Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-19 / 12. szám
12 SZABAD FÖLD A gyermek egy napja Szokatlan e sorozatban mostani összeállításunk. Eleddig ugyanis szinte kivétel nélkül felnőtt olvasóink életét, gondolatait tükrözték az írjunk együtt újságot! újra meg újra megjelenő mozaikjai. Az itt következő írások és rajzok viszont a holnap felnőttjeinek egy napját villantják föl olvasóink előtt. Hajlamosak vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk róla, milyen hatalmas tömeg az általános iskolás gyermekek közössége. Csaknem negyvenezer tanteremben, hozzávetőleg nyolcvanezer nevelő keze alatt, milliónál több kis honfitársunk készül a jövőre. A jövőre, melyben ők lesznek a sebészek, a darukezelők, a fotográfusok, a jószágok gondozói, a repülőgépek irányítói, a bányászok, az akadémikusok, a harangozók, a miniszterek, de az éjjeliőrök is. Közülük kerülnek ki többek között a kétezres évek tollforgatói, az újságírók. Az itt közzétett leveleket számtalan beszámolóból válogattuk öszsze. Volt közöttük suta kis vallomás arról, hogy aprócska olvasónk legszívesebben szalonnával kenné meg az iskola falát: hadd vigye el a kutya. És akad rengeteg egyforma beszámoló, mely arra utalt, hogy ez a roppant kisdiáksereg egységes rend alapján végzi iskolai munkáját. A szerkesztő ceruzájának néhol elkerülhetetlenül kurtítania kellett a nagyon is részletekbe menő írásokon. És talán azt sem tekintik hamisításnak az olvasók, hogy a lámpalázas pályaművekből kigyomláltuk az óhatatlanul előforduló helyesírási hibákat. Sűrűn adódott, hogy le kellett mondanunk nagyon is sikerült dolgozaták közléséről, mert többen ugyanúgy írták meg ugyanazt. Reméljük, ez nem szegi pályázóink kedvét, hisz minden ilyen jellegű közös munka magában hordja a kockázatot, hogy a résztvevő esetleg csak második, harmadik vagy sokadik jelentkezésekor kerül a közlést elértek közé. És végül néhány kis szerző „névtelenségéről”. Több írásnál nem tüntetjük föl a beküldők nevét és lakcímét. Nem akarjuk ugyanis szóbeszédnek kitenni őket vagy családjukat. Olvasóink nyilván megértik, hogy milyen szándék vezetett bennünket. Jóska és testvérei Simon József (6500 Baja, Budai Nagy Antal u. 72.) olyan beszámolót küldött, ami voltaképpen egy illedelmes iskolai dolgozatnak felel meg. „Hetedik osztályos fiú vagyok. Reggel hat órakor kelek fel. Az ilyenkor szokásos tisztálkodások, öltözködés és reggeli után kistestvéremmel, aki harmadikos, indulok az iskolába. Az nincs nagyon messze. Gyalogosan tizenkettő-tizenöt perc alatt érünk oda. A délelőtti tanulás elég egyhangú, de van néhány tantárgy, amit szeretek. Ilyenek az orosz nyelv, a magyar és a torna. Az iskolai foglalkozások után az iskolában ebédelek, majd hazajövök. Saját kulcsom van, ha szüleim nincsenek otthon, akkor egyedül megyek a lakásba. Már a kapuban megállok rövid időre, és megnézem a levélszekrényt. Ha van újság, vagy levél, azt beviszem. Minden nap várok valamilyen postát. Sok rejtvényt fejtek, szovjet gyermekújságot járatok és levelezek egy szovjet kislánnyal. Ha semmi sincs a levélszekrényben, bemegyek és gyorsan átöltözök otthoni ruhámba. Ha apu otthon van, segítek neki fát vágni, a kerti munkákban vagy a barkácsolásban. Sokat sakkozom testvéreimmel és apuval is. Négyen vagyunk testvérek, így különböző időpontokban érünk haza. Minden hazaérkezés s külön élmény. Ha anyut találom itthon, akkor a konyhában segítek. Szívesen mosogatok, törölgetek, vagy éppen porszívózok. Ha mindannyian otthon vagyunk, olyankor állítjuk össze a közös programokat. Van, hogy az egész család moziba megy, vagy rokonlátogatásra, esetleg egy hosszú sétára. Mivel itt van a Sugovica, a Duna-menti főcsatorna, legjobban a vízi világot ismerjük. De barangolásainkon láttunk már szarvast, őzet, sőt vaddisznót is. Délutánonként, ha nem kell visszamennem az iskolába szakkörbe — mert rádiós-, rajz- és sakkszakkörbe is járok —, akkor kis állatainkkal foglalkozom. Apró a telkünk, így nincs sok állatunk. De azért van egy szép kis foxi kutyám, az jó néven veszi, ha sokat foglalkozom vele. Van egy Gerzson nevű kacsám is, pekingi néma kacsa. Hogyha hívom, szalad utánam. Csipkedi a ruhámat és a kezemből is csipegeti a kukoricát. Egy nyuszim is van még, Lujzának hívom. Ennyit az én kis állataimról. Szüleimet és testvéreimet nagyon szeretem és minden napom szépen múlik el. Azt elfelejtettem, hogy tv-t is nézek, olvasok, meg sokat játszom.” Otthon viharokkal Tizenkét éves fiúcska írta az alábbi sorokat. Okunk van rá, hogy titokban tartsuk a nevét. Levele azt példázza, hogy a lakás nem mindig otthon. „Én legjobban az iskolában vagyok. Pedig a bizonyítványom mindig gyenge. Otthon mindennap előfordul a cirkusz. Apám iszik, és sokszor megveri édesanyukámat. Mi gyerekek könyörgünk, hogy váljanak el, mert nekünk is nagyon rossz, így se tanulni, se békességben lenni nem lehet. Ilyenkor nekünk is jut a nadrágszíjból, hogy mit avatkozunk a szüleink vitájába. Apánk, ha józan, szorgalmas. Pénzünk és mindenünk megvan, ami kell. De részegen is motorozik. Olyankor édesanyukánk sír, hogy baja esik, és akkor ő egymaga nem bír majd felnevelni minket. Azt mondja, a részegen meghalt emberek árvái állami gondozásba kerülnek. Ő inkább elpusztítja magát is, meg bennünket is. Nem akarja, hogy kegyelemkenyérre jussunk. És édesanyukánk még így is szereti apánkat. Talán jobban, mint bennünket. Azt mondja, egy asszonynak akár tíz gyereke is lehet, de férje csak egy. Én rajztanár szeretnék lenni, de az biztos nem lehet belőlem. Apám már sokszor összetépte a rajzaimat. Azt mondja, nézzem meg, hogy akármelyik kocsikísérőnek vagy tehenésznek telik néhány korsó sörre munka után. De látok-e tanárt, akinek csak egy féldecire is futná. Ezért morog, ha töröm magam az iskolában. Meg is látszik az előmenetelemen. Tudom nem szép, ha ilyet megír egy gyermek a szüleire, de az igazat akarom írni.” Gyermekek és a marcka Sok felnőtt úgy beszél a mai gyermekek életéről, mintha az csak a fagylaltozás és a popzene között zajlana. Nézzük csak, igaz-e ez így általában! Először is Papp Tünde (5315 Ecsegfalva, Ságvári E. u. 8.) levelét olvassuk! „Most járok hatodikba. Menzás vagyok, két óra körül érkezek haza. Az első, hogy anyukámnak elmesélem, mi történt az iskolában. Közben készítem a házi feladatom. Utánam pihenek egy órát. Ez úgy történik, hogy lefekszem. Fáradt vagyok, ennyi pihenőre szükségem van. Anyukámat leszázalékolták a gerincével, szinte semmit sem tud csinálni. Ezért igyekszem otthon, hogy segítségére legyek. Ha szakkörökre nem kell visszamennem három óra után, akkor tanulok a következő napra is, aztán végzem az otthoni munkát. Ha viszsza kell mennem, akkor négy után látok a munkához. Kútra és boltba megyek. Takarítok, mosok, könnyebb vacsorát főzök. Ezzel hat órára végzek. Utána leülök olvasni vagy tv-t nézni. Az otthoni munka sem tart vissza attól, hogy olvassak. Úttörő vagyok, és rajtitkár. Soha sem hiányzom, mint szereplő, a közös fellépésekről. Most is ki mit tudva készülök szavalattal és népdallal.” Egy másik Tünde, Bencsik Tünde (2766 Tápiószele, Gálám u. 6.a.) soraiból: „Tizenhárom éves vagyok, de minden napom nagyon zsúfolt. Édesanyám már hét óra előtt elmegy dolgozni, én mindig csak hét órakor indulok el az iskolába. Onnan egy órára érek haza. Nagymamámnál ebédelek, mivel anyukám dolgozik. Ebéd után lepakolok otthon és gyakoriok egy kicsit, mielőtt elindulnék zeneórára. Előtte megkérdezem a nagymamát, kell-e neki valamit hozni a boltból. Ha kell, akkor még a zeneóra előtt bevásárolok. A zeneóra három óráig tart és az énekóra háromkor kezdődik. Este, amikor hazaérek, már anyuka is otthon van. Átviszem nagymamának, amit hoztam, és elszámolok a visszajáró pénzzel, öt órakor hozzákezdek a tanuláshoz és vacsoráig tanulok. Vacsora után az egész család a tv-t nézi.. Semjén Mariann (8156 Kislány, Fő utca 26.) „besurrant” a nagyobbak közé. „Azt olvastuk, hogy a tízévesnél idősebb gyerekek egy napjának leírását kérik. Én még nem vagyok tízéves, a testvérem már tizenkettő lesz ebben az évben, de ő nem akar írni. Talán nem lesz baj, hogy csak harmadikos vagyok. Reggel háromnegyed hétkor ébreszt anyu. Mosdás és öltözés után rendbe rakjuk az ágyunkat. Anyu addigra reggelit és tízórait készít. Közel lakunk az iskolához, elég ha fél nyolckor indulunk. Fél egy körül érek haza. Kettő van, amikor nekiállok leckét csinálni. Háromkor elmegyek a boltba kenyérért. Utána megetetem a nyulakat. Addig a testvérem is végez a leckével, mert neki mindig több a feladata, ő már ötödik osztályos. Ha jó az idő, játszani szoktunk, görkorcsolyázni. Ha hideg van vagy esik az eső, társasjátékot játszunk. Vagy anyunak olvasunk mesét. Fél hatkor kitakarítjuk a szobánkat. Este takarítunk, mert akkor másnap reggel nem kell. Anyu csak szombaton segít a takarításban, mert nekünk sok állatunk van és emiatt sok a dolga. Takarítás után tv-t nézünk. Fél nyolckor vacsorázunk, ágyat csinálunk, mosdunk és lefekszünk.” Mom a traktorról A Tiszántúl egyik községéből érkezett az alábbi levél, írója tizenhárom éves fiú, de két évet máris vesztett, mivel nem járhatott rendesen iskolába. „Engem Csokinak hívnak az osztálytársaim, mert cigány vagyok. Én nem akarok cigány lenni, csak gyerek, mint más. Mint a többi, amelyiknek órája van meg biciklije. Nekem nincs. Én otthon nem tanulok. Otthon füst van, meg zajonganak a szomszédok. Mindenki hozzánk jár. Benn az iskolába tartom mindenemet. Egy tanár bácsi sokszor volt nálunk, hogy mondja a szüleimnek, hagyjanak tanulni. Ők hagynak, de a testvéreimtől nem lehet. Csúfolnak otthon, hogy nem is vagyok roma, mert azt se tudom, melyik nagyobb, a brácsa, vagy a bőgő. Igaz, traktoros szeretnék lenni, mert azoknak házuk van és szép gyerekük. Sokszor eszembe jut, hogy egyszer jogosítványom lesz. A tanár bácsi azt mondja, csak járjam ki rendesen az iskolát, és bevisz szakmunkásképzőbe. Ott nem hívnak majd Csokinak, külön ágyam lesz és majd mint traktoros jövök haza. Erre gondolok minden órán. Lehet, hogy ezért nem is tudok teljesen figyelni. Nekem nagyon hosszú a délelőtt. Olvasni azért szeretek. A katonás könyvek a jók. Olvastam, hogy Mátyás király mit csinált a kolozsvári bíróval. Nagyon jó, ha a király igazságos.” Pest megyéből írta ezt a levelet egy aszszony. Érthető, hogy a nevét és lakcímét nem tesszük közzé. „Szeretnék én is a fiam egy napjáról írni. Először azonban be kell őt mutatnom. Állami gondozott. Négyéves volt, amikor egy cigány családtól magunkhoz vettem. Kétségbeejtően soványnak találtam, a lábán felemás, rongyos, negyvennégyes férfizoknit viselt. Bugyi nem volt rajta, csak egy mackónadrág. Fürdetés után felöltöztettem a nagyobb gyermekeim által kinőtt ruhákba. Egy óra múlva talán vissza kellett volna vinnem oda, ahonnét hoztam. Szelíd, a szeretettel nevelt kiscsibéimet és kiskacsáimat egy doronggal nemcsak agyonverte, hanem utána meg is tiporta. Én azonban a szívemre hallgattam és a gyermek nálunk maradt. Ma tizenhárom éves, a nálunk töltött kilenc esztendő nem szűkölködött viharokban. Kezdetben ilyesmik fordultak elő: fölgyújtotta az ólat; éjjel kinyitogatta a hideg-meleg vizes csapokat, s órákig ömlött mindenütt a víz; ellopta ötezer fő- „Magnózom” — Tóth Zsuzsa tizenkét éves kislány rajza Játszótéren — Kovács Adrienn kilencéves 1983. MÁR