Szabad Föld, 1976. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-04 / 27. szám

1976. JÚLIUS 4. A szövetkezés: nemzetközi mozgalom „A Perui Köztársaságban befejeződött a földreform első szakasza. A felosztott latifundiumok területének egy.. részén 1124 termelőszö­vetkezet alakult.” A napi sajtóból válogatás nélkül kiragadott hír is bi­zonyítja, hogy a szövetke­zeti gondolat évszázadunk előrehaladtával semmit nem veszített jelentőségé­ből, sőt egyre újabb terüle­teken hódít. A szocialista országokban a szövetkeze­tek a népgazdaság külön kategóriáit töltik meg tar­talommal. A fejlett orszá­gokban hagyományosan erősek, gazdasági és politi­kai tényezőnek számítanak a fogyasztási szövetkezetek. A szövetkezetek jelentősé­gét egyre inkább felisme­rik a fejlődő országokban is. A Szövetkezetek Nemzet­közi Szövetségének felhívá­sára a világ 66 országában július 4-én immár 54. al­kalommal rendezik meg a nemzetközi szövetkezeti na­pot. Bensőséges helyi és reprezentatív országos meg­emlékezésekre kerül sor hazánkban is. Az 1976. esztendő nem ki­emelkedő jelentőségű a nemzetközi szövetkezeti mozgalomban, de fontos szakasz. Hazánkban pél­dául mindhárom szövetke­zeti főágazat — a mezőgaz­dasági, a fogyasztási és az ipari — az idén rendezi so­­ronlevő országos kong­resszusát. A kongresszusok közeledte még erőteljeseb­bé teszi azt az igyekezetét, amelyet a szövetkezetek a termelés fejlesztése, a munka­verseny szervezése, a szövetkezeti demokrácia tökéletesítése érdekében egyébként is kifejtenek. Az idén nyílt meg például Bu­dapesten a Skála Áruház, amely pillanatnyilag az or­szág legnagyobb áruháza és szövetkezeti létesítmény. Az ipari szövetkezetek fő­városi jelenléte mellett te­hát látványosan bevonul­tak Budapestre a fogyasz­tási szövetkezetek is. A teendők azonban nem csupán ily látványos lépé­seket követelnek. A kis­termelők támogatása pél­dául számos területen vég­zendő, aprólékos munka, és ebből részt kell vállalnia minden szövetkezetnek. Nemcsak az egyébként is mezőgazdasággal foglalko­zó tsz-eknek vagy a falun kulcshelyzetben levő ÁFÉSZ-eknek, de a kister­meléshez szükséges kellé­kek gyártására és javításá­ra kiválóan alkalmas ipari szövetkezeteknek is. Közben pedig egy pilla­natra sem feledkezünk meg arról, hogy a szövet­kezés: nemzetközi mozga­lom. Folyamatosan, sok mindent teszünk annak ér­dekében, hogy a fejlett or­szágok nagy szövetkezeti mozgalmaival kooperációs kapcsolatokat teremtsünk, ugyanakkor pedig sze­rény lehetőségeinkhez mér­ten segítséget nyújtsunk a fejlődő országok most induló vagy még gyermek­cipőben járó mozgalmai­nak. így járulunk hozzá a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége felhívásához: a szövetkezés világszerte szolgálja a társadalmi ha­ladást és a népek közötti együttműködés továbbfej­lesztését! F. B. Tarisznyától az ebédlőig „Megismerni a kanászt fürge járásáról..Ugyan, ki ne is­merné a híres kanásznótát? Ma­gamnak se kellett a dalosköny­vekben böngésznem, hogy rá­bukkanjak, tudom én azt fejből is. De még a másikat is, ame­lyik azt mondja, hogy: „Kondás, hogyha meleged van, / feküdj be a sárba!” És erről mindjárt eszembe jut, hogy nem hallot­tam még olyan nótát, amelyik magasztalná a kanászsorsot, a legtöbb tréfálkozik, vagy szána­kozik a derék disznópásztorokon. No hisz, ami azt illeti, sok iri­gyelni való nem is volt a kondá­sok mesterségében. Nehéz sorsu­kat még tovább tetézte, hogy , a közvélemény a pásztortársada­­lom ranglétrájának a legalsó fo­kára helyezte őket. Ilyen helyet foglalnak el az irodalomban is. Kiss Lajos nép­rajztudós szerint „Nagyon silány, kicsike kis kenyér volt a csürhés kanászság, a semminél éppen hogy valamivel több. Nagyon szegény embernek kellett lenni, aki erre a pályára vetemedett... A csürhés kanász ingben, gatyá­ban, az ing felett mándliban és mezítláb járt. A bocskor össze­fűzve, elöl-hátul lógott a vállán a panyókára vetett kabint alatt. A tülök is madzagon meg a csiz­maszárból iszkábált tarisznya felszerelését kiegészítette egy jó karikás ostor.” Kanász - sertésgondozó Nagyjából ez a kép élt, ben­nem is a kanászokról, s talán ép­pen ezért volt meglepő számom­ra, amikor a túrkevei Vörös Csillag Tsz egyik alapító tagja ezt mondta a minap: — Ha valami szépet, meg újat akar látni, menjen ki Szeleshát­ra a szakosított sertéstelepre, nézze meg, hogyan élnek, dol­goznak ott az egykor lenézett kanászok mai képviselői: a ser­­tésgondozók! Szeleshát? Egy határrész régi neve a vá­rostól vagy hat kilométernyire. Ma 2-es kerületnek hívják. Kö­ves úton robogunk ki a telepre, amelyet az úgynevezett Csontos­­féle tanya helyére építettek. Ám a régi sáros, poros tanyaudvar­nak már semmi nyoma. Kerítés, bejárati kapu, porta, magas ta­karmányszárító, szociális épület, benne öltöző, zuhanyozó, ebédlő, távolabb utcányi sertéspavilon­sor, s a hatalmas telepen min­denfelé sima betonutak, ápolt füves, parkos területek. Fertőtlenítő kézmosás, kalocs­­ni, fehér köpeny ... így léphe­tek be a szelesháti kanászok bi­rodalmába. — De hát kanászok-e még a sertésekkel bánó emberek? Akár a munkások Csak mosolyognak a kérdésen. Huszonnégyen vannak a három­ezernyi sertésre. Szakvezetők, gondozók, karbantartók, gépke­­zelők és egy takarítónő, aki a szociális épületet tartja rendben, mos, segít az ebédkiosztásnál, s — ha kell — kotyogóján feketét főz­ az embereknek. Kék munka­ruhát viselnek, akár a munká­sok. Egyébként azok is: a legkü­lönbözőbb szintű szakiskolát, tanfolyamot végzett szakmunká­­­sok, olyan emberek, akik a kor­szerű jószággondozás felelősség­teljes munkájának nagy részét már gépek segítségével végzik. — Kint még azért néha ka­­násznak neveznek bennünket — szólal meg Fábián Ferenc, egy sovány, középkorú gondozó. — A múltkor is találkozom egy régi ismerősömmel, aztán egyszer csak megkérdezi, hogy „ott vagy még a kanászoknál?” „Még ott” — mondtam neki, de láttam raj­ta, hogy sajnál, mert azt hiszi rólam, hogy még mindig sárban, piszokban járok, karikás ostorral, meg kutyával­ szaladgálok a disz­nók után. Az ilyen embert a leg­szívesebben fülön fognám, ma­gam ,mögé ültetném a motorra, aztán kihoznám ide, hadd lássa, hogy miféle kanászság is a mienk. — Mióta dolgozik ezen a pá­lyán? — Már negyven éve. Ahogy a hat elemit elvégeztem, mindjárt a disznók mellé állítottak. Ott is ragadtam. Urasági kondás­ként kezdtem a Karmazsin-ta­nyán. Én jól tudom­, hogy meny­nyit változott a kanászélet. Mert, ha nem változott volna, ma már biztosan nem csinálnám. A társai mondják róla: érett­ségizett, lánya van, ő maga tsz­­vezetőségi tag, most végezte el az általános iskola nyolcadik osztályát, mégpedig kitűnőre. — És a többiek? Sorba megy a jelenlevők be­mutatása. — Balázs István. Régi kanász. Néhány éve még itt lakott a te­lepen, az öreg tanyán. Aztán há­zat vett, beköltözött a városba. Azóta motorkerékpárral jár ki dolgozni. Finta Sándor. Gondozó volt, most — egy tanfolyam után — targoncás. Gyors és ügyes ma­sinájával takarmányt, trágyát szállít. Fiatalember mégi­s már­is hat gyermek apja. Új, három­szobás családi háza bepucolásra vár. Aztán Kun István fogatos... És Tőkés Lajos__ Meg Katona András, aki már a harmadik házban lakik. Mindössze negy­venegy éves és máris két unoká­ja van. Ferencz Mihály a tehe­nészetből jött át, de korábban már dolgozott a telepen. Kalmár Pista pedig a brigád legfiatalabb tagja. Hároméves élelmiszeripari és mezőgazdasági szakiskoláról került a tapasztalt, idősebb ser­tésgondozók közé. — Miért szeretik munkájukat? Jó kereset Az indok: a munkakörülmé­nyek színvonala, a munka ál­s Józsi néni felszolgál, ebédel a brigád (Ifj. Bohanek­ Miklós felvételei) landó jellege, a munkaruha, a szabadnap, s nem utolsósorban a jó kereset, amely — a teljesít­ménytől függően — havi négy, négy és fél ezer forint között váltakozik. — S mit tesznek le ezért az asztalra? — Az országnak évente ötezer­ötszáz darab hízott sertést, a ter­melőszövetkezetnek pedig évi kétmillió forint tiszta nyeresé­get! Meghozzák az ebédet. Hétfő van, a menü: tökkáposztaleves, meg tarhonyáshús. — Senki nem főz már magá­nak? Nevetnek’. — Hatötvenért? Valaki megszólal: — Balogh Mihály még főzött. Tavaly ment nyugdíjba. Távozá­sával az utolsó bogrács is eltűnt a telepről. Ari Kálmán Együtt a brigád ... SZALAD FÖLD 3

Next