Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-09 / 6. szám

12 SZABAD FÖLD SZTI OMMIMIIVOK Utolsó forduló : szabad a vásár Szinte már egy teljes év röp­pent el olvasóprogramunk kez­dete óta. Az utolsó beszámoló­kat olvassuk már Gáli István műveirel És szokásrendsze­rünknek megfelelően kihirdet­jük, mire kérjük a résztvevőket februárban. Ebben a hónapban nem je­lölünk meg szerzőt. Szabad a vásár! Ki-ki attól és azt olvas, amit csak akar. Vagy amihez hozzájut. Még csak abban a te­kintetben sem korlátozzuk ba­rátainkat, hogy milyen műfajú könyvet válasszanak. Így aki­nek verseskötetre esik a pil­lantása , olvasson költemé­nyeket! Aki valamilyen szak­könyvvel kötne tartósabb is­meretséget — cselekedje kedve szerint. Az ismeretterjesztő irodalomnak is sok a rajongó­ja. A fölfedezések történetétől a csillagok világáig, az ókor történetétől az orvostudomány új fölfedezéséig se szeri se száma az érdekes témáknak, tárgyköröknek az ember szem­határát bővítő irodalomban. És nem árt, ha még egy va­lamire gondolunk! A résztvevők nagy többsége korábban is ol­vasott. Megkedvelt stílusokat, szerzőket, témákat. Föltehetően sokan szívesen térnek vissza annyi „ajánlott” szerző után annak az írónak a munkáihoz, akibe úgymond már korábban beleszerettek. És lehet, egyesek most másképp veszik kézbe a régebben ismertet, mint ahogy egy évvel korábban. Még az sem elképzelhetetlen, hogy sokan fölsóhajtanak: vég­re jöhet egy krimi! Senkit se tudunk lebeszélni arról, hogy Krúdy és Anatole Francé, Böll és Moravia után egy bandita­történettel „lazítson”. Arról azonban mindenkit le szeretnénk beszélni, hogy ab­bahagyja a rendszeres olvasást. Nem palástolt szándékunk e pályázattal is, hogy mind töb­beket „mételyezzünk meg” az olvasás jó mámorával. Amit az iskolának kéne ugyan az embernek valók csemetekorában elvégeznie, ám ... Ám tudjuk, hogy ez csak a kisdiákok egy részénél sikerül neki. Boldog az a gyermek, aki olyan közegben él, mint a ma­gyar tolinak az a mestere, aki egyszer vagy félszázada vallo­­másos szavakkal beszélt „meg­­mételyezőiről”. Hogy kisfiúként ment az utcán és olvasott. Ért­hetően­­ másnak szaladt. Ijed­ten fölkapta fejét a könyvből, hát ki állt előtte!? Az édes­anyja. De mentében ő is olva­sott, így nem volt erkölcsi alapja figyelmetlenül közleke­dő fiacskájának megfenyítésé­­re. A hála szavaival beszélt ar­ról, milyen „gyermekrontók” éltek famíliájában. Hogy bá­csikéi akár halásztak, akár gyü­mölcsöt szüreteltek, vele olvas­tattak föl maguk szórakoztatá­sára valamit. Gyakran Mikes Kelemen életét és abból is a haldokló Rákóczi búcsúját... Nos, korunkban, mikor fáj­dalommal halljuk, látjuk, mi­lyen sok az úgynevezett veszé­lyeztetett helyzetben levő gyer­mek, fontos volna, hogy több felnőtt kínálja könyvvel a ser­dülőket, mint ahány cigarettát, vagy éppen sörös poharat ad a kezébe. Amerre fordítjuk manapság fejünket, meztelen női testek fotográfiáján akad meg a sze­münk. Képmutató, aki tagadja az egészséges testiségnek az ember életében betöltött fon­tos szerepét. De néha azért el­tűnődöm: ennek a buzgalom­nak a felével már valami föl­­emelőbbre is terelhetnék a já­rókelők figyelmét. Például a gorkiji gondolatra: „Csak a tu­dás válthat meg bennünket, az faraghat belőlünk erős lelkű, becsületes, értelmes embert, aki őszintén szereti embertársát, megbecsüli munkáját, és igaz szívvel gyönyörködik szakadat­lan nagy munkája pompás gyü­mölcseiben .. ... De visszatérve a beveze­tőben közöltekre: februárban szabad a vásár. A beszámoló­kat március 7-ig várjuk. B. N. E. A KÉPERNYŐN Első: Zalaegerszeg! A hét műsora egészének tükrében nézve, úgy látszik, hogy a tévé műsorszerkesztése még min­dig képtelen volt kilábalni az adásidő csök­kenése okozta zavarból. Műsor természetesen mindennap jutott a képernyőre, ám leginkább behozatalból, s néha úgy tetszett, olyasfajta fil­mek kerültek fő műsoridőbe, amelyek a korlá­tozás előtt csupán a reggeli órákban kaphattak volna helyet. Fáradtabban villogott a Kék fény is a meg­szokottnál. Bocsássanak meg a szerkesztők, ri­porterek: ettől a műsortól a közönség szenzáció­kat vár, meg merem kockáztatni: izgalmas esete, két. Természetesen szükséges az is, hogy a vala­mennyiünket megkárosító gazdasági bűncselek­ményekről is értesüljünk, ám az ezekbe bele­mélyedő, részletező riportok — bizonyos mennyi­ségi határokon túl — már nem biztos, hogy éb­ren tartják a néző érdeklődését. A figyelem lan­­kadása pedig minden műsorra nézve káros. Ala­pos tájékoztatást kaptunk viszont a szegedi Csil­­lagbörtönben történtekről, az ámokfutó elítélt hét embert leterítő tettéről. Ügyes fogás volt az egykori cellatársak szóra bírása, valamint a gyil­kos otthoni környezetében élők — és rettegők — emlékezése. Képet kaphattunk arról az emberi­ességi alapon működő büntetésvégrehajtásról, amely egyes esetekben kudarcokkal számolni is kénytelen, ám meglepő volt az őrök fegyverte­­lenségének magyarázata. Ha ugyanis attól tar­tunk, hogy a fegyvert elvehetik tőlük, és ellenük fordíthatják, mennyivel nagyobb veszélynek van­nak kitéve fegyver nélkül a mindenre elszánt bűnözők környezetében. A rövid börtönkép tisz­teletet is ébresztett a büntetőintézetekben dol­gozók iránt. Nem lehet könnyű dolguk napról napra a társadalom törvényei megátalkodott el­lenségeinek társaságában rendet tartaniuk, ne­veléssel, ráhatással próbálkozniuk. S ahogyan a visszaesők száma bizonyítja, sajnos, sokszor hiába. Félelmetesnek hatott a gyilkos találmányokat felsorakoztató dokumentumfilm. Szomorúan ál­lapíthattuk meg, hogy amióta a világ világ, az ember ötletessége a pusztítás eszközeinek ki­agyalásában fáradhatatlanul működött. A bun­kótól az atomfegyverekig vezető évmilliós út, mintha arra is figyelmeztetne, vigyázat, szaka­dék felé haladunk! Már csak abban reményked­hetünk, hogy mindig lesznek olyan erők, ame­lyek a legvadabb eszközöket is múzeumba pa­rancsolják, még mielőtt valamennnyi hatását kipróbálták volna. A hét fő műsorának a Szivárvány ígérkezett, és valójában az is volt. Kezdettől fogva figye­lemmel kísértük, s elöljáróban le is szögezhet­jük: szerkesztői és lebonyolítói nagy gyakorlat­ról tettek bizonyságot. S ahogyan haladtunk elő­re az időben, tapasztalhattuk, hogy a műsor gon­dozói mind jobban figyeltek a nézőre, arra tö­rekedve, hogy a játék a szemlélődök számára is érdekes legyen. Így kerülhettek be a színdarab- és filmrészletek, mert a televízióban továbbra is a képes megjelenítés a legérdekesebb. A döntő, amelyben Miskolc és Zalaegerszeg csapata mérte össze tudását — és szerencséjét! — izgalmasnak ígérkezett. Mindjárt az elején „meg­fagyott a levegő”, amikor a miskolciak kilenc pontot veszítettek, mert nem ismerték fel Vas István szoborportréját. (Közbevetőleg legyen sza­bad megjegyeznünk, hogy mi sem ismertük fel. Régi szabály, hogy a hiba mindig a befogadóban van, hiszen a művész tudatosabban lát és láttat, mint mi, akik munkásságának csupán alanyai s nem értelmezői lehetünk.) Nos, ebből egy kis za­var támadt, fél percnyi időre úgy látszott, hogy még a mindig nyugodt, tájékozott, udvarias Vágó István is megingott. De azután mindenki meg­találta a maga fogódzóját, s a játék folytatódott. Akkor Zalának 11 pontja volt a miskolciak egyetlen pontjával szemben. Ilyen különbséggel a vetélkedő csaknem reménytelennek látszott, lehetőség nyílt azonban a javításra. A következő kérdéseket aztán — bevallottan! — úgy tették fel, hogy a borsodiaknak sikerült pontot gyűjte­­niük, s az eredmény kiegyenlítődött. Nem állít­juk, hogy mesterséges lélegeztetés történt, ám mindenesetre a tízpontos különbség komolyta­lanná, esélytelenné fokozta volna le a küzdelmet. Később ugyancsak zavarba ejtő volt a Zrínyi­reliefek rejtélye, a legképzettebb képzőművész szakértőknek is fejtörést okozott a szobrász sze­mélyének kitalálása. De aztán ezen a ponton is szerencsésen túljutottunk, s a játék folytatód­hatott. Végül is Zalaegerszeg egyetlen pont elő­nyével lett első, amely elsőség voltaképpen nem is igazi győzelem. Megrázó volt az örvendező kö­zönség bemutatása, a csapatvezető könnyekkel küszködő arca. Elképzelhetjük, micsoda hónapo­kig tartó feszültségek oldódhattak a versenyzők­ben, akiknek rendkívül széles körben kellett tá­jékozottnak lenniük. Jófajta vetélkedő volt, az a típus, amelyre valóban érvényes a közhely, mindenki nyert ál­tala. Aki végignézte, sokat tanulhatott, meggyő­ződhetett arról, mennyit gazdagodott, fejlődött kultúránk, művészetünk a legutóbbi szabad négy évtized alatt. I. M. . — Mennyit vittek már ki a Duna-partra? — Nyolc élet — mondják. — Éppen jó lesz, kell a gőz­ekének! Jávor erdőőr sem ellenkezik. — Hát, ha úgy van, akkor jó, legyen. Meghagyjuk neki, hogy többé egy hasábot se vigyenek át az erdőfőtanácsosnak. Eleget ült húsz éven át a nép nyakán. Most ismét a földről beszé­lünk. Az erdőőrrel megértet­jük, hogy a rendelet szerint az állandó mezőgazdasági művelés alatt állott földeket nem tart­juk fenn fásítási céljára, tehát azokat is felosztjuk. Az erdész megérti, s estére végzünk is az osztással.★ összeül a termelési bizottság. Minden tagja érzi, hogy a ter­melés zavartalanságát biztosí­tani kell. Határoznak. Dobszó hirdeti ki még aznap, hogy igá­jával senki sem hagyhatja el a falut igazolvány nélkül, mind­addig, amíg a falu határában felszántatlan és bevetetlen föld van. Ugyanakkor azt is kihir­detik, hogy aki szántásra igát akar igényelni, jelentkezzék a termelési bizottságnál. Az iga tulajdonosának a szántató a megállapodás szerinti összeget tartozik fizetni. A szántási fu­var ellenértékeként gyalogos napszámmal való ledolgozásnak is helye van, egynapi igafuvar fejében azonban három gyalog­napszámnál többet sem kérni, sem fizetni nem szabad. A régi gazdák földjei a ha­tárban javarészt már meg van­nak munkálva, csak az újgaz­dáké nem áll sehogyan sem. Igája alig van egy-kettőnek. Nagy méltatlankodást észlelünk a régi gazdák, illetve az iga tu­lajdonosok körében. Most azon­ban nem azt az időt éljük, ami­kor mindenkinek kedvére lehet tenni. Első az, hogy a termelés­ben zavar ne álljon elő. Azt minden módon, de el kell hárí­tani. A rendőrség támogatását is megkapjuk. Már korán reggel ott állnak az őrszemek a köz­­ségből kivezető utak szélén. — Van-e igazolványa? — kér­di a rendőr a kocsistól. — Nincs. —­ Hova megy? Nem mondja. — Feketézni jár. Cserélni — válaszol helyette a rendőr. — Na, forduljon csak vissza és hajtson be a volt erdőhivatali épület udvarába. Ott afféle igaközpont-féle lé­tesült. Aki fogatot igényel, már kora reggel ott van. Azok az igatulajdonosok is oda mennek, akikhez még nem került szán­tató. Nagyon sok megértő em­ber is akadt, aki minden vita nélkül megállapodott valame­lyik földigénylővel. Az igás­­gazda bejelentette a szántató új­gazda nevét és igazolványt ka­pott, hogy kinek megy szántani. Nyolc óra után még maradt igénylő, de nem volt már fogat. Mi történik itt? A megállapítás szerint a község fogatállomá­nyának csak 70 százaléka ment munkába. Hol a többi fogat? Négy rendőrjárőr megkapja az igatulajdonosok névsorát és megy szerte a faluban, hogy el­lenőrizzék a gazdákat: kik men­tek munkába és kik nem. Az eredmény gyorsan mutat­kozik , még 20-25 fogat érke­zik. A visszatért járőrök el­mondták, hogy több gazdának otthon volt az igája. Amikor megkérdezték, hogy miért nem ment el szántani, azt vála­szolta, hogy „ő bizony nem megy egy koldusnak sem szán­tani ingyen. Sem az abrak, sem a munkadíj nincsen megfizet­ve”. Persze, száz kiló kukoricát kérnének a teljesen­­ újgazdáktól, akiknek ed sohase volt saját veté kább pihenjenek hát a istállóban, mint szánta jenek. A mienk, s a rendőrső pontja azonban más:­­ szántani a földet az uj rabig. Mindössze 12 h szántását rótták ki foga Ez nem túlságosan sok megvan, akkor mehetne berélni, feketézni. Csak a muszájnak e, de most éppen muszáj kell, mert az idők úgy . Teljes az összhang , igénylő­ és a termelési jog között, s ehhez nagy­ben hozzájárul a rendőr gatartása is, a termelés talán biztosítása érdekét bent megad. A szántógé­tóan dolgozik, élet­­ mindenhova. Még egy-két nap és befejezzük a földosztást . Vasárnap reggel van, Végházára tartok. Amit utcán megyek, szembejö Unszory néni. Messzire valami kétkedő mosoly arcán. Köszönés helyet vett: — Na, te is hallott, hogy semmi sem lesz a tájból? — Ki mondta ezt i­get? — kérdem. — Most jövök a köz­­ről. Amint a kapun kilé­pen jön be az izsáki vis­zonyára megismert, hol a kastéllyal szembeni kaptam földet, mert mondta: „Róza néni! I hatja a karóit a földrí lesz a földosztásból sémi zaj elővett egy iratot. É nem olvastam, hogy benne, de ő sem állt , ment a lépcsőkön felfed Utolsó szavait nem értettem már, csak volt községháza felé. A kapi hány ember állt. Hát gazda is van közöttük. — Nem látták itt az a­tézőt? — kérdtem. — De láttuk — mon nincs még öt perce se: kocsival elment haza, tára. Miért keresed? — Hallottam, hogy írást lobogtatott a kérés szerint semmi sem lesz osztásból. — Mi is ott voltunk, lobogtatta... — Maguk sem olvasta — Nem. Megyek egyenesen a jégre. Arra akarom rendőrparancsnokot, ka­ egy rendőrt, tőlünk meg zottsági tag megy véli pusztára, s az írást kéri intézőtől. Vagy ha eset adja oda — ami valós akkor őt is hívják be, együtt. Megteszik. A rendőri Tamaskó bizottsági tag megy. Jó három órai után végre visszaérkezni odavoltak, egymás után — mint megriadt madár az újgazdák. Mást sem nek, minthogy: „igaz-e! — Nem tudunk még sem, de ha egy kicsit megtudjátok. Amint megérkezik a kő a rendőrrel, odaadjál tót a bizottságnak. A érsekség jószágkormán dr. Sághy Elektől való­ ja, hogy folyamatban olyan irányú kormány dél, miszerint a földek gazdasági év végéig már csak a tulajdonosok kel egy darabban. Az intér gyázzanak mindenre. Oc­sanak, hogy a munka legyen. A földosztás a g1 1985.

Next