Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-19 / 12. szám

12 SZABAD FÖLD A gyermek egy napja Szokatlan e sorozatban mostani összeállításunk. Eleddig ugyanis szinte kivétel nélkül felnőtt olvasóink életét, gondolatait tükrözték az írjunk együtt újságot! újra meg újra megjelenő mozaikjai. Az itt kö­vetkező írások és rajzok viszont a holnap felnőttjeinek egy napját vil­lantják föl olvasóink előtt. Hajlamosak vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk róla, milyen hatalmas tömeg az általános iskolás gyermekek közössége. Csaknem negyvenezer tanteremben, hozzávetőleg nyolcvanezer nevelő keze­ alatt, milliónál több kis honfitársunk készül a jövőre. A jövőre, mely­ben ők lesznek a sebészek, a darukezelők, a fotográfusok, a jószágok gondozói, a repülőgépek irányítói, a bányászok, az akadémikusok, a harangozók, a miniszterek, de az éjjeliőrök is. Közülük kerülnek ki töb­bek között a kétezres évek tollforgatói, az újságírók. Az itt közzétett leveleket számtalan beszámolóból válogattuk ösz­­sze. Volt közöttük suta kis vallomás arról, hogy aprócska olvasónk leg­szívesebben szalonnával kenné meg az iskola falát: hadd vigye el a kutya. És akad rengeteg egyforma beszámoló, mely arra utalt, hogy ez a roppant kisdiáksereg egységes rend alapján végzi iskolai munká­ját. A szerkesztő ceruzájának néhol elkerülhetetlenül kurtítania kellett a nagyon is részletekbe menő írásokon. És talán azt sem tekintik ha­misításnak az olvasók, hogy a lámpalázas pályaművekből kigyom­láltuk az óhatatlanul előforduló helyesírási hibákat. Sűrűn adódott, hogy le kellett mondanunk nagyon is sikerült dolgozat­ák közléséről, mert többen ugyanúgy írták meg ugyanazt. Reméljük, ez nem szegi pályázóink kedvét, hisz minden ilyen jellegű közös munka magában hordja a kockázatot, hogy a résztvevő esetleg csak második, harma­dik vagy sokadik jelentkezésekor kerül a közlést elértek közé. És végül néhány kis szerző „névtelenségéről”. Több írásnál nem tüntetjük föl a beküldők nevét és lakcímét. Nem akarjuk ugyanis szó­beszédnek kitenni őket vagy családjukat. Olvasóink nyilván megértik, hogy milyen szándék vezetett bennünket. Jóska és testvérei Simon József (6500 Baja, Budai Nagy Antal u. 72.) olyan beszámolót küldött, ami voltaképpen egy illedelmes iskolai dolgozatnak felel meg. „Hetedik osztályos fiú vagyok. Reggel hat órakor kelek fel. Az ilyenkor szoká­sos tisztálkodások, öltözködés és reggeli után kistestvéremmel, aki harmadikos, indulok az iskolába. Az nincs nagyon messze. Gyalogosan tizenkettő-tizenöt perc alatt érünk oda. A délelőtti tanu­lás elég egyhangú, de van néhány tan­tárgy, amit szeretek. Ilyenek az orosz nyelv, a magyar és a torna. Az iskolai foglalkozások után az iskolában ebéde­lek, majd hazajövök. Saját kulcsom van, ha szüleim nincsenek otthon, ak­kor egyedül megyek a lakásba. Már a kapuban megállok rövid időre, és meg­nézem a levélszekrényt. Ha van újság, vagy levél, azt beviszem. Minden nap várok valamilyen postát. Sok rejtvényt fejtek, szovjet gyermekújságot járatok és levelezek egy szovjet kislánnyal. Ha semmi sincs a levélszekrényben, bemegyek és gyorsan átöltözök otthoni ruhámba. Ha apu otthon van, segítek neki fát vágni, a kerti munkákban vagy a barkácsolásban. Sokat sakkozom test­véreimmel és apuval is. Négyen va­gyunk testvérek, így különböző időpon­tokban érünk haza. Minden hazaérkezés s külön élmény. Ha anyut találom itthon, akkor a konyhában segítek. Szívesen mosogatok, törölgetek, vagy éppen por­szívózok. Ha mindannyian otthon va­gyunk, olyankor állítjuk össze a közös programokat. Van, hogy az egész család moziba megy, vagy rokonlátogatásra, esetleg egy hosszú sétára. Mivel itt van a Sugovica, a Duna-menti főcsatorna, legjobban a vízi világot ismerjük. De barangolásainkon láttunk már szarvast, őzet, sőt vaddisznót is. Délutánonként, ha nem kell visszamennem az iskolába szakkörbe — mert rádiós-, rajz- és sakk­szakkörbe is járok —, akkor kis álla­tainkkal foglalkozom. Apró a telkünk, így nincs sok állatunk. De azért van egy szép kis foxi kutyám, az jó néven veszi, ha sokat foglalkozom vele. Van egy Gerzson nevű kacsám is, pekingi néma kacsa. Hogyha hívom, szalad utánam. Csipkedi a ruhámat és a kezemből is csipegeti a kukoricát. Egy nyuszim is van még, Lujzának hívom. Ennyit az én kis állataimról. Szüleimet és testvéreimet nagyon sze­retem és minden napom szépen múlik el. Azt elfelejtettem, hogy tv-t is nézek, olvasok, meg sokat játszom.” Otthon viharokkal Tizenkét éves fiúcska írta az alábbi so­rokat. Okunk van rá, hogy titokban tartsuk a nevét. Levele azt példázza, hogy a lakás nem mindig otthon. „Én legjobban az iskolában vagyok. Pedig a bizonyítványom mindig gyen­ge. Otthon mindennap előfordul a cir­kusz. Apám iszik, és sokszor megveri édesanyukámat. Mi gyerekek könyör­­günk, hogy váljanak el, mert nekünk is nagyon rossz, így se tanulni, se békes­ségben lenni nem lehet. Ilyenkor ne­künk is jut a nadrágszíjból, hogy mit avatkozunk a szüleink vitájába. Apánk, ha józan, szorgalmas. Pénzünk és mindenünk megvan, ami kell. De ré­szegen is motorozik. Olyankor édes­anyukánk sír, hogy baja esik, és akkor ő egymaga nem bír majd felnevelni minket. Azt mondja, a részegen meghalt emberek árvái állami gondozásba kerül­nek. Ő inkább elpusztítja magát is, meg bennünket is. Nem akarja, hogy kegye­lemkenyérre jussunk. És­ édesanyukánk még így is szereti apánkat. Talán job­ban, mint bennünket. Azt mondja, egy asszonynak akár tíz gyereke is lehet, de férje csak egy. Én rajztanár szeretnék lenni, de az biztos nem lehet belőlem. Apám már sokszor összetépte a rajzaimat. Azt mondja, nézzem meg, hogy akármelyik kocsikísérőnek vagy tehenésznek telik néhány korsó sörre munka után. De lá­tok-e tanárt, akinek csak egy féldecire is futná. Ezért morog, ha töröm magam az is­kolában. Meg is látszik az előmenetele­men. Tudom nem szép, ha ilyet megír egy gyermek a szüleire, de az igazat akarom írni.” Gyermekek és a marcka Sok felnőtt úgy beszél a mai gyermekek életéről, mintha az csak a fagylaltozás és a popzene között zajlana. Nézzük csak, igaz-e ez így általában! Először is Papp Tünde (5315 Ecsegfalva, Ságvá­­ri E. u. 8.) levelét olvassuk! „Most járok hatodikba. Menzás va­gyok, két óra körül érkezek haza. Az el­ső, hogy anyukámnak elmesélem, mi történt az iskolában. Közben készítem a házi feladatom. Utánam pihenek egy órát. Ez úgy történik, hogy lefekszem. Fáradt vagyok, ennyi pihenőre szüksé­gem van. Anyukámat leszázalékolták a gerincével, szinte semmit sem tud csi­nálni. Ezért igyekszem otthon, hogy se­gítségére legyek. Ha szakkörökre nem kell visszamennem három óra után, ak­kor tanulok a következő napra is, az­tán végzem az otthoni munkát. Ha visz­­sza kell mennem, akkor négy után lá­tok a munkához. Kútra és boltba me­gyek. Takarítok, mosok, könnyebb va­csorát főzök. Ezzel hat órára végzek. Utána leülök olvasni vagy tv-t nézni. Az otthoni munka sem tart vissza attól, hogy olvassak. Úttörő­ vagyok, és rajtit­­kár. Soha sem hiányzom, mint szerep­lő, a közös fellépésekről. Most is ki mit tudva készülök szavalattal és népdal­lal.” Egy másik Tünde, Bencsik Tünde (2766 Tápiószele, Gálám u. 6.a.) soraiból: „Tizenhárom éves vagyok, de minden napom nagyon zsúfolt. Édesanyám már hét óra előtt elmegy dolgozni, én min­dig csak hét órakor indulok el az isko­lába. Onnan egy órára érek haza. Nagy­mamámnál ebédelek, mivel anyukám dolgozik. Ebéd után lepakolok otthon és gyakoriok egy kicsit, mielőtt elindulnék zeneórára. Előtte megkérdezem a nagy­mamát, kell-e neki valamit hozni a boltból. Ha kell, akkor még a zeneóra előtt bevásárolok. A zeneóra három óráig tart és az énekóra háromkor kez­dődik. Este, amikor hazaérek, már anyuka is otthon van. Átviszem nagy­mamának, amit hoztam, és elszámolok a visszajáró pénzzel, öt órakor hozzá­kezdek a tanuláshoz és vacsoráig tanu­lok. Vacsora után az egész család a tv-t nézi.. Semjén Mariann (8156 Kislány, Fő utca 26.) „besurrant” a nagyobbak közé. „Azt olvastuk, hogy a tízévesnél idő­sebb gyerekek egy napjának leírását ké­rik. Én még nem vagyok tízéves, a test­vérem már tizenkettő lesz ebben az év­ben, de ő nem akar írni. Talán nem lesz baj, hogy csak harmadikos vagyok. Reggel háromnegyed hétkor ébreszt anyu. Mosdás és öltözés után rendbe rakjuk az ágyunkat. Anyu addigra reg­gelit és tízórait készít. Közel lakunk az iskolához, elég ha fél nyolckor indu­lunk. Fél egy körül érek haza. Kettő van, amikor nekiállok leckét csinálni. Háromkor elmegyek a boltba kenyérért. Utána megetetem a nyulakat. Addig a testvérem is végez a leckével, mert ne­ki mindig több a feladata, ő már ötö­dik osztályos. Ha jó az idő, játszani szoktunk, görkorcsolyázni. Ha hideg van vagy esik az eső, társasjátékot ját­szunk. Vagy anyunak olvasunk mesét. Fél hatkor kitakarítjuk a szobánkat. Es­te takarítunk, mert akkor másnap reg­gel nem kell. Anyu csak szombaton se­gít a takarításban, mert nekünk sok ál­latunk van és emiatt sok a dolga. Ta­karítás után tv-t nézünk. Fél nyolckor vacsorázunk, ágyat csinálunk, mosdunk és lefekszünk.” Mom a traktorról A Tiszántúl egyik községéből érkezett az alábbi levél, írója tizenhárom éves fiú, de két évet máris vesztett, mivel nem járhatott rendesen iskolába. „Engem Csokinak hívnak az osztály­társaim, mert cigány vagyok. Én nem akarok cigány lenni, csak gyerek, mint más. Mint a többi, amelyiknek órája van meg biciklije. Nekem nincs. Én ott­hon nem tanulok. Otthon füst van, meg zajonganak a szomszédok. Mindenki hozzánk jár. Benn az iskolába tartom mindenemet. Egy tanár bácsi sokszor volt nálunk, hogy mondja a szüleimnek, hagyjanak tanulni. Ők hagynak, de a testvéreimtől nem lehet. Csúfolnak ott­hon, hogy nem is vagyok roma, mert azt se tudom, melyik nagyobb, a brá­csa, vagy a bőgő. Igaz, traktoros szeretnék lenni, mert azoknak házuk van és szép gyerekük. Sokszor eszembe jut, hogy egyszer jo­gosítványom lesz. A tanár bácsi azt mondja, csak járjam ki rendesen az is­kolát, és bevisz szakmunkásképzőbe. Ott nem hívnak majd Csokinak, külön ágyam lesz és majd mint traktoros jö­vök haza. Erre gondolok minden órán. Lehet, hogy ezért nem is tudok teljesen figyel­ni. Nekem nagyon hosszú a délelőtt. Ol­vasni azért szeretek. A katonás könyvek a jók. Olvastam, hogy Mátyás király mit­ csinált a kolozsvári bíróval. Nagyon jó, ha a király igazságos.” Pest megyéből írta ezt a levelet egy asz­­szony. Érthető, hogy a nevét és lakcí­mét nem tesszük közzé. „Szeretnék én is a fiam egy napjáról írni. Először azonban be kell őt mutat­nom. Állami gondozott. Négyéves volt, amikor egy cigány családtól magunkhoz vettem. Kétségbeejtően soványnak talál­tam, a lábán felemás, rongyos, negyven­négyes férfizoknit viselt. Bugyi nem volt rajta, csak egy mackónadrág. Fürdetés után felöltöztettem a na­­­­gyobb gyermekeim által kinőtt ruhákba. Egy óra múlva talán vissza kellett vol­na vinnem oda, ahonnét hoztam. Szelíd, a szeretettel nevelt kiscsibéimet és kiska­csáimat egy doronggal nemcsak agyon­verte, hanem utána meg is tiporta. Én azonban a szívemre hallgattam és a gyermek nálunk maradt. Ma tizenhá­rom éves, a nálunk töltött kilenc esz­tendő nem szűkölködött viharokban. Kezdetben ilyesmik fordultak elő: föl­gyújtotta az ólat; éjjel kinyitogatta a hideg-meleg vizes csapokat, s órákig öm­lött mindenütt a víz; ellopta ötezer fő- „Magnózom” — Tóth Zsuzsa tizenkét éves kislány rajza Játszótéren — Kovács Adrienn kilencéves 1983. MÁR

Next