen továbbképzésben. A továbbképzés megalapozása érdekében a vállalatnak szor­galmaznia kell, hogy a munká­sok az általános iskolai végzett­séget — akiknél ez hiányos — szerezzék meg. Ehhez a tan­könyveket a vállalat szerzi be, és a tanuló részére fizetett ta­nulmányi szabadságot biztosít. Ötvenszázalékos támogatás utak javításához A Mezőgazdasági és Élelme­zésügyi Minisztérium közlemé­nye felhívja az érdekelt terme­lőszövetkezetek figyelmét, hogy az 1970. december 31-ig épült és tulajdonba átvett saját haszná­latú utak egyszeri helyreállítási költségeihez az állam 50 száza­lékos támogatást biztosít. Ez a támogatás csak azokat az üze­meket illeti meg, amelyek a helyreállítási munkákat 1974. év végéig elvégzik. A termelőszövetkezetek a helyreállítási támogatást az ille­tékes megyei tanácstól kérhetik. SZA&3D FÖLD A Hazafias Népfront falusi hetilapja A szerkesztő bizottság elnöke: Szentkirály János Főszerkesztő: Eck Gyula Szerkesztőség: Budapest Vili. Somogyi Béla utca 6. Telefon: 142—220, 138—821 Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest Vili., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 343—100, 142—220 Felelős kiadó: Csollány Ferenc Terjeszd a Magyar Posta Előfizethető minden postahivatalban és a kézbesítőknél Előfizetési díj: 1 hónapra 5 forint negyedévre 15 forint Beküldött kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777. Szikra Lapnyomda A Szabad Föld levélcíme: Budapest 8. Pf. 52.

Next