Szabad Föld, 1972. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1972-10-08 / 41. szám
Vígan él a favágó, bár vannak gondjai... Aki meglátogatja a Nyugatmagyarországi Fűrészek új gyárrészlegét, hiába keres itt fűrészt. Nincs. Mint ahogy nincs itt másféle hagyományos favágószerszám sem. A vállalat nevét még a régi üzemrész őrzi, az új részleg már átlépte ezt az elnevezést. Az erdőből ide kerülő és megmunkálandó fahasábokat egy mesebeli sárkányhoz hasonló, óriási gép a szó szoros értelmében keresztben nyeli el. A girbegörbe, göcsörtös fadarabokat az éles fogak irtózatos erővel tépik, szaggatják apró forgácsokká, majd a szecskaszerűvé vált anyagot egy másik gépóriás szippantja magához, de innét is tovább halad a munkában levő anyag más gépek gyomrába. És mire a bonyolult gépsoron végighalad, végleg elveszti eredeti jellegét és formáját; kőkemény, tükörsima, öt és fél méter hosszú és 183 centi széles lapokká alakul. Bútor — tűzifából! A nemrég Szombathelyen megtartott erdészeti tanácskozáson — itt van egyébként a szóban forgó üzem is — az egyik felszólaló azt mondotta: „Erdőben szegény, de fában gazdag ország lettünk.” Ez azt jelenti, hogy sok is a fánk, meg kevés is. Kevés a finom fűrészanyag, sok a tűzifa. És ugyanakkor egyre fogynak a háztartások, ahol még fával és szénnel tüzelnek. Még gyorsabb ütemben ■férnek át a hagyományos fűtési módról az üzemek olajra, gázra vagy más modernebb fűtési módokra. Az erdőterületek meg nőnek. A szántóföldi művelésre alkalmatlan területek jövedelmezővé változtatásának egyik útja az erdősítés. Ez bizony ellentmondás. Még nagyobbnak tűnik ez az ellentmondás, ha tudjuk, hogy a kitermelt fa nagy része, csaknem a fele tűzifa. Nos, ezt az ellentmondást oldotta fel a szombathelyi új forgácslapgyár. Legalábbis elvileg. A gyakorlatban ez majd akkor történik meg teljesen, ha elegendő számban lesznek ilyen üzemeink. Ez az új gyárrészleg évente több mint kétmillió tonna rossz minőségű tűzifát alakít át kitűnő bútor- és épületanyaggá. És az sem mellékes, hogy embert alig látni ebben az üzemben. Akik itt vannak, azok is jórészt hátratett kézzel sétálgatnak, figyelik a vezérlőtáblákat, amelyeken időnként a laikus számára titokzatosnak tűnő sárga, zöld és piros fények gyúlnak ki, majd elalszanak. A gépek kezelői azonban tudnak olvasni ezekből a jelekből. Egy-egy kigyúló fény azt jelenti, hogy a gép kér valamit. Kívánságát a gép kezelője egy gomb megnyomásával vagy egy kar állításával teljesíti, de néhol még ez sem kell. Az okos mérleg például, amikor eléri a 48 kilogrammot jelző számot, megáll, majd engedelmesen visszamegy a nullára, és onnan ismét emelkedni kezd a 48-as számig. Ha nagy a falat... Nincs itt nehéz munka. A favágás a gombok nyomogatásából áll. Vagyis tulajdonképpen: vígan él a favágó. Kivéve Nagy Józsefet, aki gyors egymásutánban emelgeti a fahasábokat a gépóriás szájánál, és dobja félre azokat a darabokat, amelyeket a gép gyomra nem vesz be. Jobban mondva nem is a gyomorral van itt baj. Nincs olyan görcsös fa, amelyet ez a gyomor meg ne emésztene. És Nagy Józsefnek sem lenne itt nehéz dolga, hiszen a gép önetetős. Csakhogy időnként nagyok a falatok, nem férnek be a szájnyíláson. Nagy József az erdőben dolgozó favágó szaktársainak a következőket üzeni: Pontosan leszabott fahasábokat kérünk tőletek, mert különben hiába van az önetető, az itt dolgozó munkás nagyon megizzad a ti pontatlanságotok miatt. Az új technika, miközben óriási terheket vesz le az ember válláról, új követelményeket is támaszt. A gépsorok világa nem tűr pontatlanságot. Az erdei maggyűjtéstől kezdve a fadöntésig, a fadöntéstől kezdve a kész bútorig sok-sok munkaművelet van, és ezeknek pontosan kapcsolódniuk kell egymásba, mint jól működő fogaskerékrendszerben a fogaskerekeknek. Kevés a szakmunkás! Nem elég tehát ebben a vonatkozásban sem az új technika. Emberek is kellenek hozzá, akik az új technikával bánni tudnak. És nemcsak mérnökök vagy technikusok, hanem a szakmunkások ezrei szükségesek az erdőkben és a fafeldolgozó üzemekben is. Sajnos, nem állunk ezzel valami jól. A szombathelyi erdészeti tanácskozáson az egyik felszólaló arról beszélt, hogy náluk 65 munkásból mindössze négynek van szakmunkás képzettsége. Ez kevés. Az új favágóknak sokkal többet kell tudniok a régieknél. Nemcsak saját munkájuk szakmai követelményeit kell jól ismerniük, hanem a gépsorokkal végzett kitermelési és feldolgozási folyamat egészét is, mert csak így vehetjük igazán hasznát a sok-sok millióba kerülő, drága gépeknek. Teszkó Sándor Kinek fáj ez, uram? A paksi szőlőben újabb nagy területeken nem lesz szüret az idén. Nem azért, mert a termést a jég elverte, az őzek lerágták vagy a fürtrohadás végzett vele. Azért, mert ezek a szőlők kipusztultak. És nem lesz szüret a Bánomhegyen, a Cigányhegyen, Szalacskán, majd minden dunántúli község szőlőhegyén kisparcellák ezrein. Mert ezek a kis szőlők pusztulnak, a présházak omladoznak. Itt, Pakson, a tavaszi határszemle után csak ebben az évben kétszázötven földdarabról állapította meg a bizottság, hogy évek óta megműveletlen, gaztermő parlag. A jegyzőkönyv zárómondata szerint ezek a parlagföldek — nagy részük szőlő volt — a községi tanács kezelésébe kerültek. Mit jelent ez a „kezelés”? Semmit. Azt, hogy a parlag — ki tudja, meddig — parlag marad. Nem lehet kiszámítani, menynyi érték megy veszendőbe. Próbáltuk kiszámítani csak a pincék értékét. Pakson nem a szőlőben, nem is a házaknál, hanem a község szélén vannak a pincesorok. Tarkaros épületek, némelyik keramit falakkal, alattuk elágazó földjáratok, boltozatukon gyöngyöző nemes penésszel, és valaha végig hordósorokkal. Négy-ötszáz ilyen építmény van Pakson, fele már üres, egy része teljesen elhanyagolt, düledező. —Mibe kerülhetett egy ilyen présház kiásása, fölépítése? ~ Nehéz azt mai pénzben kiszámítani — Próbáljuk meg. És kezdtük avval, hogy hat ember naponta két métert tudott előrehaladni egy alkalmatos pinceszélesség ásásával. Aztán: az anyag, a kőművesmunka, a gerendák, a tetőszerkezet ... A berendezést: prést, hordót, szerszámokat stb. most ne is emlegessük. Csak a pincét. — Nem mondok sokat — szólal meg végül egy paksi gazda — vegyünk egy kisebb számot: negyvenezer forint. Máma ennyiért nem csinálnák meg, de ennyiben, úgy átlagosan biztosan benne van. Egy paksi pince. Egy a halálraítéltek közül. — És hány van belőlük? — Négy-ötszáz. Mert most már nincs is meg mind. Van olyan, amelyik összedőlt, és van olyan, amelyiknek az anyagát eladták családiház-építéshez bontási anyagnak. Inkább vegyünk kevesebbet: van négyszáz. És most már jöhet a papír meg a ceruza: négyszáz présház negyvenezer forintjával. Száz présház négymillió forint, a négyszáz: tizenhatmillió forint. És ki tudjuk-e számítani, menynyit jelent a fölszerelés pusztulása és magáé a szőlőé: a megműveletlen föld, az évek óta csak gazt termő homok. Tízmillió forintok egyetlen községben. Gondoljunk most a több mint ezerhétszáz dunántúli községre, majd mindegyiknek a határában van szőlőhegy, ha csak a felét veszem is a kárnak: milliárdos értékről van szó. — Nem így kell számolni — mondják okos közgazdász barátaim. Amikor az ember építkezik, néha a bontással kezdi. Így van ez az országnál is. És sorolják, mennyi nagyüzemi szőlőt telepítettünk. Tervszerűen, gépekkel művelhetően, ott, ahol arra a legalkalmasabb volt a becslés. Ne sírjon egyik szemem se, amikor a pusztulókat látom, vessem mindkettőt az immár termőre fordult gyönyörű nagyüzemi telepítésekre, melyek valóban szemet-szívet gyönyörködtetők. És még a csak pénzben gondolkodóknak is azt mondják: ez igen, ilyet érdemes csinálni. Azt már mindenki tudja, hogy mezőgazdaságunk durván feleannyi emberrel termeli meg azt a sokkal több értéket, amit — mondjuk — harminc évvel ezelőtt megtermelt. Azt már kevesebben tartják számon, hogy ezt a nagyobb termést majd másfél millió holddal kisebb területen érjük el — és ez a csökkenés nagyobb, mint Svájc egész művelt területe. Azért meg már alig emeli föl a szavát valaki is, hogy évente ebben a kicsi országban majd negyedmillió hold marad parlagon, megműveletlenül. Látuk a magyarázatokat. Azt mondja egyik paksi gazda: — Magam telepítettem. A szőlő most a téeszé, gyerekem már nem örökölheti. A téesz nem tudja megművelni, gondozhatnám, csak húsz százalék dézsmát (dézsmát!) kell beadnom utána. Ide trágya kellene, kérem, munka, fuvar, permetszet. Megéri? Azért a szőlőmért, amit má ma Pesten tíz forintért árulnak, én kapok négyet. A kétszáznegyven örömön — mondjuk — lesz az idén öt hektó borom. Kétszázlitert megihatok a saját boromból nyolcvanfilléres adóval. A többit ötforintossal. Vagy eladhatom a többit az állami vállalatnak adó nélkül ugyancsak literenként öt forintért. És holnap jöhet a téesz, hogy az övé a szőlő. Hát akkor én fogjak hozzá most a trágyázáshoz, a tőkék fölújításához? Azt mondja egy idős somogyi asszony: — Ha a mi kezünkből kiesik a kapa, nem marad itt a hegyen, csak gaz meg rókalik. Azt mondja egy okos téesz-elnök: — Belátható időn belül nem lesz erőnk ahhoz, hogy ezeket gazdaságosan átvegyük, megműveljük, újratelepítsük vagy más művelési ágban hasznosítsuk. Azt mondja egy Fejér megyei munkás aki falun él, városban dolgozik: — Örökölt az asszony háromszáz öt szőlőt, szép is, szerettem is kijárni. De érdemes? Hagyom az egészet. Itt a házamnál a kiskertben van hat szép kordon-sorom, amit az terem, elég a családnak mindenre. És nincs adó, nincs finánc, nincs bizonytalanság. — S mivel a történelmi leckét ő sem a könyvekből tanulta, hanem az életből, még hozzáteszi: — Egyelőre. Mit jelentett a szőlőhegy, a présház? Nem egyszerűen csak annyit, hogy terem egypár hektó borom. Idéztem Gönczy Ferencet, a neves néprajzkutatót, aki leírta, hogy a zalai férfinépnek a szőlőhegy volt — a munka mellett és után — a pihenés, az ünnep, a hagyomány és az igazi közélet, a társadalmi bölcsesség fóruma. Idézzek írókat és költőket? Inkább veszem elő a jó példákat. Beszéltem emberrel, aki harminc évig állt a mozdonyon: — „Tudja, mit jelent ez, uram?” — és most kora tavasztól késő őszig egy kicsi község újjáépített présházában lakik, újjávarázsolt szőlejében. Hallottam egyetemi tanárról, aki — autója van — megvett egy ilyen kis présházat, és már a gyerekei is nézik az eget. —A hét végén újra permeteznünk kell. És ha megkérdezik: —Melyik az igazi otthonod: a lakótelepi három szoba, összkomfort vagy ez? —• akkor csak a vállát vonja és fölemeli a tiszta zamatú borral telt poharát. A városiasodó helyeken, hogy csak Marcalit, Nagyatádot említsem, magam is jártam a „högyön”, ahol új gazdákra találnak a szőlők, és ahol a fiúk átveszik az örökséget. Átveszik? Ha tudják. Ha nincs bizonytalanság, a dunántúli kis szőlők ügye legalább akkora fontosságú, i. . it az alföldi tanyakérdés. Meg kellene vizsgálnunk hát, mire számíthatunk. □ Sok helyen számoltam én. S az egyik helyen azt kérdezte tőlem egy öreg gazda: — Kinek fáj ez, uram? Tudtam, hogy neki fáj. Nekem is fáj. És gondolom, a hatalmi posztokon is olyanok ülnek, akiknek fáj minden nemzeti érték pusztulása. Sípos Gyula SZABAD FÖLD 5 Az őszi mélyszántást végző erőgépek zajától hangos az iváncsai határ. A műszakváltás a késő estébe nyúlik a Táncsics Tsz földjein (Berendi Ferenc felvétele)