Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-04 / 27. szám
1982. JÚLIUS 3. Nemzetközi Szövetkezeti Nap Július első vasárnapján ez idén ünnepük hatvanadszor világszerte a Nemzetközi Szövetkezeti Napot Immár három évtizede annak, hogy mi, magyarok is bekapcsolódtunk ebbe a világmozgalomba. Manapság pedig már elmondhatjuk, hogy olyan állam vagyunk, ahol a szövetkezők számaránya, a szövetkezetek gazdasági jelentősége nem csupán a kapitalista államoknál, de a szocialista államok egy részénél is jelentősebb. Hazánkban ugyanis a mezőgazdasági termékek háromnegyedét szövetkezetek állítják elő, a kiskereskedelmi forgalomnak egyharmadát szövetkezetek bonyolítják le, és a szolgáltatásoknak legalább egyharmadát, de alighanem nagyobb hányadát szövetkezők nyújtják. Igen jelentős a szövetkezetek aránya a pénzforgalomban, valamint a lakásépítésben és fenntartásban is. A Nemzetközi Szövetkezeti Nap tehát saját ünnepünk. Politikai és gazdasági helyzetünk most éppen olyan, hogy az ünneplés mondanivalója is egyértelmű. A szövetkezetek, a szövetkezők legfontosabb feladata napjainkban, hogy még inkább kapcsolódjanak be a gazdasági élet fellendítésébe, a népgazdaság egyensúlyi helyzetének helyreállításába. Nem kell szerénykednünk, elmondhatjuk, hogy ez a folyamat nem most kezdődik. A magyar gazdaság megújulásának nem egy vonását éppen a szövetkezetek kezdeményezték. Ma már ott tartunk, hogy ezeknek a módszereknek egy része elterjedőben van a társadalmi élet más szektoraiban is. Mindez azonban nem jogosít önelégültségre, sőt éppen arra kötelez, hogy végigvigyük, amit elkezdtünk, miközben legyen erőnk még újabb próbálkozások kidolgozására és megvalósítására is. Ez a nap azonban nemzetközi esemény, tehát nincs jogunk ahhoz, hogy a gondolatot csupán a saját belső szempontjainknak megfelelően nézzük és értékeljük. Ha nemzetközi vonatkozásban gondolkodunk a szövetkezetekről, akkor egyértelműen idekívánkozik a nemzetközi helyzet mérlegelése is. Az pedig sajnos ezekben a napokban feszült, és nem kedvező a szövetkezeti gondolat megvalósítására. Újabb és újabb válsággócok lobbannak fel a Föld különböző pontjain, újabb és újabb támadások érik éppen azt a világrendszert, ahol a szövetkezeti gondolat megvalósítására a legkedvezőbbek a körülmények. Vissza kell kanyarodnunk tehát a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége 1923- ban megfogalmazott kiáltványához, amely ezt a mondatot is tartalmazza: „Legyen ez a nap hatásos hirdetője világszerte a szövetkezőknek, a társadalmi, a gazdasági haladás, a világbéke megteremtése érdekében való összefogásnak.” F. B. /////////zoww////////////// Csapatmunka, állami háttérre! Aki azt hiszi, hogy egy gyenge adottságú, bajba jutott szövetkezetet csak úgy egy csapásra egyenesbe lehet hozni, azt megkérem, kísérjen el Homokszentgyörgyre. Ma már nincs értelme firtatni, hogyan kezdődött. Tény, hogy 1975-ben létrehoztak Dél-Somogyban, négy szövetkezetből, illetve öt faluból egy gazdaságot, amelynek a területe 11 ezer hektár, emberanyaga pedig több mint másfél ezer fő lett. Mindezt 14 aranykoronás homokon! Persze az egyesülési (egyesülés?) alapokmányok gyönyörű perspektívát rajzoltak a hatalmas gazdaság elé. Ám az élet másként reagált. Egy-két évig még ment valahogy a dolog, megéltek a hagyományokból, de azután bekövetkezett a csőd: az 1977-es zárszámadás 17 millió forintos mérleghiánya. Most már belátták az illetékesek is, hogy itt tenni kell valamit. «raw////z««w»vay Reizer József akkoriban a Somogy megyei szövetség termelésfejlesztési csoportvezetője volt, korábban téesz főagronómus. Nem emlékszik már, hogy a megyei tanácstól vagy a megyei pártbizottságtól jöttek-e, de megkérdezték tőle: lenne-e bátorsága átvenni ezt a csődtömeget. Válasza három pontból állt. Először szeretné megnézni a gazdaságot, másodszor szeretné tudni, hogyan fogadnák őt ott, de mindenekelőtt azt kötötte ki, , hogy egyedül nem megy. Ekkora görcsöt csak csapatmunkával lehet feloldani. Elfogadták mindhárom feltételét, még azt is, hogy a csapatot maga állíthatja össze. Körülnézett, bár nagyjából ismerte a tájat. Sivár homok, ami ráadásul a kiegészítés nélküli műtrágyázástól alaposan el is savanyodott. A tagság viszont biztató: dolgozni szerető és dolgozni tudó emberek, jó mezőgazdasági hagyományokkal, sőt diplomás, fiatal szakemberekkel. Olyan együttes, amely előbb is tudott volna alkotni, ha az egyesült szövetkezetek vezetőiből alakult „koalíciós” élgárda képes lett volna irányt mutatni. Így azonban depresszióba süllyedtek, saját erejükben nem bíztak, ők maguk is külső segítségre vártak. Szólt tehát Scheer Györgynek, a szövetség közgazdasági titkárának — korábban jó nevű téesz-főkönyvelőnek — és szereztek még harmadiknak egy gyakorló főagronómust. A tagság ellenvetés nélkül megválasztotta mindhármukat. Ez történt 1978. február 16-án. A csapat első dolga az volt, hogy kidolgozzon valamiféle koncepciót. A teendőket — főbb vonalaiban — abban határozták meg, hogy korszerűsíteni kell a szervezetet, visszaszorítani a veszteséges növényeket, például a kukoricát és az akkoriban „politikai növénynek” számító cukorrépát. Helyettük árunövénynek a burgonyát, a dohányt és a zabot szánták. Elhatározták, hogy küzdeni fognak a talaj savanyúsága ellen. Baromfi a téeszben akkor már nem volt, ők a sertés- és a marhahizlalást, valamint a tejtermelést akarták felfuttatni. A hizlalásra az adottságok megvoltak, a tejtermelést pedig az akkor bevezetett jelentős prémium indokolta. Elkészítették a tervet, és ez lett az a „vállalkozási szerződés”, amelyet a megyével megkötöttek. Megindult a munka, és igazi akadályokkal, ma is emlékezetes döccenőkkel tulajdonképpen nem is kerültek szembe. A már korábban ott dolgozott szakemberek kitűnő, esetenként egyenrangú segítőtársnak bizonyultak, a tagság pedig nem volt türelmetlen. Csodát persze hetek, hónapok alatt nem lehet csinálni, de annyit elértek, hogy a hetvennyolcas zárszámadás már csak hárommilliós veszteséget mutatott. Nem voltak azonban türelmetlenek a hatóságok sem, ennyi eredmény láttán elhitték, hogy a csapat alkalmas a feladat végrehajtására. Kaptak tehát egy vendégcsapatot is. A MÉM, a PM, az MNB, valamint a megyei tanács összeállított egy bizottságot, amely heteken át dolgozott Homokszentgyörgyön. Munkájuk alapján került sor a téeszben az ország egyik első egyedi rendezési tervének elfogadására. Ez anyagi támogatást, pénzt jelentett, mégpedig nem is keveset. Megkezdődött a széles körű meliorációs tevékenység, amely meszezésből, vízrendezésből, zöldtrágyázásból állott, és képes volt megfordítani a talajok elsavanyodási folyamatát. Az állattenyésztés ütőképességének biztosítására pedig az addigi hat sertéstelepet, egy helyre hozták össze és modernizálták, a marhahizlalást pedig hasonlóképpen korszerűsített körülmények között végezték, de nagyban. A veszteséges kukoricát és cukorrépát valóban csak azokon a részeken termelték, ahol ezek elfogadható termést is adtak. Végeredményben ismert dolgok ezek, különösebb részletezést nem igényelnek. Feltétlenül beszélni kell azonban a zabról. Arról, a gabonaféléről, amellyel hazánkban már alig foglalkoznak, mert keveset terem. Reizerék azonban tudták, hogy éppen a zab az a növény, amely a legjobban bírja — sőt javítja — a savanyú talajokat. Persze nem magyar, hanem a legkorszerűbb lengyel és NDK- fajtákkal kísérleteztek. Ezen a téren valóban csodát műveltek. Akadt olyan 200 hektáros tábla, amely kukoricából átlagosan 400 kilót tudott kiizzadni, zabból pedig 4,8 tonnát (!) termett. A gazdaságban egyébként most 1400 hektáron díszült a zab. Most már folytathatjuk a felsorolást: az 1977-es 17 milliós, majd 1978-as 3 milliós veszteség után az 1979-es mérleg nullszaldót mutatott, az 1980-as pedig már 13 millió forintos nyereséget. A csapatmunka bevált, meghozta sikerét. De a következtetéseket még ne vonjuk le! A 13 millió forintos nyereségnek ugyanis legfeljebb a 20 százalékát produkálták a szántóföldek és az istállók. Az elnök így fogalmaz: — Mi azért vagyunk itt, hogy a földet műveljük. Ezért hívnak minket mezőgazdasági termelőszövetkezetnek, ezt kéri rajtunk számon az ország. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy ha mi ugyanolyan jól dolgozunk, mint mondjuk egy mezőföldi agronómus, akkor minálunk az eredmény legfeljebb kétharmada lesz a Fejér megyeinek. Csupán a mezőgazdaságból tehát egyszerűen lehetetlen megélni. Ez a koncepció már abban a bizonyos „vállalkozási szerződés”-ben is szerepelt. Kinéztek egy elhagyott majort, rendbehozták az épületeket, azután összeszerelni valót kértek a Villamos Berendezések és Készülékek Gyára (VBKM) kaposvári üzemétől. Legfeljebb ha két tucat emberrel kezdték, azok is csak akkor szereltek, ha a földeken nem volt munka. Ma már több mint száz emberrel, kooperációs tevékenységet végeznek, ugyancsak a VBKM-nek, és még ötven emberrel építőipari munkákat vállalnak. A 220 millió forintos éves termelési értékből ez a két tevékenység 50 milliót képvisel, de a haszonnak legalább a 80 százalékát adja. Ha az olvasó összeveti a termelési értéket és a nyereséget, rájön, hogy a tiszta haszon Homokszentgyörgyön még mindig csak 5-6 százalék körül mozog. Ez pedig kevés, egy téeszt akkor tekinthetünk stabilnak, ha legalább 8 százalékos az eredménye. Tehát még mindig csak lépegetnek, nem értek a csúcsra. Mostanában jó néhány szakembertől kérdezik meg, lenne-e bátorsága elvállalni ezt vagy azt a csődbe jutott gazdaságot. Azok hasonló válaszokat adnak, mint Reizer József annak idején, de megkérdezik azt is, hogy „mi lesz a családommal?”. Tehát, hogyan járnak a gyerekek iskolába, hol fognak lakni, és miből élnek meg. Természetesen én is megkérdeztem ezt a csapat tagjaitól. Somogyban ebből a szempontból is egyedi megoldás született. Reizer József és Scheer György ugyanis kikötötték, hogy megtartják lakásukat, továbbra is kaposvári lakosok maradnak, a kijáráshoz pedig személyi használatú gépkocsit kapnak. Homokszentgyörgyön tehát nagyon körültekintő, nagyon alapos munkával bevált az egyedi rendezési terv. Az eredeti csapat tagjai jól érzik magukat, ha csak rajtuk múlik, akár onnan mennek nyugdíjba. Sajnos azonban közben — egy általános érvényű állami intézkedéssel — személyi használatú gépkocsijukat elvették. Ha a saját kocsijukon járnak, azt sem fizetik meg. Már azon is lehet vitatkozni, hogy helyes-e, ha az elnök és a közgazdasági helyettes az irodától 45 km-re lakik. Az viszont, hogy az elnök és a közgazdasági helyettes távolsági autóbusszal járjon munkába , bizonyos, hogy rossz megoldás. Sokkal több kárt okozhat, mint amennyi pénzt így meg lehetne takarítani. Földeáki Béla SZABAD FÖLD 3 /