Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-09 / 6. szám
12 SZABAD FÖLD SZTI OMMIMIIVOK Utolsó forduló : szabad a vásár Szinte már egy teljes év röppent el olvasóprogramunk kezdete óta. Az utolsó beszámolókat olvassuk már Gáli István műveirel És szokásrendszerünknek megfelelően kihirdetjük, mire kérjük a résztvevőket februárban. Ebben a hónapban nem jelölünk meg szerzőt. Szabad a vásár! Ki-ki attól és azt olvas, amit csak akar. Vagy amihez hozzájut. Még csak abban a tekintetben sem korlátozzuk barátainkat, hogy milyen műfajú könyvet válasszanak. Így akinek verseskötetre esik a pillantása , olvasson költeményeket! Aki valamilyen szakkönyvvel kötne tartósabb ismeretséget — cselekedje kedve szerint. Az ismeretterjesztő irodalomnak is sok a rajongója. A fölfedezések történetétől a csillagok világáig, az ókor történetétől az orvostudomány új fölfedezéséig se szeri se száma az érdekes témáknak, tárgyköröknek az ember szemhatárát bővítő irodalomban. És nem árt, ha még egy valamire gondolunk! A résztvevők nagy többsége korábban is olvasott. Megkedvelt stílusokat, szerzőket, témákat. Föltehetően sokan szívesen térnek vissza annyi „ajánlott” szerző után annak az írónak a munkáihoz, akibe úgymond már korábban beleszerettek. És lehet, egyesek most másképp veszik kézbe a régebben ismertet, mint ahogy egy évvel korábban. Még az sem elképzelhetetlen, hogy sokan fölsóhajtanak: végre jöhet egy krimi! Senkit se tudunk lebeszélni arról, hogy Krúdy és Anatole Francé, Böll és Moravia után egy banditatörténettel „lazítson”. Arról azonban mindenkit le szeretnénk beszélni, hogy abbahagyja a rendszeres olvasást. Nem palástolt szándékunk e pályázattal is, hogy mind többeket „mételyezzünk meg” az olvasás jó mámorával. Amit az iskolának kéne ugyan az embernek valók csemetekorában elvégeznie, ám ... Ám tudjuk, hogy ez csak a kisdiákok egy részénél sikerül neki. Boldog az a gyermek, aki olyan közegben él, mint a magyar tolinak az a mestere, aki egyszer vagy félszázada vallomásos szavakkal beszélt „megmételyezőiről”. Hogy kisfiúként ment az utcán és olvasott. Érthetően másnak szaladt. Ijedten fölkapta fejét a könyvből, hát ki állt előtte!? Az édesanyja. De mentében ő is olvasott, így nem volt erkölcsi alapja figyelmetlenül közlekedő fiacskájának megfenyítésére. A hála szavaival beszélt arról, milyen „gyermekrontók” éltek famíliájában. Hogy bácsikéi akár halásztak, akár gyümölcsöt szüreteltek, vele olvastattak föl maguk szórakoztatására valamit. Gyakran Mikes Kelemen életét és abból is a haldokló Rákóczi búcsúját... Nos, korunkban, mikor fájdalommal halljuk, látjuk, milyen sok az úgynevezett veszélyeztetett helyzetben levő gyermek, fontos volna, hogy több felnőtt kínálja könyvvel a serdülőket, mint ahány cigarettát, vagy éppen sörös poharat ad a kezébe. Amerre fordítjuk manapság fejünket, meztelen női testek fotográfiáján akad meg a szemünk. Képmutató, aki tagadja az egészséges testiségnek az ember életében betöltött fontos szerepét. De néha azért eltűnődöm: ennek a buzgalomnak a felével már valami fölemelőbbre is terelhetnék a járókelők figyelmét. Például a gorkiji gondolatra: „Csak a tudás válthat meg bennünket, az faraghat belőlünk erős lelkű, becsületes, értelmes embert, aki őszintén szereti embertársát, megbecsüli munkáját, és igaz szívvel gyönyörködik szakadatlan nagy munkája pompás gyümölcseiben .. ... De visszatérve a bevezetőben közöltekre: februárban szabad a vásár. A beszámolókat március 7-ig várjuk. B. N. E. A KÉPERNYŐN Első: Zalaegerszeg! A hét műsora egészének tükrében nézve, úgy látszik, hogy a tévé műsorszerkesztése még mindig képtelen volt kilábalni az adásidő csökkenése okozta zavarból. Műsor természetesen mindennap jutott a képernyőre, ám leginkább behozatalból, s néha úgy tetszett, olyasfajta filmek kerültek fő műsoridőbe, amelyek a korlátozás előtt csupán a reggeli órákban kaphattak volna helyet. Fáradtabban villogott a Kék fény is a megszokottnál. Bocsássanak meg a szerkesztők, riporterek: ettől a műsortól a közönség szenzációkat vár, meg merem kockáztatni: izgalmas esete, két. Természetesen szükséges az is, hogy a valamennyiünket megkárosító gazdasági bűncselekményekről is értesüljünk, ám az ezekbe belemélyedő, részletező riportok — bizonyos mennyiségi határokon túl — már nem biztos, hogy ébren tartják a néző érdeklődését. A figyelem lankadása pedig minden műsorra nézve káros. Alapos tájékoztatást kaptunk viszont a szegedi Csillagbörtönben történtekről, az ámokfutó elítélt hét embert leterítő tettéről. Ügyes fogás volt az egykori cellatársak szóra bírása, valamint a gyilkos otthoni környezetében élők — és rettegők — emlékezése. Képet kaphattunk arról az emberiességi alapon működő büntetésvégrehajtásról, amely egyes esetekben kudarcokkal számolni is kénytelen, ám meglepő volt az őrök fegyvertelenségének magyarázata. Ha ugyanis attól tartunk, hogy a fegyvert elvehetik tőlük, és ellenük fordíthatják, mennyivel nagyobb veszélynek vannak kitéve fegyver nélkül a mindenre elszánt bűnözők környezetében. A rövid börtönkép tiszteletet is ébresztett a büntetőintézetekben dolgozók iránt. Nem lehet könnyű dolguk napról napra a társadalom törvényei megátalkodott ellenségeinek társaságában rendet tartaniuk, neveléssel, ráhatással próbálkozniuk. S ahogyan a visszaesők száma bizonyítja, sajnos, sokszor hiába. Félelmetesnek hatott a gyilkos találmányokat felsorakoztató dokumentumfilm. Szomorúan állapíthattuk meg, hogy amióta a világ világ, az ember ötletessége a pusztítás eszközeinek kiagyalásában fáradhatatlanul működött. A bunkótól az atomfegyverekig vezető évmilliós út, mintha arra is figyelmeztetne, vigyázat, szakadék felé haladunk! Már csak abban reménykedhetünk, hogy mindig lesznek olyan erők, amelyek a legvadabb eszközöket is múzeumba parancsolják, még mielőtt valamennnyi hatását kipróbálták volna. A hét fő műsorának a Szivárvány ígérkezett, és valójában az is volt. Kezdettől fogva figyelemmel kísértük, s elöljáróban le is szögezhetjük: szerkesztői és lebonyolítói nagy gyakorlatról tettek bizonyságot. S ahogyan haladtunk előre az időben, tapasztalhattuk, hogy a műsor gondozói mind jobban figyeltek a nézőre, arra törekedve, hogy a játék a szemlélődök számára is érdekes legyen. Így kerülhettek be a színdarab- és filmrészletek, mert a televízióban továbbra is a képes megjelenítés a legérdekesebb. A döntő, amelyben Miskolc és Zalaegerszeg csapata mérte össze tudását — és szerencséjét! — izgalmasnak ígérkezett. Mindjárt az elején „megfagyott a levegő”, amikor a miskolciak kilenc pontot veszítettek, mert nem ismerték fel Vas István szoborportréját. (Közbevetőleg legyen szabad megjegyeznünk, hogy mi sem ismertük fel. Régi szabály, hogy a hiba mindig a befogadóban van, hiszen a művész tudatosabban lát és láttat, mint mi, akik munkásságának csupán alanyai s nem értelmezői lehetünk.) Nos, ebből egy kis zavar támadt, fél percnyi időre úgy látszott, hogy még a mindig nyugodt, tájékozott, udvarias Vágó István is megingott. De azután mindenki megtalálta a maga fogódzóját, s a játék folytatódott. Akkor Zalának 11 pontja volt a miskolciak egyetlen pontjával szemben. Ilyen különbséggel a vetélkedő csaknem reménytelennek látszott, lehetőség nyílt azonban a javításra. A következő kérdéseket aztán — bevallottan! — úgy tették fel, hogy a borsodiaknak sikerült pontot gyűjteniük, s az eredmény kiegyenlítődött. Nem állítjuk, hogy mesterséges lélegeztetés történt, ám mindenesetre a tízpontos különbség komolytalanná, esélytelenné fokozta volna le a küzdelmet. Később ugyancsak zavarba ejtő volt a Zrínyireliefek rejtélye, a legképzettebb képzőművész szakértőknek is fejtörést okozott a szobrász személyének kitalálása. De aztán ezen a ponton is szerencsésen túljutottunk, s a játék folytatódhatott. Végül is Zalaegerszeg egyetlen pont előnyével lett első, amely elsőség voltaképpen nem is igazi győzelem. Megrázó volt az örvendező közönség bemutatása, a csapatvezető könnyekkel küszködő arca. Elképzelhetjük, micsoda hónapokig tartó feszültségek oldódhattak a versenyzőkben, akiknek rendkívül széles körben kellett tájékozottnak lenniük. Jófajta vetélkedő volt, az a típus, amelyre valóban érvényes a közhely, mindenki nyert általa. Aki végignézte, sokat tanulhatott, meggyőződhetett arról, mennyit gazdagodott, fejlődött kultúránk, művészetünk a legutóbbi szabad négy évtized alatt. I. M. . — Mennyit vittek már ki a Duna-partra? — Nyolc élet — mondják. — Éppen jó lesz, kell a gőzekének! Jávor erdőőr sem ellenkezik. — Hát, ha úgy van, akkor jó, legyen. Meghagyjuk neki, hogy többé egy hasábot se vigyenek át az erdőfőtanácsosnak. Eleget ült húsz éven át a nép nyakán. Most ismét a földről beszélünk. Az erdőőrrel megértetjük, hogy a rendelet szerint az állandó mezőgazdasági művelés alatt állott földeket nem tartjuk fenn fásítási céljára, tehát azokat is felosztjuk. Az erdész megérti, s estére végzünk is az osztással.★ összeül a termelési bizottság. Minden tagja érzi, hogy a termelés zavartalanságát biztosítani kell. Határoznak. Dobszó hirdeti ki még aznap, hogy igájával senki sem hagyhatja el a falut igazolvány nélkül, mindaddig, amíg a falu határában felszántatlan és bevetetlen föld van. Ugyanakkor azt is kihirdetik, hogy aki szántásra igát akar igényelni, jelentkezzék a termelési bizottságnál. Az iga tulajdonosának a szántató a megállapodás szerinti összeget tartozik fizetni. A szántási fuvar ellenértékeként gyalogos napszámmal való ledolgozásnak is helye van, egynapi igafuvar fejében azonban három gyalognapszámnál többet sem kérni, sem fizetni nem szabad. A régi gazdák földjei a határban javarészt már meg vannak munkálva, csak az újgazdáké nem áll sehogyan sem. Igája alig van egy-kettőnek. Nagy méltatlankodást észlelünk a régi gazdák, illetve az iga tulajdonosok körében. Most azonban nem azt az időt éljük, amikor mindenkinek kedvére lehet tenni. Első az, hogy a termelésben zavar ne álljon elő. Azt minden módon, de el kell hárítani. A rendőrség támogatását is megkapjuk. Már korán reggel ott állnak az őrszemek a községből kivezető utak szélén. — Van-e igazolványa? — kérdi a rendőr a kocsistól. — Nincs. — Hova megy? Nem mondja. — Feketézni jár. Cserélni — válaszol helyette a rendőr. — Na, forduljon csak vissza és hajtson be a volt erdőhivatali épület udvarába. Ott afféle igaközpont-féle létesült. Aki fogatot igényel, már kora reggel ott van. Azok az igatulajdonosok is oda mennek, akikhez még nem került szántató. Nagyon sok megértő ember is akadt, aki minden vita nélkül megállapodott valamelyik földigénylővel. Az igásgazda bejelentette a szántató újgazda nevét és igazolványt kapott, hogy kinek megy szántani. Nyolc óra után még maradt igénylő, de nem volt már fogat. Mi történik itt? A megállapítás szerint a község fogatállományának csak 70 százaléka ment munkába. Hol a többi fogat? Négy rendőrjárőr megkapja az igatulajdonosok névsorát és megy szerte a faluban, hogy ellenőrizzék a gazdákat: kik mentek munkába és kik nem. Az eredmény gyorsan mutatkozik , még 20-25 fogat érkezik. A visszatért járőrök elmondták, hogy több gazdának otthon volt az igája. Amikor megkérdezték, hogy miért nem ment el szántani, azt válaszolta, hogy „ő bizony nem megy egy koldusnak sem szántani ingyen. Sem az abrak, sem a munkadíj nincsen megfizetve”. Persze, száz kiló kukoricát kérnének a teljesen újgazdáktól, akiknek ed sohase volt saját veté kább pihenjenek hát a istállóban, mint szánta jenek. A mienk, s a rendőrső pontja azonban más: szántani a földet az uj rabig. Mindössze 12 h szántását rótták ki foga Ez nem túlságosan sok megvan, akkor mehetne berélni, feketézni. Csak a muszájnak e, de most éppen muszáj kell, mert az idők úgy . Teljes az összhang , igénylő és a termelési jog között, s ehhez nagyben hozzájárul a rendőr gatartása is, a termelés talán biztosítása érdekét bent megad. A szántógétóan dolgozik, élet mindenhova. Még egy-két nap és befejezzük a földosztást . Vasárnap reggel van, Végházára tartok. Amit utcán megyek, szembejö Unszory néni. Messzire valami kétkedő mosoly arcán. Köszönés helyet vett: — Na, te is hallott, hogy semmi sem lesz a tájból? — Ki mondta ezt iget? — kérdem. — Most jövök a közről. Amint a kapun kilépen jön be az izsáki viszonyára megismert, hol a kastéllyal szembeni kaptam földet, mert mondta: „Róza néni! I hatja a karóit a földrí lesz a földosztásból sémi zaj elővett egy iratot. É nem olvastam, hogy benne, de ő sem állt , ment a lépcsőkön felfed Utolsó szavait nem értettem már, csak volt községháza felé. A kapi hány ember állt. Hát gazda is van közöttük. — Nem látták itt az atézőt? — kérdtem. — De láttuk — mon nincs még öt perce se: kocsival elment haza, tára. Miért keresed? — Hallottam, hogy írást lobogtatott a kérés szerint semmi sem lesz osztásból. — Mi is ott voltunk, lobogtatta... — Maguk sem olvasta — Nem. Megyek egyenesen a jégre. Arra akarom rendőrparancsnokot, ka egy rendőrt, tőlünk meg zottsági tag megy véli pusztára, s az írást kéri intézőtől. Vagy ha eset adja oda — ami valós akkor őt is hívják be, együtt. Megteszik. A rendőri Tamaskó bizottsági tag megy. Jó három órai után végre visszaérkezni odavoltak, egymás után — mint megriadt madár az újgazdák. Mást sem nek, minthogy: „igaz-e! — Nem tudunk még sem, de ha egy kicsit megtudjátok. Amint megérkezik a kő a rendőrrel, odaadjál tót a bizottságnak. A érsekség jószágkormán dr. Sághy Elektől való ja, hogy folyamatban olyan irányú kormány dél, miszerint a földek gazdasági év végéig már csak a tulajdonosok kel egy darabban. Az intér gyázzanak mindenre. Ocsanak, hogy a munka legyen. A földosztás a g1 1985.