Szabad Föld, 1976. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-04 / 27. szám
1976. JÚLIUS 4. A szövetkezés: nemzetközi mozgalom „A Perui Köztársaságban befejeződött a földreform első szakasza. A felosztott latifundiumok területének egy.. részén 1124 termelőszövetkezet alakult.” A napi sajtóból válogatás nélkül kiragadott hír is bizonyítja, hogy a szövetkezeti gondolat évszázadunk előrehaladtával semmit nem veszített jelentőségéből, sőt egyre újabb területeken hódít. A szocialista országokban a szövetkezetek a népgazdaság külön kategóriáit töltik meg tartalommal. A fejlett országokban hagyományosan erősek, gazdasági és politikai tényezőnek számítanak a fogyasztási szövetkezetek. A szövetkezetek jelentőségét egyre inkább felismerik a fejlődő országokban is. A Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének felhívására a világ 66 országában július 4-én immár 54. alkalommal rendezik meg a nemzetközi szövetkezeti napot. Bensőséges helyi és reprezentatív országos megemlékezésekre kerül sor hazánkban is. Az 1976. esztendő nem kiemelkedő jelentőségű a nemzetközi szövetkezeti mozgalomban, de fontos szakasz. Hazánkban például mindhárom szövetkezeti főágazat — a mezőgazdasági, a fogyasztási és az ipari — az idén rendezi soronlevő országos kongresszusát. A kongresszusok közeledte még erőteljesebbé teszi azt az igyekezetét, amelyet a szövetkezetek a termelés fejlesztése, a munkaverseny szervezése, a szövetkezeti demokrácia tökéletesítése érdekében egyébként is kifejtenek. Az idén nyílt meg például Budapesten a Skála Áruház, amely pillanatnyilag az ország legnagyobb áruháza és szövetkezeti létesítmény. Az ipari szövetkezetek fővárosi jelenléte mellett tehát látványosan bevonultak Budapestre a fogyasztási szövetkezetek is. A teendők azonban nem csupán ily látványos lépéseket követelnek. A kistermelők támogatása például számos területen végzendő, aprólékos munka, és ebből részt kell vállalnia minden szövetkezetnek. Nemcsak az egyébként is mezőgazdasággal foglalkozó tsz-eknek vagy a falun kulcshelyzetben levő ÁFÉSZ-eknek, de a kistermeléshez szükséges kellékek gyártására és javítására kiválóan alkalmas ipari szövetkezeteknek is. Közben pedig egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy a szövetkezés: nemzetközi mozgalom. Folyamatosan, sok mindent teszünk annak érdekében, hogy a fejlett országok nagy szövetkezeti mozgalmaival kooperációs kapcsolatokat teremtsünk, ugyanakkor pedig szerény lehetőségeinkhez mérten segítséget nyújtsunk a fejlődő országok most induló vagy még gyermekcipőben járó mozgalmainak. így járulunk hozzá a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége felhívásához: a szövetkezés világszerte szolgálja a társadalmi haladást és a népek közötti együttműködés továbbfejlesztését! F. B. Tarisznyától az ebédlőig „Megismerni a kanászt fürge járásáról..Ugyan, ki ne ismerné a híres kanásznótát? Magamnak se kellett a daloskönyvekben böngésznem, hogy rábukkanjak, tudom én azt fejből is. De még a másikat is, amelyik azt mondja, hogy: „Kondás, hogyha meleged van, / feküdj be a sárba!” És erről mindjárt eszembe jut, hogy nem hallottam még olyan nótát, amelyik magasztalná a kanászsorsot, a legtöbb tréfálkozik, vagy szánakozik a derék disznópásztorokon. No hisz, ami azt illeti, sok irigyelni való nem is volt a kondások mesterségében. Nehéz sorsukat még tovább tetézte, hogy , a közvélemény a pásztortársadalom ranglétrájának a legalsó fokára helyezte őket. Ilyen helyet foglalnak el az irodalomban is. Kiss Lajos néprajztudós szerint „Nagyon silány, kicsike kis kenyér volt a csürhés kanászság, a semminél éppen hogy valamivel több. Nagyon szegény embernek kellett lenni, aki erre a pályára vetemedett... A csürhés kanász ingben, gatyában, az ing felett mándliban és mezítláb járt. A bocskor összefűzve, elöl-hátul lógott a vállán a panyókára vetett kabint alatt. A tülök is madzagon meg a csizmaszárból iszkábált tarisznya felszerelését kiegészítette egy jó karikás ostor.” Kanász - sertésgondozó Nagyjából ez a kép élt, bennem is a kanászokról, s talán éppen ezért volt meglepő számomra, amikor a túrkevei Vörös Csillag Tsz egyik alapító tagja ezt mondta a minap: — Ha valami szépet, meg újat akar látni, menjen ki Szeleshátra a szakosított sertéstelepre, nézze meg, hogyan élnek, dolgoznak ott az egykor lenézett kanászok mai képviselői: a sertésgondozók! Szeleshát? Egy határrész régi neve a várostól vagy hat kilométernyire. Ma 2-es kerületnek hívják. Köves úton robogunk ki a telepre, amelyet az úgynevezett Csontosféle tanya helyére építettek. Ám a régi sáros, poros tanyaudvarnak már semmi nyoma. Kerítés, bejárati kapu, porta, magas takarmányszárító, szociális épület, benne öltöző, zuhanyozó, ebédlő, távolabb utcányi sertéspavilonsor, s a hatalmas telepen mindenfelé sima betonutak, ápolt füves, parkos területek. Fertőtlenítő kézmosás, kalocsni, fehér köpeny ... így léphetek be a szelesháti kanászok birodalmába. — De hát kanászok-e még a sertésekkel bánó emberek? Akár a munkások Csak mosolyognak a kérdésen. Huszonnégyen vannak a háromezernyi sertésre. Szakvezetők, gondozók, karbantartók, gépkezelők és egy takarítónő, aki a szociális épületet tartja rendben, mos, segít az ebédkiosztásnál, s — ha kell — kotyogóján feketét főz az embereknek. Kék munkaruhát viselnek, akár a munkások. Egyébként azok is: a legkülönbözőbb szintű szakiskolát, tanfolyamot végzett szakmunkások, olyan emberek, akik a korszerű jószággondozás felelősségteljes munkájának nagy részét már gépek segítségével végzik. — Kint még azért néha kanásznak neveznek bennünket — szólal meg Fábián Ferenc, egy sovány, középkorú gondozó. — A múltkor is találkozom egy régi ismerősömmel, aztán egyszer csak megkérdezi, hogy „ott vagy még a kanászoknál?” „Még ott” — mondtam neki, de láttam rajta, hogy sajnál, mert azt hiszi rólam, hogy még mindig sárban, piszokban járok, karikás ostorral, meg kutyával szaladgálok a disznók után. Az ilyen embert a legszívesebben fülön fognám, magam ,mögé ültetném a motorra, aztán kihoznám ide, hadd lássa, hogy miféle kanászság is a mienk. — Mióta dolgozik ezen a pályán? — Már negyven éve. Ahogy a hat elemit elvégeztem, mindjárt a disznók mellé állítottak. Ott is ragadtam. Urasági kondásként kezdtem a Karmazsin-tanyán. Én jól tudom, hogy menynyit változott a kanászélet. Mert, ha nem változott volna, ma már biztosan nem csinálnám. A társai mondják róla: érettségizett, lánya van, ő maga tszvezetőségi tag, most végezte el az általános iskola nyolcadik osztályát, mégpedig kitűnőre. — És a többiek? Sorba megy a jelenlevők bemutatása. — Balázs István. Régi kanász. Néhány éve még itt lakott a telepen, az öreg tanyán. Aztán házat vett, beköltözött a városba. Azóta motorkerékpárral jár ki dolgozni. Finta Sándor. Gondozó volt, most — egy tanfolyam után — targoncás. Gyors és ügyes masinájával takarmányt, trágyát szállít. Fiatalember mégis máris hat gyermek apja. Új, háromszobás családi háza bepucolásra vár. Aztán Kun István fogatos... És Tőkés Lajos__ Meg Katona András, aki már a harmadik házban lakik. Mindössze negyvenegy éves és máris két unokája van. Ferencz Mihály a tehenészetből jött át, de korábban már dolgozott a telepen. Kalmár Pista pedig a brigád legfiatalabb tagja. Hároméves élelmiszeripari és mezőgazdasági szakiskoláról került a tapasztalt, idősebb sertésgondozók közé. — Miért szeretik munkájukat? Jó kereset Az indok: a munkakörülmények színvonala, a munka áls Józsi néni felszolgál, ebédel a brigád (Ifj. Bohanek Miklós felvételei) landó jellege, a munkaruha, a szabadnap, s nem utolsósorban a jó kereset, amely — a teljesítménytől függően — havi négy, négy és fél ezer forint között váltakozik. — S mit tesznek le ezért az asztalra? — Az országnak évente ötezerötszáz darab hízott sertést, a termelőszövetkezetnek pedig évi kétmillió forint tiszta nyereséget! Meghozzák az ebédet. Hétfő van, a menü: tökkáposztaleves, meg tarhonyáshús. — Senki nem főz már magának? Nevetnek’. — Hatötvenért? Valaki megszólal: — Balogh Mihály még főzött. Tavaly ment nyugdíjba. Távozásával az utolsó bogrács is eltűnt a telepről. Ari Kálmán Együtt a brigád ... SZALAD FÖLD 3